(Könyvismertetés) Könczöl Miklós[1]: Szoboszlai-Kiss Katalin - Alvó demokrácia. Kormányzásról, törvényről, erkölcsről Homérosztól Szókratészig (ÁJT, 2019/2., 97-100. o.)

(Győr: Universitas-Győr Nonprofit Kft. 2018) 179 oldal

Az utóbbi évek hazai szakirodalma elméleti és történeti szempontú munkákkal is hozzájárult az athéni demokrácia kutatásához.[1] Ehhez a sorozathoz csatlakozik Szoboszlai-Kiss Katalin könyve, amelyre elsősorban az eszmetörténeti szempontú megközelítés jellemző. A kötet kilenc, többségében előzőleg már megjelent írást foglal egybe, három csoportba rendezve. Az első ("Fogalom, elmélet, kritika") tükrözi legtisztábban az eszmetörténeti látásmódot, amennyiben a politikai-etikai gondolkodás történetének egyes szakaszairól, állomásairól ad szűkebb vagy tágabb látószögű áttekintést. A második rész ("Az athéni demokrácia") témája jóval szorosabb, s az itt szereplő három tanulmány több szempontból vizsgálja a mai napig pozitív és negatív példaként egyaránt emlegetett athéni demokrácia jelenségét. Az utolsó rész ("A szókratészi hatás") egysége a legkevésbé kézenfekvő: egy magyar és egy angol nyelvű szöveg alkotja, az előbbi a kisebb szókratikus iskolákat tekinti át, az utóbbi pedig a platóni Állam értelmezésével kapcsolatos vitában foglal állást. A közös vonás, ti. hogy mindkettő a Szókratész utáni filozófiával foglalkozik, ugyanakkor kívül rekeszti a két írást a kötet alcímében jelzett időbeli korlátokon. Témájuk mindazonáltal szorosan köti őket a megelőző fejezetekben tárgyalt kérdésekhez, az Államnak szentelt tanulmány pedig túlzás nélkül nevezhető a kötet legizgalmasabb olvasmányának.

Szoboszlai-Kiss Katalin a kötethez írt előszavában úgy fogalmaz, hogy az athéni demokrácia olyan hagyomány, "amely alvó volta ellenére is hatással van modern világunkra, csupán annyi a teendőnk, hogy megszólaltassuk" (9. o.). A tanulmányfüzér célja eszerint - a "megszólaltatás" fogalmába sűrítetten - egyrészt a megértés, másrészt a tanulságok levonása. A(z eszme)történeti megalapozású megértésre törekvő írások, s különösen a legelső tanulmány (Bevezetés a klasszikus görög államtudományi kutatáshoz - Az antik görög államfejlődés legkorábbi írott forrásai) fejtegetései azonban egy másik lehetséges értelmezését is kínálják a címben foglalt képnek. Ez a szöveg ugyanis a demokrácia kialakulása előtti időszak egy-egy fontos szövegére is építve olyan képet fest a görög politikatörténetről, amely a demokrácia iránti fogékonyság, az egyszemélyi vezetéssel szembeni kritika folyamatos jelenlétét sugallja, már a legkorábbi, homéroszi szövegekben is. Ha pedig ez így van, akkor nem csupán a demokrácia mint hagyomány "álmáról" van szó, hanem a görögség számára adott politikai hagyományban benne rejlő lehetőségről is, amely kifejlett, intézményes formában a Kr. e. V. századi Athénban ébred majd egészen föl.

A tanulságot ebben az esetben - a "létező demokrácia" pozitív és negatív jellemzőinek számbavételén túl - a kibontakozás, az "ébredés" folyamatának, föltételeinek a megismerése jelentheti. Ennek során olyan okokra tapinthat rá az antik szövegek figyelmes olvasója, amelyek alkalmasint mélyebben rejtőznek annál, amit

- 97/98 -

az "államfejlődés" (egyébként is némileg anakronisztikusan ható) fogalma megragadni képes. Ezt az olvasási módot nem a szerzői célkitűzés ellenében, hanem azt kiegészítendő javaslom, s úgy gondolom, a vizsgált történeti anyag egyik alapvető jellemzőjét segít felszínre hozni, amelynek viszont az egyes források értelmezése szempontjából is jelentősége van. Ez a jellemző nem más, mint a görög politikai gondolkodás etikai - tehát az egyén helyes cselekvésére összpontosító - természete. Az alábbiakban ennek a meglátásnak a következményeit igyekszem - részben a szerzővel vitatkozva - vázolni, egyrészt a kötet egészére, másrészt az utolsó fejezetben foglaltakra tekintve.

A kötet egészét illetően tehát úgy látszik, hogy az itt olvasható elemzések nem "a görög államfejlődés történetét" mutatják be, hanem a görög politikai gondolkodás etikai természetére világítanak rá - a szerzőnek köszönhetően figyelemre méltó következetességgel és a terjedelmi keretekhez képest széles körű bizonyító anyaggal. Természetesen nem történeti kézikönyvről van szó: az áttekintés csak kivételképpen törekszik átfogó kép megrajzolására (így például a szofisták és a szókratikus iskolák esetében - utóbbinál mindenesetre a "kisebbekre" korlátozottan), inkább egy-egy szöveg, szerző vagy jelenség fölmutatásával szemlélteti a görögök politikaszemléletének - s ezen belül is kiemelten az athéni demokrácia szellemi környezetének - általános vonásait. Ez az eljárás, úgy lehet, szerencsésebb is, mint a teljességre törekvés, különösen mert a kötet másik, intézményi célja, hogy a szerző saját kutatásairól adjon számot. A fejezetek ezáltal elkerülik a lexikonszerű fölsorolások szárazságát, és azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy a szerző csakugyan olyasmiről szól, amiről van mondanivalója. Hiányérzetet kelt ugyanakkor, hogy az elemzések eredményét a szöveg csak elvétve köti a kérdésről folyó nemzetközi szakirodalmi diskurzushoz (ez alól az utolsó, alább még említendő fejezet a legfontosabb kivétel).

Állításomhoz visszatérve: az etikai nézőpont a legvilágosabban ott jelenik meg, ahol egyes szerzők bemutatására kerül sor. Ez a fajta vizsgálódás a szerző igazi erőssége, s itt a legvilágosabbak a tanulságok is, mind az elemzett szövegeket, mind a demokrácia problémáit illetően. Mégis érdemes egy pillantást vetnünk a többi, a történeti-intézményi áttekintésnek szentelt fejezetre, hiszen ezek mutatják meg - a fortiori -, hogy a kifejezetten közösségi, politikai kérdések is etikai hangsúllyal merülnek föl a görögség számára. Ezt látjuk már az első tanulmányban is, a homéroszi eposzok terminológiája és a királyokkal szembeni kritika példáján, ahol a tisztség kapcsán a funkció, a kötelesség jelenik meg elsődleges szempontként (s ezt megerősíthetné az áttekintésből hiányzó Hésziodosz költeményeinek elemzése is). A demokráciatanulmányok pedig helyesen emelik ki, hogy a közösségi vitákban és döntésekben való részvétel a polgárok számára egyszerre jelent meg jogként és kötelességként, mint saját ügyeik intézése.

Az utolsó, Platón Államáról szóló tanulmányban a szerző kifejezetten is állást foglal a fönti kérdésben, igaz, nem általánosságban, hanem az elemzett mű besorolását illetően. Úgy gondolom azonban, hogy mind az érvek, mind a belőlük levonható következtetések általánosíthatók, legalábbis bizonyos mértékig, a görög politikai gondolkodásról alkotott képre. A tanulmányban Szoboszlai-Kiss Katalin

- 98/99 -

amellett érvel, Steiger Kornéllal szemben,[2] hogy a platóni Állam nem elsősorban etikai-lélektani, hanem politikai fókuszú írás, valamint hogy - szemben Julia Annas álláspontjával[3] - a jó várossal szemben megfogalmazott elvárások nem utópikusak, hanem megvalósítható célkitűzésként jelennek meg. Előbbivel kapcsolatban fő érve, hogy a beszélgetés szereplői a lélekről és az erényekről szóló vitájukat a városállam szintjét vizsgálva folytatják, mivel az erények ebben a környezetben teljesednek ki. Ebben az értelmezésben tehát a polisz nem csupán modell, hanem az erényes élet tényleges színtere. Ezt erősíti a második állítással kapcsolatban megfogalmazott érv, melynek lényege, hogy a nevelés révén mindenki számára elérhetők az erények, így a gyakorlatban is megvalósítható a jó városállam, amelyet a polgári lét legjobb formája jellemez. Azáltal pedig, hogy Platón a nevelés terén kiemelt szerepet szán a közösség döntéseinek, végső soron az egyének erkölcsi kiteljesedése is politikai biztosítékot kap.

Ezek az érvek mindenképpen megfontolandók, és Platón más munkái alapján is alátámaszthatók. Az Államnál korábbi Gorgiaszban Szókratész kifejezetten a jó életre irányuló mesterségként írja le a politikát,[4] a későbbi Törvényekben pedig egyértelműen a lehető legjobb városállam intézményeivel foglalkozik Platón, s ezen belül is kiemelten a nevelés (gyermekeké és felnőtteké egyaránt) közösségi megszervezésével. Ezzel együtt is figyelmet érdemel azonban, hogy mindez az egyén helyes jellemének kialakítására, cselekedeteinek ösztönzésére, végső soron erényes életére, ezáltal pedig eudaimoniájára irányul. Ha komolyan vesszük a testi és a lelki egészség párhuzamát, akkor világosan látjuk, hogy a cselekvő mindig az egyén, ahogy a nevelés is az egyén habitusára van közvetlen - és meghatározó - befolyással. Ha pedig Platónnak a közelmúltja politikájával szembeni kritikáját olvassuk: ott is az államférfiak felelőssége kerül előtérbe, akik nem voltak képesek jó irányba befolyásolni a polgárok sokaságának döntéseit, hanem hagyták őket elkényeztetett gyermekek módjára viselkedni[5] (ezzel szemben Szókratész a maga hatalomra nem törő, elmélkedő életét állítja követendő példaként, magát nevezve "a valódi politikosznak"[6]).

Mindez természetesen nem érvényteleníti, csak kiegészíti azt az alapvető megfigyelést, hogy Platón - és kortársai - a közösségi életet tartották az emberi cselekvés természetes közegének. Ez azonban nem a politikai kérdésföltevés elsődlegessége, hanem az egyén és a közösség elméleti elválaszthatatlansága mellett jelent érvet. S ami a demokráciával kapcsolatos tanulságot illeti: a föntiek kétségtelenül ellentmondanak bizonyos liberális elméletek atomizmusának. A liberális demokráciafölfogás ilyen szellemű kritikáját azonban az 1980-90-es évek kommunitárius szerzői jórészt elvégezték,[7] mi több, e bírálat több eleme be is épült a demokrácia kortárs liberális elméleteibe. Másrészt ha a demokrácia eljárási szabályokra korlá-

- 99/100 -

tozott szemléletét bírálat érheti, akkor annak indoka a kötetben foglaltak alapján leginkább az a - Platónhoz is közel álló - megállapítás lehet, hogy túlságosan nagy teret enged az észszerűséggel szemben a populista demagógiának.

Ha a nagyobb ívű következtetések vitára ösztönzik az olvasót, az a mű szempontjából az egészség jele. Szoboszlai-Kiss Katalin könyvének erénye, hogy lényeges, a hazai szakirodalomban mégis ritkán tárgyalt kérdéseket tesz föl, és a források vizsgálatán keresztül kellő alapot biztosít azok megválaszolásához. A lehetséges válaszok versengése pedig remélhetőleg olyan eszmecsere kezdetét jelenti majd, amellyel a magyar politikai eszmetörténet régóta adós. ■

JEGYZETEK

[1] Az előbbire példa Horváth Szilvia: Demokrácia és politikai közösség (Budapest: NKE 2015), az utóbbira pedig Bajnok Dániel: Magánélet az agorán. Aischinés vádbeszéde Timarchos ellen (Budapest: Argumentum 2017).

[2] Vö. Steiger Kornél: "Az »Állam« mint lélekterápia" Holmi 2011/11, 1363-1382.

[3] Vö. Julia Annas: An Introduction to Plato's Republic (Oxford: Oxford University Press 2009).

[4] Gorgiasz 464 b-c.

[5] Gorgiasz 517 b-c.

[6] Gorgiasz 521 d.

[7] Magyar nyelven reprezentatív válogatást nyújt Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák (Budapest: Századvég 2002).