Az Igazságügyi Minisztériumhoz érkezett megkeresés tényállása szerint a közműszolgáltató behajtási költségátalányt kíván felszámítani egy egyházközséggel szemben. A megkereső kérdése annak megválaszolására irányult, hogy maga az egyház - tehát nem annak egyesületei vagy egyéb szervei - a behajtási költségátalányról szóló 2016. évi IX. törvény (a továbbiakban: Bkt.) 2. § 3. pontja értelmében vállalkozásnak minősül-e, azaz fizetési késedelem esetén az egyház kötelezhető-e behajtási költségátalány megfizetésére.
A behajtási költségátalány felszámítására az erre vonatkozó, a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011. február 16-ai 2011/7/EU európai parlamenti és a tanácsi irányelv (a továbbiakban: irányelv) első magyarországi átültetése, vagyis 2013. július 1-je óta van lehetőség. Az irányelv implementálásának eredményeként a behajtási költségátalányról első ízben a már hatályát vesztett, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 301/A. § (3) bekezdése és a 301/B. § (3) bekezdése rendelkezett. Ezt követően e jogintézményt a korábbi szabályozással azonos módon, a régi Ptk. helyébe lépő és 2014. március 15. napjától hatályos, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:155. § (2) bekezdése és ehhez kapcsolódóan a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény 53/B. §-a szabályozta - egészen 2016. március 24. napjáig. Ettől az időponttól a behajtási költségátalány, mint sui generis jogintézmény, a Bkt. keretében önálló szabályozás alá került.
A Bkt., valamint az irányelv hatálya szerint behajtásiköltségátalány-fizetési kötelezettség kizárólag a vállalkozások egymás közötti, valamint a vállalkozások és szerződő hatóságok között létrejött kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetés esetén keletkezhet. A Bkt. - szintén az irányelvnek való megfelelés érdekében - az irányelv által meghatározott vállalkozásdefiníciót veszi át, amelynek értelmében: "vállalkozás: hatóságnak nem minősülő, önálló gazdasági vagy szakmai tevékenységet folytató szervezet, még ha az adott tevékenységet egyetlen személy is végzi"[1].
A vállalkozásfogalomnak a bevett egyházakkal összefüggő értelmezésénél az Igazságügyi Minisztérium kiindulópontnak tekintette azok társadalomban betöltött különleges szerepét és működésüknek kiemelt rendeltetését. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) egyes rendelkezéseinek értelmezése alapján[2], valamint az Alkotmánybíróság álláspontja szerint[3] az egyház egy sajátos, sui generis szervezeti forma, egyben egy specifikus, önálló jogállás, amely egyértelműen elhatárolja a magyar jogrendszerben létező egyéb jogalanyoktól és biztosítja a jogrendbe való illeszkedését. Az egyházi jogi személyek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezőiként tényleges társadalmi szerepet töltenek be, működésük központjában primer módon a hitéleti tevékenység áll. Ezt az attribútumát kizárólag akkor nyeri el, ha alapszabálya szerint elsődlegesen - mely egyúttal nem jelent kizárólagosságot - vallási tevékenység végzése céljából jön létre és működik.
Tárcánk az "önálló gazdasági tevékenység" fogalmának vizsgálata során két különböző esetet különített el.
Az Ehtv. 19. § (5) bekezdésének felhatalmazása alapján az egyházi jogi személy polgári jogviszonyok alanyává válhat, ennek keretében gazdasági társaságot is létrehozhat vagy abban tagként részt vehet. Az Ehtv. 12. § (3) bekezdése egyértelműen elválasztja az egyházi jogi személyt és az egyházi jogi személy által létrehozott gazdasági társaságot, két különböző jogalanyról van tehát szó. E különálló jogi személy főtevékenysége a rendszeres haszonszerzésre irányul, elsődleges jelleggel végez gazdasági-vállalkozási tevékenységet, nyereségszerzési céllal működik, így megfelel az irányelv, illetve a Bkt. vállalkozás fogalmának, azaz annak hatálya alá tartozik[4].
Bonyolultabb a megítélése annak a másik esetnek, ha az egyházi jogi személy - anélkül, hogy tőle elkülönült gazdasági társaságot alapítana - önmaga végez gazdálkodó tevékenységet.
- 65/66 -
Ebben az esetben az egyházi jogi személy gazdasági-vállalkozási tevékenységet csak az elsődleges hitéleti tevékenysége mellett, kiegészítő jelleggel, a vallási célokkal arányosan folytathat. A vallási célú főtevénységét nem érinti, ha az egyház - törvény által meghatározott körben - másodlagosan megjelenik a gazdasági forgalomban és ezzel magánjogi jogviszonyok alanyává válik.
Az egyházi jogi személy által végzett elsődleges, illetve kiegészítő tevékenység közötti differenciát és egyben egyensúlyt juttatja kifejezésre egyrészt az Ehtv. 6. § (4) bekezdés d) pontja, amely szerint "[ö]nmagában nem tekinthető vallási tevékenységnek a gazdasági-vállalkozási tevékenység". Megerősíti másrészt az a tény, hogy az irányelv átültetése a régi Ptk. fogalmi rendszerének megfelelő "gazdálkodó szervezetek" definícióval történt, amelybe az egyházi jogi személy nem tartozott bele, még a gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolatai tekintetében sem. Az egyházi jogi személy által végzett gazdálkodó tevékenység szubszidiárius jellegét hangsúlyozza továbbá a 296/2013. (VII. 29.) Korm. rendelet tipizálása, mely vállalkozási tevékenységet nem folytató, valamint alaptevékenysége mellett vállalkozási tevékenységet is folytató egyházi jogi személyt különböztet meg. Ezzel összhangban a BH2009.94., és a KGD2010.104. rendelkezései megállapítják: "A hatályos jogi szabályok rendelkezései kizárják, hogy egy szervezet egyidejűleg legyen egyházi jogi személy és gazdálkodó szervezet".
Tárcánk álláspontja szerint az egyházi jogi személy - nem annak egyesületei vagy egyéb szervei - az egyedi, speciális jogállását nem veszíti el azzal, hogy kiegészítő jelleggel, a vallási célokkal arányosan gazdálkodó tevékenységet folytat és másodlagosan megjelenik a gazdasági forgalomban. Mindezekre figyelemmel az egyház nem minősül vállalkozásnak, ezért nem tartozik sem az irányelv, sem a Bkt. hatálya alá. Ebből következően magával az egyházzal szemben behajtási költségátalány felszámítására nem kerülhet sor.
Egy 1988. április 1-jén kibocsátott vagyonjegy[5] tulajdonosa az Igazságügyi Minisztériumhoz 2016. decemberben érkezett megkeresésben azon kérdésekre kereste a választ, hogy a nevezett értékpapír kibocsátójának jogutódja csökkentheti-e a vagyonjegyre kikötött osztalék mértékét akár 0%-ra, valamint melyek a jogi feltételei a vagyonjegy "megszüntetésének", azaz bevonásának.
A megkereső annak okán kívánt fentiekről tájékozódni, mivel leírása alapján a kibocsátó gazdasági társaság ügyvezetése a vagyonjegyek visszavásárlásáról határozott, majd azt követően, hogy ennek a vagyonjegy tulajdonosa nem kívánt eleget tenni, a társaság ügyvezetése arról hozott döntést, hogy 0%-ra csökkenti a vagyonjegyek alapján kifizethető osztalékot.
A hatályban lévő, a vagyonjegyről szóló 94/1988. (XII. 22.) MT rendelet 13. §-ában foglalt átmeneti rendelkezése alapján az 1989. január 1-je előtt kibocsátott vagyonjegyekre eredeti feltételeik érvényesek. Válaszunk megadásakor ezért a kibocsátáskor irányadó, a vagyonjegyről szóló 51/1987. (X. 14.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) szabályaiból indultunk ki, amely kapcsán ki kell emelni azon körülményt, hogy a tárgykör megítélését segítő más törvényi vagy rendeleti szabály nem állt a vonatkozó időben rendelkezésre.
Az R. 1. § (2) bekezdése egyértelműen meghatározza a vagyonjegyben foglalt jog alapvető tartalmát, miszerint a kibocsátó arra kötelezi magát, hogy nyereségtől függően a vagyonjegyben foglalt ellenérték után a vagyonjegy tulajdonosának évente osztalékot fizet.
Az R. 2. § (3) bekezdése alapján a kibocsátás részletes feltételeit a kibocsátó által jóváhagyott szabályzat állapítja meg, amelynek kötelező elemeit az R. 2. § (4) bekezdése rögzíti, közte a kifizetendő osztalék kiszámításának módját.
Álláspontunk szerint a vagyonjegy meghatározásából fakad, hogy a szabályzatban rögzített számítási mód kialakítása nem vezethet arra, hogy a vagyonjegy-tulajdonosok de facto elveszítsék osztalékfizetésre való jogukat, valamint a kibocsátáskor megállapított kötelmi feltételekkel is ellentétes lenne a szabályzat olyan mértékű változása, amely alkalmas arra, hogy kiüresítse a vagyonjegy lényegét, megváltoztassa a vagyonjegyben foglalt jog tartalmát.
Nem vezethető tehát le, hogy a vagyonjegy alapvető tartalmát, vagyis az osztalékfizetést a kibocsátó megváltoztathatná akként, hogy azt 0%-ra csökkentse.
Az R. 9. §-a az ott meghatározott feltételek mellett - a vagyonjegy átruházhatóságának kibocsátó általi kizárása vagy korlátozása bizonyos eseteiben, illetve az örökléssel történő tulajdonosváltozás esetében -, az értékpapír-tulajdonos kezdeményezése alapján a vagyonjeggyel kapcsolatos visszavásárlási kötelezettséget telepít a kibocsátóra, azonban nem biztosít a kibocsátó saját döntésén alapuló vételi jogot az ellenérték fejében megszerzett vagyonjegyre.
- 66/67 -
Előbbieknek megfelelően a társaság egyoldalú döntése nem írhatja elő a vagyonjegy-tulajdonosok eladási kötelezettségét; ellenérték fejében vásárolt vagyonjegy esetén ilyen lehetőség a később kibocsátott, a vagyonjegyről szóló 94/1988. (XII. 22.) MT rendelet hatálya alá tartozó értékpapírok kapcsán sem áll fenn.
Annak tényét, hogy a vagyonjegyben foglalt jogok milyen módon szűnhetnek meg, a szabályzat figyelembevételével történő részletes feltételek alapján kell megállapítani, de ez tipikusan a jogosult hozzájárulásával, jogszabály vagy bírósági, hatósági határozat alapján, illetve a kibocsátó jogutód nélküli megszűnésével történhet. Lényeges előbbiekkel kapcsolatban, hogy az értékpapír-forma jellemzői és gazdasági szerepe megkövetelik az értékpapírban foglalt jogok minél szűkebb keretek között értelmezett korlátozhatóságát.
A vagyonjegyek kivezetése mindezeknek megfelelően leginkább a vagyonjegy-jogosultak beleegyezésével lehetséges.
A nyitott értékpapír-fogalom okán érdemes kitérni azon körülményre is, hogy a jövőben felmerülhet-e újra a vagyonjegyek kibocsátása. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 6:565. § (2) bekezdése alapján, ha jogszabály meghatározza egyes értékpapírfajták kötelező tartalmi elemeit, kizárólag az ezeknek megfelelő okiratot vagy dematerializált értékpapírt lehet az adott értékpapírfajtába tartozó értékpapírnak tekinteni. Ad absurdum tehát egészen addig bizonyosan nem lehetséges vagyonjegy kibocsátása, amíg a vagyonjegyről szóló 94/1988. (XII. 22.) MT rendelet hatályban van. Az MT rendelet esetleges hatályon kívül helyezése esetén azonban ennek már nem lenne ilyen egyértelmű akadálya.
A Ptk. 3:11. §-a alapján a részvénytársaság kivételével tagsági jogokról nem lehet értékpapírt kibocsátani. Ennek megfelelően a vagyonjegyben foglalt jog tartalmi minősítésétől függően merülhetne fel az érintett minisztertanácsi rendelet hatályon kívül helyezésének feltételével vagyonjegy ismételt kibocsátása. Meg kell jegyezni, hogy a részvény előfutáraként megjelenő vagyonjeggyel bár a társaság arra kötelezi magát, hogy meghatározott pénzösszegért cserébe az értékpapír tulajdonos részére vagyoni jogot biztosít, a vagyonjegy sajátos jellegénél fogva tagsági jogviszonyt nem testesít meg. Attól függően tehát, hogy az osztalékfizetésre való jogot jellegében tagsági jognak tekintjük-e, válna lehetségessé vagyonjegy kibocsátása a tipizált szabályozás esetleges hatályon kívül helyezését követően.
A jogirodalom[6] azzal magyarázza a Ptk. 3:11. §-a szerinti korlátozást, hogy a jogi személyekben megszerzett tagsági jogok olyan - sokszor vagyoni értékkel is rendelkező - jogosultságok, amelyek elvileg piaci forgalom tárgyaként is megjelenhetnek, és ekként nem lenne kizárható, hogy azokról értékpapírt kiállítva növeljék mobilitásukat, forgalomképességüket. Csakhogy a jogi szabályozás egyedül a részvénytársaságok esetén számol az értékpapírok kiállításából eredő kockázatokkal, és ott ad megfelelő szabályozást e kockázatok kezelésére. A vagyonjegy esetében pedig kockázati tényező, hogy a vagyonjegy birtokosának nem áll fenn semmiféle lehetősége a vállalat működésére hatást gyakorolni, illetve a másik oldalról szemlélve a társaságnak is korlátozott lehetősége áll fenn a vagyonjeggyel kapcsolatos jogok meghatározása terén, amelynek megfelelően a kibocsátás tiltásának fenntartása indokoltnak tekinthető.
Az Igazságügyi Minisztériumhoz egy érdekes megkeresés érkezett földtulajdon elbirtoklással való megszerzése tárgyában. A megkeresést annak a korábbi tulajdonosnak az örökösei terjesztették elő, aki azt részarány-tulajdon kiadás jogcímen szerezte még 1996-ban. Állítólag az örökösök az örökhagyó földjéről úgy szereztek tudomást, hogy egy gazdálkodó 2016 májusában póthagyatéki eljárást kezdeményezett az érintett földterületekre, figyelemmel arra, hogy azokat tizenöt éve szakadatlanul használja. A póthagyatéki eljárás célja az volt, hogy megnevezhetők legyenek az eredeti tulajdonos örökösei, akik ellen az elbirtoklás megállapítása iránti per lefolytatható.
A konkrét megkeresés szerint az elbirtoklás ténye a hagyatéki eljárás során elismerésre került. Ennek következtében a kérdéses ingatlant nem a volt tulajdonos örökösei, hanem elbirtoklás címén egy harmadik személy, a földet megművelő gazdálkodó szerezte meg.
A megkeresés így többek között arra irányult, hogy a földtulajdon korábbi tulajdonosa, illetve annak örökösei egy elbirtokolt földterület kapcsán az elbirtokláshoz vezető 15 éves használat fejében érvényesíthetnek-e haszonbérleti díjat (használati díjat) az elbirtoklóval szemben.
A megkereső erre az esetre visszamenőlegesen, az elbirtokláshoz vezető 15 éves használat fejében azzal az érvvel kívánt volna haszonbérleti díjat érvényesíteni az elbirtoklóval szemben, hogy "15 éven keresztül, (adott esetben 1996-tól) gazdagodott azáltal, hogy ingyen használt egy olyan földterületet, amiről biztosan tudta, hogy nem az övé".
Az igazságügyi tárca álláspontja szerint azonban sikeres elbirtoklás esetén a 15 éves használatra tekintettel az elbirtoklóval szemben haszonbérleti díj, vagy bármilyen más díj érvényesítésére nincs lehetőség. Az elbirtoklás ugyanis egy olyan eredeti - vagyis nem a tulajdonossal kötött ügyletből fakadó - szerzésmód, amely szerint az érvényes jogcím nélküli, meghatározott időn át tartó szakadatlan birtoklás tulajdonszerzést eredményez. Az elbirtoklás útján való tulajdonszerzési lehetőség társadalmi-gazdasági okokból biztosítja az ingatlant jogalap nélkül, de sajátjaként használó személy tulajdonszerzését az olyan tulajdonossal szemben, aki 15 éven át nem gyakorolta a tulajdonosi jogosítványait.
- 67/68 -
Az ingatlan használatáért ellenszolgáltatásként díjat a tulajdonos csak akkor követelhetne, ha a használóval a díj fizetésében megállapodott, vagy akár e nélkül is, ha a használó oldalán nem következett be olyan jogszerzés, amely a vele szembeni használati díjkövetelést kizárja. Az elbirtoklás ilyen jogszerzésnek minősül.
Az elbirtoklás alapvető eleme ugyanis, hogy a birtokos használata nem a tulajdonos által engedett használaton alapul; tulajdonszerzése tekintetében pedig a korábbi tulajdonos nem a jogelődje, így vele (az elbirtoklóval) szemben a korábbi tulajdonos e (jogelődi) minőségében használati díjkövetelést sem érvényesíthet. Ha a tulajdonos által meg nem szakított, sajátjakénti birtoklás 15 éven keresztül fennáll, akkor az elbirtokló az ingatlan tulajdonosává válik, amellyel egyidejűleg a korábbi tulajdonos elveszti a tulajdonjogát, így azt a jogát is, amelynek alapján az ingatlanát jogalap nélkül használó elbirtoklóval szemben használati díjat követelhetne.
Ha tehát a jelen ügyben az ingatlan elbirtoklása bekövetkezett, akkor a volt tulajdonos az elbirtoklóval szemben használati díjköveteléssel nem léphet fel.
Kérdésként vetődik fel, hogy a használatidíj-fizetési kötelezettség tekintetében mi lenne a helyzet akkor, ha a földhasználó által az elbirtoklás megállapítása iránt indított perben a bíróság a föld elbirtoklását valamely oknál fogva nem állapítja meg. Ilyen körülmény lehet az elbirtoklás nyugvásához kapcsolódó ok. A Ptk. 5:48. §-a szerint "Ha a tulajdonos menthető okból nincs abban a helyzetben, hogy tulajdonosi jogait gyakorolhassa, az akadály megszűnésétől számított egy évig az elbirtoklás akkor sem következik be, ha egyébként az elbirtoklási idő már eltelt vagy abból egy évnél kevesebb volna hátra."
Az elbirtoklási idő tehát nyugodhat, ha a tulajdonos bizonyítani tudja, hogy nem volt abban a helyzetben, hogy tulajdonosként felléphessen, adott esetben például egyszerűen abból az okból, hogy a tulajdonszerzéséről nem is tudott. E körben azonban az eljáró bíróságok sok körülményt vizsgálhatnak és azoknak különböző jelentőséget tulajdoníthatnak. Nincs kizárva tehát, hogy egy esetleges elbirtoklási perben a tulajdonos sikerrel védekezhessen az elbirtoklás nyugvására hivatkozással az elbirtoklás bekövetkezésével szemben.
Kérdés tehát, hogy ilyen esetben, ha az elbirtoklást a bíróság nem állapítja meg, eredményesen követelhetne-e visszamenőleg ellenszolgáltatást a föld örököse az ingatlan használójával szemben.
Számos bírósági ítélet használati díj fizetésére kötelez jogalap nélkül birtoklókat a tulajdonos javára, ha ez utóbbiak nem tudják bizonyítani azt, hogy az ingatlant elbirtokolták. Tény tehát, hogy a jogalap nélkül más tulajdonát használó fél használati díj fizetésére kötelezhető, ha a tulajdonos vele szemben ilyen igényt előterjeszt. Visszamenőlegesen azonban a jogalap nélküli birtokossal szemben is csak az elévülési időn belül (vagyis öt évre visszamenőlegesen) támasztható jogszerű igény, de ez is csak akkor, ha az ilyen birtokos birtoklása nem tekinthető jóhiszeműnek. A Ptk. 5:11. § (2) bekezdése szerint ugyanis "a jóhiszemű jogalap nélküli birtokos az addig terjedő időre, amíg a birtokot tőle a jegyző vagy a bíróság előtt vissza nem követelik, az elfogyasztott vagy beszedni elmulasztott hasznok értékének megtérítésére nem köteles, és a dologban bekövetkezett károkért nem felelős. A jóhiszemű jogalap nélküli birtokos a dolog visszakövetelése ellenére sem köteles azoknak az elfogyasztott vagy beszedni elmulasztott hasznok értékének megfizetésére, amelyeket vélt jogának megfelelően a visszakövetelésig beszedett vagy beszedhetett volna, és nem felel azokért a károkért sem, amelyek a dologban vélt jogának gyakorlása következtében keletkeztek". A kifejtettekből következően még elbirtoklás hiányában sem követelhető 15 évre visszamenőlegesen használati díj, jóhiszemű jogalap nélküli birtokossal szemben pedig ilyen igény még az öt éves elévülési időn belül is csak attól az időponttól támasztható, amely időponttól kezdődően tőle a birtokot visszakövetelték.
* * * Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. * * * ■
JEGYZETEK
* Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs.
[1] Bkt. 2. § 3. pont, illetve irányelv 2. cikk 3. pont.
[2] Ehtv. preambulum és 6. § (2) bekezdés.
[3] 8/1993. (II. 27.) AB határozat, 6/2013. (III. 1.) AB határozat, 27/2014. (VII. 23.) AB határozat.
[4] Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy az Ehtv. 22. § (2) bekezdésében felsorolt egyes gazdaság-vállalkozási tevékenységekből származó bevételeket az Ehtv. kifejezetten hitéleti célúnak tekintetni.
[5] A vagyonjegy olyan ellenérték fejében vagy ingyenesen kibocsátott értékpapír, amely tartalmát tekintve egyfajta - elsősorban dolgozók részére kibocsátott - egyszerűsített részvényként fogható fel, amelyben foglalt jog alapján a kibocsátó nyereségtől függően osztalékfizetésre biztosít jogot az értékpapír jogosultja részére. Az egyes jogi személyek vállalata vagy leányvállalata és a gazdasági társaság a pénzeszközeinek bővítése, valamint a gazdálkodó szervezetben való vagyoni érdekeltség megteremtése érdekében 1993. május 15-ig bocsáthatott ki vagyonjegyet. (A vagyonjegyről szóló ma is hatályos 94/1988. (XII. 22.) MT rendelet 1. § (4) bekezdése alapján vagyonjegy 1993. május 15. napjáig bocsátható ki.) A hatályos jogszabályi környezet alapján tehát új vagyonjegy már nem kerülhet forgalomba, azonban a korábban kibocsátott vagyonjegyek továbbra is alkalmasak a bennük foglalt joghatás kiváltására.
[6] Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Wolters Kluwer Kft., Budapest, 2014.
Visszaugrás
