A nemzetközi jog és a belső jog viszonya meglehetősen mostohán kezelt közjogi kérdés hazánk alkotmányfejlődésében. A nemzetközi jogi eredetű szabályok államon belüli érvényesülése és Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásai eljárási szabályainak kérdése évtizedeken keresztül negligáltatott.1 Mind az íratlan történeti alkotmány, mind pedig első írott alkotmányunk, az 1946. évi I. törvény, valamint a jelenlegi, az 1949. évi XX. törvény hallgatott erről a kérdésről,2 mígnem az 1989-es jogállami forradalom eredményeképpen végbement alkotmányozási folyamat helyet szentelt a tartalmilag új alkotmányként felfogható 1989. évi XXXI. törvényben a nemzetközi jog és belső jog viszonyának3. Megszületett az Alkotmány 7. § (1) bekezdése.
A Kormány 2003 júliusában benyújtotta az Országgyűléshez a Magyar Köztársaság Alkotmánymódosításáról szóló T/4486. számú törvényjavaslatot, amely többek között a nemzetközi és a magyar jog kapcsolata alapelemeinek újrakodifikálásra is vállalkozik. Az elmúlt tizennégy évben nem ez az első normaszöveg-javaslat [koncepció/tervezet],4 mely a kérdés egyszerűbb és ésszerűbb rendezését tűzte ki célul. Azonban sem az 1994-1998-as, sem pedig az 1998-2002-es parlamenti ciklus alatt készült, az Alkotmány 7. § (1) bekezdését érintő tervezetek nem jutottak el benyújtott törvényjavaslat formájában az Országgyűlés plénuma elé.
Az ún. közjogi törvénycsomag részeként a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló T/4489. számú törvényjavaslat kívánja törvényi szinten koherens rendszerbe önteni e régóta felülvizsgálatra szoruló joganyagot.
Az alkotmányos szintű megjelenítés óta izgalmas és intellektuális továbbgondolásra késztető kérdéskör időszerűségét tehát nem kell magyarázni. Olyan kérdésről van szó, amelyről eltérően vélekednek jogalkalmazók, az Alkotmánybíróság és a jogtudomány képviselői, illetve amely erőteljesen megosztja a nemzetközi jogi, alkotmányjogi szakírókat.
Jelen rövid tanulmányban csupán arra vállalkozom, hogy a nemzetközi jog és a belső, állami jog viszonyának a tételes jogban történő megjelenését a monista vagy dualista felfogás érvényesülésének tükrében vegyem górcső alá. Nem kívánom ugyanakkor a monista-adopciós, illetőleg a dualista-transzformációs elméleteket részletesen elemezni.5 A nemzetközi jognak, azon belül is a nemzetközi szerződéseknek a jogforrási hierarchiában elfoglalt helyével, illetőleg a nemzetközi szerződések alkotmányos felülvizsgálatával kapcsolatban pedig csak a legszükségesebbekre szorítkozom.6 Célom a pozitív jogi szabályozás és az előtte-mellette párhuzamosan húzódó jogtudományi vita érintkezéseinek bemutatása; az egyes szövegszerű javaslatokban e kölcsönhatás kimutatása s a közeljövőben várható tendenciák felvázolása.
Mint a fentiekben utaltam rá, 1989. október 23-ig a magyar Alkotmány soha, semmiféle rendelkezést nem tartalmazott a nemzetközi jogi normák államon belüli érvényesüléséről.
Történeti alkotmányunk expressis verbis semmilyen módon nem rendezte e két jogrendszer egymáshoz való viszonyát. Csupán a kialakult és elismert bírói gyakorlat határozta meg a nemzetközi jog (praktikusan a nemzetközi szerződések) és a magyar jogrendszer egymáshoz való viszonyát, anélkül, hogy ezt komolyan megkérdőjelezték volna. Mindez abban állt, hogy a nemzetközi szerződéseknek a magyar joggal szemben csak kivételes esetben és még csak nem is konzekvensen biztosítottak elsőbbséget.7 A két világháború közötti időszak jogalkotása és jogalkalmazása természetesnek vette, hogy a Magyarország által kötött nemzetközi szerződéseket törvénybe vagy más belső jogi szabályba foglaltan kell kihirdetni ("becikkelyezni"), ugyanúgy, mint a többi belső jogforrást.8
1949-től a rendszerváltozásig tartó időszakban szintén ez a felfogás érvényesült, ha lehet, még erőteljesebb színezetben. Szovjet típusú alkotmányunk eredeti szövegében még célzást sem tett e problémakörre. Mindez a korabeli szocialista jogtudományban uralkodó gondolkodásmódot tükrözte, amely nem ismerte el a nemzetközi jog normáinak államon belüli érvényesíthetőségét, az állam külön ez irányú döntése - azaz a belső joggá transzformálás - nélkül. Ez a felfogás a '70-es években uralkodónak számított a magyar nemzetközi jogtudományban.9 Ezen időszak sajátos közjogi felfogása fejeződött ki abban, hogy noha viszonylag nagy számban hirdettek ki nemzetközi jogi szerződéseket,10 a promulgált nemzetközi jogi jogforrásaink alapvetően deklaratív természetűek voltak,11 azaz a jogalkalmazás számára nem minősültek jogforrásnak.12
Más szavakkal: a természetes személyek számára alanyi jogokat biztosító, általános magatartási szabályokat tartalmazó nemzetközi szerződésekre való hivatkozás sikere szinte elképzelhetetlen volt a nemzeti jogalkalmazó szervek (bíróságok) előtt. Ha erre mégis sor került, az igen gyér bírói praxis azt mutatja, hogy mindenkor csupán a nemzetközi szerződést kihirdető, elsősorban törvényre/törvényerejű rendeletre, nem pedig magára a nemzetközi jogi normára lehetett hivatkozni. Mindezek alapján egy igen mereven és szélsőségesen dualista-transzformációs modell gyakorlati megvalósulása rajzolódik ki előttünk, amely nem, vagy csupán eseti jelleggel ismeri el a transzformált nemzetközi jog belső joggal szembeni elsőbbségét.
Az 1970-80-as évektől kezdve a kelet-közép-európai szomszédos államokban túlléptek a nemzetközi jog és belső jog éles elhatárolását valló koncepción.13 Hazánkban elsősorban a nemzetközi jogászok - így különösen Nagy Károly, Valki László, Bodnár László - munkásságában jelentkezett igény egy inkább monista - adopciós megközelítésre.14 A tételes jog azonban nem fogadta be az ez irányú próbálkozásokat. Az 1989-es alkotmánymódosításunkat megelőzően az Igazságügyi Minisztérium által elkészített, alapelveket rögzítő anyag nyíltan a dualista - transzformációs álláspontra helyezkedett, mikor kimondta: "egyértelműen rögzíteni kell, hogy a nemzetközi szerződések megerősítésükkel és kihirdetésükkel a belső jog részévé válnak."15 Ezáltal a szokásjogban meghonosodott gyakorlatot kívánta a tételes jog az Alkotmány szintjére emelni, ami felemás módon valósult meg a 7. § (1) bekezdés formájában.
Alkotmányunk 1989-es módosítása tette meg az első lépést a tekintetben, hogy rendezze a nemzetközi jogi kötelezettségek államon belüli érvényesülését, az Alkotmány 7. § (1) bekezdése az alábbiakról rendelkezik:
"A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját."
Az idézett rendelkezés első látásra nagyon általános. Lakonikus megfogalmazása semmit sem mond arról, hogy a nemzetközi jog dualista, avagy monista módon válik a magyar jogrendszer részévé; hallgat a nemzetközi szerződéseknek a magyar jogrendszerben elfoglalt helyéről és a nemzetközi jog és belső jog közötti esetleges konfliktusok rendezésének kérdéséről, illetve a közvetlen alkalmazhatóság lehetőségét is homály fedi.17 Alaptörvényünk a számunkra érdekes monista vagy dualista koncepció közül egyik mellett sem teszi le a voksot: az általános megfogalmazásra való törekvés egyben számos hiányosságot is eredményezett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
