A munkavállaló szabadságra naptári évenként jogosult, ám ha jogviszonya év közben megszűnik, számára az éves szabadságának csak arányos része jár. Emiatt a munkajogviszony megszűnésekor a feleknek el kell számolniuk. Az igénybe nem vett szabadság megváltását a törvény előírja, de mi a teendő, ha a munkavállaló több szabadságot vett igénybe? A jogosultság arányosságának kérdése ezen túl felmerülhet a tárgyév utolsó napján is, ami szintén a felek közötti elszámolást teszi szükségessé. Az alábbiakban azokat a kérdéseket vizsgáljuk meg, amelyek az elszámolást ilyen esetekben befolyásolják.
1. A munkavállalót a szabadság naptári évenként (tárgyév) illeti meg, ezért a részére járó szabadságnapok számát minden tárgyévben meg kell állapítani. Az ennek megfelelően meghatározott szabadság a munkavállalónak, ha munkajogviszonya a tárgyévben egészében nem áll fenn, azaz a naptári év közben létesül vagy szűnik meg, arányosan jár. Figyelemmel azonban arra, hogy a munkavállaló szabadságra való jogosultságának nemcsak a jogviszony fennállása, hanem a tárgyévben általa munkában töltött idő is feltétele, a munkavállalót megillető szabadságnapok számát a munkáltató akkor is arányosítja, ha a munkajogviszony egész évben fennállt ugyan, ám a munkavállaló a tárgyévnek csak egy részét töltötte munkában. Ez a szabály megfelelően irányadó akkor is, ha a munkavállaló jogviszonya csak a tárgyév egy részében állt fenn, de ezt nem töltötte teljes tartamban munkában. Ekkor az eleve arányos szabadságot kell a munkában töltött idő alapján tovább arányosítani.[1]
2. A munkáltató a munkavállalónak járó szabadságot a tárgyév kezdő, illetve, ha a munkajogviszony ezt követően létesül, a jogviszony első napján állapítja meg. A fent kifejtettek alapján jól látható, ez a megállapítás hipotetikus, valójában csak "ígérvény", hiszen a munkavállaló által valóban igénybe vehető szabadságnapok száma teljes bizonyossággal csak a tárgyév utolsó, illetve, ha a jogviszony ezt megelőzően megszűnik, a jogviszony végső napján határozható meg. Ebből világosan következik, a felek nemcsak a jogviszony megszűnése okán, hanem a tárgyév utolsó napján is kötelesek a szabadság tekintetében elszámolni, ugyanis csak ekkor ítélhető meg egyértelműen a munkavállaló szabadságra való jogosultsága és számítható ki az általa igénybe vehető szabadságnapok száma. Az elszámolás során a munkáltató az igénybe vehető szabadságnapok számát veti össze a munkavállaló által ténylegesen igénybe vett szabadsággal. Hangsúlyozom, az elszámolást nemcsak a jogosultságot alapvetően meghatározó körülmény, a munkában töltött idő, de sok egyéb körülmény is befolyásolhatja, így előfordulhat, a munkáltató a munkavállaló számára járó szabadságot a tárgyév kezdő, illetve a jogviszony első napján nem megfelelően, akár javára, akár terhére tévedve állapította meg.[2]
3. Annak jogi megítélése, ha a munkavállaló a részére járónál kevesebb szabadságot vehetett igénybe, mint látni fogjuk, lényegesen eltér attól függően, hogy az elszámolás a jogviszony megszűnésére, vagy a tárgyév lezárására tekintettel történt-e. Abban az esetben azonban nincs különbség az elszámolásban, ha a munkáltató akár a jogviszony, akár a tárgyév utolsó napján állapítja meg, hogy a munkavállaló - jogalap nélkül - több szabadságot vett igénybe.
Azt, hogy a munkáltatót nem kizárólag a jogviszony megszűnésekor, hanem a jogviszony fennállása alatt is terheli a szabadság tekintetében az elszámolás kötelessége, azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert tapasztalatom szerint az utóbbi kérdés jogi megítélését - talán érzelmi, méltányossági okok miatt - rendkívüli módon megterheli az, hogy ez az elszámolási helyzet jellemzően a jogviszony megszűnésével
- 28/29 -
egy időben jelentkezik, és ez - mi tagadás - megzavarja tisztánlátásunkat.
Az elszámolás első lépéseként a munkáltató az általános szabályok szerint megállapítja, hogy a munkavállaló az elszámolás időpontjáig[3] hány nap szabadságra volt jogosult, valamint azt, mennyi szabadságot vett igénybe. A munkáltató ennek során az Mt. 124. §-a alapján választott módszer szerint jár el, azaz úgy, ahogyan a tárgyévben a szabadságot kiadta, illetve nyilvántartotta. Az elszámolás eredményeképp kétségkívül ritkán, de előállhat az a helyzet is, hogy az igénybe vehető és az igénybe vett szabadságnapok száma megegyezik, és ekkor a feleknek egymással szemben követelésük nincs. A helyzet jellemző módon azonban inkább az, hogy a munkáltató a munkavállaló számára a részére járó szabadsághoz képest több vagy kevesebb szabadságot adott ki.
4. A szabadság lényegét tekintve nemcsak egy mentesülési jogcím, miszerint a munkavállaló naptári évenként munkavégzése, pontosabban munkában töltött ideje alapján jogosultságot szerez arra, hogy a munkaszerződés szerint teljesítendő munkaideje egy részére a rendelkezésre állási (munkavégzési) kötelessége alól mentesüljön, de magában foglalja azt is, hogy erre az időre a munkáltatótól - rendelkezésre állás (munkavégzés) hiányában - munkabér megfizetését követelje.
A munkáltató a tárgyév vagy a jogviszony első napján megállapítja a munkavállalót a tárgyévben várhatóan(!) megillető szabadságnapok számát. A szabadság kiadásának időpontját - az Mt. 122. § (2) bekezdésében írt kivétellel - ugyan a munkáltató jogosult meghatározni, de a kiadás időbeli korlátját a törvény megszabja: a szabadságot a tárgyévben kell kiadni. A munkáltató a szabadságot a munkavállaló számára - rendszerint - több részletben adja ki, de a szabadságra való jogosultság pontosan csak a tárgyév (jogviszony megszűnése) utolsó napján állapítható meg teljes bizonyossággal. Ez a tény pedig szükségképpen magában hordja azt a lehetőséget, hogy az igénybe vett (kiadott) és igénybe vehető szabadság tartama időről időre eltérjen, ami nyilvánvalóan azzal jár, hogy a tárgyév során hol a munkavállaló, hol a munkáltató kerül hitelező vagy adós pozíciójába, és a felek csak a tárgyév végén vagy a jogviszony megszűnése napján tudnak elszámolni. De ez nem a jogalkotó által kreált olyan kockázattelepítési helyzet, aminek rizikóját szükségképpen a munkáltatónak kellene viselnie.[4]
5. Így a munkavállaló helyzete, ha az elszámolás időpontjában kevesebb szabadságot vett igénybe, mint ami részére a munkában töltött idő alapján járt volna, hitelezői pozíció. A munkavállaló ugyanis az őt szerződés szerint megillető munkabér fejében a ki nem adott szabadsággal azonos tartamú tényleges rendelkezésre állással (munkavégzéssel) többet teljesített, de a szabadság kiadása esetén rendelkezésre állás (munkavégzés) hiányában is jogosult lett volna az erre az időre kifizetett bérre. Ezzel ellentétben adósi pozícióba kerül, ha az elszámolás időpontjában több szabadságot vett igénybe, mint ami részére járna. Ebben az esetben ugyanis a munkavállaló teljesítés nélkül több munkabért kapott, mint amire egyébként jogosult lett volna.
6. A jogalkalmazó helyzete az elszámolás során nem egyszerű, hiszen a törvény csak arra az esetre tartalmaz kifejezett előírást, ha a munkavállaló a munkajogviszony megszűnésekor nem kapta meg a szabadság arányos részét. Eszerint a ki nem adott szabadságot a munkavállaló részére - távolléti díjával számítva - meg kell váltani, azaz a munkáltató a ki nem adott szabadságnapokra járó távolléti díjat fizeti meg a munkavállalónak.[5] A munkáltató, ha a jogviszony megszűnése hiányában, a tárgyév utolsó napján állapítja meg, hogy a munkavállaló kevesebb szabadságot vehetett igénybe, a ki nem adott szabadságot nem válthatja meg, azt természetben köteles kiadni. Ennek során a munkáltató, ha az ott írt feltételek adottak, alkalmazhatja az Mt. 123. § (2)-(6) bekezdésében foglaltakat, ám e feltételek hiányában, vagy a hivatkozott rendelkezésekben megszabott határidő elmulasztása esetén a munkavállalónak a szabadság kiadása iránt követelési joga keletkezik. A munkáltató a jogellenes állapot megszüntetése érdekében, a munkavállaló igényérvényesítésének hiányában is haladéktalanul köteles intézkedni.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
