Stuttgart, Lucius & LuciusVerlag, 2009, XIX. + 477. ISBN 978 3 8282 0451 5
A jogtudomány tárgya a jog. Ám ugyanolyan tárgyról van-e szó a jog esetében, mint bármely más tudományterület vizsgálati tárgyánál? A matematika a számok világával, a történelem az elmúlt korok objektív történéseivel, a fizika a természet törvényeivel,
- 231/232 -
az irodalomelmélet a leírtak elemzésével foglalkozik. A számok világa nem azért létezik, mert a matematika felismeri, ahogy a csillagokat sem a csillagász teremti és a fizika törvényeit sem a fizikus - ezek önmagukban és eleve adottak. A valódi tudomány feladata, hogy életünk egy szegmensét - létezzék ez akár a természeti, akár a szellemi világban - feltárja, ám a tárgy maga e felismeréstől függetlenül is létezik. Nem azért igaz a Pitagorasz-tétel, mert Pitagorasz valamikor leírta azt - Pitagorasz csak azt írta le, ami eleve létezett.[1] A Föld sem azért forog a Nap körül, mert ez a világtörténelem egy adott időpontjában egy adott szájból kimondatott. A legtöbb tudomány tárgya tehát: 1) önmagában (in se) és önmaga által (per se) létezik, ekként 2) az őt vizsgáló tudomány nem alakítja, csak felismeri az eleve adottat, amely 3) a saját, belső szabályszerűségei szerint konstans. Ám ilyen tárgy-e a jog is? Létezik-e a jog önmagában véve? Van-e a jognak bármiféle belső szabályszerűsége, amelyet csak felismerni, de nem alakítani képes az őt vizsgáló tudós? Van-e jog in se és per se? Mi is hát a jog?[2] Honnan tudjuk, látjuk, érzékeljük? Vannak jogszabályaink, amelyek papír alapú könyvekből, de most már elektronikus formában is olvashatók. Vannak ítéleteink, amelyek meghallgathatóak, újraolvashatóak. Vannak végrehajtási aktusaink, amelyek elszenvedhetőek vagy kiköve-telhetőek. Van a rendőr, aki ránk emelheti gumibotját, és van a BKV-ellenőr, aki felhúzhatja karjára a karszalagot - és majdan elválhat, hogy kinek is volt jogilag igaza. Ám hol a jog? A jog dönt vagy a mögöttes emberi akarat? A kimondott szó, a felemelt gumibot, a felhúzott karszalag? Van-e a jognak akarata, lényege, amelyet nékünk csak fel kell ismernünk? Vannak-e olyan szabályok a jogban, amelyek nem a mi felismerésünk által, hanem attól függetlenül is léteznének? Amikor a jogállam-fetisiszták úgy hiszik - és úgy tanítják -, hogy a jogállamiság lényege taxatíve meghatározható, így egy cselekedet jogállamiassága nem az értékelő alany értékelésétől, hanem a cselekedet belső adottságaiból fakad, nos, nem mondanak kevesebbet, mint hogy a jogtudós és, tegyük fel, a fizikus munkája kevéssé különbözik egymástól. Mindkettő eszerint egy eleve adott természeti jelenséggel - a fizikus ekként a fizikai világgal, a jogász pedig a jogival - foglalkoznék, és felismeréseik nem teremtik, csak érzékelhetővé teszik mindazt, ami eleve és önmaga által létezik és létezett mindig is. Így bármely törvény, amelyet Alkotmánybíróságunk alkotmányellenesnek ítél, in se, tehát már meghozatala pillanatában alkotmányellenes, mert belsejéből adottan az. Egy cselekedet sem azért jogellenes, mert a bíró utóbb annak nyilvánítja ítéletében, hanem a bíró csak azt mondja ki, hogy a Föld forog a Nap körül, és hogy X tényleg jogellenesen okozott kárt Y-nak. De akkor miért van mégis vita mindig egy tett jogi megítéléséről? Miért láthatja ugyanazt a jogszabályt egyazon jogi műveltséggel bíró testület fele-fele arányban alkotmányosnak és alkotmányellenesnek is? És miért gondoljuk, hogy a jogban ilyenkor a többség dönt? Miért nem az, akinek tényleg igaza van? Aki tényleg felismerte a vizsgálandó anyag belső lényegét, in se jogszerűségét vagy -szerűtlenségét?
- 232/233 -
Azzal, hogy a jogi választ végül is a hierarchiában magasabban elhelyezkedő fórum utolsó szavához vagy egy testület többségi döntéséhez kötjük, közvetve elismerjük, hogy egy tett, egy törvény in se sem nem jogellenes, sem nem jogszerű, hanem csak az őt értékelő utolsó akarat teszi, nyilvánítja immár megkérdőjelezhetetlenül ilyenné vagy olyanná. A jog az, amit utolsóként mond ki jogként az a testület, amely arra kapott felhatalmazást, hogy a jogot utolsóként mondja ki. (Érvényessége ekként internus és tautologikus.) A testület döntését pedig sok minden meghatározhatja - de legkevésbé sem a konkrét vizsgált anyag önszerűsége. (Érvényesülése ekként externus és faktuális.) Mert olyan, mint jog, nincs. Nem van. Elvégre is a jog egy Sollen-kategória: nem más, mint a tényekhez rendelt jelentés. Rendelt: azaz egy emberi akarat által meghatározott aktus eredménye az, amit jogként ismerünk.[3]
Nincs egy olyan objektív tényező (adottság), amelyet tudományosan verifikálható módon jognak nevezhetnénk, pusztán emberi magatartások vannak, "amelyeket hol jogi, hol más szempontból értelmezhetünk".[4] Emberi magatartások vannak tehát csak körülöttünk, amelyeket a társadalom valamiért jogként fogad el - az elfogadás okára irányuló kérdés azonban nem jogi, hanem pszichológiai és szociológiai választ igényel. A jog a legális kontinuum (államiság) idején az, amit az állami gépezet kényszer útján jogként képes az állampolgárokkal elismertetni, a legalitás diszkontinuitása (forradalom) esetén pedig az lesz az új jog, amelyet valamilyen akarat jogként képes elfogadtatni, érvényesíteni. A jog forrása így voltaképp - amint Walter Benjamin, Carl Schmitt vagy Jacques Derrida rámutatott - az akarat (a Gewalt, az Entscheidung, a force). Mert a jog nem adott, nem csak egyszerűen felismerni kell, válaszai nem önmagából következnek - hanem egész létét a felismerésünk által teremtjük. Nélkülünk nem létezik. Így voltaképp fölösleges is önmagában vizsgálni.
A mai jogelméleti kutatások ezért már nem a jogra önmagára irányulnak, hanem határhelyzeteire, kapcsolódásaira, más társadalmi-kulturális-természeti faktorokkal való érintkezéseire. Ami a jogról in se elmondható volt, voltaképp már többszörösen elmondatott. Az eredmény pedig tautologikusan sovány: a jog ugyanis in se, per se nem létezik - csak valamivel való kapcsolatában, kapcsolata által jelenik meg érzékelhető, tehát levő (seiend) társadalmi alrendszerként. Sem dologszerűsége, sem érzékelhetősége nincs. Pusztán fikció. A jog in se egy fiktív világ, amelyet rendszerezhetünk logikailag, de ezáltal nem tesszük még sem valóságossá, sem létezővé, sem önmagában-létezővé.
Ezért fontosak azok a nyelvészeti, kibernetikai, informatikai, irodalomelméleti, szociológiai, politológiai, statisztikai, filozófiai, teológiai, történeti, közgazdasági, pszichológiai, pszichoanalitikai, antropológiai (stb.) kutatások, amelyek a "jogra"
- 233/234 -
irányulnak - mert ezek voltaképp nem leírják, de felismeréseik által teremtik a jogtudomány tárgyát, a jogot. Azáltal, hogy leírják azt, ami az ő tudományuk szerint jog, megteremtik a jogot. Ahogy Varga Csaba írja egy helyütt: "A jogot megértésünk hozza létre".[5] Ezért lehet persze többféle elképzelés is a jogról - attól függően, hogy milyen szándékkal, tudással, és milyen tudomány felől tekintünk rá. A jogelmélet azonban képes átfogni azt a széles perspektívát, amelyben megjeleníthető a társadalom, az emberi tudat (stb.) azon mezsgyéje, amit aztán akár jogként (de tyutyuként) is nevesíthetünk.
A stuttgarti Lucius & Lucius Verlag idén megjelentetett tanulmánygyűjteménye[6] a "jog mint..." leírására vállalkozó új elméleteket mutatja be. A posztmodern jogelmélet olyan régebbi irányaitól, mint a pszichoanalitikai jogelmélet, a dekonstruk-cionizmus, a hatvannyolcas ihletettségű, társadalomkritikai Critical Legal Studies, a luhmanni rendszerelmélet vagy a procedurális jogszemlélet, a kötet tárgyalja az up to date divatos iskolákat (feminista jogelmélet, deliberatív iskola), de a csak mostanság formálódó új vonulatok (Giorgio Agamben neoschmittiánizmusa, a neuro-elméletek, a posztállami jogelmélet) is bemutatásra kerülnek.[7] Ám hiányzik a be- és átvezetés az elméletekhez és azok között. Megértendő, miért állíthatóak a jogtudomány tárgyáról teljességgel ellentétes kijelentések, szükséges lenne a jog mögötti ontoimmanens semmi ontológiai megalapozottságú bemutatása. Mert a különböző felismerések csak egy megelőző jogontológiai kutatás után értelmezhetőek, vázolhatóak fel. A jogontológia ugyanis a jog mögé nézve veszi észre, hogy voltaképp nincs mi mögé nézni, mert a jog a mögénézésben - és itt jutnak szerephez az említett jogelméleti irányok -vehető csak észre, s nem önmagában.
Miként áll a magyar jogelmélet, jogfilozófia, jogszociológia a nyugati fejlődéseket ismerve? Ugyan a magyar jogelméletben, érthető tudományszociológiai okokból, nem alakulhattak ki egyértelmű iskolák, még a nyugatiak epigonjai sem - kis közösség lévén, a magyar jogelmésznek úgymond mindennel kell foglalkoznia, s nem iskolásodhat -, szégyenre, elmaradottságra nincs ok, hiszen az említett jogelméleti iskolák többé-kevésbé képviselve vannak, legalábbis említés szintjén, itthon is. Bár hiányok persze vannak. A feminista jogelmélet például nemigen honosodott meg itthon, ahogy a dekonstrukcionista vagy a neoschmittiánus, agambeni jogelmélet explicit jelenlétéről sem beszélhetünk, noha számos jogfilozófus munkáiban jelenik meg leíró (Karácsony András, Cs. Kiss Lajos) vagy részben, öntudatlanul tán, azonosuló
- 234/235 -
felhasználói (Varga Csaba) módon. A politikai liberalizmushoz köthető jogelméletek Kis János és Bence György filozófiai és Győrfi Tamás, Bódig Mátyás, Halmai Gábor, Sajó András stb. jogelméleti munkásságának köszönhetően igen jól hozzáférhetőek, feldolgozottak s továbbgondoltak. A jog gazdasági elemzését itthon is művelik, elég Cserne Péter munkásságára utalnunk. A globális világ új kihívásaira, a posztállami állapot jogára reagáló jogelmélet Pokol Béla vagy Fekete Balázs kutatásaiban foglal el az utóbbi időkben központi helyet, de ennek baloldali - lásd Chantal Mouffe - hazai leágazása kevéssé ismert. Szintén kár, hogy a Critical Legal Studies baloldali mozgalma voltaképp a nyugati világban akkor dívott, amikor itthon inkább az alkotmányosságot és nem a semmit keresték a jogban az előző rendszer kritikus gondolkodói, ekként ez a jogkritikai attitűd kevéssé gyűrűzött be hozzánk, kevéssé ingatta meg a jogásztársadalom mítoszait, hiedelmeit.[8]
Hiányossága azonban a tárgyalt könyvnek is van. Egyrészről az egyes iskolák bemutatása túlságosan in medias res valósul meg: ahhoz, hogy megértsük, miért is lehet egy állítólag tudomány állítólag konstans tárgyáról egészen ellentétes kijelentéseket tenni, olyan megelőző, de legalábbis bevezető mély jogontológiai vizsgálódásokra lenne szükség, amelyek például itthon - sokban Lukács György szellemi hatására -igen színvonalas munkákat eredményeztek, gondolunk itt elsősorban Peschka Vilmos vagy Varga Csaba jogelméleti oeuvre-jére. De a preszocialista hazai jogelmélet, Somló Bódog részben schmitti, részben realisztikus, vagy Horváth Barna szinoptikus jogelmélete, szintén eljutott, de legalábbis továbbgondolható volt (lenne) azon jogontológiai felismerésekig, amelyek okán érthetővé válhatik, hogy a posztmodern jogban miért
- 235/236 -
valósulhat meg az elméletek terén is az "anything goes". (Miért is? Azért, mert a jogban, nem lévén belső oka, tényleg bármi lehetséges.) Hiányosság a jogelméletek könyvbeli enumerációjában is tetten érhető. Hiányoljuk például a természetjogi iskolák bemutatását:[9] ilyenek ma is léteznek, különösen a frankofón és a spanyolajkú világban születnek e téren hatásos és újszerű művek.[10] Szintén hiányzik a Comparative Legal Culture nehezen magyarosítható nevű diszciplína vagy a (neo)marxizmus jogelméletének a bemutatása is. Hasonlóan nem ír a könyv önálló fejezetben a jogi szemiotikai mozgalomról, a jognak nyelvi jelként vagy retorikai teljesítményként történő ábrázolásáról. Mindezen említett területeken a magyar jogelmélet viszont épp kifejezetten felkészültnek érezheti magát. A rendszerváltás után megindult a természetjog hazai recepciója, reinkarnációja - a pesti katolikus egyetem jogi karán immár önálló tárgyként tanítva -, amiben, példálózó jelleggel említve, Frenyó Zoltánnak, Frivaldszky Jánosnak vagy Turgonyi Zoltánnak van elévülhetetlen érdeme. Az összehasonlító jogi kultúraelmélet területén Varga Csaba, - a tárgyalt könyvből szintén kifelejtett antropológiai jogelméletben - H. Szilágyi István vagy a fiatalon elhunyt Loss Sándor alkotott és alkot nemzetközileg is jegyzetten. A jog és a nyelv kapcsolatát tárgyaló munkák szintén ismertek a hazai jogbölcseletben, ahogy a perelmanni új retorika is képviselt.[11] A marxizmus jogelméletét pedig ugyan ma nem igen kutatják, képviselik itthon - tették ezt ugyanis évtizedeken át -, ám a múlt rendszerből fakadó rossz emlékek okán kár lenne veszni hagyni az e téren felgyülemlett tudást, amely - amint számos posztmodern nyugati iskola kapcsán elmondhatjuk - változatos, érdekes és hasznos irányokba is továbbgondolható. Az elmúlt húsz év kínál annyi távot már a szocialista korszaktól, hogy ne irtózzunk felhasználni a marxi gondolatokat a globalizmus, az eldologiasodott jog, a vadkapitalizmus, a társadalmi pauperizáció stb. láttán.[12]
Elolvasva a könyvet, érezve a néhol igen markáns elméletek kontúrjait, vadságát, vitáit, összességében mégis fel kell panaszolnunk a hazai jogelmélet nyugodtságát.
- 236/237 -
Helyesen jegyezte meg Jakab András, hogy itthon nincsenek nagy viták[13] - a gondolatokat megfogalmazzák, recipiálják, importálják. Az egyértelmű állásfoglalású iskolák hiánya okán a magyar jogelmélet inkább reflektál a nyugati jogirodalom történéseire, s kevéssé kész akár a kintről származható elméleti felvetések, akár a hazai problémák mentén iskolákba tömörülni, vitatkozni. Akinek mindehhez mégis kedve lenne, annak ideális jogelméleti baedeker gyanánt szolgálhat a tárgyalt mű.■
JEGYZETEK
[1] Az összes tudomány tehát olyan igazságokra jön rá, amelyek a felismerésük nélkül is igazak és állandóak. Ezzel szemben a jogtudomány tárgya állandóan változik - a mi állításunk szerint in se nem is létezik -, így a jogtudomány képtelen lenne felfogni, tudományosan magyarázni azt, ami egyszer ez, másszor meg az. Minderről lásd Julius Hermann von Kirchmann: Die Wertlosigkeit der Jurisprudenz als Wissenschaft. Berlin-Freiburg: Rudolf Haufe Verlag, 1990, 11-13.
[2] Erről való gondolkodásként lásd Techet Péter: Jogfilozófia a jogon túl. Kortárs, 2008/12, 114-115.
[3] Akik egy folyamat, egy dolog, egy jelenség immanens tulajdonságának tartják jogi minőségét, egy Seinból következtetnének egy Sollenre. A jog egy Sollen-tétel: nem azt mondja meg, hogy mi van, hanem azt, hogy minek kell lennie. Egy jogi jelenség ekként nem azt jelenti, hogy a jelenség milyen [van], hanem, hogy a jelenségnek milyennek kell lennie. A "kellés" nem a jelenség immanens tulajdonsága, hanem hozzárendelt jelentése. Ezért van szükség akaratra, amely a jelentést rendeli, adja. (Vö. Franz Achermann: Das Verhältnis von Sein und Sollen als ein Grundproblem des Rechts. Winterthur: Verlag P. G. Keller, 1955, 4. et passim)
[4] Michel Troper: La philosophie du droit. Paris: PUF, 2006, 44.
[5] Varga Csaba: A jog és a jogfilozófia perspektívái a jelen feladatai tükrében. Állam- és Jogtudomány, XLIX/1, 18. [kiemelés tőlem - TP]
Sonja Buckel-Ralph Christensen-Andreas Fischer-Lescano (Hrsg.): Neue Theorien des Rechts. Stuttgart: Lucius & Lucius Verlag, 2009.
[7] A következő jogelméleteket, jogelméleti problémaköröket tárgyalja tehát a könyv: demokratikus pozitivizmus (Habermas), jogi dekonstrukció (Nietzsche, Derrida), rendszerelmélet (Luhmann), "globális Bu-kovina"-elmélet (Taubner), jogi kollíziók és paradoxonok elmélete (Wiethölter), Critical Legal Studies mozgalma, neo-materializmus (neo-marxizmus), a hatalom elemzése (Foucault), feminizmus, szociális emancipáció (Bourdieu jogszociológiája), posztmodern schmittianizmus (Agamben), társadalmi frag-mentálódások elméletei (Weber, Ladeur, Lyotard), poszt-pozitivizmus, interpretáció (Davidson), neo-pragmatizmus (Brandom), pszichoanalitikai jogelmélet (Freud, Lacan), neuro-jogelmélet, a jog gazdasági elmélete, globális jogi pluralizmus, deliberatív jogelmélet.
[8] A Critical Legal Studies jogkritikai attitűdje itthon, sajátos módon, részben mégis felfedezhető Varga Csaba munkásságában, különösen a jog kultúrakénti elemzésében. A Critical Legal Studies leleplezi a jogi formalizmus, a jogi absztrakció, a more geometrico jogalkalmazás dogmáit (critique of rights), rámutatva a jog nyelvi meghatározatlanságára, a döntési mechanizmus szükségszerű logikátlanságára és szubjektivizmusára (critique of indeterminacy), s különösen az itthon is ismert, s Varga Csaba által közvetve bírált liberális konstitucionalizmus, jogállam-fetisizmus áll kritikájának középpontjában. Kiváltképp erősen érezhető az azonosság a CLS és Varga Csaba munkássága között - amely azonosságról még véletlenül sem állítanánk azonban, hogy tudatos lenne -, amennyiben Varga Csaba jogrelativizációs munkásságát vizsgáljuk, amelyben a katolikus jogfilozófus rámutat a jog bármikénti értelmezhetőségére - de ekként az egyéni és közösségi szabadságra és az ebből fakadó felelősségünkre -, s kultúraként értelmezve a jogot, tagadhatja az EU jog jogiságát, az absztrakt fogalmak létezhetőségét (így akár a nemzetközi "jogot" is), és figyelmünket inkább irányítja, hasonlóan a CLS számos reprezentánsához, a konkrétumra. A CLS két, ma is továbbélő ágazata, a New Stream-iskola és a cultural analysis of law hasonlókat állít a nemzetközi jog, az európai jog és a jogösszehasonlítás terén: vagyis a heterogenitásra, a történelmi-kulturális fragmentáltságára, a különbözőségekre mutat rá. [A magyar és a nyugat-európai történelmi környezet eltérőségét bizonyítja, s így a nyugati fogalmak hazai használhatatlanságát, hogy nyugaton elsősorban az ún. baloldalról, míg itthon inkább az ún. jobboldalról fogalmazódik meg a liberális jogfelfogás, az absztrakt jogállam-hit, a mechanikus jogalkalmazás-gondolat, a jogi logicizmus bírálata. Érthető, hiszen, a jog - ahogy Michel Foucault helyesen megállapítja - egy konkrét történelmi uralmi helyzet pillanatfelvétele, ekként mindig a győztesek joga a jog. Nos, Nyugaton ez elsősorban a jobboldalról érkező kapitalisztikus és liberális polgárság, itthon pedig a posztkommunista társadalmi és hatalmi kontinuitás érdekeit védi - és ezzel szemben, jobbról vagy balról, érkezik a jogkritika. Elég csak Carl Schmitt felhasználására utalnunk. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában lassan (szélső)baloldali szerzővé nemesül a plettenbergi tudós, itthon viszont, ugyan igen sporadikusan csak, de valamelyest a politikai jobboldal (kritikai jobboldal) szótárában jelennek meg fogalmai.]
[9] Ráadásul a természetjogias gondolkodással megelőzhető a jogi dekonstrukció, amely voltaképp minden más jogi iskola eredménye, ha akarja azt, ha nem. Amennyiben ui. csak a pozitív jogot vizsgáljuk jogként, érthető, hogy egy önkényes, bármikor változó, így egy tudomány tárgyaként nehezen elképzelhető valamit kapunk. A jogtudomány tehát eleve dekonstruktív a saját tárgyát illetően. A "természetes jog" vizsgálata lehetne valójában a jogtudomány anyaga, konstans lévén. Vö. Kirchmann i. m. 32. et passim.
[10] Ez a hiány nem indokolható azzal, hogy a tárgyalt könyv csak az ún. posztmodern elméletek bemutatására vállalkoznék, mivel maguk a szerkesztők ismerik el bevezetőjükben, hogy azon elméleteket is ismertetni szándékoztak, amelyek épp a posztmodern jogelmélet ellen lennének bevethetők; vö. Buckel-Christensen-Fischer-Lescano i. m. X.
[11] Egyetemünk Jogbölcseleti Tanszékén például - Könczöl Miklós, Paksy Máté, Tattay Szilárd részvételével - a jog és a retorika összefüggéseit vizsgáló műhely létezik, de más jogelméleti tanszékeken is - így kiváltképp Szabó Miklós miskolci műhelyénél - jelen van a jog nyelvelméleti vizsgálatának kérdése.
Visszaugrás
