Abból a tényből, hogy a büntető hatalommal rendelkező államok egymás mellett léteznek és a határok legálisan vagy illegálisan egyre inkább átjárhatók, adódnak a büntető joghatóságra vonatkozó kérdések. A belföldön tartózkodó (fogva tartott) belföldi által belföldön elkövetett bűncselekmény elbírálásakor joghatósági probléma nem merül fel. Joghatósági problémát a külföldi elem megjelenése vet fel. Külföldi lehet a bűncselekmény elkövetésének a helye, a bűncselekmény elkövetője, és tartózkodási (fogva tartási) helye is. A probléma megoldására a római jog alapján a középkori itáliai jogban kialakult a Forum delicti commissi, a Forum domicilii és a Forum deprehensionis. Az első a bűncselekmény elkövetésének a helye, a második az elkövető honossága, a harmadik a fogva tartás helye jogának alkalmazását jelentette.
A múlt század nemzetállami gondolatának megfelelő büntetőjogi nézetek szerint a büntetőjog alkotása és az alkalmazása a nemzeti szuverenitáson alapul anélkül, hogy azt általánosan kötelező nemzetközi jogi normák megszabnák. Az államot semmiféle jog nem korlátozza, hogy a büntető igényét bármely cselekménnyel kapcsolatban érvényesítse, amelyet belföldi vagy külföldi belföldön vagy külföldön követett el.
- 177/178 -
A kontinentális büntetőjogokban a büntető joghatóságra vonatkozó rendelkezéseket a törvény személyi hatályában, valamint a nemzetközi bűnügyi jogsegély szabályozásában találjuk. A tudományos nézetek az Európai Unióban egységes európai jogterület kialakításának szükségességét hirdetik ugyan, de még hiányzik az Unió egységes büntető joghatósága. Az egységes büntető joghatóság hiányában az Unió a tagállamok joghatósága gyakorlásának szabályozásával kívánja a joghatósági konfliktusokat elkerülni. A két kérdés különállásának hangsúlyozására az angol nyelvű irodalomban a jurisdiction to prescribe illetve a jurisdiction to enforce fogalmait alkalmazzák. Előbbi arra ad választ, hogy adott cselekménnyel kapcsolatban egyáltalán érvényesítheti-e az állam büntetőhatalmát, van-e olyan büntető joghatósági elv, amely alapján a belső büntetőjog alá vonható a cselekmény. Csak ezt követően kerül sor a büntetőhatalom gyakorlásának mikéntjéről való döntésre.
Ahogy a jogharmonizáció befolyásolja az új büntető tényállások megalkotását, ugyanúgy kell a büntető joghatóság előírására és alkalmazására vonatkozó kodifikáció során az Európai Unióban érvényesülő jogpolitikát figyelembe venni.
Ennek a tanulmánynak az 1. pontja a büntető joghatósági elvek kialakulásával, a 2. pontja a joghatóság gyakorlásának elveivel, a 3. pontja a Nemzetközi Büntető Bíróság és a nemzeti joghatóságok viszonyával, a 4. pontja az Európai Unióban jelentkező sajátosságokkal, az 5. pontja a de lege ferende javaslatokkal foglalkozik.
A modern büntető joghatóságot a római és a kánonjogi rendelkezésekre nem lehet ugyan közvetlenül visszavezetni,[1] de a középkori itáliai jogászok tanításából a Ius commune-nek nevezett általános érvényű világjog és az egyes területi büntetőtörvények szembeállításának gondolata a joghatóságra vonatkozó rendelkezések szempontjából értékesíthető. A belföldön elkövetett bűntetteket a Forum delicti commissi alapján a belföldi büntetőhatalomnak vetették alá, s a saját alattvaló kiadatását, és a bűnöző büntetlenségét egyaránt ellenezték. Az előbbit azért, mert a joghatóság gyakorlása féltékenyen őrzött politikai jog volt, amely mellesleg a magas pénzbírságok és a gyakori elkobzások útján nem kis nyereséget hozott, az utóbbit, mert enélkül lehetetlenné vált volna az
- 178/179 -
általános biztonság és rend fenntartása a többségében felaprózott itáliai területeken.
Elismert gyakorlat volt, hogy a belföldiek által külföldön elkövetett bűntetteket is büntették. A Ius commune által nem büntetett cselekmények esetében csak az volt kérdéses, hogy a külföldi jogot mennyire kell figyelembe venni. A bűnös hazájának (Iudex domicilii) vagy a tett elkövetési helyének bíróján (Iudex loci delicti commissi) kívüli joghatóságot egyedül csak a csavargókkal szemben ismerték el, akiket ahol elfogtak, perbe foghattak (Forum deprehensionis).
Az illetékes bíróságok által hozott ítéletet a másik terület bírója is elismerte, hacsak az ítélő bíróság nem járt el szabálytalanul, például aránytalan büntetést kiszabva. Nem bírósági hatáskörbe tartozott a kiadatás, hanem annak az uralkodónak a személyes döntésétől függött, akinek a területén a bűnös tartózkodott. A Forum delicti commissi ugyan a kiadatási kötelezettség általános elismerését kívánta volna, de ezt nem fogadták el és inkább a Forum deprehensionis alkalmazási körét szélesítették. A germán felfogás viszont a Forum domicilii elven alapuló joghatóságot tekintette elsődlegesnek, és hosszú időn át Franciaország is ezt az elvet követte.
A 19. század jelentős alkotása volt az 1803. évi osztrák büntető törvénykönyv, amely szerint az állam az alattvalója által külföldön elkövetett bűncselekményeket a belföldi törvény alapján bírálja el, függetlenül attól, hogy az elkövetés helyének a büntetőjoga hogyan ítéli azt meg. A külföldi által belföldön elkövetett cselekményekre is a belföldi törvény vonatkozik. Ha a külföldi külföldön olyan bűncselekményt követ el, amely az állam alkotmányára, hitelpapírjaira vagy pénzére hatást gyakorol, szintén a belföldi jog szerint kell eljárni. Egyébként a bűnelkövetőt el kell fogni és ki kell adni annak az államnak, ahol a bűncselekményt elkövette. Ha az nem veszi át, akkor vele szemben az osztrák törvényt kell alkalmazni, vagy ha az enyhébb, akkor az elkövetés helye szerinti törvény alapján kell megbüntetni.
Abegg 1819-ben megjelent munkájában[2] abból indult ki, hogy az állam törvényei csak az állam területére vonatkoznak, és a jog nem lépheti át az állam területének a határait. Ezekből vonta le azt a következtetést, hogy minden olyan teória hibás, amely az állam területén kívül elkövetett bűncselekmények megbüntetésére vonatkozik.
- 179/180 -
Bauer 1827-ben megjelent munkájában[3] az alattvalók külföldön elkövetett bűncselekményeinek a megítélésénél a megsértett jogtárgyat javasolta figyelembe venni. Ha a bűncselekmény a haza vagy annak polgárai ellen irányult, akkor a belföldi jog alapján kell büntetni, függetlenül a külföldi megítéléstől. Ha a sértett külföldi (vagy az idegen állam), akkor az a belföldi jog szerint nem tekinthető bűncselekménynek, de az alattvalóval szemben a külföldi állam nevében lehet a büntetőjogot alkalmazni.
A joghatósági elvekkel kapcsolatban a Nemzetközi Jogi Intézet (Institut de Droit International) 1877-ben a következőket állapította meg:
- a büntetőtörvény területi kompetenciája vonatkozik arra az országra, amelyben a büntetendő cselekményt elkövették;[4]
- minden államnak joga van a saját büntetőtörvényét alkalmazni a saját állampolgára által külföldön elkövetett cselekményekkel kapcsolatban;
- minden államnak joga van megbüntetni azokat a cselekményeket, amelyek léte elleni támadást képeznek és a biztonságát veszélyeztetik, akkor is, ha ezt az állam területén kívül, külföldi követte el és akkor is, ha az elkövetés területén ezek nem büntetendő cselekmények.[5]
A nemzetközi jog a tárgya szerint megkülönböztet személyi és területi joghatóságot, a típusa szerint rendes és rendkívüli joghatóságot, a szuverenitás korlátozásával kapcsolatban korlátozott és korlátlan joghatóságot, a nemzetközi jogalanyok együttműködését illetően pedig potenciális és aktuális joghatóságot.[6]
Történelmileg a személyi joghatóság megelőzte a területi joghatóságot. Ez azon alapult, hogy a polgár a szuverén állam ellenőrzése alatt maradt, bárhová ment is, s ezzel szoros összefüggésben az idegeneket jogtalan személyeknek tekintették, vagy az idegenekre a saját jogukat alkalmazták.
- 180/181 -
A feudalizmus idején a joghatóság a személyes kapcsolatra volt építve, amely az engedelmességet és a védelmet jelentette. A középkorban kezdett kifejlődni, hogy a királyok és hercegek egyre inkább ellenőrzésük alá kívántak vonni mindenkit és mindent a saját hatalmukon belül.
Napjainkban ugyan a területi joghatóságot tekintik elsődlegesnek, de nem váltotta fel teljesen a személyi joghatóságot. Az állam a személyi joghatóságot nem tudja gyakorolni egy másik állam területén, de jogosult arra, hogy a saját állampolgárai felett a személyes joghatóságot gyakorolja és megvédje őket azokkal a nemzetközi jogsértésekkel szemben, amelyek a tartózkodásuk helyén érik. Azokon a területeken, ahol egyetlen állam sem gyakorol területi joghatóságot, mint a nyílt tengeren vagy a fölötte levő légtérben, az ott tartózkodó hajókon és repülőgépeken a quasi területi joghatóság érvényesül. A quasi területi joghatóság azt jelenti, hogy az az állam, amelynek a zászlója alatt a hajó vagy a repülő közlekedik, nemcsak a saját polgáraival szemben, hanem a fedélzeten tartózkodó külföldiekkel szemben is gyakorolja joghatóságát.
A személyi, a területi és a quasi területi joghatóság rendes joghatóság. Ezen kívül az állam évszázadok óta rendkívüli joghatóságot gyakorol a kalózkodással és a háborús bűncselekményekkel szemben.
A kalózkodást a nyílt tengerről szóló, Genfben, 1958. április 29-én aláírt szerződés olyan jogellenes, erőszakos cselekményként fogalmazta meg, amelyet magánszemélyek követnek el egy hajó vagy repülőgép (a fedélzetükön tartózkodó személyek vagy vagyontárgyak) ellen nyílt tengeren vagy nyílt tenger fölött, továbbá olyan területeken amelyek kívül esnek a területi joghatóságon. A definíció magában foglalja a szándékos részességet és az ilyen cselekmények előkészületét is. Ha az említett cselekmények elkövetésére szuverén állam adott felhatalmazást, akkor az nem tekinthető kalózkodásnak, hanem az adott állam által elkövetett nemzetközi jogsértésnek, amelyért az állam felelős a sérelmet szenvedettek államával szemben. Ha a kalózok ilyen felhatalmazással nem rendelkeznek a saját államuktól, akkor velük szemben a nemzetközi szokásjog alapján a rendkívüli joghatóság gyakorolható. Ez a rendkívüli joghatóság minden államot feljogosít arra, hogy a kalózokkal szemben eljárjon és büntetést alkalmazzon.
A hadviselésre vonatkozó szabályok alapján az ellenség által elfogott civilek vagy katonák védelemre jogosultak. Ha viszont ők maguk megsértették a hadviselés szabályait, akkor az ellenség jogosult a megtorlásra és elvesztik a hadifogoly státusszal együtt járó védelmet. Mind
- 181/182 -
a kalózkodásra, mind a háborús bűncselekményekre vonatkozó eljárás során érvényesíteni kell a civilizációs standardokat, tehát a rendkívüli joghatóság is magába foglalja a tárgyalás szükségességét és a kegyetlen büntetések tilalmát.
A korlátozott és a korlátlan joghatóság megkülönböztetése a szuverén államok kapcsolatából adódik, s ez a megkülönböztetés segít csökkenteni azokat a konfliktusokat, amelyek a párhuzamos joghatóságokból adódnak. Itt a kiindulási pont a Földnek az az adott területe (ideértve a Föld mélyét és a légteret), amelyen az állam szuverenitása érvényesül.
A területi joghatóság alapján minden állam a saját állampolgáraival és azok vagyonával kapcsolatban a nemzetközi szokásjog szerint korlátlan joghatóságot gyakorol. Azokkal a külföldiekkel szemben viszont, akik ideiglenesen vagy állandóan a területén tartózkodnak, az állam szintén gyakorolja területi joghatóságát, de ez már a nemzetközileg elfogadott és a külföldiek érdekét szolgáló minimum standardokkal korlátozott. A korlátozott területi joghatóság konkurál a másik állam személyi joghatóságával, amelyet az a külföldön tartózkodó állampolgáraival kapcsolatban gyakorol.
A nyílt tengeren egyetlen állam sem gyakorol területi joghatóságot. Joghatósága csupán a zászlaja alatt közlekedő hajókra és repülőgépekre, valamint az azon tartózkodó személyekre és terhekre terjed ki. Ez gyakorolható a nyílt tengeren, és az állam területén egyaránt, ha a hajó vagy a repülőgép vagy a személyek, akik a fedélzeten tartózkodtak, belépnek az állam területére.
Különbséget kell tenni a potenciális és a tényleges joghatóság között is. A Lotus-ügyben 1927-ben az Állandó Nemzetközi Bíróság (Permanent Court of International Justice, PCIJ) kis többséggel kimondta, hogy a nemzetközi szokásjog nem követeli meg a területi elv kizárólagosságát. Ez azt jelenti, hogy a szuverén államok nem kötelesek a joghatóságukat a saját területükön belül tartani és csak a saját állampolgáraikkal szemben gyakorolni. Joghatóságot gyakorolhatnak a külföldiek által külföldön elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban is.
A Lotus-ügyben az 1926. évi török büntető kódex 6. §-ának hatályát vitatták, de tulajdonképpen a vita a francia és az olasz jogászok között folyt, mert a török kódex rendelkezését az olasz jogból vették át. Ennek a szakasznak az alapján ítélték el a francia hajó kapitányát és első tisztjét, mert a nyílt tengeren nekiütköztek egy török hajónak és azt elsüllyesztették. A francia hajó török kikötőbe vitte a hajótörötteket, s
- 182/183 -
ekkor fogták el a török hatóságok az említett francia személyeket. Az Állandó Nemzetközi Bíróság álláspontja nem volt egyhangú, csupán az elnök szavazata döntötte el annak kimondását, hogy a török eljárás nem ütközött a nemzetközi jogba.
Az említett Lotus-ügyben hozott határozat arra is rámutat, hogy a büntetőjognak minden jogrendszerben alapelve a területi hatály. Amellett, hogy a területi elv érvénye a legáltalánosabb, majdnem minden állam különféle mértékben ugyan, de a területén kívülre is kiterjeszti a joghatóságát. Ezért az Állandó Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy a büntetőjog területi hatálya nem esik egybe az állam területi szuverenitásával.[7] A Lotus-ügyben ezt úgy fogalmazták, hogy a nemzetközi jog nem tiltja a joghatóság gyakorlását az állam területén belül olyan ügyekben, amelyek külföldön megvalósított cselekményeket érintenek.
A modern szuverenitás fogalmából kiindulva a kontinentális büntető törvénykönyvekben a területi elv a szabályozások kiindulópontja. A jogállamiság elvéből következik, hogy a büntetőjogi következményt csak akkor lehet alkalmazni, ha a jogkövetés a tettestől elvárható volt. Természetesen a tettesnek nem kell ismerni az ítélkező állam írott normáit, de azt igen, hogy a tette az érintett büntetőjog hatóterületére kerül. A tettes és a büntetőjogi norma a területi elv keretében kerül egymással a legszorosabb kapcsolatba. Egyes nézetek szerint a belföldi az állampolgársága következtében szorosabb kapcsolatban van a joggal, mint az éppen jelenlévő külföldi, de a területi elvet mindkettővel szemben egyformán érvényesíteni kell.
Az aktív személyi elvet korábban Franciaország megkísérelte a polgárokat terhelő hűség kötelességével magyarázni. Napjainkban az aktív személyi elv alapján a hazatérő belföldit a külföldön elkövetett cselekményért meg lehet büntetni, ha a tettest külföldön nem ítélték el, bár ezt a lex loci megengedte volna. A lex locit az enyhébb büntetéssel fenyegetettség esetén is figyelembe kell venni, kivéve, ha az elkövető kifejezetten a bűncselekmény elkövetése céljából ment külföldre.
Az állam olyan magatartást is megkívánhat a polgárától, amely ellentétben áll annak az országnak a jogával, ahol az állampolgár tartózkodik. Az rendszerint elfogadott, hogy az állam nem kényszeríti olyan
- 183/184 -
tett elkövetésére a polgárait, amely a területi joghatóság szerint bűncselekményt képez.[8] A passzív személyi elv a belföldit védi külföldön, s indoka, hogy a külföldi állam nem fordít mindig kellő figyelmet erre a védelemre.
A védelmi elv (reálprincípium) a védett tárgyak és a normát előíró állam közötti realitáson nyugszik és a külföldön külföldi által elkövetett olyan bűncselekményekre vonatkozik, amelyek az állam belső vagy külső biztonságát veszélyeztetik. A védelmi elvvel néhányszor antidemokratikus módon visszaélnek, amikor tisztázatlan politikai tényállásokra is alkalmazzák.[9] A legtöbb olyan állam, amely a büntetőjogát a területi elvre építi, a védelmi elv alapján büntető joghatóságot gyakorol a nemzeti érdekei védelmére. Ez különösen az állam érdekeit közvetlenül érintő védelem, biztonság és pénz elleni, valamint az állampolgárok elleni súlyos bűncselekményekre vonatkoztatható.
Az újabb büntető kódexekben megjelent a képviseleti elven alapuló joghatóság is. Ez az elv azzal összefüggésben fejlődött ki, hogy bizonyos államok a saját állampolgáraikat nem adják ki a külföldön elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. Ha az aut dedere aut punire (kiadni vagy büntetni) elvet tekintjük kiindulópontnak, akkor a képviseleti elv alkalmazása azt jelenti, hogy primo dedere secundo judicare.[10]
Az Európa Tanács számos konvenciójában jelentőséghez jut a kompetencia megosztás elve. A különböző európai egyezmények a kompetencia konfliktusokat megosztják az állandó lakóhely vagy tartózkodási hely és az elkövetési hely állama között. Ennek következménye egyrészt az idegen jog figyelembevétele, amelynek során idegen büntető tényállást ugyan nem alkalmaznak, de a keretet kitöltő (például közlekedési) szabályokat igen, továbbá idegen ítéletet végrehajtanak.
Az egyetemes büntetőhatalom elve az államok szolidaritását juttatja kifejezésre és rendszerint nemzetközi konvenciókban jelenik meg, de ezek sem követnek egységes felfogást.[11] Ez az elv a nemzetközi bűn-
- 184/185 -
cselekményekhez kapcsolódik, de a nemzetközi bűncselekmények fogalma vitatott. Azt nem vitatják, hogy az emberiesség elleni bűncselekmények a nemzetközi jog alapján közvetlenül üldözhetők. A nemzetközi jogon közvetlenül alapuló büntetőjogi felelősséget a második világháború után a nemzetközi büntető törvényszékek alkalmazták. Napjainkra a büntetőjog tudományában is elismerést nyert a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősség.[12]
Az elmúlt évtizedekben az egyetemes büntető hatalom elve új problémát vetett fel. Korábban az egyetemes büntető hatalom elvét az elmélet annak az államnak jogaként ismerte el, amely az eljárás alá vont személyt őrizetében tartotta.[13] Ma már ez a követelmény sem feltétlen, továbbá új kérdés a nemzetközi jogot sértő bűncselekményekkel összefüggésben a diplomáciai mentesség érvényesítése. Ha a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséget a ius cogensre vezetik vissza, a diplomáciai mentesség szabályai háttérbe szorulhatnak, mint ez történt a Pinochet-ügyben. Egy angol szerző szerint figyelemre méltó és példátlan, hogy a hazai büntetőeljárásban a nemzetközi szerződéses és szokásjog szabályait alkalmazzák. A ius cogens alkalmazását a Pinochet-ügyben pedig egyenesen meglepőnek nevezte.[14]
Az egyetemes büntetőhatalom elvével összefüggésben a diplomáciai mentesség korlátozására példa egy belga vizsgáló bíró döntése. 2000. április 11-én a belga vizsgáló bíró nemzetközi elfogató parancsot bocsátott ki a Kongói Demokratikus Köztársaság külügyminisztere ellen Belgium részére történő kiadatás céljából. A kiadatás alapja a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértése volt. A nevezett személy a bűncselekményeket kongói állampolgárként, Kongó területén követte el és az elfogató parancs nem utal arra, hogy a bűncselekmények elkövetése során belga állampolgárok vagy Belgium biztonsága és méltósága szenvedett volna sérelmet.
- 185/186 -
Tehát egyértelmű volt, hogy Belgium nem az önvédelmi vagy a passzív személyi elv alapján kívánt eljárni, mint ahogy ez a Pinochet-ügyben történt.
Az ügy a Nemzetközi Bíróság elé került, ahol a 2000. április 11-én a Kongói Demokratikus Köztársaság külügyminisztere, Mr Yerodia ellen kibocsátott elfogatóparancs jogszerűségét vizsgálták.[15] 2001. április közepétől ugyan Mr Yerodiának nem volt kormánypozíciója, de a Nemzetközi Bíróság a joghatóságát arra az időpontra nézve vizsgálta, amikor a keresetet benyújtották. A Bíróság megállapította, hogy mind az elfogatóparancs kibocsátásának, mind a döntése időpontjában rendelkezett joghatósággal és azzal, hogy az érintett továbbra nem külügyminiszter, az ügy nem vált tárgytalanná.
A Nemzetközi Bíróság előtt folyó eljárásban Kongó azt panaszolta, hogy Belgium megsértette a szuverenitás elvét azzal, hogy egy másik állam területén kívánja joghatóságát gyakorolni és megsértette a diplomáciai immunitásról szóló 1961. április 18-i bécsi szerződés. A Nemzetközi Bíróság döntésében a joghatóság gyakorlásának és a diplomáciai mentességnek a konfliktusát vizsgálta, de nem szólt arról, hogy az egyetemes büntető hatalom gyakorolható-e a forum deprehensionis hiányában is.
A Bíróság vizsgálta azt, hogy az elfogatóparancs kibocsátásnak az időpontjában (tehát amikor Mr Yerodia külügyminiszter volt) az elfogatóparancs ellentétes volt-e a nemzetközi joggal. Ennek során abból indult ki, hogy a per tárgya nem Mr Yerodia személyiségi jogainak a sérelme volt, hanem, hogy az elfogatóparancs akadályozta külügyminiszteri tevékenységének ellátásában. A Kongói Köztársaság nem egy állampolgára személyi jogainak védelmében járt el és keresetében nem Belgium jogát vitatta az egyetemes büntető hatalom elvének érvényesítésére távol levő személlyel kapcsolatban.
A Nemzetközi Bíróság ugyan általában nem vizsgálta az egyetemes büntető hatalom elvét, de rámutatott arra, hogy a nemzetközi jogon alapuló joghatóság létezését feltételezni kellett annak a kérdésnek eldöntéséhez, hogy a kibocsátott elfogatóparancs sértette-e a nemzetközi jognak azt a szabályát, amely szerint bizonyos személyek (államfők, kormányfők, külügyminiszterek stb.) a külföldi állam joghatósága alóli mentességet élveznek. (51. pont)
A nemzetközi szokásjog szerint a külügyminisztereket megillető mentesség nem személyhez kapcsolódik, hanem a betöltött funkcióhoz, tehát ahhoz, hogy külföldi államot képviselnek. A Bíróság döntésében
- 186/187 -
arra a következtetésre jutott, hogy a hivatalban lévő külügyminiszterek külföldön teljes mentességet élveznek a büntető joghatóság alól és sérthetetlenek. E körben nem lehet különbséget tenni a külügyminiszterek cselekedeteiben aszerint, hogy azokat hivatali működésük során vagy magánemberként követték el.
A Bíróság az angol és a francia magas bírósági fórumok döntéseiből (Pinochet és Kadhafi ügy) nem vonta le azt a következtetést, hogy a nemzetközi szokásjog kivételt alkotott volna a mentességet illetően a háborús vagy az emberiesség elleni bűncselekményekkel kapcsolatban. Az kétségtelen, hogy a nemzetközi törvényszékek joghatóságának érvényesítését a betöltött állami funkció nem akadályozza, de ilyen szabály a nemzetközi szokásjogban nem létezik a nemzeti bíróságok joghatóságát illetően.
A Bíróság döntésében megkülönböztette a nemzeti bíróságok joghatóságára vonatkozó szabályokat a joghatóság alóli mentesség szabályaitól. Megállapította, hogy a joghatóság nem tartalmazza a mentesség hiányát, s ugyanakkor a mentesség hiánya nem jelenti egyben a joghatóság meglétét. Azok a törekvések, amelyek napjainkban felismerhetők a joghatóság kiterjesztésére az egyetemes bűnüldözés érdekében, nem érintik a nemzetközi jognak a mentességre vonatkozó szabályait.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy a joghatóság alóli mentesség nem jelent egyben büntetlenséget bármely bűncselekmény alól, függetlenül annak súlyosságától. Kiemelte, hogy a joghatóság alóli mentességet és a büntetőjogi felelősséget el kell választani egymástól. A joghatóság alóli mentesség eljárásjogi természetű, a büntetőjogi felelősség viszont az anyagi jog fogalma. A joghatóság alóli mentesség bizonyos időre akadályát képezi a vádemelésnek, de nem jelent olyan büntethetőséget kizáró körülményt, amely a büntetőjogi felelősség alól mentesítene.
Arra nézve, hogy a nemzetközi jog által biztosított mentesség nem jelent felelősség alóli mentességet a Bíróság a következő érveket sorakoztatta fel:
1) A nemzetközi jog szerint mentességet élvező személyek nem mentesek a saját bíróságuk előtti eljárás alól.
2) A külföldi joghatóság alóli mentességet a küldő állam megszüntetheti.
3) A külügyminiszterek a hivatali idejük lejárta után tovább nem élvezik a nemzetközi jogon alapuló mentességet.
- 187/188 -
4) A nemzetközi törvényszékek előtt ezek a mentességek nem érvényesek. Példaként került említésre a volt Jugoszlávia és Ruanda területén elkövetett bűncselekmények elbírálására létrehozott bíróságok, valamint az 1998-as római egyezmény által létrehozott Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága.
A Belgiumban kibocsátott elfogatóparancs a hivatalban lévő külügyminiszter ellen, sérti a büntető joghatóság alóli mentességét és a nemzetközi jog sérelme attól függetlenül megállapítható, hogy az elfogatóparancs mennyiben érintette a külügyminiszter konkrét diplomáciai tevékenységét. Az elfogatóparancsot Belgiumnak attól függetlenül vissza kell vonni, hogy Mr Yerodia továbbá már nem külügyminiszter.
A Nemzetközi Bíróság döntésének 51. pontjában tehát előfeltételként ismerte el a nemzetközi jogon alapuló joghatóságot. Ennek következtében a diplomáciai mentességet csak a külföldi bíróságok előtti eljárásban tartotta feltétlenül érvényesítendőnek. Elismerte, hogy a nemzetközi büntető törvényszékek előtt ez a mentesség nem érvényesül. Nem érvényesül továbbá a mentesség a hivatali poszt megszűnése után sem. A döntés implicite magába foglalja, hogy az egyetemes büntető hatalom elvén alapuló joghatóságot lehet elfogatóparancs útján is gyakorolni.
A joghatóság gyakorlásának követelményét a Grotius által is említett aut dedere aut punire elv fogalmazza meg, de ez az elv nem vált a nemzetközi jog cogens szabályává. A joghatóság gyakorlása akkor kötelesség, ha erre az állam nemzetközi szerződés vagy viszonosság alapján kötelezettséget vállal. Egyébként a joghatóság gyakorlása csupán lehetőség, de ezt a lehetőséget napjainkban különféle elvek korlátok között tartják.
Bár Binding az 1885-ben megjelent büntetőjogi kézikönyvében azt írta, hogy a belső törvény "világ-büntetőtörvény", mert a tényállásokban alanyként szereplő "aki" bárki lehet. Továbbá a védett tárgy is legtöbbször általános érvényű, mert a megölt ember vagy az idegen dolog mindenkire vonatkozhat. Ebből a szerző szerint az következik, hogy a büntetőtörvény hatályára vonatkozó rendelkezések a belső büntetőhatalmat nem kiterjesztetik, hanem csupán korlátozzák.[16]
- 188/189 -
Annak figyelembevételével, hogy nincs olyan általános szabály a nemzetközi jogban, amely a belső bíróságok joghatóságát területileg-személyileg vagy az alkalmazandó jogot illetően korlátozná, Binding elvetette azt a felfogást, amely szerint a terület lenne a kiindulópontja a belső büntetőjog hatályának. Az államot semmiféle jog nem korlátozza, hogy a büntető igényét bármely cselekménnyel kapcsolatban érvényesítse, amelyet belföldi vagy külföldi belföldön vagy külföldön követett el. A szuverenitás említett felfogása megfelelt az elmúlt századok nemzetállami gondolatának. Oehler szerint viszont Bindingnek az az álláspontja, hogy a területi elv csak az egyik a sok elv közül, és nem pedig a kiindulópontja a büntető joghatóságnak, a modern szuverenitás felfogással - amely alapvetően a területhez kapcsolódik - már nem fér össze.[17]
A VIII. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus minden külföldön elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban a lex loci alkalmazását tartotta helyesnek. Eszerint a bírónak az elkövetés helyének normáit kellene alkalmazni, természetesen a jogállami és közrendi klauzula sérelmének kivételével. Ennek a nehézsége azonban abban van, hogy a jog alkalmazása során nemcsak az írott normákra, hanem a jogértelmezés szabályaira is figyelemmel kell lenni, és a jogértelmezés módszere az angol, amerikai valamint a kontinentális államok között alapvetően eltérhet egymástól.
A büntető joghatóság gyakorlását befolyásolják azok a szabályok, amelyek a modern nemzetközi jogban az emberi jogokkal összefüggésben alakultak ki. A példák azt mutatják, hogy amikor megfogalmazzák az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok garanciáit, akkor igyekeznek elkerülni az egyén jogi státuszának elismerését a nemzetközi jogban. Nem határozta meg az egyének státuszát a Nemzetközi Jogi Intézetnek az 1929-es New York-i ülése, amely kidolgozta a deklarációt az ember nemzetközi jogairól és ugyancsak nem tartalmazza azt az Emberi Jogokról szóló 1948-as ENSZ Deklaráció sem. A különböző nemzetközi dokumentumok tartalmazzák az emberi jogok biztosítására való kötelezettséget, de e kötelezettségeknek a címzettjei a tagállamok. Mégis ezen a területen alakult ki olyan gyakorlat, amely leginkább közelít az egyének nemzetközi jogaihoz. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya már a részes állam joghatósága alatt álló személyektől származó bejelentésekről szól.[18]
- 189/190 -
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának több cikke érinti a büntető joghatóságot. Például a halálbüntetés szabályozásáról szóló 6. Cikk, a kínzás, a kegyetlen, embertelen, megalázó büntetés tilalmáról szóló 7. Cikk, a kényszermunka szabályozásáról szóló 8. Cikk, az őrizetbe vételről szóló 9. Cikk, a letartóztatottakkal való bánásmódról szóló 10. Cikk, a bírósági eljárási garanciákról szóló 14. Cikk, a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvéről szóló 15. Cikk és a szabad véleménynyilvánításról szóló 19. Cikk. E cikkekben foglalt szabályozáshoz hasonlókat találunk az Emberi Jogok Európai Egyezményében is. Ez utóbbi érvényesítésével kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bizottságának és Bíróságának gyakorlata jelentős hatást gyakorol a részes államok hatalmi és ezen belül igazságszolgáltatási szerveinek működésére is.[19]
Az elmélet megkülönbözteti az eredeti és származékos, valamint területi és területen kívüli joghatóságot. Eredeti joghatóság a területi, az aktív és a passzív személyi, valamint a védelmi és az egyetemes büntető hatalom elvén alapul. A kompetencia-megosztás és a képviseleti elven alapuló joghatóság származékos joghatóság. Az angol jogszemlélet szerint a területen kívüli joghatóság a területi joghatósággal szemben mindig kiegészítő. Ezért nem véletlen, hogy a területi elvhez kapcsolódik a kettős inkrimináció elve. A kettős inkrimináció sokféle terminológiával kifejezhető.[20] A joghatóság alkalmazása során a konkrét és az absztrakt kategória megkülönböztetésének van elsősorban jelentősége. Az absztrakt kettős inkrimináció a büntetendőséget jelenti, tehát azt, hogy az adott cselekmény mindkét államban büntetendő, a konkrét kettős inkrimináció pedig azt jelenti, hogy az elkövető az adott cselekmény miatt büntethető.
A joghatóság gyakorlása során egy adott bűncselekménnyel összefüggésben a "külföldi elem" több vonatkozásban is szerepelhet. Lehet külföldi a bűncselekmény elkövetője vagy sértettje is, de a kettős ink-
- 190/191 -
rimináció elvének alkalmazására csak akkor kerül sor, ha a külföldi elem a bűncselekmény elkövetésének területét érinti, azaz a bűncselekményt az azt elbíráló állam területén kívül követték el. Ez azt jelenti, hogy a lex fori (az ítélkező állam joga) érvényesítését a lex domicilii vagy a lex personenae nem korlátozza.[21] A lex loci delicti viszont a kettős inkriminációra tekintettel már hatást gyakorolhat, ha az elkövetett cselekményt egy másik állam területén bírálják el. A kettős inkrimináció elvének alkalmazása korlátozó tényező szerepét játszhatja: a korlátozás lehet teljes, ha a lex fori lehetőséget ad arra, hogy az elkövetés helye szerint nem büntetendő cselekményekkel szemben ne alkalmazzanak büntetést, de jelentheti a lex mitior alkalmazását is, amely az enyhébb büntetés kiszabására ad lehetőséget.
A kettős inkrimináció elve az állami szuverenitáshoz annyiban kapcsolódott, hogy az államok rendszerint nem adták ki azt a személyt, aki a belső joguk szerint nem követett el bűncselekményt. A nemzetközi együttműködés új formái során azonban a kettős inkrimináció elve nem játszik döntő szerepet, különösen nem azok között az államok között, amelyeknek a jogrendszere nagyon hasonló.[22]
A területen kívüli joghatósági elvek alkalmazása kétféle alapra építhető: az egyik az állami szuverenitás, a másik a nemzetközi szolidaritás. Az állami szuverenitáson alapul az az ítélkezés, amely az aktív személyi elvre hivatkozva gyakorolja joghatóságát. Az országok egy részében az aktív személyi elv korlátlanul érvényesül, tehát az állam a külföldön tartózkodó állampolgárától feltétel nélkül megköveteli a hazai büntetőjogban írt szabályok követését és ezek megsértése esetén korlátozás nélkül alkalmazza a büntetőjogi felelősségre vonást. Számos ország az aktív személyi elvet bizonyos korlátok között alkalmazza, így például az elkövetett bűncselekmények súlya, vagy természete, illetve az elkövetők személye szabja meg a kettős inkrimináció korlátait.[23]
- 191/192 -
A passzív személyi elven alapuló joghatóságot az államok ritkábban alkalmazzák, de alkalmazása esetén rendszerint figyelemmel vannak a kettős inkriminációra. A passzív személyi elv alkalmazásánál szempont az is, hogy az elkövető tudta-e vagy legalábbis számolnia kellett-e azzal, hogy idegen normák által védett személyek vagy jogtárgyak ellen intéz támadást. Abban az esetben, ha ez nem állapítható meg, akkor legfeljebb a képviseleti elv alapján lehet eljárni, ami a passzív személyi elv alkalmazását ahhoz a feltételhez köti, hogy a tettet a tetthely is büntetéssel fenyegeti.
Ezzel szemben soha nem alkalmazzák a kettős inkriminációt az állami önvédelmi elven alapuló joghatóság esetén. Ha a joghatóság ez utóbbi elven alapul, akkor a lex loci delicti figyelmen kívül marad és az állam a saját joga alapján jár el.
A modern felfogás a büntető joghatóság alkalmazását a büntetőjog védelmi funkciójával és a jogállami garanciák érvényesítésével kapcsolja össze. A büntetőjog védelmi funkciója korlátozott, és nem minden emberre és területre terjed ki. Az állam csak meghatározott személyeket és jogtárgyakat véd a jogellenes támadásokkal szemben.[24]
A joghatósági szemléletváltás a jogértelmezésben is változást igényelt. Ameddig a bíró csak a belső értékek védelmében alkalmazta a büntetőjogot, addig a bűncselekmény minősítése joghatóság gyakorlásának kérdésére is választ adott. Amióta azonban az államhatárokon átnyúló bűnözés egyre növekedett, s ezzel a történeti tényállásba a külföldi elem egyre többször jelent meg, először abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy a büntető joghatóságot kell-e és miként gyakorolni.
A joghatóság gyakorlása során meg kell különböztetni az ítélet pozitív és negatív hatását. A pozitív hatás azokra az intézkedésekre utal, amelyeket egyik ország hatóságának meg kell vagy meg lehet tenni a másik ország bíróságának ítélete alapján. A külföldi ítélet a belföldi ítéletben alkalmazott minősítésre hatást gyakorolhat.[25] A külföldi ítélet pozitív hatása a belső jogalkalmazást nem akadályozza, legfeljebb az elkövető terhére módosítja (visszaeső lesz, kizárják a feltételes szabadságból).
- 192/193 -
A negatív hatás azt jelenti, hogy büntetőügyekben eljáró belföldi hatóságok tevékenységét a külföldi bíróság ítélete akadályozza. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. Cikk 7. pontjában írt rendelkezés szerint senkivel szemben sem lehet büntetőeljárást indítani, vagy büntetést kiszabni olyan bűncselekmény miatt, amely miatt az adott ország törvényének és büntetőeljárásának megfelelően jogerős ítélettel már elítélték vagy felmentették. A belső jogban res iudicata-nak nevezett szabály nemzetközi hatása már közel sem egyértelmű. Sok ország jogalkotása tudatosan kerüli a külföldi ítéletek elismerését és ezzel a hazai eljárás megindításának akadályozását. Az a néhány kódex, amely valamilyen módon törekszik nemzetközi érvényt szerezni az újabb eljárás tilalmának, ezt nem a külföldi ítéletek teljes elismerésével teszi.[26]
A 20. században számos nemzetközi tudományos tanácskozás témája volt a ne bis in idem elv alkalmazási feltételeinek kidolgozása. A feltételek között első helyen állt, hogy a területi elven alapuló ítélet érvényét azért kell maradéktalanul elismerni, mert a bűncselekmény elsősorban annak az országnak a közrendjét sérti, ahol elkövették, és ezzel majdnem egyenértékű az az érv, hogy az elkövetés területén találhatók rendszerint a bűncselekmény bizonyítékai is. Az elismerésnek pedig a legnagyobb akadályát az az évszázados gyakorlat jelentette, amely a külföldi büntető ítélet végrehajtását megtagadta és a saját állampolgárt nem adta ki. Ezek pedig oda vezettek, hogy az igazságszolgáltatás érdekeit csak a ne bis in idem elv tagadásával lehetett biztosítani. Továbbá, az elítélés és a felmentés jogereje a belső jogokban egyenértékű, de a ne bis in idem elv nemzetközi alkalmazása szempontjából a már végrehajtott ítéletnek nagyobb súlyt tulajdonítottak.
Az elméleti vitákban szerepet játszott a bűncselekmények hasonló értékelése, és a jogrendszerek közötti hasonlóság, amit az Olasz Alkotmánybíróság 1967-ben meg is fogalmazott. Eszerint a külföldi ítélet csak akkor képezi akadályát az újabb eljárásnak, ha a cselekmény társadalmi, jogi és politikai értékelése mindkét országban azonos.[27] A Német Alkotmánybíróság egy ítéletében kimondta, hogy az ismételt eljárás céljából történő kiadatás sem az alkotmányjogi, sem - a ne bis in idem elve nemzetközi érvényének hiánya miatt - a nemzetközi jogi
- 193/194 -
gondolatokkal nem ellentétes.[28] A hivatkozott két alkotmánybírósági döntésből levonható olyan következtetés, amely szerint a már elbírált tények alapján a második vádemelés sérti a ne bis in idem elvét, de megengedi a jogsegély nyújtása során a kiadatási kérelem teljesítését.
A ne bis in idem elv alkalmazásában a problémát az "idem" értelmezése jelenti. A nemzetközi gyakorlatban két szélső (nem szélsőséges) álláspontot találunk. A német belső jogi értelmezésben az "idem" a cselekmény, a tett (Tat) fogalmához kapcsolódik. Az angol-amerikai értelmezésben az "idem" alapvetően a bűncselekmény (offence) fogalmán épül. A tett fogalmának használata a vád tárgyává tett tények azonosságát tekinti az "idemnek", a bűncselekmény fogalmának használata pedig a tények jogi értékelését is magába foglalja. A belső büntetőjogok különös részében mutatkozó különbségekre tekintettel az azonos bűncselekményt nem csak az azonos elnevezés esetén lehet megállapítani. Lehet, hogy azonos tényeket egyes büntetőjogok lopásnak vagy sikkasztásnak, mások csalásnak vagy hűtlen kezelésnek minősítik. Az elnevezésbeli különbség az "idemet" nem érinti. A probléma abból adódik, ha az elbírált bűncselekmény cselekménysorozatból áll, s a minősítésben megjelenő jogi értékelés a cselekmény olyan láncszemét emeli ki, amely az adott ország joga szempontjából fontos. Az előzményekre vagy a következményekre a vádbeli tényállásban utalás történt ugyan, de ezek értékelésére a bűncselekmény minősítésében nem került sor.
A bűncselekmények minősítésében jut kifejezésre a védett jogi tárgyak sérelme vagy veszélyeztetése. A ne bis in idem elv érvényesítésekor tehát nem a tett vagy a bűncselekmény azonosságát kell vizsgálni, hanem azt, hogy az ítélet milyen jogvédte érdekeket értékelt a bűncselekmény minősítése során. Az ítéletben lévő, de a jogi tárgy (védett társadalmi érték, érdek, társadalmilag káros következmény) szempontjából nem értékelt tények miatti újabb eljárás nem sérti a ne bis in idem elvét. Hasonló következtetést lehet levonni a bűnügyi jogsegély keretében hozott alábbi döntésekből is.
A nemzetközi jogsegély nyújtása során a common law országokban még arra is tekintettel vannak, hogy a felmentés miatt a vád rendszerint akkor sem fellebbezhet, ha a felmentés során jogi tévedést követtek el. Emiatt az amerikai bíróságok gyakorlata csak akkor zárja ki az
- 194/195 -
újabb vádemelést, ha az elbírált és az újabb vádban szereplő bűncselekmények azonos ténybeli és jogi elemeket tartalmaznak. Ha ezek az elemek csak részben azonosak, akkor nem beszélnek azonos bűncselekményről, ami kizárná az újabb vádemelést. A kontinentális országokban az ügyészeknek a vádemelésre vonatkozó diszkrecionális joga sokkal korlátozottabb és az ismert tények alapján általában kötelesek minden bűncselekményért vádat emelni. Abban is eltér a kontinentális rendszer a common law rendszerétől, hogy a téves jogalkalmazás miatt az ügyészek fellebbezést nyújthatnak be.
A bűnügyi jogsegélyre vonatkozó nemzetközi szerződések rendszerint nem tartalmazzák, hogy az értelmezési kérdéseket melyik szerződő fél joga alapján kell elbírálni, ezért rendszerint a megkeresett állam joggyakorlata az irányadó.
A ne bis in idem értékelésére vonatkozó egyik példa szerint 1974-ben két bank, az USA-ban a Franklin National Bank, Olaszországban pedig a Banca Privata Italiana (BPI) csődbe ment. Mind a két bankot a vádlott által vezetett pénzügyi csoport irányította. A vádlottat hamis csődért Amerikában elítélték, és Olaszország kérte kiadatását. A kérdés az volt, hogy azért a bűncselekményért, amely az olasz bank csődjét előidézte, született-e ítélet az USA-ban. Az amerikai bíróság Bassiouni nézetét[29] alkalmazva megállapította, hogy az olaszországi vád számos olyan tény bizonyítását igényli, amely nem volt eleme az amerikai vádnak. Ezért az újabb vádemelést nem tekintette a ne bis in idem sérelmének és megállapította, hogy az amerikai ítélet nem akadályozza az olasz kiadatási kérelem teljesítését. Figyelembe vette azt is, hogy az amerikai vád az amerikai betétesek sérelmére elkövetett cselekményeket értékelte, és az olasz betétesek sérelmére elkövetett cselekmények értékelés nélkül maradtak.[30]
A következő esetben a vádlottat Luxemburgban börtönre ítélték pénzmosás miatt. A pénzmosás tárgyát képező 36 millió dollár az USA-ban folytatott kokain-kereskedelemből származott. Az USA a kokain-kereskedelem miatt kérte a vádlott kiadatását. Luxemburg azért teljesítette a kiadatási kérelmet, mert a bíróság megállapította, hogy a kábítószer-kereskedelem lényegesen eltér attól a bűncselekménytől (a
- 195/196 -
pénzmosástól), amely miatt a vádlottat Luxemburgban elítélték. Ezért a kiadatási kérelem teljesítése nem sérti a ne bis in idem elvet.[31]
Egy másik ügyben a vádlott Berlinben elkövetett bankrablásból származó pénzt csempészett Amerikába. Amerikában a csempészésért elítélték. Németország kérte a kiadatását a Berlinben elkövetett bankrablás miatt. A német jog szerint a ne bis in idem elv alkalmazásakor nem az azonos bűncselekményt, hanem az azonos tettet kell figyelembe venni. Ha a tettet szélesebb értelmében fogják fel, akkor minden újabb vádemelés ki lenne zárva a rablásra visszavezethető bűncselekmények miatt, tehát a rablásból származó pénz csempészéséért történő elítélés kizárná a rablás miatti elítélést is akkor, ha csak a csempészés miatt született az ítélet. Az amerikai bíróság azt állapította meg, hogy Németországban és az USA-ban eltérően értelmezik a ne bis in idem elvet. Ezért az amerikai bíróság a saját értelmezése alapján megállapította, hogy a cselekménynek azok az elemi, amelyek miatt a vádlottat Amerikában elítélték, nem ugyanazok, amelyek miatt Németországban vádat kívánnak emelni, és ezért a csempészés miatt elítélés nem képezi akadályát a rablás miatt kiadatási kérelem teljesítésének.[32]
A II. világháború után a joghatóság gyakorlását alapvetően két ellentétes tendencia befolyásolta. Az egyik új elemként a reszocializációs célkitűzés jelent meg, amely néha a bűnüldözés érdekeivel szemben az eredeti joghatóság gyakorlását korlátozni kívánta és a képviseleti elv érvényesítését szorgalmazta. Az utóbbi elv alkalmazásával az elkövető nem kerül ki az eljárás idejére a munkahelyi és lakó környezetéből, tehát a reszocializáció követelménye erősebb, mint a területi elv érvényesítése. A másik tendencia, a joghatóság kiterjesztésére törekvés, amelyet a határokon áthúzódó bűnözés indikált. Ennek példái: a kábítószer-bűnözés, a pénzmosás, a szervezett bűnözés és a terrorizmus. A két tendencia elvileg egymás ellen hat és megteremti a joghatóságok absztrakt konfliktusát. Azt kell elkerülni, hogy az absztrakt konfliktusok konkrét konfliktusokká váljanak. Ez a követelmény vezet annak felismeréséhez, hogy a joghatóságra vonatkozó előírásokat meg kell különböztetni a joghatóság gyakorlásának szabályozásától.
- 196/197 -
A joghatóság gyakorlása konfliktusának elkerülését szolgálta az Európa Tanács egyezménye a büntetőeljárás átadásáról. Ennek az egyezménynek az előkészítését a reszocializáció eszméje ösztönözte, amely megmutatta, hogy nem feltétlenül a területi elv érvényesítése szolgálja a célszerű igazságszolgáltatást. Viszont azt is figyelembe kellett venni, hogy valószínűleg az elkövetés helyén találhatók fel a bizonyítékok, ez utóbbi tény megint arra ösztönöz, hogy a területi elv alapján gyakorolják a joghatóságot. A büntetőeljárás átadásáról szóló egyezmény arra is jó példa, hogy az elkövetés helyének és az elkövető tartózkodási helyének állama jusson megegyezésre atekintetben, hogy melyik érvényesítse büntető hatalmát.[33]
Az Európa Tanács egyezménye a büntetőeljárás átadásáról[34] tartalmazza azokat a körülményeket, amelyek szerepet játszhatnak a joghatósági konfliktus megoldásában. A területi elv alkalmazásával szemben állhat az elkövető lakó vagy állandó tartózkodási helye, esetleg egy korábbi büntetés végrehajtásának a helye, egy másik eljárás folytatásának a helye, az elkövető valószínű feltalálási helye, és a büntetés végrehajtásának a helye. A bizonyítékok feltalálásának a helye akkor szól a területi elvvel szemben, ha a bizonyítékok nem a bűncselekmény elkövetésének a helyén lelhetők fel. Ezek a körülmények azonban rendszerint csak példálódzók.
Az Amerikai Jogi Intézet 1965-ben és 1986-ban is összeállítást közölt arra nézve, hogy mi tekinthető a joghatóság ésszerű gyakorlásának. Ezek között az államok egymás iránti bizalmát tekintette fontosnak. Az egymás iránti bizalom kell, hogy vezérelje mind a nemzeti érdekek kölcsönös megítélését, mind a büntetés végrehajtásának hatását az adott személyre. Az ésszerűség természetes ellentéte a joghatóság ésszerűtlen gyakorlása, amely fontos szempont lesz az Európai Unión belül a joghatósági konfliktusok visszaszorításában.
Az északi államok (Dánia, Finnország, Izland, Norvégia és Svédország) konzultációs mechanizmusa az egymás iránti bizalmon épül hasonlóan az eljárás átadásáról szóló Európa tanácsi egyezményhez. Az északi államok vádhatóságai szorosan együttműködnek a joghatóság gyakorlásakor. Ebben a szoros együttműködésben a sértett érdekeit messzemenően figyelembe veszik.
- 197/198 -
A nemzeti szuverenitás feltétlen tiszteletben tartását hangsúlyozza Bassiouni, amikor a Nemzetközi Büntetőbíróságot szerződéses alapú internacionális testületnek tekinti, amely csak a szerződő feleket köti.[35] Szerinte a Bíróság nem szupranacionális, nem helyettesíti és nem pótolja a nemzeti igazságszolgáltatást, csupán kiegészíti azt. A Nemzetközi Büntetőbíróság nem tesz többet, mint amit minden állam meg tud tenni a létező nemzetközi jog szerint, amikor az államok kollektív akciójaként fellép bizonyos nemzetközi bűncselekményekkel szemben. A Nemzetközi Büntetőbíróság tehát kiegészíti a nemzeti joghatóságot, s a rá vonatkozó szerződés parlamenti jóváhagyásával a nemzeti jog részévé válik. A Nemzetközi Büntetőbíróság nem sérti a nemzeti szuverenitást és nem hatálytalanítja az olyan nemzeti jogrendszereket, amelyek képesek és végre is akarják hajtani a nemzetközi jogi kötelezettségeket. Az állam büntető joghatósága ugyan szerződéses alapon a Nemzetközi Büntetőbírósággal bővül, de ez a Bíróság nem lesz a nemzeti büntető jogrendszer része.[36]
A nemzeti szuverenitás ilyen hangsúlyozására alapot ad a Statútum számos rendelkezése a joghatóság gyakorlásáról. A 12. Cikk szerint a joghatóság gyakorlásának előfeltétele, hogy a megnevezett három bűncselekményt (a népirtást, az emberiesség elleni és a háborús bűncselekményeket) valamely részes állam területén bárki vagy a részes állam állampolgára bárhol kövesse el. Akkor is gyakorolhatja a Nemzetközi Büntetőbíróság a joghatóságát, ha a nem részes állam ad hoc hozzájárulását adta ehhez. Eszerint a joghatóság a területi vagy a személyi elven és nem az egyetemes büntetőhatalom elvén alapul. Ezek a rendelkezések még megfelelnek a szuverenitás gyakorlásának a konkrét ügyekben.
A szuverenitás alapján az állam olyan személy ellen is eljárhat, aki nem állampolgára, továbbá, a saját vagy nem saját állampolgárát egyaránt kiadhatja egy másik államnak. Az államoknak joguk van arra is, hogy a joghatóságuk gyakorlását átadják egy másik államnak, mint ezt teszik a büntetőeljárás és a büntetés végrehajtás átadásakor. A jog-
- 198/199 -
hatóság gyakorlásának konkrét átadása tehát megfelel a nemzeti szuverenitás érvényesítésének.
A 13. Cikk szerint viszont a Bíróság nem csak akkor gyakorolhatja a joghatóságát, ha a részes vagy a nem részes államok kezdeményezik az eljárást. Erre a Biztonsági Tanácsnak is joga van. Továbbá az ügyész önálló kezdeményezése - amely ugyan a Bíróság egy tanácsa hozzájárulásához van kötve - szintén kiveszi az eljárás megindítását az állami szuverenitás gyakorlásának keretéből.
A Biztonsági Tanács az önálló feljelentés joga mellett a 16. Cikkben írt akadály létesítésével is befolyást gyakorol a Bíróság működésére. A Biztonsági Tanács tevékenysége szembe kerülhet az állami szuverenitással, mint ahogy ez a Lockerbie-ügyben történt, amikor a 748(1992) és a 883(1993) számú határozatával beavatkozott a konkrét ügybe és Líbia ellen gazdasági szankciót alkalmazott. Az ENSZ Alapokmánya 103. Cikkére alapított határozatoknak a Nemzetközi Bíróság 1992. április 14-én hozott ideiglenes döntésével a nemzetközi szerződéseknél nagyobb erőt tulajdonított.[37]
Alapvetően korlátozza a nemzeti joghatóság gyakorlását a 27. Cikk, amely kizár minden, a hivatali pozícióhoz kapcsolódó mentességet a Bíróság eljárása során.
A 17. és a 20. Cikk szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság állapítja meg, hogy a nemzeti joghatóság mikor szorul háttérbe. Erre a következtetésre akkor juthat a Bíróság, ha
a) az állam a joghatóságát arra használja, hogy az ügyet elfedje a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága elől,
b) az állam indokolatlanul késlekedik az eljárással,
c) a lefolytatott eljárás nem független és pártatlan.
A 70. Cikk szerint a Bíróság joghatósága kiterjed az igazságszolgáltatás működése elleni bűncselekményekre is. A Cikk elhelyezéséből következik, hogy elbírálásukkor maradéktalanul érvényesül a kiegészítő elv. Egyébként ezzel töltötték ki azt a joghézagot, amely a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekményeket elbíráló bíróság működésében létezett. Viszont a kiegészítő elv korlátozott érvényesülését jelenti, hogy az államok a Bírósággal való kötelező együttműködésükben csak a saját biztonsági érdekük sérelmére (72. Cikk) vagy a diplomáciai immunitásra (98. Cikk) hivatkozhatnak.
- 199/200 -
A Statútum magyar ratifikálása olyan joghatóság elismerését is jelenti, amely a területi elv alapján működik, de nem érvényesül ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság irányító szerepe. A Statútum rendelkezései tehát tartalmilag ellentétesek a magyar Alkotmány 47. §-ával.
A hivatali beosztáson alapuló mentességek kizárására vonatkozó rendelkezése a Statútumnak formálisan is ellentétes a magyar Alkotmányának 31/A. és 32. §-ának rendelkezéseivel. A hivatal betöltéséhez kapcsolódó egyéb mentességekről nem az Alkotmány, hanem külön törvények rendelkeznek, amelyeket a ratifikáláskor a Statútum 27. Cikkében írtak szerint módosítani kell.
Az eddig elmondottakból levonhatónak tartom azt a következtetést, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságot ugyan az államok szerződése hozza létre, de az nem pusztán kiegészíti a nemzeti joghatóság gyakorlását. A bűnüldözés olyan eszközei, mint a büntetőeljárás és végrehajtás átadása vagy az eljárási jogsegély, valójában csak kiegészítik a joghatóságot. Ezekkel a szuverenitás nem szenved sérelmet, legfeljebb az a 20. század első feléig uralkodó elv módosul, amely szerint az állam csak a saját büntetőtörvényét alkalmazza és az ezen alapuló ítéletet hajtja végre.
A Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumának hatályba lépésével olyan nemzetközi szervezet jött létre, amely nem csak kiegészítő joghatóságot gyakorol a kiemelt bűncselekményekkel kapcsolatban. A Biztonsági Tanács kezdeményező és korlátozó szerepe az ENSZ Alapokmányának 103. Cikkére hivatkozva itt is érvényesül. A Statútum hatályba lépésével a párhuzamos, sőt néha a belső jognál erősebb jogosítványokkal rendelkező joghatóság minden részes állam szuverenitását érinti. A konfliktust úgy is el lehet kerülni - mint a németek tették -, hogy a belső jogukba külön kódexet alkottak az adott bűncselekmények elbírálásáról.
Kívánalom lenne, hogy az Európai Unió büntetőpolitikája az európai területi elven alapuljon. Az európai területi elvvel ugyanis számos uniós jogszabálytervezet, valamint jogpolitikai dokumentum foglalkozik, de egyelőre csak lex desiderata jelleggel.[38] A büntető igazságszolgáltatást az Európai Unióban jelenleg jogharmonizációs kötelességek mellett az
- 200/201 -
Unió tagállamai gyakorolják. A Maastrichti szerződés harmadik pillére a bűnügyi és rendőrségi együttműködésre közös rendelkezéseket állapít meg, ez azonban korántsem követeli meg az uniós tagállamok területének egységét a büntető joghatóság gyakorlásához. Különösen a szorosabb együttműködés elvének a büntető igazságügyi együttműködésre való kiterjesztésével az uniós jog kifejezetten támogatja, hogy egyes rendelkezések alkalmazását bizonyos tagállamok magukra nézve kizárják, vagy az egyes tagállami csoportok közös rendelkezéseket fogadjanak el, amelyek azonban nem érvényesek e tagállami csoporton kívüli más uniós tagállamokban. A Nizzai szerződés is, követve a harmadik pillér hagyományait, ezt a módszert támogatja.[39]
Ezzel szemben az első pillérben elhelyezett hatáskörök alapján alkotott rendelkezések, így például az uniós csalás közigazgatási jogi szankcionálása, valamint az OLAF (Office Europóeen de Lutte Anti-Fraude) ellenőrzési joga egyformán érvényesül minden uniós tagállam területén. A büntető igazságszolgáltatás érdekeit is jobban szolgálná, ha az uniós tagállamok területe a büntető nyomozás, eljárás és a büntetés végrehajtása céljából egy egységes joghatósági területet képezne. Ameddig az egységes európai területi elv nem érvényesül, a büntető joghatóság gyakorlása bizonyos uniós irányítás mellett ugyan, de a tagállamok hatóságaira van bízva.
Az Európai Unión belül Európai Igazságügyi Hálózat[40] néven intézményesítették azt a gyakorlatot, amely már az Európa Tanácson belül évtizedeken keresztül kialakult, nevezetesen, hogy a bűnügyi együttműködés területén dolgozók telekommunikációs és személyes kapcsolata rendszeres és szervezett legyen.
Az Európai Igazságügyi Hálózat keretében a nemzetközi bűnügyi együttműködéssel foglalkozók kapcsolatot tartanak egymással általában és bizonyos súlyos bűncselekményekre specializálva is. Súlyos bűncselekménynek számít a szervezett bűnözés, a korrupció, a kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus. Minden tagállamnak egy vagy több kapcsolattartót kell kijelölni, akik a saját jogrendszerük alapján a terü-
- 201/202 -
letükön elkövetett súlyos bűncselekményekkel összefüggésben tartják a más tagállam illetékes szerveivel a kapcsolatot.
A hálózat működésének formája az ilyen kapcsolattartó személyek kijelölése, ezeknek a személyeknek az időnkénti találkozása, továbbá a hálózatban előírt információk szolgáltatása. A hálózaton belül jogi és gyakorlati információkat egyaránt nyújtani kell annak érdekében, hogy a helyi igazságügyi hatóságok, a nemzetközi együttműködésben előterjesztett kérelmeket hatékonyan tudják előkészíteni. A konkrét megkeresések előkészítésén túlmenően aktív közvetítő és tanácsadó szerepet is be kell a hálózat tagjainak tölteni.
A személyes találkozások célja az egymás megismerésén túl olyan fórum biztosítása, ahol az együttműködés jogi és gyakorlati problémáit meg tudják vitatni. A tapasztalatokat meg kell osztaniuk az Európai Unió más szerveivel.
A hálózaton belül az információknak 4 típusát lehet megkülönböztetni:
1. A kapcsolatot tartóknak részletes információt kell adni a nemzeti jogrendszerükben elfoglalt helyükről.
2. Egyszerűsített listát kell közölni a tagállamok igazságügyi hatóságairól és a helyi hatóságok telefonszámairól.
3. A tagállamok igazságügyi és eljárási rendszeréről átfogó jogi és gyakorlati információt kell nyújtani.
4. Az alkalmazásra kerülő hatályos konvenciók valamint az azokhoz fűzött deklarációk és fenntartások szövegéről tájékoztatást kell adni.
Az Európai Unión belül a joghatóság gyakorlásakor a területi joghatóság az elsődleges, de probléma származik abból, hogy egy adott bűncselekmény elkövetése több állam területére is kiterjedhet. Továbbá, ha az elkövetés csak egyetlen állam területére szorítkozik, a bűncselekmény következményei, eredményei több állam területén is megjelenhetnek. A modern technika fejlődésével a környezetet károsító bűncselekményektől a komputer-bűncselekményekig számos példát találunk arra nézve, hogy egy-egy bűncselekmény hatása teljesen függetleníthető az államhatároktól. Ez a helyzet együtt jár a konkuráló joghatóságok létezésének tényével. A konkuráló joghatóságot az eljárásra illetékes állam kiválasztásával lehetne rendezni. Az eljárás lefolytatására illetékes állam kiválasztása hasonlít ugyan a belső büntetőjog illetékes bírósá-
- 202/203 -
gához, de mindaddig, amíg a tagállamok anyagi joga nem teljesen harmonizált, a probléma hasonlósága ellenére az illetékes állam meghatározása még más következményekkel is jár, mint az illetékes bíróság kiválasztása. Az illetékes állam meghatározása egyben megszabja az alkalmazandó anyagi büntetőjogot is. A szervezett bűnözés keretében elkövetett bűncselekmények felderítése gyakran több államot is érint, ezért a nyomozás irányítását koncentrálni kellene, annak ellenére, hogy napjainkban nemzetközi deliktumok újabb joghatósági előírásokra ösztönöznek, mint például tette ezt a terrorizmus elleni küzdelemről szóló kerethatározatra vonatkozó javaslat.[41]
Az Európai Unióban végbement gazdasági és politikai integráció megteremti a tagállamok büntető igazságszolgáltatása működésében a kölcsönös bizalmat. Ezt fejezi ki az Amszterdami szerződés 31. cikkelye, amely kimondja, hogy a tagállamok büntetőügyekben folytatott együttműködése magában foglalja "a tagállamok hatáskörrel rendelkező minisztériumai és igazságügyi, vagy annak megfelelő hatóságai közötti együttműködés megkönnyítését és meggyorsítását az eljárások és a határozatok végrehajtása terén." E rendelkezés értelmét a tagállamok igazságügyi minisztereinek Tamperében tartott csúcstalálkozója fejtette ki. A Tamperei nyilatkozat leszögezi, hogy a jövőben mind a büntető, mind a polgári igazságügyi együttműködés alapelve a kölcsönös elismerés lesz.[42] A kölcsönös elismerés elvét a Tamperei nyilatkozat úgy határozza meg, hogy az uniós tagállamok büntető bíróságai által hozott határozatok az Unió minden tagállamában automatikusan érvényesek.
Az uniós tagállamok büntető határozatai érvényének automatikus elismerése korlátozza a tagállamok nemzeti szuverenitását. A kölcsönös elismerés elve helyettesíti bizonyos mértékig a jogharmonizációt, ugyanakkor meg is követeli a tagállamok büntetőjogának bizonyos szintű megegyezését. Minél hasonlóbbak a tagállamok büntető anyagi és eljárási szabályai, annál egyszerűbb a másik tagállam büntetőítéletének érvényét elismerni. A Tanács 2000 decemberében fogadta el a Kölcsö-
- 203/204 -
nös Elismerés Elvének Megvalósításáról Szóló Cselekvési Tervet,[43] amely tartalmazza az elv megvalósításához szükséges konkrét intézkedéseket.
A kölcsönös elismerés elvének alkalmazása szempontjából fontos bizonyos előzetes kérdések tisztázása. Ennek keretében a ne bis in idem elv alkalmazása azt jelenti, hogy minden büntetőeljárást lezáró és az ítélkező államban jogerővel bíró határozatot unió szerte el kellene ismerni. A kölcsönös elismerés nemcsak az elítélésre és a felmentésre, hanem más eljárást lezáró határozatokra is kiterjedne, mint például a tettes-áldozat kiegyezésére, vagy a vádlott és a büntető igazságszolgáltatási hatóság közötti megegyezésre.[44]
A kölcsönös elismerés elvének alkalmazása a büntető határozat fogalmát szélesebb értelemben használja. A büntető határozat nem csak a büntető igazságszolgáltatási szerv által hozott jogerős döntést, hanem a közigazgatási hatóság által büntetőügyben hozott határozatokat is magában foglalná. Ez azért indokolt, mert az elmúlt évtizedek dekriminalizációs törekvéseinek eredményeként számos tagállam bevezette a szabálysértést, vagy közigazgatási büntetőjogot, ami eredetileg - és egyes tagállamokban a mai napig - a klasszikus büntetőjog része. A kölcsönös elismerés elvének a közigazgatási hatóság által büntetőügyben hozott határozatokra történő kiterjesztésével el lehetne kerülni a tagállamok hatóságainak eltérő hatásköréből eredő különbségeket. Az elv figyelemmel van arra a tényre is, hogy a jogi személyt a tagállamok egy részében csak közigazgatási büntetőjogi felelősség terheli.
A cselekvési terv kimondja, hogy a kettős inkrimináció nem feltétel a külföldi büntetőhatározat érvényének elismerésénél. A kettős inkrimináció eltörlése az eljárási jogsegélynél általában használt modellt követi, amely szerint az együttműködéshez elég, ha a kérdéses cselekmény a megkereső állam joga szerint bűncselekmény. Erre eddig csak a skandináv államok közötti bűnügyi együttműködésre vonatkozó egyezmények adtak lehetőséget.
A külföldi büntető határozat érvényének elismerése kétféleképpen is kihat a belső büntetőeljárásra: egyrészt a már elismert külföldi határozatot végre lehet hajtani, másrészt az elismerés befolyásolja az elítélt helyzetét is. A kétszeri eljárás tilalma miatt nem lehet az elítélttel szemben ugyanazért a cselekményért ismételten eljárni. Ha viszont
- 204/205 -
az elítélttel szemben újabb bűncselekmény miatt jár el a hatóság, az új büntetés kiszabásakor a korábbi elítélést a visszaesés megállapításánál figyelembe kell venni.
A külföldi büntető határozat érvényének elismerése akkor működik, ha a hazai hatóság egyáltalán tud a külföldi büntető határozat létéről, illetve ismeri annak tartalmát. Ennek biztosítására javasolják az európai bűnügyi nyilvántartás kialakítását.[45]
Az Európai Bizottság megbízásából már készült felmérés az európai bűnügyi nyilvántartás megvalósíthatóságáról.[46] Az európai bűnügyi nyilvántartás megteremtésére irányuló törekvés összefüggésben áll azokkal az európa tanácsi egyezményekkel és az Európai Unióban elfogadott döntésekkel, amelyek az ítéletek kölcsönös elismerését szabályozzák. Az Európai Unióban az Amszterdami szerződésnek a belügyi és igazságügyi területen történő végrehajtása tárgyában hozott döntések alapvetően az Európa Tanácsnak 1984-ben megszületett ajánlásából indulnak ki, amely az elitéltek bűnügyi nyilvántartásáról és rehabilitációjáról szólt.
Az európai bűnügyi nyilvántartásról egyelőre tudományos véleménycsere folyik az Európai Unió döntéseinek előkészítése érdekében. Ez a véleménycsere számos kérdést érint. Többek között vitatják, hogy milyen adatokat kezeljenek, milyen szerv kezelje az adatokat, hogyan lehessen az adatokhoz hozzáférni, meddig őrizzék meg azokat, stb. A véleménycserében felismerhetők olyan elvek, amelyek valószínűleg alapvetően meghatározzák a későbbi szabályozást.
A vita során elfogadottnak a következőket lehet tekinteni:
- csak jogerős érdemi határozatban kiszabott szankciót tartanak nyilván,
- a szankciót bűncselekmény elkövetése miatt alkalmazták (ez azt is jelenti, hogy az adminisztratív jogsértések miatt kiszabott hasonló szankciókat nem veszik be a bűnügyi nyilvántartásba),
- 205/206 -
- a természetes személyek mellett a jogi személyekkel szemben alkalmazott szankciót is nyilván kell tartani,
- a tilalmat jelentő különféle intézkedéseket is adatként kívánják kezelni (ilyen például a fegyverviseléstől eltiltás vagy a jogi személlyel szemben csődbűntett miatt alkalmazott intézkedés).
Már az Európa Tanács tagállamai is elfogadtak két- vagy többoldalú, olyan egyezményeket, amelyek a bűnügyi nyilvántartások adatainak kölcsönös ki-cserélését szabályozták. Az egységes európai bűnügyi nyilvántartás létesítésének egyik alapvető nehézsége, hogy a tagállamok büntetőjoga nemhogy nem egységes, de még harmonizációja is csak törekvés. Ezért legalább a nyilvántartás számára olyan egységes kódot kell használni, amely alapján az adatok kezelhetők. Ennek érdekében próbálják kialakítani az európai bűncselekmény fogalmát, amelynek alapját képezheti az Europol Konvencióban használt europol bűncselekmény kategóriája. Enélkül ugyanis még az európai visszaeső fogalmát sem lehet működtetni.
Az európai bűnügyi nyilvántartást illetően több alapvető kérdésben még nem alakult ki általánosan elfogadott vélemény. Vitatott, hogy milyen bűncselekmények kerüljenek ebbe a nyilvántartásba. Először valószínűleg csak az Európai Unió szempontjából releváns bűncselekményeket fogják nyilvántartani. Egységes a vélemény a tekintetben, hogy a szervezett bűnözés keretében elkövetett bűncselekményeket itt is rögzíteni kell. Vitatott viszont, hogy a nyilvántartás hogyan működjön; egy központ legyen-e, vagy a nemzeti nyilvántartásokat kapcsolják-e össze. Adatvédelmi aggályok szólnak a nyilvántartás rendőrségi kezelése ellen és megnyugtatóbbnak tartanák, ha a nyilvántartást a létesítendő európai ügyészség kezelné.
A témával foglalkozó büntetőjogászok többségének véleménye szerint a bűnüldöző és igazságügyi hatóságokon kívül más szerveknek nem szabad hozzáférési lehetőséget biztosítani. A gazdasági szervezetek (vállalati és bankszövetségek) számára nem kívánják a hozzáférhetést lehetővé tenni, bár ezeknek a szerveknek a részéről erős törekvések hangoznak el a prevencióra hivatkozva. Magánszemélyek (és jogi személyek) legfeljebb a saját európai erkölcsi bizonyítványuk kiadása érdekében fordulhatnának a bűnügyi nyilvántartáshoz.
A nemzeti büntető törvények alapján nyert rehabilitáció után az adatokat a bűnügyi nyilvántartásból törölni kell. Az a kérdés viszont a vitában nem merült fel, hogy el lehet-e választani a büntetőjogi és az egyéb jogi következmények szempontjából a bűnügyi nyilvántartás adatait.
- 206/207 -
A Corpus Juris is foglalkozott a joghatósági konfliktusokkal és megoldásként javasolta az európai ügyészség létrehozását, amely akkor járhatna el a tárgyalást előkészítő szakaszban, ha legalább egyetlen tagország rendelkezik joghatósággal az adott ügyben. Az európai ügyészséget az európai előkészítő tanács ellenőrizné.[47] Ennek részletei azért nem kerültek kidolgozásra, mert úgy vélték, hogy az 1999 októberében Tamperében létrehozott Eurojust garantálja az összhangot a rendőrségi és az igazságszolgáltatási együttműködésben.[48] Az Eurojust kereteit 2000-ben véglegesítették, amellyel azt kívánták elérni, hogy az igazságügyi együttműködés elérje az Europol szintjét.[49]
Az Eurojust kompetenciája kiterjed az Europol Konvencióban meghatározott bűncselekmények mellett a komputer-bűnözésre, a csalásra és a korrupcióra, az Európai Közösség pénzügyi érdekeit sértő bűncselekményekre, a pénzmosásra, a környezetet sértő bűncselekményekre és a bűnszervezetben való részvételre, valamint mindazokra a bűncselekményekre, amelyeket az előbb felsoroltakkal együtt követtek el. A tagállamok kérése alapján az Eurojust közreműködik más nyomozásokban és vádemelésekben is. [50]
Az Eurojust kollégiuma a tagállamok által delegált egy-egy nemzeti képviselőből áll. Az Eurojust kollégiumának tagja - a tagállam jogrendszerével összhangban - bíró, ügyész vagy rendőrségi tisztviselő egyaránt lehet. A kollégium tagjának lehet egy vagy több helyettese is.
Az Eurojust a 7. Cikk szerint kollégiumként eljárva a kompetenciájába tartozó bűncselekményekkel kapcsolatban a tagállamok hatóságaihoz kéréssel fordulhat, hogy azok
I. bizonyos cselekményekkel kapcsolatban nyomozást folytassanak és vádat emeljenek,
- 207/208 -
II. tudomásul vegyék, hogy más államok jobb helyzetben vannak az eljárás folytatását és a vádemelést illetően,
III. koordinálják a tagállamok vonatkozó szerveinek tevékenységét,
IV. közös vizsgáló teameket állítsanak fel és
V. információkat nyújtsanak a feladatok ellátásához szükséges mértékben.
A Tanács Határozatának 7. Cikke szerint a kollégium csak kéréssel fordulhat a tagállamokhoz, de a 8. Cikk szerint a tagállamoknak indokolniuk kell, ha a kollégium kérését nem teljesítik. Az indokolási kötelezettség az I., II. és V. ponttal kapcsolatban nem áll fenn abban az esetben, ha az sértené a nemzetbiztonsági érdekeket, veszélyeztetné a folyamatban lévő eljárás sikerét vagy az egyének biztonságát.
Az Eurojust a kollégium mellett, a nemzeti képviselők útján is tevékenykedik. A kettő között a különbség csak abban van, ha kollégiumként jár el, akkor a tagállamok hatóságainak a közreműködés visszautasítását a fentiek szerint indokolni kell.
A 9. Cikk 4. pontja előírja, hogy az Eurojust nemzeti képviselőjének ugyanolyan módon kell hozzáférni a bűnügyi nyilvántartás adataihoz és egyéb adatokhoz, mint a tagállamok ügyészeinek, bíróinak, a rendőrségi tisztviselőinek hasonló feladatok ellátása során. A nemzeti képviselők a saját tagállamuk illetékes hatóságaihoz közvetlenül fordulhatnak. Eljárásuk során világossá kell tenniük, hogy az Eurojust célkitűzéseinek keretében tevékenykednek.
A nemzeti képviselők mellett a tagállamok egy vagy több nemzeti kapcsolattartót is kijelölhetnek. Ilyen kapcsolattartót a terrorizmus elleni fellépés ügyében feltétlenül ki kell jelölni. Ezeknek a nemzeti kapcsolattartóknak a jogosítványait a tagállamok belső jogában kell meghatározni. A kapcsolattartó személyek az Európai Igazságügyi Hálózattal is kapcsolatba léphetnek. Az Eurojust feladatainak teljesítésével kapcsolatban hozzáférhet személyi adatokhoz, de azok felhasználását illetően valamennyi adatvédelmi előírást be kell tartania.
Az Eurojust a kompetenciájába tartozó bűncselekmények gyanúsítottjaival kapcsolatban a következő adatokhoz juthat hozzá:
a) név, beleértve a leánykori és különféle álneveket,
b) a születési idő és hely,
c) nemzetiség,
d) nem,
e) lakóhely és a foglalkozás, amelyet gyakorol,
- 208/209 -
f) a társadalombiztosítási, a járművezetői engedély és a személyi igazolvány száma, valamint az útlevél adatai,
g) a jogi személyre vonatkozó olyan adatok, amelyek összefüggésbe hozhatók a terhelt és a vádlott ügyével,
h) a banknál és más pénzügyi intézményeknél kezelt számla,
i) a bűncselekmény leírása,
j) az ügynek a nemzetközi vonatkozásai,
k) a bűnszervezet tagságával összefüggő adatok.
Meg kell jegyezni, hogy ebben a felsorolásban nem szerepelnek a bűnügyi nyilvántartás adatai. A tanúkkal és az áldozatokkal kapcsolatban, az előbbi felsorolásban a)-e) pontig és az i) pontban szereplő adatokról is információt szerezhet az Eurojust. Különleges esetekben a fentieken kívül az Eurojust más adatokhoz is hozzáférhet.
Az adatvédelemmel kapcsolatban a számos részletszabály mellett a 17. Cikk előírja az adatvédelemmel foglalkozó tisztviselő kijelölését is, akinek különleges feladatai vannak. Az adatvédelmi tisztviselő mellett egy speciális független felügyelő testületet is ki kell jelölni, amely testületnek félévente legalább egyszer ülésezni kell. Abban az esetben, ha a testület elnöke vagy két tagállam kívánja, ez a testület háromhavonta is összeül. Ebbe a testületbe minden tagállamnak legalább egy olyan bírót ki kell jelölni, aki nem tagja az Eurojust-nak. Ennek a felügyelő testületnek tevékenységét is részletesen szabályozza a tanácsi határozat.
Az Eurojust keretében tevékenykedőket a titoktartási kötelesség a hivatali poszt betöltése után is kötelezi. Az Eurojust-nak szoros kapcsolatot kell tartani az Europol-lal és különleges viszonyt kell kialakítani az Európai Igazságügyi Hálózattal, továbbá szorosan együtt kell működni az OLAF-fal.
Az Eurojust elnökét a kollégium a saját tagjaiból választja, az adminisztratív vezetőt pedig a kollégium egyhangú szavazással jelöli ki. Ennek a hivatali ideje 5 év, amely megújítható. Az Eurojust adminisztratív vezetője a kollégium és annak elnöke irányítása alatt tevékenykedik. Az Európai Unió hivatalos nyelvére vonatkozó rendelkezések az Eurojust eljárására is érvényesek. Az Eurojust nemzeti képviselőinek és helyetteseinek költségeit a küldő tagállamok fedezik, az Eurojust központi intézményeinek költségei az Európai Unió költségvetésében szerepelnek. A tagállamoknak a belső jogi rendelkezéseiket legkésőbb 2003. szeptember 6-ig összhangba kell hozni a Tanács Határozatában foglaltakkal.
- 209/210 -
Az Eurojust szervezeti felépítési és működési rendje mutatja, hogy a kiemelt bűncselekményekkel kapcsolatban az együttműködés szorosabb, mint az egyéb területeken, de változatlanul a tagállamok szuverenitására épül és messze nem éri el az egységes európai területi elven javasolt európai ügyészség hatáskörét.
Az Eurojust a kompetenciája keretében is csak javaslatot tehet, határozatát nem tudja kikényszeríteni, legfeljebb az Európai Bírósághoz (European Court of Justice) fordulhat annak a döntésnek a kieszközlésére, hogy melyik fórum joghatósága ésszerű. A joghatósággal kapcsolatos tárgyalást megelőző szakaszban hozott döntésnél figyelembe kell venni, hogy a vádemelés hogyan érinti a sértett és az elkövető jogi státuszát. Az Amsterdami szerződés 35. Cikke alapján a nemzeti bíróság is fordulhat az Európai Bírósághoz előzetes (nem kötelező) határozatért a joghatóság gyakorlásával kapcsolatban.
A joghatóság gyakorlásában új vonás az európai letartóztatási parancson alapuló átadás, azaz a kiadatási eljárást felváltja a kívánt személy átadása a letartóztatási parancsot kibocsátó állam hatóságának. E koncepció megvalósítására tett első lépés a Tamperei nyilatkozatban található. A Tamperei nyilatkozat előirányozza a formális kiadatási eljárás felszámolását azokban az esetekben, amikor az érintett személy a jogerős ítélet végrehajtása elől más tagállamba szökött.[51] Erre a speciális esetre a kiadatási eljárás lefolytatása helyett az elítélt átadását javasolja. A Tamperei nyilatkozat továbbá felhívja az uniós tagállamokat, hogy fontolják meg ún. gyorsított kiadatási eljárás (fast track extradition) bevezetését.
Az európai letartóztatási parancsról szóló kerethatározat[52] preambulumának (6) bekezdése a letartóztatási parancsot az első konkrét intézkedésnek nevezi a kölcsönös elismerés elvének alkalmazásában, mely utóbbit az Európai Tanács az igazságügyi együttműködésben mérföldkőnek nevezi. A (8) bekezdés viszont a letartóztatási parancsot végrehajtó állam hatékony ellenőrzéséről szól. A (9) bekezdés az előbbit
- 210/211 -
megerősítve mondja ki, hogy a központi hatóságok szerepe a letartóztatási parancs végrehajtásában csak gyakorlati és adminisztratív kérdésekre korlátozódik.
A preambulum (10) bekezdése ugyan a tagállamok közötti magasfokú kölcsönös bizalomról beszél, ugyanakkor a (12) bekezdés megtagadási okként említi, ha indokolt feltételezni, hogy a letartóztatási parancs különféle (nemi, faji, vallási, etnikai, nemzeti, nyelvi, továbbá politikai véleményen vagy szexuális orientáción alapuló) diszkriminációval összefüggő vádemelést vagy megbüntetést szolgálja. A (13) bekezdés kifejezetten tiltja az olyan állam részére történő átadást, amelyben komoly kockázata van a halálbüntetés, a kínzás, más embertelen, megalázó kezelés vagy büntetés alkalmazásának.
A preambulum idézett bekezdései ellentmondást tükröznek, mert a magasfokú kölcsönös bizalom mellett a jogállami elvek olyan megsértésével is számolnak, amely bizalmatlanságként jelenik meg később a végrehajtásra vonatkozó számos rendelkezésben.
Az 1. Cikk 1. pontja letartóztatási parancsot az egyik tagállam által kibocsátott olyan igazságügyi határozatnak nevezi, amely a megnevezett személy letartóztatását és a kibocsátó államnak történő átadását rendeli el, büntető vád vagy személyi szabadságot érintő büntetés illetve intézkedés végrehajtása céljából. A 2. pont szerint a letartóztatási parancs végrehajtása a kölcsönös elismerés elvén és a Határozat részletes rendelkezésén alapul.
A 2. Cikk tartalmazza azokat a bűncselekményeket, amelyekkel összefüggésben letartóztatási parancsot lehet kibocsátani. Ez a cikk már figyelemreméltó megkülönböztetéseket tartalmaz. Az 1. pontja szerint letartóztatási parancs bocsátható ki a kibocsátó állam joga szerint legalább 1 évi szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények miatt, és a legalább 4 hónapi szabadságelvonást tartalmazó büntetés végrehajtásával kapcsolatban. E pont nem szól a kettős inkriminációról, de a 4. pont szerint feltételként lehet szabni, hogy a cselekmény bűncselekmény legyen a végrehajtó állam joga szerint is.
A 2. pont közel 30 olyan bűncselekmény típust sorol fel, amely a kibocsátó állam joga szerint legalább 3 évi szabadságvesztéssel büntetendő, és ekkor nem követelmény a kettős inkrimináció. A felsorolás a bűnszervezetben való részvételtől a gyermekpornográfián és az EU pénzügyi érdekeinek sérelmén át a radioaktív anyagok és a lopott gépjárművekkel való kereskedésen keresztül a meglehetősen bizonytalan jogi fogalmat jelentő szabotázsig terjed. A felsorolásba belefér a Nem-
- 211/212 -
zetközi Büntetőbíróság Statutumában szereplő bűncselekmények mellett az erőszakos közösülés is. A 2. Cikk 3. pontja szerint a Tanács meghatározott feltételek mellett a 2. pontot kiegészítheti.
A 2. Cikk 1. pontja a 4. ponttal összevetve megfelel a két- és többoldalú nemzetközi szerződésekben írni szokott kiadatási bűncselekményeknek. A 2. pont, amelyhez nem kapcsolódik a kettős inkrimináció, akkor lenne közvetlenül alkalmazható, ha létezne egységes európai büntetőkódex. Ennek hiányában viszont olyan nemzetközi jogi aktus, amely a belső jogban csak akkor alkalmazható, ha a felsorolt bűncselekményeket az államok adaptálják a saját büntetőkódexükhöz. Ennek hiányában ugyanis a letartóztatási parancsban lévő minősítést csak a kibocsátó állam joga szerint lehet elbírálni. A végrehajtó államnak a preambulum (8) bekezdésében meghatározott ellenőrzési kötelezettségét csak a kibocsátó állam joga szerinti minősítés értékelésére kell szorítani.
A 3. Cikk a kötelező végrehajtást kizáró okokat sorolja fel. A végrehajtó államnak meg kell tagadnia a letartóztatási parancs végrehajtását, ha:
1. a végrehajtó állam joghatósággal rendelkezik a bűncselekmény elbírálására és arra nézve amnesztiát alkalmaztak;
2. a végrehajtó állam igazságügyi hatóságainak tudomása van arról, hogy egy tagállamban az adott cselekményt végleges határozattal elbírálták s az ítéletet végrehajtották, a végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélő állam joga szerint már nem hajtható végre;
3. A végrehajtó állam joga szerint az érintett személy életkora miatt büntetőjogilag nem felelős.
A 4. Cikk a végrehajtás megtagadásának lehetséges okait sorolja fel: ha
1. a 2. Cikk 4. pontja szerint hiányzik a kettős inkrimináció, kivéve bizonyos adó-, vám- és pénzügyi bűncselekményeket, amennyiben az eltérés a keretet kitöltő szabályok részleteire vonatkozik;
2. a végrehajtó államban a letartóztatási parancsban írt cselekmény miatt eljárás folyik;
3. a végrehajtó államban az igazságügyi hatóságok arról döntöttek, hogy a letartóztatási parancsban szereplő bűncselekmény miatt nem indítanak eljárást vagy a vele kapcsolatban hozott határozat a további eljárást kizárja;
4. a végrehajtó állam joghatósága kiterjed a bűncselekményre és az eljárást a saját törvénye kizárja;
5. a végrehajtó állam hatóságai arról értesülnek, hogy egy harmadik államban olyan jogerős döntés született, amelyet végrehajtottak,
- 212/213 -
végrehajtása folyamatban van, vagy az ítéletet hozó állam szerint a végrehajtásnak továbbra nincs helye;
6. a határozat végrehajtását célzó előzetes letartóztatás esetén az az állam kívánja a határozatot végrehajtani, amelynek a személy állampolgára vagy állandó lakosa;
7. olyan bűncselekményt érint a letartóztatási parancs, amelyet
a) egészében vagy részben a végrehajtó állam területén követtek el;
b) a letartóztatási parancsot kibocsátó állam területén követték el és a végrehajtó állam joga a területen kívüli joghatóságot az adott bűncselekménnyel kapcsolatban nem engedi meg.
Az 5. Cikk sorolja fel azokat a garanciákat, amelyeket a kibocsátó állam hatóságainak adni kell:
1. amennyiben az ítéletet az elkövető távollétében hozták, biztosítani kell az újratárgyaláshoz való jogot;
2. az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetősége esetén kérelemre biztosítani kell, hogy az elítélt 20 év után kegyelemért fordulhasson;
3. amennyiben az átadni kért személy a végrehajtó állam polgára vagy lakosa, biztosítani kell, hogy a szabadságelvonással járó büntetéseket vagy intézkedéseket a végrehajtó államban hajtsák végre.
A Határozat 6-10. Cikke a letartóztatási parancs végrehajtásának részleteit szabályozza. A 11. Cikk szól a személy jogairól. Ennek 1. pontja szerint az érintettet tájékoztatni kell a beleegyezésén alapuló átadásról, valamint arról, hogy jogi képviselőt és tolmácsot vehet igénybe.
A 12. Cikk szerint a végrehajtó állam dönt arról a saját joga alapján, hogy az érintett személy milyen körülmények között lehet ideiglenesen szabadlábon. A 14. Cikk szerint az érintett személynek joga van a végrehajtó állam igazságügyi hatóságai által történő meghallgatáshoz, kivéve, ha a 13. Cikkben szabályozott részletek szerint hozzájárult az átadásához.
A 15. Cikk szerint a végrehajtó igazságügyi hatóságoknak határozni kell az átadásról. A 17. Cikk 3 terminust szabályoz, nevezetesen: a sürgős, a 10 napon belüli és a 60 napon belüli döntés lehetőségét. Ez utóbbit további 30 nappal meg lehet hosszabbítani.
A 16. Cikk szabályozza a határozatot abban az esetben, ha több megkeresés létezik. Ennek során a joghatóság gyakorlásával kapcsolatos szempontokat kell figyelembe venni és lehet az Eurojust tanácsát kérni. E Cikk szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság Statutumába foglalt kötelezettségek nem szenvedhetnek sérelmet.
- 213/214 -
A 17. Cikk a határidők mellett a 6. pontjában előírja, hogy a letartóztatási parancs végrehajtásának megtagadását indokolni kell. A 7. pont szerint pedig a késlekedés esetén az Eurojusthoz lehet fordulni. Végül az ismételt késlekedés esetén a Tanácsot lehet értesíteni. A további Cikkek az érintett személy meghallgatásáról, az immunitásról, az egymással konkuráló nemzetközi kötelezettségekről, és az értesítési kötelezettségről szólnak.
A 23. Cikk tartalmazza az átadásnak a szabályait, e szerint a végső döntést követően nem később, mint 10 napon belül át kell adni az érintett személyt a letartóztatási parancsot kibocsátó államnak. Ezt a határidőt kivételesen komoly humanitárius indokok alapján meg lehet hosszabbítani, így például ha az átadás veszélyeztetné az érintett személy életét vagy egészségét. A 24. Cikk rendelkezik az átadás elhalasztásáról abban az esetben, ha a végrehajtó államban vádeljárás folyik ellene.
A további Cikkek szólnak az átadás technikai végrehajtásáról, a más bűncselekményekért való vádemelés lehetőségéről, a bizonyítékok, tárgyi eszközök átadásáról valamint a költségekről. A 30. Cikk szerint a végrehajtó állam területén felmerülő költségeket ez az állam viseli, a többi költség a kibocsátó államot terheli.
A 31. Cikk szerint a Határozat 2004. január 1-jén lép életbe. A Határozathoz több állam nyilatkozatot fűzött. A francia nyilatkozat szerint az 1993. november 1-je előtt elkövetett cselekményekkel kapcsolatban a korábbi szabályok szerint fog eljárni. Olaszország a határozat hatálybalépése előtt elkövetett cselekményekkel kapcsolatban alkalmazza a korábbi jogot. Hasonló nyilatkozatot tett Ausztria is. Az északi államok a beleegyezés visszavonásával és a specialitás szabályainak alkalmazásával kapcsolatban tettek nyilatkozatot.
A Határozat szövegezése és felépítése arra mutat, hogy olyan nemzetközi dokumentummal állunk szemben, amely csak belső kodifikáció után alkalmazható. A letartóztatási parancs végrehajtásának megtagadását lehetővé tévő okok rendszere azt mutatja, hogy az igazságügyi együttműködés továbbra is elsősorban az állami szuverenitásra épül és legfeljebb egyetlen területen mutat előrelépést a bűnügyi együttműködésben. Ez a terület pedig a határidők szabályozásában mutatkozik meg. A Határozatban előírt határidők betartása esetén a bűnüldözés feltétlenül gyorsul. A 17. Cikkben írt az a lehetőség, hogy a halasztások miatt az Eurojusthoz majd végül a Tanácshoz lehet fordulni, mutat valamiféle befolyást a tagállamok tevékenységére. A Preambulumban
- 214/215 -
írt megtagadási okok erőteljesen arra a bizalmatlanságra utalnak, amelyet a tagállamok az Európai Unió bővítése után bekerülő, új államokkal szembeni fenntartásként fogalmaztak meg. Bár ez a megkülönböztetés kifejezetten nem szerepel a határozatban, de nem tartom valószínűnek, hogy a nemzetközi jogban elfogadott alapvető emberi jogok jelentős sérelmére a régi tagállamok esetén is komolyan számolnának.
A joghatóság gyakorlásának az Európai Unióban jelenleg érvényesülő, fent ismertetett rendszere nem nyújt kielégítő megoldást a joghatóság gyakorlásából származó konfliktusok rendezésére. Az Európai Bizottság ezért a Gent-i Egyetemet megbízta, dolgozzon ki szempontokat az Unión belüli joghatósági összeütközések elkerülésére, illetve rendezésére. A kutatás 2001-ben egy egyezmény tervezet kidolgozásával zárult le. [53]
Az egyezmény tervezet, amely a joghatósági konfliktusok felszámolását célozza, az uniós szerződés 31. Cikk d) alpontján alapulna, mely előírja, hogy a tagállamok kötelesek együttműködni a joghatósági összeütközések elkerülésének érdekében.[54] Az egyezmény tervezet ezen kívül preambulumában hivatkozik a Tanács és a Bizottság 1998. december 30-án elfogadott Cselekvési Terv 49. Cikkének e) pontjára, valamint az Eurojustról szóló 2002. február 28-i határozat 3. Cikkére.
A ne bis in idem elvvel kapcsolatban az egyezmény tervezet III. Cím I. fejezetének 5. Cikke kimondja, hogy nem emelhető vád abban az esetben, ha egy másik tagállam ugyanazon tények alapján
a) a vádlottat felmentette,
b) ha szankciót alkalmazott,
c) és azt vagy végrehajtották, vagy kegyelem miatt nem hajtották végre, továbbá, ha a végrehajtást az elévülés akadályozza,
d) ha szankció alkalmazása nélkül ítélték el a vádlottat.
- 215/216 -
A javasolt konvenció a III. Cím I. fejezetének 5. Cikke szerint - a ne bis in idem elvre tekintettel - nem emelhető vád abban az esetben, ha egy másik tagállam ugyanazon tények alapján
a) a vádlottat felmentette,
b) ha szankciót alkalmazott,
c) és azt vagy végrehajtották, vagy kegyelem miatt nem hajtották végre, továbbá, ha a végrehajtást az elévülés akadályozza,
d) ha szankció alkalmazása nélkül ítélték el a vádlottat.
A 6. Cikk tartalmazza vádemelési tilalomként az ügy végleges lezárását, amely magába foglalja az eltereléseket is.
A 9. Cikk sorolja fel az ésszerűség követelményeit. Az eljárás abban a tagállamban ésszerű, ahol
1) a bűncselekményt elkövették,
2) a gyanúsított állandó lakos,
3) a gyanúsított született,
4) a gyanúsítottal kapcsolatban szabadságvesztést hajtanak végre,
5) a gyanúsítottal szemben büntetőeljárást folytatnak le,
6) a legfontosabb bizonyítékok találhatók,
7) a büntetés végrehajtása a legjobban szolgálja a reszocializációt,
8) a gyanúsított kihallgatása biztosított,
9) az ítéletet valószínűleg végre lehet hajtani,
10) a sértett személy állandó lakos,
11) a sértett született,
12) a kár bekövetkezett.
A joghatóság előírásáról a Btk rendelkezik. A joghatóság gyakorlásának részletes szabályait a bűnügyi jogsegély és a büntetőeljárási törvény tartalmazza. A kodifikáció során törekedni kell olyan szabályozás kialakítására, amely segítségével el lehet kerülni a nemzeti joghatóságok párhuzamosságából eredő konfliktusokat. Konfliktus eredhet a joghatóság hiányából is. Ilyenkor a bűnüldözés érdekei szenvednek sérelmet és ezt a sérelmet a büntető jogszabályok alkalmazása során nem, csak a joghatóság előírásával lehet orvosolni. Ezzel szemben a pozitív joghatósági összeütközést a joghatóság gyakorlása során lehet csökkenteni vagy kiküszöbölni. A különbséget a joghatóság előírására és a gyakorlására vonatkozó szabályokban kell világossá tenni. A büntető joghatóság előírására
- 216/217 -
és gyakorlására vonatkozó szabályok aszerint is elkülönülnek egymástól, hogy az összeütközés lehetősége az eljárás melyik szakaszában merül fel. Szabályozást kell kialakítani a ne bis in idem elv érvényesítésére, tehát amikor egy már elbírált ügyben merül fel az újabb vádemelési lehetősége vagy szükségessége. Ez a helyzet eltér attól a szituációtól, amelyben a több joghatósággal rendelkező állam közül kell választani, hogy melyik kezdeményezze vagy folytassa a büntetőeljárást.
A joghatóság előírására vonatkozó szabályok az 1. pontban írt elveken alapulnak. Ezek közül ma - már a kontinentális szemlélet szerint is - a területi elv az elsődleges. Ez a joghatóság feltétlen és a nemzetközi jog által csak pontosan meghatározott körben korlátozott (például a diplomáciai mentesség esetén). A területen kívüli joghatóság viszont már az egyéb elvek különböző mértékű érvényesítésén alapul. Más-más korlátok érvényesülnek az önvédelmi, az aktív és a passzív személyi elven, valamint az egyetemes büntető hatalom elvén alapuló joghatósági előírások során.
Az önvédelmi elv szabályozását a kettős inkrimináció elve nem korlátozza, de azoknak a bűncselekményeknek a kijelölésében, amelyek elbírálásakor az önvédelmi elvet alkalmazni lehet, már érvényesül a korlátozás. A hatályos törvény az önvédelmi elv alkalmazását az állam elleni bűncselekmények fejezetcímmel írja körül. Ennél a szabályozásnál helyesebb lenne azoknak a bűncselekményeknek a megnevezése, amelyekkel kapcsolatban a joghatóság az önvédelmi elven alapul. A hatályos törvény az önvédelmi elven alapuló joghatóságot kiterjeszti azokra a bűncselekményekre is, amelyeknek speciális tettese magyar állampolgár. A hazaárulás vagy a hűtlenség a büntetendőségének az alapja az állampolgároknak a saját állammal fennálló kapcsolata. Ilyen kapcsolat a külföldön tevékenykedő külföldi és a magyar állam között nem áll fenn. Ezért helytelen az önvédelmi elvet ezekkel a bűncselekményekkel kapcsolatban érvényesíteni. Ha a külföldi részes ezekhez a bűncselekményekhez belföldi tevékenységgel kapcsolódik, akkor a területi elv alapján esetleg el lehet járni.
Nem az állam és a polgára közötti kapcsolat a lázadás és a rombolás büntetendőségének az alapja. A tettesei a területi elv alapján felelnek, de részesei lehetnek az olyan külföldiek is, akik a részesi tevékenységet külföldön valósítják meg. A védett jogtárgyra tekintettel az ellenség támogatását a katonai bűncselekmények között kellene elhelyezni, és az elvárhatóság hiánya miatt e bűncselekménnyel kapcsolatban az önvédelmi elvet helytelen lenne érvényesíteni. Viszont lehetnek a törvény
- 217/218 -
más fejezetében elhelyezett olyan bűncselekmények (például a külföldön külföldi által elkövetett magyar államtitok megsértése), amelyeket az önvédelmi elv alapján lehetne büntetni.
Ebben a körben megfontolást érdemelne az olyan rendelkezés alkalmazása is, amelyet például az osztrák Btk-ban találunk. Az osztrák Btk a kettős inkrimináció hiányában is büntetendőnek tekinti a külföldön elkövetett államelleni bűncselekmények mellett az üzleti vagy üzemi titok kifürkészését külföldiek javára, az osztrák közhivatalnokok elleni bűncselekményeket, valamint a bíróság és más hatóságok elleni eljárás során tett vallomásokat is, ha összefüggésben van az osztrák hatóságok előtt folyó eljárással. Más bűncselekményeket is találunk ebben a kategóriában, ha a cselekmény osztrák érdekeket sértett. A finn Btk. a Finnország elleni bűncselekmény-kategóriát a hazaárulás és a felségárulás mellett kiterjeszti a katonai vagy gazdasági jogok és érdekek, valamint a finn hatóság elleni bűncselekményekre.
Az extraterritoriális joghatóság előírásánál a magyar törvény az aktív személyi elvet korlátlanul érvényesíti, a passzív személyi elvet viszont egyáltalán nem alkalmazza. Ez a megoldás nincs összhangban a modern joghatósági politikával, amely szerint az aktív személyi elv érvényesítése sem feltétel nélküli. Például az olasz Btk az olasz állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban a joghatóság érvényesítését egyrészt az elkövetett cselekmény büntetési tételéhez (3 évi szabadságvesztés), másrészt belföldi tartózkodáshoz fűzi. A finn Btk az aktív személyi elvet a 6 hónapnál súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekményekre alkalmazza. A svájci Btk szerint az elkövetés helyének enyhébb rendelkezését, továbbá a ne bis in idem elvet kell figyelembe venni, ha külföldön jogerős ítéletet hoztak.
Az új kodifikáció során a passzív személyi elvet bizonyos büntetési tételt elérő bűncselekmények esetén alkalmazni kellene a magyar állampolgár vagy jogi személy sérelmére külföldön elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. A magyar állampolgár és jogi személy védelmére akkor kellene a passzív személyi elvet alkalmazni, ha az elkövetés helyén a cselekmény nem képez bűncselekményt, mert egyébként a képviseleti vagy kompetencia-megosztás elve alapján is el lehet járni.
Az extraterritoriális joghatóság érvényesül az egyetemes büntető hatalom elve alapján is. Ennek szabályozását szintén nem a törvény egyik fejezetcímével kellene megoldani, mert az egyetemes büntető hatalom elvének terjedelme a 20. század folyamán erőteljesen változott és változik napjainkban is. Az is kérdéses, hogy a Nemzetközi Büntetőbíró-
- 218/219 -
ság Statútumának kihirdetését követően kell-e a Btk-ban is felsorolni a Statútumban megnevezett bűncselekményeket.
Véleményem szerint az egyetemes büntető hatalom elvén alapuló joghatóságot egyrészt a nemzetközi jog alapján közvetlenül üldözhető bűncselekményekre, másrészt azokra a bűncselekményekre kellene kiterjeszteni, amelyeknek üldözését nemzetközi szerződés írja elő.
A nemzetközi jog fejlődésére tekintettel a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumában írt bűncselekmények megnevezése mellett helyes lenne a felelősség szempontjából megkülönböztetni a nemzetközi szerződésekben és a nemzetközi jogban írt bűncselekményeket. Ezzel lehetne különbséget tenni az anyagi jog szempontjából a két bűncselekmény-kategória között. Annak a fordulatnak az alapján, hogy a bűncselekmény üldözése a nemzetközi szerződésen alapul a joghatóságot csak akkor lehet gyakorolni, ha a nemzetközi szerződést a belső jogi rendelkezéseknek megfelelően ratifikálták, kihirdették és ezzel a belső jog részévé tették. A nemzetközi jogon alapuló felelősségnél pedig sem ratifikálásra, sem kihirdetésre nincs szükség. A felelősség anyagi jogi alapja a nemzetközi jog (nálunk az Alkotmánybíróság Határozatának közvetítésével), az üldözésének alapja pedig a magyar joghatóság előírása.
Külön kell szólni a nemzetközi szerződésekbe foglalt kötelezettségekről. Ezeknél ugyanis a joghatóságot csak a szerződésben írt feltételek szerint kell előírni. A különféle nemzetközi szerződések a különféle bűncselekményekkel kapcsolatban nem egyforma körben írják elő a joghatóság gyakorlásának kötelezettségét, ezért erre a Btk szabályában is utalni kellene.
A külföldön elkövetetett bűncselekményekkel kapcsolatban az önvédelmi elven alapuló joghatóságot kivéve érvényesíteni kellene a ne bis in idem elvet. A ne bis in idem elv érvényesítésére az Európai Unión kívül hozott határozatoknál a külföldi ítélet elismerésére vonatkozó eljárás keretében külön bírói döntés alapján kerülhet sor.
A ne bis in idem elv alapján azokkal a személyekkel szemben, akiknek az ügyét az Európai Unió tagállamának valamelyik hatósága már érdemben elbírálta, a magyar joghatóság kizárására a diplomáciai mentességhez hasonló rendelkezést kellene alkotni. Ezekben az esetekben a cselekmény ugyan a magyar joghatóság alá tartozik, de a személyi mentességhez hasonló szabály érvényesülne. Ez a fordulat a felmentő ítéletet és az eljárás megszüntetését is magába foglalja, ami a leendő egységes európai jogterületen belül a res iudicatát jelentené.
- 219/220 -
A ne bis in idem elv javasolt alkalmazása az anyagi jogban negatív büntethetőségi feltételként jelenik meg, tehát fennforgása esetén büntetőeljárás ipso iure nem indítható vagy folytatható. Ezzel szemben a büntető ítélet érvényének elismerése bírósági döntést igényel és joghatálya csak a döntés jogereje után érvényesül. A javasolt kodifikáció alkalmazásában a különbség abban jelentkezne, hogy ha a jogerős döntést az Európai Unióban hozták a büntethetőségi akadály külön magyar bírósági határozat nélkül is érvényesül. Így az állami önvédelmi elvet kivéve valamennyi külföldön elkövetett bűncselekménnyel összefüggésben alkalmazni kellene a ne bis in idem elvet az említett különbségekkel.
Az egyetemes büntetőhatalmon és a kompetencia-megosztás elvén alapuló joghatóságot csak a belföldön tartózkodó külföldivel szemben kellene gyakorolni. Ez azt jelentené, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásra a lex fori alapján kerülhetne sor. A jogsegély eljárásban az a korlát érvényesülne, hogy a kiadatásra irányuló kérelmet el lehet bírálni, de kiadatást nem lehet kezdeményezni más államnál.
A hatályos törvény 4. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezést a legfőbb ügyész kezdeményezési jogáról valamennyi külföldön elkövetett bűncselekményre ki kellene terjeszteni, beleértve az aktív személyi elven alapuló eljárást is.
A külföldi ítélet hatályára vonatkozó rendelkezéseket a jogsegély törvénybe kellene áthelyezni, mert a Btk. nem használja a politikai bűncselekmények fogalmát és a külföldi ítélet érvénye a bűnügyi együttműködés intézménye. A nemzetközi jogon alapuló felelősség gyakorlásának korlátja a diplomáciai mentesség, mint ahogy ez kiderül a Nemzetközi Bíróság korábban ismertetett döntéséből.
* * *
by Imre Wiener A.
Until the last century the idea prevailed according to which every state is completely free to determine the extent of its criminal jurisdiction. The events of the 20th century namely the increasing number of crimes committed abroad
- 220/221 -
and crimes against peace and security of mankind raised the issue of conflicts of jurisdiction between the national jurisdiction and jurisdiction of national and international courts. In order to solve the problem the legal doctrine differenciates between territorial and extra territorial jurisdiction of states and employes the notion of jurisdiction to prescribe and jurisdiction to enforce. Conflicts of jurisdiction between Member States of European Union can be prevented inter alia by help of the European Judicial Network and by Eurojust. The conclusions drawn from it lead to some de lege ferenda proposals for the Hungarian codification.■
- 221 -
JEGYZETEK
* Készült az OTKA T037446. számú kutatás keretében.
[1] BAR, L.: Das internationale Privat- und Strafrecht. Mahn'sche, Hannover 1862. 504.
[2] ABEGG: Über die Bestrafung der im Auslande begangenen Verbrechen. 1819. [Idézi Meili, F.: Die hauptsächlichtsten Entwicklungsperioden des Internationelen Strafrehts seit der mittelalterlich-italienischen Doktrin. Füssli, Zürich, 1908. 62.]
[3] Idézi Meili: i. m. 69.
[4] A területi elvvel kapcsolatban Schönke rámutat, hogy a területet nem mint természetes fogalmat, hanem a territóriumot mint jogi fogalmat kell használni és ebben az esetben a terület és a joghatóság szinonímák. SCHÖNKE, A.: Gegenwartsfragen des internationalen Strafrechts. In: Festschrift für Edmund Mezger zum 70. Geburtstag (K. Engisch & R. Maurach). C. H. Beck, München-Berlin, 1954. 107.
[5] SCHÖNKE: i. m. 108.
[6] Schwarzenberger, G.-Brown E. D.: A Manual of International Law. Stevens and Sons, London, 1976.
[7] SCHWARZENBERGER, G.: International Law as Applied by International Courts and Tribunals. Volume I. International Judicial Law. Stevens and Sons, London, 1986.
[8] PARRY-GRANT: Encyclopedic Dictionary of International Law. Oceana Publications, New York-London-Rome, 1986. 200.
[9] OEHLER, D.: Theorie des Strafanwendungsrecht. In: Geburtstaggabe für Heinrich Grützner zum 65. Geburtstag (hrsg.: Dietrich Oehler und Paul-Günter Pötz). Rv Decker's, Hamburg, 1970. 118.
[10] WYNGAERT, Ch.: Double Criminality as a Requirement to Jurisdiction. In: Double Criminality Studies in International Criminal Law (Edited by Nils Jareborg). Iustus, Uppsala, 1989. 49.
[11] Például az 1948. évi Genocid Konvenció nem az egyetemes büntetőhatalom elvét alkalmazza.
[12] Lásd a XIV. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus (Bécs, 1989. október 1-7.) IV. Szekciója előkészítő kollokviumának anyagát és határozatát. Revue International de Droit Pénal, 1989/1-2.
[13] Feller, S. Z.: Theories and Jurisdiction. In: A Treatise on International Criminal Law. Volume II. Jurisdiction and Cooperation (ed.: Ch. M. Bassiouni). Charles C. Thomas Publisher, Springfield (Illinois, USA), 1973. 32-34.
[14] Hopkins, J: Case and Comment-Former head of foreign state-extradition-immunity. Cambridge Law Journal, Volume 58. (1999) Part 3. 465.
[15] International Court of Justice, 14 February 2002, General List No. 121.
[16] VOGLER, T.: Geltungspruch und Geltungsbereich der Strafgesetze. In: Geburtstaggabe für Heinrich Grützner zum 65. Geburtstag. i. m. 149.
[17] OEHLER: Theorie... i. m. 112.
[18] 1976. évi 8. tvr. és az 1988: 24. tvr.
[19] BÁN T.-BÁRD K.: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana Emberi jogi közlemények, No. 6-7. 1992.
[20] PLACHTA az angol nyelvű irodalomból a következő 9 elnevezést gyűjtötte össze: double criminality, double punishability, double penalization, dual (criminal) liability, dual incrimination, double prosecution, dual culpability, equivalency of offences és reciprocity of offences. i. m. 104-105.
[21] WYNGAERT példája a következő: ha egy holland állampolgár egy belga étteremből a számla fizetése nélkül távozik, elköveti a belga jog szerinti grivellerie-t, amely bűncselekmény miatt a belga bíróság elítélheti, függetlenül attól, hogy ez a magatartás Hollandiában csak polgári jogsértésnek számít. i. m.: 43-44.
[22] TRÄSKMAN, P. O: Double Criminality Seriously? in: Double Criminality Studies in International Criminal Law. i. m.
[23] Például a francia jogban a bűntetteknél nem, de a vétségeknél korlátoz a kettős inkrimináció elve, a német jogban számos nemi erkölcs elleni bűncselekménynél nem érvényesül a korlátozás és több országban nem korlátozzák a belső jog alkalmazását a katonák vagy közhivatalnokok által külföldön elkövetett bűncselekmények esetén.
[24] OEHLER: Theorie... i. m. 112.
[25] HLAVATHY A.: A magyar nemzetközi büntetőjog, különös tekintettel a jogsegély típusú szerződéseinkre. BM Könyvkiadó, Budapest, 1987. 56.
[26] OEHLER, D: Recognition of foreign penal judgements and their enforcement. In: M. Cherif Bassiouni-Ved P. Nanda: A Treatise on International Criminal Law. Charles C. Thomas Publisher, Springfield (Illinois, USA), 1973. 261. és köv.
[27] Idézi OEHLER: Recognition... i. m. 273.
[28] Idézi LAGODNY, O.: Grundkonstellationen des internationales Strafrechts; Zugleich ein Rückblick auf das internationale Kolloquium über International Cooperation in Criminal Matters an der Harvard Law School. ZstW, 1989/ 4. 1007.
[29] Bassiouni, M. C.: International Extradition: United States Law and Practice. Oceana, Dobbs Ferry (N. Y.), 1996. 598.
[30] Sindona v. Grant, 1980.
[31] United States v. Jurado-Rodriquez, 1995.
[32] Elcock v. Unites States, 2000.
[33] European Convention on the Transfer of Proceedings in Criminal Matters, 15 May 1972 (E.T.S. No. 73.).
[34] Explanatory Report on the European Convention on the Transfer of Proceedings in Criminal Matters, 15 May 1972 (E.T.S. No. 73.). 23.
[35] Az előzményekre lásd: Historical Survey: 1919-1998. In: The Statute of the International Criminal Court, A Documentary History (complied by M. Cherf Bassiouni). Transnational Publishers, Ardsley (N. Y.), 1998.
[36] Bassiouni, M. C.: Explanatory Note on the ICC Statute. Revue Internationale de Droit Penal, Vol. 71. No. 1-2. 1-39.
[37] Részletesen Wiener A. I.:New elements of international co-operation in criminal matters. Acta Iuridica, Vol. 41. (2000) No. 3-4. 171-180.
[38] Ligeti K.: Nemzetközi bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. "Közlemények No. 15." MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 2001. 36.
[39] Weyembergh, A: La coopération européenne en matière de justice et d'affaires intérieures: vers un rééquilibrage du coupe liberté-sécurité? Revue Belge de Droit International, 2000.
[40] Joint Action of 29 June 1998 adopted by the Council on the basis of Article K. 3 of the Treaty on European Union, on the Creation of a European Judicial Network. Official Journal of the European Communities L 191, 07/07/1998. 4-7.
[41] Council of the European Union, proposal for a Council Framework Decision on combating terrorism. Brussels, 7 december 2001. 11.
[42] Tamperei nyilatkozat 33. cikkelye. Schlussfolgerungen des Vorsitzes, Europäischer Rat (Tampere) 15-16. Oktober 1999. Press Release Information, Doc. 200/1/99. A javaslatot a brit kormánydelegáció terjesztette elő. Vö. Monar, J: Die Entwicklung des Raumes der Freiheit, der Sicherheit und des Rechts: Perspektiven nach dem Vertrag von Amsterdam und dem Europäischen Rat von Tampere. Integration, 2000, 26.
[43] ABl. 2001/C 12/02 vom 15. 1. 2001.
[44] Ezt az álláspontot képviseli a Bizottság is. Vö. Mitteilung der Kommission an den Rat und das Europäische Parlament - Gegenseitige Anerkennung von Entscheidungen in Strafsachen, KOM/2000/0495 endg., 13-14.
[45] Mitteilung der Kommission an den Rat und das Europäische Parlament - Gegenseitige Anerkennung von Entscheidungen in Strafsachen, KOM/2000/0495 endg., 7. Vö. Empfehlung 49(e) des Aktionsplans des Rates und der Kommission zur bestmöglichen Umsetzung der Bestimmungen des Amsterdamer Vertrages über den Ausbau eines Raumes der Freiheit, der Sicherheit und des Rechts, angenommen vom Rat (Justiz und Inneres) am 3. Dezember 1998, ABl. C 19 vom 23 Januar 1999.
[46] Falcone Project 2000/FAL/168-European Criminal Record. Projekt-kordinátor: Dr. Helen Xanthaki.
[47] commission of the european communities: Green paper on criminal law protection of the financial interests of the Community and the establishment of a Europen Prosecutor, Brussels, 11/12/2001, COM(2001) 715 final, 53-54.
[48] Tampere European Council of 15 and 16 October 1999, Presidency Conclusions.
[49] conference of the representatives of the goverments of the member states, igc 2000: Incorporation of a reference to Eurojust in the Treaty, Brussels, 19 November 2000. 2.
[50] Council decision of 28 February 2002 setting up Eurojust with a view to reinforcing the fight against serious crime. Official Journal of the European Communities, L 63, 6/3/2002. 1-13.
[51] Tamperei nyilatkozat 35. cikkelye.
[52] Council Framework Decision of 13 June 2002 on the European arrest warrant and surrender procedure between Member States-Statements made by certain Member State on the adoption of the framework decision. Official Journal L 190, 18/07/2002. 1-20.
[53] Draft Convenction on the Prevention and solution of Jurisdiction Conflicts. In: vander beken, T.-vermeulen, G.-steverlynck, S.-thomaes, S.: Finding the Best Place for Prosecution, European study on jurisdiction criteria. European Commission (2001/GRP/025) IRCP-Maklu, Antwerpen, 2002.
[54] Érdemes megemlíteni, hogy a joghatóság gyakorlását illetően először az Euro hamisításának üldözéséről szóló kerethatározat rögzített konzultációs kötelezettséget. A 2000. május 29-i kerethatározat előírja az egyetlen eljáró ország kiválasztását, ha az ügyben több tagállamnak is lenne joghatósága. (Council Framework Decision of 29 May 2000 on increasing protection by criminal penalties and other sanctions against counterfeiting in connection with the introduction of the Euro, OJ, 14.6.2000. L 140.)
Lábjegyzetek:
[1] Wiener A. Imre, Tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: wieneraidp@mail.matav.hu
Visszaugrás
