A londoni Barakat Galleries Ltd. Franciaországban és Svájcban összesen 18, a Krisztus előtti 3. és 2. évezredből származó hordót vásárolt meg, amelyeket Irán állítása szerint az Iránban nemrég feltárt, Jiroft melletti régészeti lelőhelyen illegálisan ástak ki és vittek ki az országból. Irán ezért jelenleg Londonban perli a galériát a régészeti leletek kiadása iránt. A tényállás tipikus. A "származási" országok világszerte próbálkoznak azzal, hogy az illegálisan külföldre juttatott kulturális javakat minden jogi eszközzel visszaszerezzék a "piac" államoktól. Ha a piacállam nem ismeri el a származási ország közjogi igényét a javak visszaadására, akkor az utóbbi számára csak az általános magánjogi igényérvényesítésre van lehetőség. Ennek a kiadási igénynek az érvényesítésére van némi esély. Az alapul fekvő nemzetközi tényállások azonban egyre újabb kihívásokat jelentenek a bíróságok számára, jelen esetben az angol kollíziós jog kerül szembe azzal a kérdéssel, hogy felhívható-e angol bíróságok előtt a külföldi, a kulturális javak védelmét szolgáló közjog.
A Barakat elleni eljárásban már a londoni High Court of Justice ítélete is meglepetéssel szolgált két elkülönített előkérdésben, ti. az iráni kulturális javakat védő jog tartalma és ennek angol bíróságok előtti kol-líziós jogi alkalmazhatósága tekintetében: azt követően, hogy megállapította, hogy Irán e törvények alapján nem tekinthető a vita tárgyát képező kulturális javak tulajdonosának, a bíróság obiter dictum azt is kifejtette, hogy még ha tulajdonosnak volna is tekinthető, a külföldi, kulturális javakat védő jogot, mint olyat az angol bíróságok előtt nem lehet alkalmazni. A fellebbezési eljárásban a Court of Appeal okozott meglepetést azzal, hogy milyen apparátussal érvelt a hivatkozott elsőfokú döntés fenti megállapításának korrekciója érdekében. Mindenekelőtt azonban - és ez az időközben jogerőssé vált döntés tulajdonképpeni meglepetése -, a fellebbviteli bíróság a deliktuális kiadási keresetet (conversion) nem csupán a tulajdonjognak a birtok elvonása általi megsértése (proprietary interest), hanem a nem tulajdonjogon alapuló birtoklás (posessory interest) megsértése miatt is lehetségesnek tartotta. Mi több, a bíróság szerint a felperes államnak ez a birtokláshoz való joga az ő saját, kulturális javakat védő közjogából ered.
A jogösszehasonlítás alapján megállapítható helyzet meglehetősen egyértelmű: Az Institut de Droit International már 1975-ös wiesbadeni "L' application du droit public étranger"c. határozatában megállapította, hogy a fórum államának kollíziós joga által alkalmazandónak rendelt külföldi jog közjogként való minősítése a priori nem zárja ki annak alkalmazását, mert nincsenek sem olyan kollíziós-jogdogmatikai, sem pedig olyan gyakorlati okok, amelyekkel a külföldi közjog nem-alkalmazásának elvét meg lehetne indokolni. A konkrét jogalkalmazási eredmény mindenesetre, mint mindig, a közrend kontrollja alatt áll. Ezek a megállapítások érvényesülnek a külföldi közjogra vonatkozóan a polgári jogi igényérvényesítés során felmerülő olyan előkérdések tekintetében, mint a tulajdon, amely a BGB 985. §-a szerinti, kiadásra vonatkozó igény előfeltétele, nem érvényesülnek ugyanakkor a közjogi alapú igények megalapozása tekintetében, mint amilyen az adótartozás vagy egy állami büntető igény. Sok állam kollíziós jogi gyakorlata megfelel ennek a mércének. A svájci nemzetközi magánjogi törvény 13. cikke például ezt kifejezetten kimondja az utalás terjedelme vonatkozásában. Egyebekben a kulturális javak védelmét szolgáló külföldi közjog esetében is körvonalazható egy nemzetközileg megszilárdult joggyakorlat, melyet az alábbiakban mutatunk be.
A KG Berlin nem csak azért utasította el Egyiptom kérelmét egy ideiglenes intézkedésre vonatkozólag, egyiptomi kulturális javak USA-ba való szállításának megakadályozására, amelynek alapja egy amerikai műgyűjtő által megkötött adásvételi szerződés volt, mert Egyiptom kezdettől fogva csak a saját kulturális javakat védő közjogára alapozta tulajdonosi mivoltát, hanem azért, mert Egyiptomnak nem sikerült bizonyítania, hogy a vitatott kulturális javak a törvény hatályba lépésekor még Egyiptomban voltak. Amerikai bíróságok műkereskedőket több ízben külföldi, kulturális javak védelmét szolgáló törvények alkalmazásával ítéltek el belföldi büntetőjogszabályok megsértése miatt: a National Property Act értelmében bűncselekmény az ilyen árukkal való külkereskedelem, vagy ezek külföldre szállítása, ha az elkövető tudja, hogy a szóban forgó áruk lopottak. Lopottnak minősülnek az olyan tárgyak is, amelyeket külföldi kulturális javak védelmét szolgáló szabályok megsértésével vittek ki a származási országból. Ami a tulajdonjogra vonatkozó előkérdés felvetődését illeti, például arra vonatkozólag, hogy a dolog a StGB 242., 246. §§-ai alkalmazása szempontjából idegen dolog-e, a német bíróságok szintén alkalmazzák a külföldi, kulturális javak védelmére szolgáló törvényeket: így az OLG Schleswig egy görög büntető jogsegélykérelemre elrendelte ókori érmék lefoglalását és Görögországba való visszajuttatását, mert azokat egy Görögországban folytatott büntetőeljárásban bizonyítékként kívánták felhasználni. A vádlott, aki görög állampolgár volt és évtizedek óta Németországban élt, az érméket az apjától örökölt görögországi ingatlanon találta és azokat Németországba vitte. A jogsegélykérelem teljesítésének előfeltétele volt, hogy a megkereső államban üldözött cselekmény a megkeresett állam joga - azaz a német jog - szerint is büntetendő legyen. Az eljáró bíróság a kulturális javak védelmére vonatkozó görög jog alkalmazásával megállapította, hogy az érmék a Görög Állam tulajdonává váltak, és a vádlott egy a német StGB 246. §-ába ütköző cselekményt követett el.
A fentiekkel ellentétben az angol joggyakorlat ebben a kérdésben bizonytalan. Igaz ugyan, hogy általában a "Dicey"-szabály 3(1)-re hivatkoznak, az ott előfeltételként szereplő megkülönböztetés a külföldi jog végrehajtása (enforcement) és elismerése (recognition) között visszatükrözni látszik a Wiesbadeni Határozat által is követett megkülönböztetés a külföldi közjogon alapuló igények (enforcement) és a külföldi közjog civiljogi igények előkérdéseire történő alkalmazása (recognition) között. Ennek a szabálynak az alkalmazásával az angol bíróságok mégis olyan sajátos és ellentmondásos döntéseket hoztak, mint amilyen az eddigi vezető ítélet, az Ortiz-döntés volt:
Lord Denning M.R. az Attorney General of New Zealand v. Ortiz and Others [1984] ügyben obiter dictum mondta ki az Új-Zéland által egy a Maori-kultúrához tartozó tárgy tulajdonjogának megállapítása és kiadása tárgyában londoni műkereskedők és műgyűjtők ellen indított fellebbviteli döntésben, hogy a keresetnek való helytadás enforcement, mert a külföldi állam a saját kulturális javakat védő törvénye [Section 12 (2) Historic Articles Act 1962: "An historic article knowingly or attempted to be exported in breach of this Act shall be forfeited to her Majesty] alapján a kérdéses tárgy birtokába akar jutni, és ez egy actus iure imperii, amelyet angol bíróságok a külföldi állam javára a saját területükön nem szerezhetnek érvényt. Ackner L. J. és O'Connor L. J. kiegészítő véleményükben még ezen is túlmenve azt állították, hogy a kereset büntetőjogi igényen alapul, mert az állítólagos állami tulajdon egy büntetőjogi jellegű államra-szállást kimondó szabály eredménye, amelyet a kiviteli tilalom megszegése miatt alkalmaznak. Ezek a megállapítások aligha egyeztethetők össze a Wiesbadeni Határozat kollíziós-jogdogmatikai mércéjével, mert ennek értelmében egy külföldi törvény büntetőjogi minősítése nem zárja ki az arra való hivatkozást, még a büntetőjogi rendelkezések magánjogi előkérdéseinek eldöntésénél sem. Új-Zéland nem egy, a kiviteli tilalom megsértésén alapuló közjogi alapú tulajdoni igényt, hanem csak egy, a tulajdonjogon alapuló kiadási igényt akart közvetlenül érvényesíteni. A Wiesbadeni Határozat tartalmát a döntés ettől függetlenül nem érinti, mert annak legfőbb alapja az, hogy az új-zélandi kulturális javakat védő törvény - ha alkalmazható volna is - mindaddig nem hoz létre tulajdonjogot, amíg a szóban forgó dolog, például egy elkobzási határozat végrehajtásaképp, legalább egyszer az állam birtokába nem kerül. A Queen's Bench első fokon eljáró bírája, Staughton J., két évvel a jogerős döntés megszületése előtt a törvény tulajdonjogot keletkeztető hatásával kapcsolatos kétségein még túl tudta tenni magát a külföldi jog teleologikus értelmezésének segítségével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
