Megrendelés

Szigeti Péter: Válasz Bódig Mátyásnak (Fundamentum, 2003/3-4., 86-87. o.)

Elmulasztotta a fair eljárás követelményeinek alkalmazását kritikusom, amikor a maga számára azt a követelményt támasztotta, hogy "jogelméleti érveit politikai filozófiai megfontolásaitól egyáltalán nem kívánja függetleníteni" (Fundamentum, 2003/2, 90), ezzel szemben az én szövegemet minden olyan általam kifejtett politológiai, történeti összefüggéséből kiemelte, amely-szerinte, tudniillik tizennégy soros rekonstrukciója szerint - nem jogelméleti. Mintha nem a Legalitás és legitimitás Magyarországon témáról írtam volna, ahogy az a rendszerváltással hazánkban előállt, hanem Bódiggal kellett volna in abstracto beszélgetnem. Aki nem törekedett arra, hogy a Rendszerváltás, politikai moralitás, legalitás problémáját önállóan tematizálja, hanem, mint írta: "Komolyan veszem azt a körülményt, hogy a Fundamentum legutóbbi számáról rendezett beszélgetésen veszünk részt. Főleg kritikai megjegyzéseket teszek az adott kötetben megjelent tanulmányokról, Nagyobbrészt a jogelméleti igényű szövegekkel foglalkozom majd, vagyis Horkay Hörcher Ferenc és Szigeti Péter írásaival" (87).

"Írásbeli beszélgetésünk" előfeltétele az volt, hogy Bódig kapcsolatba hozza saját elgondolásait az én, általa alapvetően elhibázottnak minősített megközelítésemmel (90), különben beszélgetésről még képletesen sem lehetne szó. Így hát ezúttal kell reagálnom felvetéseire. Mindazonáltal nem elhibázottságról van itt sző, hanem két különböző álláspont vitájáról, ahol kritikusom, mellőzve az immanens bírálatot, saját álláspontját kérné számon rajtam. Érvelésem általa elvégzett rekonstrukciójának konklúziójaként ugyanis azt állítja munkámról, hogy: "Tehát ha jogállamot akarunk, nem akarhatjuk az igazságtételt" (92). Furcsa állítás, hiszen tanulmányomban úgy írtam le és kezeltem a semmisségi törvényhozást és a kárpótlást is (76-77), mint amelyek nem sértették a legális átmenetet, noha a kárpótlási törvényhozás módjával szemben, éppen az igazságosság természetjogi mércéje szempontjából, sok kifogás vethető fel (melyek közül néhányat osztottam is). Tehát álláspontom szerint, nem a természetjog esik el ab ovo minden békés átmenetben - sőt, a társadalmi rendszerváltásokat el sem tudtam és tudom gondolni jogtípusváltás nélkül, azaz természetjogig s átértékelések nélkül, ahogy ez például a privatizációval megtörtént -, hanem az igazságtételi törekvések azon radikális formája zárja ki a legális, jogállami átmenetet, amely a magyarországi jobboldali radikalizmusban öltött testet. Elméleti pozícióim erre mutatnak rá, s eltérően vitapartneremtől, ezért a pozitív, s nem kritikai utalás a 11/1992. (III. 5.) számú AB határozatra (75), amely - köztudomásúlag - az elévülést félretéve szeretett volna igazságot szolgáltatni. Ami egyenlő a fennálló jogrend szabályainak sérelmével, mert visszamenőleges átértékelést tett volna lehetővé.

Bódignak nem is tetszik ("valami baj van") a magyar AB határozatában, hogy a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való, mint a mindig részleges és szubjektív igazságosság (89). Ezzel sem az AB, sem én nem zártunk ki természetjogias tartalmú jogváltoztatási lehetőségeket, csak éppen ezeket a létező jogrend szabályai legális megváltoztatásának útján gondoljuk elképzelhetőnek - jogállamban. Ha másból nem, legalább a Hayek-idézetből mindenképpen megérthette volna annak jelentőségét, hogy nem lehet szó legális uralomról ott, ahol az állampolgárok - a hatalom által előzetesen rögzített és nyilvánossá tett szabályok hiányában - nem tudják kiszámítani saját cselekedeteik jogi következményeit, nem tudják életvezetésüket a jogrend előírásaihoz igazítani (75). Zétényi és Takács urak törvénytervezete, és minden olyan jogi megoldás, amely ennek nem tesz eleget, kilép a polgári jogállami keretekből. De facto volt ilyen sokszor, sokhelyütt, csak azt a társadalmi-politikai változások rendkívüli, minőségi változásokat egy csapásra magukkal hozd típusai, a forradalmak/ellenforradalmak esetei jelentik. Nem a jogállami megoldások.

Kritikusom átértelmezésével szemben nem azt állítottam tehát, hogy lehetetlen mindennemű jogi felelősségnek elvi alapot találni (92). Lehet igazságtétel, ha és amennyiben betartják a jogváltoztatás előírásait, betartják a visszamenőleges hatály tilalmát. Ha pedig lett volna megfelelő politikai többsége és támogatottsága az akkori jogalkotó hatalomnak, akkor áttörhette volna ezeket a korlátokat. Ez a forradalom, az illegitim jogképződés esete, ami nálunk nem állt elő. Ugyanis, politológiailag nézve, nem olyanok voltak az erőviszonyok, kompromisszumos volt az átmenet. Ezen pedig nem változtat semmit, hogy Bódig bevallottan jogelméleti igényűnek tekinti - de ettől még önkényesen redukálja - a szövegemet, holott az éppúgy politikaelméleti és történelmi igényű, mint jogelméleti.

Azzal a tárgyi problémával foglalkozik, hogy milyen volt a legalitás és legitimitás viszonya Magyaror-

- 86/87 -

szágon (lásd a munka címét), s ennek megvilágításához több tudományág ismeretét alkalmazza. Nem pedig azzal foglalkozik, hogy Bódig Mátyás szerint mit keli jogelméleti és analitikus relevanciájunak tekinteni (vö. 87, első bekezdés).

Bődig saját érvelési közegéből a történelmietlen általánosságba emelve állításaim kívánja megdönteni a jogállamiság és a forradalmi legitimitás antinómiáját. Úgy ítél, mintha a legalitás és a legitimitás közötti összefüggések tekintetében Moór Gyula, s mivel őt is idézem, természetesen én is, "elméletileg meghökkentően sekélyes, lényegében teljesen hasznavehetetlen állásponton" állnánk (92). Moórt azzal a közbeszúrásával diffarnálja, hogy "Szigeti meglepő módon, Moór Gyulától meríti a legitim és az illegitim jogváltoztatás közötti különbségtételt", továbbá leszögezi, hogy "a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a legitimitás elmélet számottevő alakjának". Ezt sem Moór nem tulajdonította magának, sem én nem állítottam róla. Ezzel szemben a valóságos helyzet az, hogy Bódig elmulasztotta észrevenni, hogy Moórtól pusztán egy valóságos összefüggés plasztikus megfogalmazását idéztem magyarázatomban, miközben itt, a kritikai elméletre történő utalás mellett Max Weberre szöveghely megjelölésével utaltam, akként, mint akinek a legitimációs elmélete - benne a legális uralom típusa - témám szempontjából mérvadó, s tárgyalja a természetjog lehetséges típusait. Azt, hogy a magyar jogelmélet klasszikusa, Somló Bódog éppúgy ismeri és elismeri az illegitim jog létét és az illegitim jogalkotás határait (Jogbölcsészet, Prudentia Iuris 1, Miskolc 1995, 32-34), mint én tettem, s a jogállamiság kritériumaként érvényesítettem, szintén nem amellett szól, hogy meghökkentően sekélyesnek, lényegében hasznavehetetlennek tekintsük az általam leírtakat.

Ezután Bődig abba az irányba terjeszti ki kritikáját, hogy figyelmen kívül hagytam a legitimitás politikai filozófiai dimenzióját és a jog gyakorlati autoritásigényét, amely szerinte nem természetjogi kérdés, hanem egy közösség politikai moralitására kell támaszkodnia. Ehhez képest politikai filozófiai dimenzió szerepel nálam (vö. az állam szocialista és a polgári alkotmányok materiális tartalmainak különbségéről vagy a legalitási antinómiáról a 73-74. oldalon írottakat), a jog gyakorlati autoritásigényével azonban valóban nem foglalkoztam. Nem is kellett. Azt a 35. és 36. jegyzetben szereplő munkákból tudhatja meg az olvasó, és én is, hogy szerinte hogyan kellett volna a legalitás érvényességigényét megalapozni. Így adódik az a helyzet, hogy 1) részben számon kéri rajtam egy 2003-ban megjelentetett tanulmánya ismeretét (Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 12-17, http://www.extra.hu/jesz), ami nem kevesebbre, mint lehetetlenre kötelezés, hiszen a Fundamentum folyóirat 2002 Őszén kért fel hét-tíz oldal terjedelmű dolgozat írására; 2) részben Győrfi Tamás és Hegyi Szabolcs Autoritás és legitimitás című, 2002-ben megjelent (in Államelmélet. A mérsékelt állam eszméje és elemei IT, Alapelvek és alapintézmények, szerk. Bódig Mátyás, Győrfi Tamás, Miskolc, Bíbor Kiadó) szövegének ismeretét várja el az ugyanazon évben írtaknál. Ezért nagyon finoman fogalmazok, ha ezeket az elvárásokat csak aránytévesztésnek minősítem. Különösen annak fényében, hogy Bódig - a velem szemben támasztott maximális elvárásai ellenére - sem vette magának a fáradságot, hogy a jog és a jogi norma érvényességére vonatkozó, 1998-ban megjelent monográfiában kifejtett szisztematikus álláspontomat öt év után figyelembe vegye, ha már tárgyilag ezekre volt kíváncsi a terjedelmében meglehetősen behatárolt Fundamentum-beli dolgozatom szempontjából. (A jog pozitivitására és érvényességére, illetőleg ugyanígy a legalitás és legitimitás újkori viszonyára vonatkozóan lásd A jogállamiság jogelmélete, Budapest, Napvilág Kiadó, 141-147 és 150-154, Választ találhatott volna benne a jog érvényességigényének megalapozására. Igaz, nem az általa alkalmazott, "a szabadság pillanata eljövetelének" nem konkretizált, idealisztikus túlfeszítésével.)

Közvetlenül előíró, saját álláspontjait és érvelési módszereit számonkérő típusú és redukcionista bírálata ezért tudományosan elhibázott, a mércék váltogatása következtében pedig morálisan nem fair törekvés. ■

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére