A büntetőeljárás feladata, hogy megállapítsa az igazságot, de ezt a feladatát nem teljesítheti bármi áron.1 Ezért a büntetőeljárási kódexek különböző megfontolásokból a bizonyítási eszközökre és módszerekre szabályokat és tilalmakat tartalmaznak.
E szabályok és tilalmak egyaránt elvetik a bizonyítási eszközök törvénytelen, az igazságra veszélyes és az emberi jogokat sértő beszerzési módját. Teszik ezt azon a gyakorlati tapasztalati tényen alapuló felismerésből, hogy az igazság megállapítására csakis a törvényes, szabályos, a formai követelményeknek is megfelelő eljárás vezethet. Teszik ezt továbbá abból a felismerésből, hogy nem létezhet olyan politikai vagy társadalmi helyzet, amely igazolhatná az alapvető emberi jogok megsértését.2
A tilalmazott módon beszerzett bizonyítási eszközből származó tény éppen ezért a büntetőeljárásban nem értékelhető bizonyítékként, a büntetőeljárásban a valóság megállapításához nem vezethet. A bizonyítási tilalmak arra valók, hogy a bizonyítás más szabályaival együtt a tisztességes és átlátható eljárást biztosítsák. Általában a terhelt érdekét szolgálják, s a hatóságokat korlátozzák.3 A hatóságot megóvják a zsákutcáktól és a tévedéstől. Az ő és az egész társadalom érdekét is szolgálják.
A jogtudomány a bizonyítási tilalmakat három részre osztja:
1. Tények, amelyeknek bizonyítása tilos;
2. A bizonyítási eszközökre vonatkozó tilalmak;
3. A bizonyítási módszerekre vonatkozó tilalmak.
A dolgozatban a 2. és 3. pontban említett tilalmakat dolgozom fel.
A hatályos Be. (1973. évi I. törvény) három helyen nevesít bizonyítási tilalmat. A 60. § (3) bekezdése szerint a törvény rendelkezéseivel ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredménye bizonyítékként nem vehető figyelembe. Az abszolút és relatív tanúzási akadály ellenére kihallgatott tanú és a vallomástétel megtagadására kioktatás elmaradásával kihallgatott terhelt vallomása bizonyítási eszközként ugyancsak nem vehető figyelembe [67. § (3) bekezdés és a 87. § (2) bekezdés].
Az új Be. (1998. évi XIX. törvény) az alkotmányos büntetőeljárás elvének megfelelően e területen is előrelépett, s mint látni fogjuk az általános tilalmat a hatályos törvénynél tagoltabban szabályozza, s több nevesített tilalmat is felállít.
A témáról beszélni kell azért is, mert az új Be. szerint a bizonyítás színtere a bírósági tárgyalás. A nyomozás úgynevezett bizonyítási tevékenysége nem bizonyítás.4
Az új Be. [164. § (2) bekezdés] a nyomozás feladataként a bűncselekmény és az elkövető felderítését, valamint a bizonyítási eszközök felkutatását és biztosítását jelöli meg. A tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy az ügyész dönthessen arról, vádat emel-e? A vádemelésre viszont csak törvényesen beszerzett bizonyítékok és a törvény előírásainak megtartásával lefolytatott bizonyítási eljárások alapján kerülhet sor.
Az új Be. is a bizonyítás szabadságát rögzíti. A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. Az elvvel összefüggően a törvény rendelkezik a bizonyítás törvényességéről és a bizonyítékok értékeléséről is.
A bizonyítás akkor törvényes, ha a bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése és felhasználása a Be. előírása szerint történik. Ezen kívül jogszabály elrendelheti a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének, valamint a bizonyítási eljárások lefolytatásának meghatározott módját [77. § (1) bekezdés].
A bizonyítási cselekmények elvégzéséről maga a törvény is rendelkezik, amikor kimondja, hogy a szakértő alkalmazása mikor kötelező [99. § (2) bekezdés].
Bizonyítási eszközök rögzítését szabályozzák többek között a bűnügyek rendőrségi nyomozásáról szóló 40/1987. számú belügyminisztériumi utasításnak a krimináltechnikai csapdákra, a nyomok és anyagmaradványok felkutatására, előhívására, rögzítésére és biztosítására vonatkozó fejezetei (70-78. és 86-96. pontok).5
A bizonyítási eljárások lefolytatásának meghatározott módjára ugyancsak az említett belügyminiszteri utasításban találhatunk példát. Az utasítás kimerítően szabályozza a helyszínelést, a bizonyítási kísérletet, a felismerésre bemutatás lefolytatásának módját. Ahhoz, hogy az említett cselekményekből származó tények a büntetőeljárásban bizonyítékként legyenek értékelhetők, az eljárásokban mindenben meg kell felelniük a jogszabályok előírásainak, Ellenkező esetben, mint megbízhatatlan bizonyítékok ki lesznek téve a bizonyításból történő kirekesztésnek.
A bizonyítékként való értékelés tilalma főszabályként a bizonyítékok értékelésére vonatkozó szabályoknál jelenik meg. Az új Be. - 78. § (4) bekezdése - a bizonyítás törvényességének biztosítékaként kizárja a bizonyítékok köréből azokat a tényeket, amelyet: I. a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján; II. más tiltott módon; III. vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.
Ez esetben a törvényt kiterjesztően lehet értelmezni. A bűncselekményt a nyomozó hatóság tagjának - hivatásos állományú, köztisztviselő, közalkalmazott -, az ügyészség, a bíróság alkalmazottjának - ügyész, titkár, fogalmazó, nyomozó, bíró, titkár fogalmazó, ülnök, tisztviselő - az elbírálás alatt lévő ügy bizonyítási eljárásban (a bizonyítási eszközök megszerzésére irányuló tevékenységben) lehet elkövetni.
Értelemszerűen vonatkozik ez a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett okiratokra és tárgyi bizonyítási eszközökre is. A 76. § (2) bekezdése szerint ugyanis a büntetőeljárásban fel lehet használni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság jogszabályban maghatározott feladatainak teljesítése során hatáskörben eljárva - a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett. Az indokolás szerint e szabály megalkotásával a jogalkotó - egyebek között - gondolt a nyomozó hatóságok felderítő tevékenységére, a nyomozást megelőzően folytatott titkos információgyűjtésre is.
A bizonyítási eljárásban az e szervek által készített okiratok és tárgyi bizonyítási eszközök beszerzésének törvényességét értékelni kell.
E körben a bűncselekmények viszonylag kis száma jöhet számításba. Ilyen lehet többek között az erőszakkal, fenyegetéssel, vagy más hasonló módon kikényszerített vallomás vagy nyilatkozat (kényszervallatás), a közokirat-hamisítás, a magánokirat-hamisítás, a visszaélés okirattal, a hivatali visszaélés, a magántitoksértés, a jogosulatlan adatkezelés, a levéltitok megsértése, a magántitok jogosulatlan megismerése, jogosulatlan titkos információgyűjtés.
A gondot az okozhatja, hogy a hatóság tagjainak bűnösségét a bíróságnak kell kimondania, a bizonyítékot pedig az adott ügyben kell értékelni. Az eljárások idődimenziói pedig szükségképpen eltolódnak. A kérdés megoldását a perújításra vonatkozó szabályok adják.6 Perújításnak van helye - többek között -, ha az alapügyben a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság tagja a kötelességét a büntető törvénybe ütköző módon megszegte, a bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította, vagy ilyen ítélet meghozatalát nem bizonyítottság zárja ki, s a bűncselekmény a bíróság határozatát befolyásolta [414. § (1) bekezdés d) pontja és (2) bekezdés].
A perújítás lehetősége is azt hivatott biztosítani, hogy a jog súlyos sérelmével beszerzett bizonyítási eszköz ne kerülhessen be a bizonyításba.
A tiltott módon lefolytatott bizonyítási eszközök megszerzésének eseteit maga a törvény sorolja fel.
Ezek megtalálhatók:
1. a tanúvallomásokra vonatkozó szabályok között,
2. a szakvéleményt szabályozó fejezetben,
3. a terhelt vallomása szabályainál,
4. a bizonyítási eljárások között,
5. a házkutatás szabályai között,
6. a titkos adatszerzésre vonatkozó előírások között.
Nézzük az eseteket részletesebben:
A tanúvallomás a büntetőeljárás történetében a legrégebbi és legfontosabb bizonyítási eszköz. A tanúságtételt, a tanúzást, a régebbi és modern büntetőeljárási kódexek általános kötelességnek tekintik. Ennek jogalapja az állampolgári kötelesség, másrészt az igazságszolgáltatás általános érdeke, amelyben közreműködni minden ember kötelessége.
Ezzel az elvvel összhangban az új Be. is rögzíti, hogy akit tanúként megidéztek, köteles az idézésnek eleget tenni, és - ha a törvény nem tesz kivételt - , vallomást tenni. Hasonló szabályt tartalmaztak a Magyarországon korábban hatályban volt és hatályban lévő büntetőeljárási törvények is. Az 1896. évi XXXIII. törvény - Bp. - a vallomástétel törvényes ok nélküli megtagadását még szankcionálta is. A szankció az okozott költség megfizetése és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetés volt. Amennyiben a büntetés kimondása eredménytelen maradt, a tanú letartóztatható és az eljárás befejezéséig, illetőleg mindaddig, amíg vallomásának felesleges volta ki nem derült, fogva tartható volt (Bp. 195. §).
Az új Be. a magyar jogi hagyományokkal összhangban a tanú vallomástételének akadályai körében tárgyalja azokat az eseteket, amelyek meglétekor bizonyos személyek, bizonyos ügyekben nem hallgathatók ki tanúként (abszolút mentesség), és azokat az eseteket, amelyek megléte esetén bizonyos személyeket nem kényszerít vallomásra, de attól nem is tiltja el, hanem tetszésükre bízza, hogy óhajtanak-e az ügyben tanúskodni vagy sem (relatív mentesség).
Abszolút akadályok:
Nem hallgatható ki tanúként:
a) a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn. [Ezt a mentességet a hatályos Be. a relatív mentesség körében szabályozza Be. 66. § (1) bekezdés c) pont];
b) a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségben közölt. (E mentesség a hatályos joghoz képest bővült.);
c) akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás. (E mentesség a hatályos jogban is létezik.);
d) államtitok vagy szolgálati titoknak minősülő tényről nem hallgatható ki tanúként az, aki a titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést. (E mentességet is ismeri a hatályos jog.)
E tilalmak alapja az, hogy az ilyen vallomás - a jogalkotó szándéka szerint - az egyház, a terhelt, az állam és igazság kiderítésének érdekét érzékenyen sértené. A lelkészt, az egyházi személyt, a védőt, az állam- és szolgálati titok tudóját a törvény is kötelezi a titok megőrzésére. A titok kimondása esetén bűncselekmény (magántitoksértés, államtitok sértés, szolgálati titoksértés) gyanújába kerülhet.
Az a) és b) pontban foglaltak esetében a tilalom abszolút, az egyházi hivatásnál fogva megszerzett titoktartási kötelezettség alól felmentés nem adható. Ugyanez vonatkozik a védői titokra is.
A kérdés csak első ránézésre tűnik egyszerűnek. Az egyházak sokféleségéből okszerűen lehet következtetni arra, hogy az egyházak belső szabályzatai eltérőek. Az egyházi személy és az ügyvéd saját foglalkozási szabályainak betartásáért vagy megszegéséért elsősorban saját hatóságainak tartozik felelősséggel. Mi a helyzet akkor, ha az egyházi személy vagy védő hivatása gyakorlása közben "főbenjáró" bűncselekmény előkészületéről, kísérletéről vagy befejezett alakzatáról szerez tudomást, vagy vallomásától függ a vádlott felmentése? Álláspontom szerint ilyen esetekben saját lelkiismeretére és foglalkozási szabályaira kell bízni, hogy a hatóságnak bejelentést tesz-e vagy sem. Az írásban megtett bejelentés - az abszolút tanúzási akadály esetén - okirati bizonyítékként felhasználható. A törvény szövege értelmezhető úgy is, hogy akarata ellenére nem hallgatható ki tanúként. De mi van akkor, ha ő maga ragaszkodik a vallomástételhez, mert lelkiismerete azt kívánja? A választ - ha lesz ilyen jogeset - a gyakorlat fogja kialakítani.
A d) pont esetében a tilalom relatív. Az állam és a szolgálati titok esetén a titoktartási kötelezettség alól felmentés adható, s akkor a tanúságtétel kötelező.
Nehezebb a helyzet a c) pont alatti esettel. (Az esetet nevezzük képtelen tanúnak.) E tanúzási akadály viszonylagos értékű. Az érzékszervi fogyatékostól nyilvánvalóan nem várható olyan tény ismerete, amelyek fogyatékossága folytán nem észlelhetett, más módon ugyanezen tényről azonban mégis szerezhetett ismereteket, s erről kihallgatható (pl., mit hallott a vak ember). A szellemi állapot ugyancsak viszonylagos akadály, mert a szellemileg fogyatékos ember bizonyos tényekről képes lehet helyes vallomást tenni, míg másokról nem. (Ne feledjük, hogy a tanú lehet terhelő és mentő, a tanú kihallgatását indítványozhatja az ügyész, a terhelt érdekében védő és a terhelt is!)
Hogyan győződik meg a hatóság arról, hogy a tanútól testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás?
A képtelen tanú megítélhető szemmel láthatóan, de megítélhető orvosi kérdésként is.
Arra, hogy az említett tilalmak fennállanak-e, bizonyítást lehet felvenni. Valószínűsíteni kell, hogy a bizonyítandó tény esetében a lelkész, illetőleg az egyházi személy titoktartási kötelezettség alá esik-e, hogy arról a védő, mint védő szerzett tudomást. A titokköri jegyzék csatolásával bizonyítani kell, hogy a bizonyítandó tény államtitok vagy szolgálati titok. Ugyanúgy bizonyítani kell - szükség esetén szaktanácsadó vagy szakértő bevonásával -, hogy a képtelen tanútól testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás. E bizonyításokra azért van szükség, mert a tanúzási kötelesség az igazság kiderítése szempontjából magasabb érdek hordozója.
A relatív akadályok:
A relatív mentességi okokat illetően az új Be. ugyancsak követi a hagyományokat, amikor három mentességi okot állapít meg. Az első ok a családi kötelék. Ezt "a legközelebbi rokonok közti belső viszony szentsége kívánja meg, hogy e szoros kötelékben élő személyek ne legyenek kénytelenek egymás ellen vallani, egymás elítéléséhez segédkezet gyújtani"7 vagy, ahogy egy másik szerző vallja: a tanúvallomás megtagadásának lehetősége bizonyos érdekek miatt hamis vallomás megtételét akarja meggátolni.8
A másik ok azon általános elvből ered, hogy senki sem köteles önmaga vagy hozzátartozója ellen vallani (új Be. 8. §). A harmadik ok pedig az, hogy bizonyos bizalmi állások természete olyan, amely állásokban sokszor olyan titkoknak jut a tudomására, amelyeket különben nem tudhatott volna meg, s amelyek elmondását a törvény bünteti (magántitok, üzleti titok, banktitok, értékpapírtitok megsértése).
Az új Be. 82. § (1) bekezdése szerint a tanúvallomást megtagadhatja:
a) a terhelt hozzátartozója;
b) az, aki magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben;
c) aki foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra kötelezett, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelességét megsértené, kivéve, ha ez alól a külön jogszabály szerint a jogosult mentette. Azt, hogy a tanút foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartási kötelezettség terheli, a reá vonatkozó foglalkozási és közmegbízatási szabályok dokumentálásával a tanúnak kell valószínűsíteni. A foglalkozásokra és a közmegbízatásokra, azok sokfélesége miatt általános fogalmat nem lehet meghatározni.
A szemléltetés érdekében az újságíró, az orvos szerepét érintem.
A sajtónak meg kell védenie a számára tájékoztatást nyújtók érdekét - ha úgy kívánják - , inkognitójukat.9
Ezzel összhangban rendelkezik a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 11. § (1) bekezdésének b) pontja: az újságíró hivatása gyakorlása során a felvilágosítást adó személy nevét jogosult - annak kérelmére köteles - titokban tartani.
A Magyar Újságírók Szövetsége 1989. szeptemberi közgyűlésén elfogadott Újságírói Etikai Kódex 1. § (5) bekezdése kimondja, hogy megsérti az újságíró a személyiség jogait, ha "az informátort - beleegyezése nélkül - kiszolgáltatja". Kérdés azonban, hogy e helyes etikai elv minden esetben betartandó, illetve egyáltalán betartható-e? Mit kell tennie az újságírónak, ha hivatásának gyakorlása közben bűncselekmények előkészületéről, elkövetéséről vagy elkövetőiről, tanúiról szerez tudomást? Ezekben és más hasonló esetekben, a titokban maradás érdekénél erősebb érdek védelmét szolgálja a "felfedés".10 Ugyanez alkalmazható az orvos esetére is. Talán ezért fogalmaz úgy a törvény, hogy a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra kötelezett személy megtagadhatja a vallomást. Az ilyen személy lelkiismeretére bízza azt, hogy tesz-e vallomást vagy sem.
További kérdésként vethető fel, hogy - ha a bizonyítás megkívánja - kihallgatható-e tanúként a fedett nyomozó, a bűnszervezetbe beépített fedett nyomozó, a sértett szerepkörében eljáró rendőr, a mintavásárlást, az álvásárlást, a bizalmi vásárlást végző rendőr, a rendőr arra nézve, amit a bizalmi személytől, az informátortól kapott (hallott)? A tisztességes eljáráshoz való jog alapelvéből kiindulva a válasz csak igen lehet! Természetesen a kihallgatás előtt a megfelelő titokvédelmi eljárásokat el kell végezni, ugyanis a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 63. § (2) bekezdése szerint a titkos információgyűjtés során beszerzett adat a bünetőeljárásban a bizonyítási eszközként való felhasználásáig, továbbá a rendőrséggel együttműködő személy és a fedett nyomozó kiléte, az információgyűjtés ténye és technikai részlete államtitoknak minősül. A törvény helyes értelmezésével - ha a bizonyítás megkívánja -, az államtitok feloldható!
A felsorolt esetekben a rendőrnek ugyanis a bizonyítandó tényről - közvetlen vagy közvetett - tudomása lehet, tehát eljárási értelemben tanú. A rendőr ilyen esetekben az új Be. 97. §-a szerint különösen védett tanúvá nyilvánítható, s vallomása így vihető be a bizonyításba. A tanú különösen védetté nyilvánításával biztosítható, hogy a rendőr személye ne kerülhessen felfedésre, a bűnüldözésben továbbra is foglalkoztatható legyen. A rendőr kihallgatásával a nyomozási bíró ellenőrizheti azt is, hogy a rendőr konspiratív alkalmazására a szabályok betartásával került-e sor. A kérdés megítélésénél ugyanis a bizonyítási eszköz megengedhetőségéből és megbízhatóságából lehet kiindulni.
Ez azt jelenti, hogy a hatóságoknak, elsősorban az ügyésznek körültekintően kell vizsgálni, hogy az adott ügyben megengedett-e és indokolt-e a titkos információgyűjtés alkalmazása, s arra a szabályok betartásával került-e sor? Ezt követheti a bizonyítási eszköz megbízhatóságának értékelése, s ezt mindig a bíróság hivatott megoldani. Különösen így van ez a bűnözés új jelenségei elleni eredményes fellépést biztosító új törvényes eszközök és módszerek esetében. A titkos információgyűjtés pedig ilyen.
A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokról tájékoztatni és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmezetés elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.
A megtagadás jogosságának elbírálásához szükség esetén bizonyítást is fel lehet venni, a megtagadás megjelölt okát valószínűsíteni kell, mert az eljáró hatóság csak akkor kerülhet abba a helyzetbe, hogy a megtagadás jogosságáról határozni tudjon. A tanú vallomástételének akadályát figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetése előtt, akár a kihallgatáskor állt fenn.
A vallomástétel akadályai ellenére kihallgatott tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.
A bizonyítás törvényessége szempontjából a terhelt hozzátartozójának vallomásánál a hangsúly a figyelmeztetésen, az arra adott válaszon, s azok jegyzőkönyvezésén van. A figyelmeztetés elmaradása pótolható, s az arra adott választól függően lehet a vallomást bizonyítási eszközként figyelembe venni vagy nem. A hozzátartozó ugyanis maga dönti el, hogy hozzátartozója ügyében kíván-e vallomást tenni vagy sem. (Gondoljunk ez esetben is arra, hogy a hozzátartozó tanú lehet terhelő és mentő, s a szabály mindkét esetre egyaránt vonatkozik!)
A tanút mentességére minden kihallgatásnál ki kell oktatni. Ha a tanú a mentességi jogával a tárgyaláson él, korábbi vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, korábban tett vallomása nem olvasható fel (kivétel a szabály alól az az eset, ha a védő a nyomozás során tett vallomásánál jelen volt [296. § (4) bekezdés]).
A védő alatt a terhelt Be. szerinti védőjét kell érteni. Álláspontom szerint ugyanezen szabály alkalmazható az új Be. 80. § értelmében a tanú érdekében segítőként eljárható meghatalmazott ügyvédnél is. Ennek jogalapja az, hogy az ügyvéd jelenlétének célja: a tanút jogairól felvilágosítani. Ilyen esetben a jogalkotó vélelmezi, hogy a tanú nem a hatóság befolyásolására tette meg vallomását.
A titoktartási kötelezettséggel terhelt tanú vallomását a felmentés utólagos megadása teheti bizonyítási eszközzé. Ez esetben a felmentés megadására jogosulton múlik, hogy a tanú megtagadhatja-e a vallomást vagy köteles-e vallomást tenni. Ezért a titokgazdát per-rendszerűen nyilatkoztatni kell.
A szakvélemény címet viselő részben is található a tanúra vonatkozó rendelkezés.
A sértett és a tanú köteles a szakértői vizsgálatnak, illetve beavatkozásnak magát alávetni, kivéve a műtétnek és a műtétnek minősülő vizsgálati eljárást.
A sértett és a tanú köteles a szakértői vizsgálat elvégzését egyéb módon (pl. adatszolgáltatással) is elősegíteni. Ha a sértett és a tanú közreműködési kötelezettségét megszegi, rendbírsággal sújtható.
A 106. § (4) bekezdése a tanú esetére visszautal a 81-82. § rendelkezéseire, a tanúvallomás abszolút és relatív akadályaira. Értelemszerűen az abszolút és relatív akadályok ellenére közreműködésre kötelezett tanúra vonatkozó szakvélemény bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. A törvény egy generális tilalmat is előír [181. § (1) bekezdése]. E szerint nem tehető fel a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés, továbbá olyan kérdés, amely a feleletre útmutatást tartalmaz. Az ilyen kérdésre adott válasz az új Be. 78. § (4) bekezdése alapján nem értékelhető bizonyítási eszközként, mivel a hatóság tiltott módon szerezte meg.
A szakértőkre vonatkozó szabályokat illetően az új Be. - 103. § (4) bekezdése - visszautal a tanúkra vonatkozó szabályokra, amikor kimondja, hogy a 83-84. § rendelkezéseit a szakértőre értelemszerűen alkalmazni kell.
Abban az esetben, ha a szakvélemény olyan személytől származik, akivel szemben a tanúvallomás abszolút és relatív - fent idézett - akadályai fennállnak a szakvélemény bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. Ugyanezen eljárási szankció kapcsolódik a törvény által kizárt szakértő által előterjesztett szakvéleményhez is.
Szakértőként nem járhat el:
a) aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá, mint sértett, feljelentő vagy mint ezek képviselője vett részt, valamint ezek hozzátartozója;
b) aki az ügyben, mint bíró, ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja járt el vagy jár el, valamint ezek hozzátartozója;
c) aki az ügyben tanúként vett részt;
d) a halál oka és körülményei vizsgálatánál, továbbá a kihantolásnál az az orvos, aki a meghalt személyt közvetlenül a halála előtt gyógykezelte, illetve, aki megállapította a halál beálltát;
e) a szakértői intézmény szakértője, ha az a) pontban meghatározott kizáró ok az intézmény vezetőjével szemben áll fenn;
f) akit az ügyben szaktanácsadóként vettek igénybe;
g) akitől elfogulatlan vélemény egyéb okból nem várható.
A szakértő a vele szemben felmerült kizárási okot - beleértve a tanúvallomás abszolút és relatív akadályát is - köteles a kirendelőnek haladéktalanul bejelenteni. A bejelentést az a hatóság - bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság - bírálja el, amely előtt az eljárás folyik. A kizárási okot bizonyító tényekkel valószínűsíteni kell.
Garanciális rendelkezést tartalmaz a 108. § (8) bekezdése. A terhelt elmeállapotának szakértői vizsgálata során az eljárás alapjául szolgáló cselekményre vonatkozó nyilatkozta bizonyítékként nem használható fel. Hiányzik ugyanis a terhelt figyelmeztetése arra, hogy nem köteles vallomást tenni.
A szakértői bizonyítás körében az így beszerzett bizonyítási eszközök törvénytelenek. Ennek jogalapja az igazságra veszélyes voltukban keresendő.
A tilalmazott módon beszerzett szakvélemény további szankciója az, hogy az ilyen szakvélemény költségét az állam viseli [38. § (2) bekezdése].
A tilalmazott módon beszerzett szakvélemény pótolható azzal, hogy a hatóság a törvény előírásainak mindenben megfelelő szakértőt rendel ki, s az általa előterjesztett szakvéleményt veszi bizonyítási eszközként figyelembe.
A terhelt hallgatáshoz való jogát - a Miranda-szabályt - egy önálló képviselői indítványra az 1989. évi XXVI. törvény vezette be a mai jogrendszerbe, majd az 1994. évi XCII. törvény - az addig követett bírói gyakorlatnak megfelelően - lehetővé tette a vallomást megtagadó terhelt nyomozás során tett vallomásának felolvasását.
A terheltet kihallgatásának megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, továbbá amit mond, illetőleg rendelkezésre bocsát, vele szemben is felhasználható. A figyelmeztetést és a terhelt válaszát jegyzőkönyvbe kell foglalni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe [117. § (2) bekezdés].
A szabály az önvádra kötelezés tilalmával - 8. § -van összhangban. A kötelező figyelmeztetések nem csupán a terhelti érdekeket erősíthetik, hanem a hatóságok munkáját is. Több előny származhat a megtett vallomások bizonyító erejének növekedéséből, mint amennyi hátránnyal járnak az elmaradt vallomások okozta bizonyítási nehézségek.11
Ebből eredően a terheltet a nyomozás során arra is kellene oktatni, hogy a nyomozás során tett vallomása - ha a tárgyaláson él jogával - felolvasható [289. § (4) bekezdése]. Ezzel tudtára adnák azt, hogy aktuális döntésének további következményeit is viselnie kell.12
Megjegyzendő, hogy a terheltnek csak azon vallomása nem vehető bizonyítási eszközként figyelembe, amely esetében a figyelmeztetés elmaradt. Ugyanis a terhelten múlik, hogy kíván-e vallomást tenni vagy sem - 117. § (5) bekezdése -, az eljárási szankció a figyelmeztetés elmaradásához fűződik.
A 180. § arról szól, hogy milyen kérdés nem tehető fel a gyanúsítottnak (a választ, illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmazó kérdés). Az ilyen kérdésre adott választ tiltott módon beszerzett volta miatt kell a bizonyításból kirekeszteni.
Az új Be. a szemlét, a bizonyítási kísérletet és a felismerésre bemutatást - a hatályos törvénnyel ellentétben - nem a bizonyítás eszközei között sorolja fel, hanem önálló címben bizonyítási eljárások alatt tárgyalja. Ezzel a tudomány régi igényének tett eleget.13
Az új Be. 119. § (5) bekezdése szerint a tanú és a sértett is alávethető szemlének, a birtokában lévő tárgyat a szemle céljára köteles rendelkezésre bocsátani. Ha ezt megszegi rendbírsággal sújtható.
A (6) bekezdés visszautal a 83. § - tanúkihallgatás abszolút és relatív akadályai - rendelkezéseire.
A 123. § (1) bekezdése szerint viszont a bizonyítási kísérletre és a felismerésre bemutatásra a szemle szabályait értelemszerűen alkalmazni kell.
Témánk szempontjából ez azt jelenti, hogy a tanúkihallgatás abszolút vagy relatív akadályai alá eső személy esetében lefolytatott szemle eredménye, az ilyen személy bevonásával lefolytatott bizonyítási kísérlet vagy felismerésre bemutatás eredménye a bizonyítási eljárásban nem vehető figyelembe.
E tilalom jogalapja a tanúra vonatkozó szabályoknál kifejtésre került. A bizonyítási eljárásokból származó tény más okból is kikerülhet a bizonyításból. Ezekről a dolgozat elején már szó volt.
A bizonyítási eljárás eredménye csak akkor használható fel a bizonyításban, ha az az eljárási törvény és más jogszabályok tartalmi és formai követelményeinek megfelelően történt.14
A házkutatás a személynek a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő alapvető emberi jogát sérti. Ezért elrendelését, foganatosítását a törvény szigorú feltételekhez köti.
A törvény fokozottabb védelemben részesíti a közjegyzői és az ügyvédi irodát, valamint az egészségügyi intézményt. Ezeken a helyeken tartandó házkutatást - ügyészi indítványra - csak a bíróság rendelheti el, a házkutatáson az ügyész jelenléte kötelező, az irodában lévő iratok tartalmát csak az ügyész ismerheti meg [149. § (6) bekezdés].
Az ügyész és a nyomozó hatóság a bíróság határozata nélkül tarthatja meg az említett helyen a házkutatást, ha a házkutatás késedelmes foganatosítása a házkutatás céljának elérését veszélyezteti. Ilyen esetben a bíróság engedélyét utólag kell beszerezni. Ha a bíróság az engedélyt nem adja meg a házkutatás eredménye bizonyítékként nem használható fel. Ez a szabály arra mutat, hogy a törvény szakít azzal a felfogással, mely szerint a házkutatást az eredmény igazolja. Nem zárható ki olyan - szigorúbb - gyakorlat kialakulása, amely más házkutatási előírások esetleges megszegéséhez eljárási szankcióként a talált bizonyíték felhasználhatatlanságát alkalmazza.
A házkutatás elrendelésekor és foganatosításakor különben is nagy körültekintéssel kell eljárni.
Mivel a házkutatás a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő alapvető emberi jogot sért, a szabályok megszegése, be nem tartása más okból is - a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozása - lehet tilalmazott.
A 149. § (4) bekezdése szerint, ha a házkutatás bizonyítási eszköz megtalálására irányul, fel kell szólítani a házkutatást szenvedőt, hogy a keresett dolgot adja elő. Ha az érintett a keresett dolgot előadja, a házkutatás nem folytatható. Ha ennek ellenére a házkutatás tovább folyik, az így nyert bizonyítási eszköz bizonyítékok köréből való kizárására a védelem - az előbb idézett általános szabályra hivatkozva -, alighanem megalapozottan hivatkozhat.
A titkos házkutatás kérdéseiről a következő fejezetben lesz szó.
Az új Be. a büntetőeljárás részévé tette az új Be. szerinti titkos adatszerzést és a más törvények szerint végzett titkos információgyűjtést. A nyomozásban az érintett tudta nélkül a leplezett eszközzel, illetve módszerrel történő adatszerzésnek bizonyítási eszköz felderítésére, a gyanúsított kilétének, tartózkodási helyének megállapítása vagy a gyanúsított elfogása érdekében a vádemelésig van helye. A nyomozó hatóság a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzést a Be. alapján, a bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést külön törvényben meghatározottak szerint végzi.
A hatályos magyar jog szerint tíz szervezet:
- a rendőrség,
- a Nemzetbiztonsági Hivatal,
- a Katonai Felderítő Hivatal,
- a Katonai Biztonsági Hivatal,
- az Információs Hivatal,
- a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat,
- a Határőrség,
- a Vám- és Pénzügyőrség,
- a Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálata,
- az APEH Bűnügyi Igazgatósága
van feljogosítva arra, hogy a törvényben meghatározott feltételek esetén titkos információgyűjtést végezzen.16
A felsorolt szervezetek közül nyomozó hatóság a rendőrség, a Vám- és Pénzügyőrség, a Határőrség és az APEH bűnügyi szervei.
A többi szervezetnek is vannak bűnüldözési (felderítési) - többek között bizonyítási eszközök megszerzésére irányuló - jogosítványai.
A büntetőeljárás során a titkos adatszerzés (információgyűjtés) a magánélethez, a családi élethez, a magánlakáshoz és a levelezéshez való kiemelten fontos alapvető emberi jogot érinti.17
A törvény, a törvények ezért szigorú feltételekhez kötik a büntetőeljárásban - ezen kívül is - a titkos adatszerzést.18
Témánk - a bizonyítási eszközökre vonatkozó tilalmak - szempontjából az új Be. rendelkezéseit együtt kell olvasni az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (kihirdetve az 1993. évi XXXI. törvénnyel) idézett 8. cikkével és a bíróság előtti tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó 6. cikkével. Mindezt azért fontos kiemelni, mert a Strasbourgi Emberi Jogi Bizottság és Bíróság előtt az Egyezmény e két cikkével kapcsolatban fordult és fordul elő a legtöbb panasz.
A bíróság előtt sohasem az adott országban hatályos jogszabályoknak az Egyezménnyel való összhangja a vita tárgya, hanem az, hogy a vizsgált esetben megsértették-e az Egyezményt vagy sem.19
A tisztességes bírósági eljáráshoz való jog nem tartalmaz kifejezett előírást arra, hogy milyen bizonyítási eszközök használhatók fel az eljárásban. Annak eldöntésénél, hogy az eljárás tisztességes volt-e, az eljárást, mint egészet kell vizsgálni.20 A demokratikus társadalmakban viszont jogalkalmazási alapelv az emberi jogok tiszteletben tartása.
Magában a törvényben mindössze két nevesített tilalmat találunk arra, hogy a titkos adatszerzés során szerzett bizonyítási eszközt nem lehet felhasználni.
A törvény kimondja, hogy a rendőrségi fogdában, illetőleg büntetés-végrehajtási intézetben lévő ügyvédi beszélő helyiségben csak akkor végezhető titkos adatszerzés, ha az ügyvéddel szemben a gyanúsított ellen folyamatban lévő üggyel összefüggően bűncselekmény gyanúja merült fel. Az ügyvédi irodában akkor végezhető titkos adatszerzés, ha az ügyvéddel szemben bűncselekmény gyanúja merül fel.
Az e szabályt megszegve beszerzett bizonyítási eszköz a 78. § (4) bekezdés előírása szerint ("más tiltott módon megszerzett bizonyítási eszköz") bizonyítékként nem használható fel.
A másik esetről a 206. § (5) bekezdése rendelkezik:
Nem lehet felhasználni azt a titkosan szerzett adatot, amelynek megszerzése során az ügyben eljáró védő vagy olyan személy az érintett, aki tanúként nem hallgatható ki.
A szabály a védőre és a tanúvallomás abszolút és relatív akadályára vonatkozó előírások szerint magától érthető.
Található a törvényben még egy érdekes tilalom.
Ha a halaszthatatlan elrendelés [203. § (3) bekezdés] esetén a bíróság az indítványt elutasítja, a titkos adatszerzést követő nyolc napon belül meg kell semmisíteni az addig rögzített adatokat, s arról jegyzőkönyvet kell készíteni [204. § (6) bekezdés].
A megsemmisítés folytán az adat be sem kerülhet a bizonyításba.
De mi van abban az esetben, ha a titkos adatszerzésre vagy a különböző - már idézett - törvényekben megengedett titkos információgyűjtésre vonatkozó egyéb szabályok megszegésével tesznek szert a bizonyítási eszközre.21
Így pl.:
- a nyomozó hatóság megszegi a titkos adatszerzés végrehajtására vonatkozó szabályokat,
- az engedélyezett időtartam lejárta után is folytatják a titkos adatszerzést,
- az ügyészi jóváhagyáshoz kötött titkos információgyűjtést ügyészi jóváhagyás nélkül folytatják,
- titkosan szerzett adatot más büntetőeljárásban kívánják felhasználni.
Ilyen esetekben a bizonyítékok értékelésére vonatkozó általános szabályra kell visszatérni. Eszerint ugyanis nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a hatóság a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Ez a felfogás felel meg az alkotmányos büntető eljárási jognak. A magánélethez, a családi élethez, a magánlakáshoz és a levelezéshez, tisztességes bírósági eljáráshoz való jog megsértésével beszerzett bizonyíték jogellenes, s mint ilyen az igazság kiderítésére nem használható. Erre a következtetésre lehet jutni az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből is, amely szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
Az új Be. hatályában fenntartotta a Rendőrségi törvény 69. § (1) bekezdésének a) pontja és a Nemzetbiztonsági törvény 56. § a) pontja szerinti titkos házkutatás lehetőségét.
Mivel az Rtv. 71. §-a is hatályban maradt, a rendőrség e törvényhelyek alapján az új Be. életbelépése után is közvetlenül kérheti a megyei, fővárosi bíróság elnöke által kijelölt bírótól - bizonyítási eszköz beszerzése céljából - a titkos házkutatás engedélyezését. Ezt az ellentmondást az új Be. 606. § (3) bekezdésében jelzett külön törvény oldhatná fel azzal, hogy az Rtv. idejétmúlt rendelkezéseit hatályon kívül helyezné.
Valószínűleg az új Be. azért nem vette át a titkos házkutatás intézményét, mert a nyugat-európai államokban nincs példa a titkos kutatás törvényi szabályozására és engedélyezésre.22
A résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával beszerzett bizonyítékok vizsgálatánál is a Be.-t és az Emberi Jogi Egyezményt együtt kell lapozgatni.
A kérdést a bizonyítási eszközök és a bizonyítási eljárások szabályainak tükrében kell vizsgálni. A törvény ezekre nézve előír tartalmi és formai (technikai) elemeket. A tartalmi elemek korlátozása mindig lényeges jogsértés, a technikai elemek korlátozását pedig az eljárási szankció szempontjából külön-külön vizsgálni kell.
A törvény szövegében a "lényeges" szó használata kizárja annak lehetőségét, hogy az eljárási jogokat nem érintő jelentéktelen, technikai természetű eljárási hibák fontos bizonyítékok kizárását eredményezzék az eljárásban.
A magyar jogi gondolkodás és szabályozás szerint "a mérgezett fa is teremhet jó gyümölcsöt".23
A bizonyítás eredményének kizárását előíró rendelkezést az új Be. a hatályos jogtól [Be. 60. § (3) bekezdése] világosabb fogalmazással oldja meg, az érintettek jogait és helyzetét ténylegesen befolyásoló eljárási szabályszegésekhez fűzi az eljárási szankciót.
A szövegben szereplő résztvevők között nemcsak a törvény V. fejezetében felsorolt személyeket24 kell érteni, hanem ide kell sorolni az eljárás többi alanyát (pl. tanú, szakértő) is.
Mit érthetünk a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával megszerzett bizonyítási eszközből származó tényen? Érthetjük alatta az olyan garanciális jogok érvényesülésének elmaradását vagy korlátozását, amelyek következtében a bizonyítási eszköz bizonyító ereje megbízhatatlanná válik. Az igazság megállapítására ugyanis csak a megbízható bizonyíték vezethet. Ilyen esetben - ha az lehetséges - az adott bizonyítási cselekményt a rá vonatkozó garanciális szabályok betartásával meg kell ismételni.
A résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozása lehet a védekezés jogának mellőzése vagy korlátozása. Ez vonatkozik a terheltre, a sértettre és a tanúra egyaránt. A kötelező védelem esetén - 46. § - vagy, ha a terhelt ragaszkodik a védő jelenlétéhez, a védő részvétele nélkül megtartott terhelti kihallgatás lényeges korlátozásnak minősül. Ugyancsak lényeges korlátozásnak számít, ha a terhelt nem kap megfelelő időt és lehetőséget a védekezésre való felkészülésre, vagy a fogva lévő terhelt védőjével nem veheti fel a kapcsolatot, s ennek ellenére hallgatják ki.
Lényeges eljárási jogsértés lehet az is, ha a tanút akadályozzák a segítő - 80. §, 85. § (4) bekezdése - közreműködésében, vagy, ha nyomozási cselekményt a törvény által lehetővé tevő személy jelenlétét akadályozva vagy kizárva tartják meg.
Ilyen lehet a mentelmi jog25 - 551-554. §-ok - megsértésével beszerzett bizonyítási eszköz.
Büntetőeljárási alapelv megsértését jelenti az anyanyelv használatának korlátozása (9. §).
Az Emberi Jogi Egyezmény 3. cikke tiltja - többek között - a megalázó bánásmódnak való alávetést. Az e tilalom ellenére megszerzett bizonyítási eszközt is a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával megszerzettnek kell tekinteni. Az Európai Emberi Jogi Bizottság szerint a megalázó - vagy lealázó - bánásmód az, amely "mások előtt durván megaláz valakit, vagy erre kényszerít, hogy lelkiismeretével ellentétesen cselekedjék.
A megalázó bánásmód lelki szenvedés okozásával is megvalósulhat, mentális szenvedés okozása testi ráhatásoktól mentes olyan eszközökkel, mely félelmet vagy stresszállapotot hoz létre".26
Az új Be. 190. § (1) bekezdésének i) pontja szerint a nyomozást meg kell szüntetni, ha a meghatározott személy ellen folyó nyomozás megindításától számított két év eltelt. Az indokolás szerint a törvény ezzel a rendelkezéssel a nyomozások elhúzódását megakadályozó abszolút határidőt határoz meg. A határidő lejártakor a nyomozás eredményétől függően, vagy vádemelésre, vagy a nyomozás megszüntetésére kerül sor.
A rendelkezést az Emberi Jogi Egyezménnyel összevetve, arra kell (lehet) következtetni, hogy az a 6. cikkben megfogalmazott azon követelményt hivatott biztosítani, hogy mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság ésszerű időn belül tárgyalja. A törvény szerint emberi és eljárásjogilag a terheltnek alapvető, lényeges eljárási joga, hogy a gyanúsítás közlésétől számított két év alatt ügyében a nyomozás befejeződjön. Erre lehet következtetni a törvény azon rendelkezéséből is, hogy az e címen megszüntetett nyomozás nem folytatható. A törvény e rendelkezését értelmezve a gyakorlatnak választ kell adni arra a kérdésre, hogy az említett határidő után beszerzett tény bizonyítékként értékelhető-e? A nem válasz arra sarkallhatja a nyomozó hatóságot, hogy az abszolút határidőt vegyék komolyan, az igen válasz esetén a törvényi rendelkezés csak dekoráció maradna.
Magam a nemre voksolok!
Az eddigiekből látható, hogy az új Be. korszerűen, világos fogalmazással, az emberi jogokat is fegyelembe véve szabályozza a bizonyítási tilalmakat. A tilalmakra minden az eljárásban résztvevő hatóságnak és személynek figyelemmel kell lenni. Ez a követelmény különösen vonatkozik az ügyészre. A Nemzetközi Ügyészi Egyesület Etikai Kódexének tervezete az ügyész kötelességévé teszi, hogy a terhelt emberi jogainak súlyos sérelmeivel beszerzett bizonyítékokat az elbírálás során hagyják figyelmen kívül, illetve az ilyen cselekményeket elkövetőkkel szemben tegyék meg a szükséges intézkedéseket.27
A tiltott bizonyítási módszerek ellen viszonylag könnyű fellépni. Ahogy Király Tibor írja: "A kérdésre a legkézenfekvőbb válasz, hogy ne szerezzenek be bizonyítékot jogellenes módon. Ennek biztosításában, az ilyen gyakorlat meggyökeresedésében a bíróságnak döntő szerepe van.
Amennyiben ui. a bíróság nem von be a mérlegelés körébe semmilyen jogellenesen beszerzett bizonyítékokat, értelmetlenné válik a bizonyítékok jogellenes beszerzése."28
Hallgassunk a tudós szavára! ■
JEGYZETEK
1 Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1972. 139. o.
2 Román Herzog: Az ember jogairól. Deutschland 1997. évi 3. sz. 44. o.
3 Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban. [Tények és kilátások (tanulmányok Király Tibor tiszteletére)], Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1995. 61. o.
4 Erdei Árpád. Idézett mű 57. o.
5 Az új Be. 604. § (4) bekezdése értelmében az ilyen szabály formája igazi jogszabály, rendelet lesz.
6 Cséka Ervin: A büntetőjogorvoslatok alaptanai, Közgazgatási és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1985. 137. o.
7 Finkey Ferenc: A magyar büntetőeljárás tankönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1908. 258. o.
8 Steffler Sándor: A valószínűség és a bizonyosság szerepe a büntetőjog alkalmazásában. In. A valószínűség szerepe az igazságszolgáltatásban. Szerkesztette: Varga László, Pécs, 1997. 96. o.
9 Kertész Imre: Szabad sajtó - igazságos bíróság, Magyar Közigazgatás Budapest, 1991. 7. sz. 596. o.
10 Angyal Pál: Magyar büntetőjog kézikönyve. Budapest, 1929. 76. o.
11 Tóth Mihály: A "Magyar Miranda" első néhány éve. Tények és kilátások, tanulmányok Király Tibor tiszteletére. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1995. 77. o.
12 Tóth Mihály. Idézett mű 72. o.
13 Pusztai László: Szemle a büntetőeljárásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1977. 97-118. o. Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban, 51. o.
14 Pusztai László: Idézett mű 479. o.
15 Lásd erről: Nyiri Sándor: A titkos adatszerzés. BM Kiadó, Budapest, 2000. 60-62. o.
16 Az emberi jogok okán külön vizsgálatot igényelne, hogy szükség van-e ilyen sokféle szerv titkos információgyűjtési tevékenységére, és van-e az Európai Unió országaiban ennyiféle erre felhatalmazott szerv.
17 Mindenkinek joga van arra, hogy magán és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. E jog gyakorlásában a hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.
18 1994. évi XXXIV. tv. 7. fejezete. 1995. évi CXXV. tv. 53-66. §-ai.
19 Bán Tamás - Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog Acta Humana, 1992. No. 6-7. 106. o.
20 Bárd Károly - Pusztai László: Büntetőeljárás kézikönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1993. 111. o.
21 Magyarországon a különböző törvények 14 bírói engedélyhez nem kötött, 5 ügyészi jóváhagyáshoz kötött és 3 bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtési eszközt, illetve módszert nevesítenek.
22 Kertész Imre: A szervezett bűnözés és a büntetőjog harmonizációja az Európai Unióban. Európa Tükör, Szerkesztő: Dr. Sieber Edit Budapest, 1997. 97. o.
23 Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban, 53. o.
24 A terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek, a képviselők és a segítők.
25 Mentelmi joga van: A köztársasági elnöknek (Alkotmány 32. §-a), az országgyűlési képviselőnek [Alkotmány 21. § (3) bekezdése], a képviselő választáson jelöltként induló személynek (1990. évi LV. tv.), Alkotmánybíróság tagjának (1989. évi XXXII. tv. 14. §-a), az Állami Számvevőszék elnökének és helyettesének 1989. évi XXXVIII. tv. 9. §-a, a hivatásos bírónak és az igazságszolgáltatásban való részvétele miatt a népi ülnöknek, az ügyésznek, az ügyészségi titkárnak, az ügyészségi fogalmazónak és az ügyészségi nyomozónak (1972. évi V. tv. 23. §-a), a védőnek, a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt [Alkotmány 57. § (3) bekezdése], és az országgyűlési biztosoknak (1993. évi LIX. tv. 11. §-a).
26 Idézi Bán Tamás, Bárd Károly az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog című művének 27. oldalán.
27 Ismerteti Venczl László. Ügyészek Lapja, 1998. évi 5. szám, 77-81. o.
28 Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán, 138. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Nyíri Sándor, kerületi vezető ügyész
Visszaugrás
