"Kedves Bódog! [1]
Soraidnak nagyon örültem, a küldötteket megkaptam. Örömmel hallom, h. jól érzed magadat régi tanyámon ("auf meiner Bude"); Csikyné nagy elismeréssel ír rólad, s mint hallom, Kati szívét is elhódítottad tőlem. Várom a XX. Sz. májusi számát (mit szíves légy ide juttatni hozzám) a fényesen sikerült Pulszky ünnepről. Rusztem sárkány-ölését riadó éljennel üdvözöltem. A testi békétől eltekintve nem mondhatnám, hogy nagyon jól érzem magamat "boldog Európában". Lipcséből teljesen hiányzik a szép fogalma: se város, se vidék, se asszony nem szép". Mit nem adnék a Dunapartért!"[2]
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Kollégák!
Az iménti ízes sorokat Szladits Károly írta levélben kedves jóbarátjának, a híres jogtudós Somló Bódognak. Hogy miért is citáltam ide ezeket a sorokat? Meggyőződésem, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyar magánjog állócsillagaként is emlegetett Szladits Károly nem csupán verhetetlen magánjogi szaktudása, lexikális felvértezettsége okán válhatott a hazai magánjog páratlan tudósává. Hitem szerint kellett ehhez az a mély patriotizmus, a szó nemes értelmében vett röghöz kötöttség, "jó magyarság", amely az idézett levélből kristálytisztán kiviláglik. Emberi nagyságára vall, hogy 1944 tavaszán Érmelléki utcai villájába fogadta Székely Máriát, aki Szladitsék manzárdszobájában fordította magyar és angol nyelvre az Éliás József református lelkész által becsempészett Auschwitz-jegyzőkönyvet, bizonyítékot szolgáltatva ezzel a deportálások valódi tartalmára. Egy lapot, méghozzá amelyen gondosan másolt tervrajz, térkép is volt, felkapott a szél, és egyenesen a villa kerítése felé repítette. A szomszédban a Gestapo székelt. Egy ott posztoló őr elkapta a szálló papírt, és anélkül, hogy belenézett volna, a fegyverére tűzve, udvariasan átnyújtotta.
Székely Mária manzárdszobája a nemzeti keresztény ellenállás fontos színhelyévé vált. Nemcsak az Auschwitz-jegyzőkönyv fordítása készült itt, de Székely Mária - a professzor tudtával - üldözötteket mentő iratokat és egyéb más, életmentő okmányokat is fordított.
Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy tudományos munkásságát végigkövette egy véleményem szerint roppant izgalmas értékpáros, jelesül a folytonosság és a megújulás kettőssége. Hiszem, hogy egy ember zsenijét jól tükrözi, ha egy ilyen rendkívül kötött, és az absztraktot többnyire mellőző műfajban is képes újra és újra megújulni, újat hozni. Műveire ma is gyakran hivatkoznak polgári peres eljárásokban, beadványokban, bírósági határozatokban. Szladits Károlyt kivételes tehetséggel áldotta meg a sors: az 1893-ban kiadott vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet alapján ő volt az első, akit sub auspiciis regis - azaz a király védnöksége alatt - avattak jogász doktorrá 1895. október 12-én. A királyi gyűrűt az Egyetemi Tanács javaslatára és a közoktatási miniszter előterjesztésére csak azok az ifjak kaphatták meg, akik középiskolai és egyetemi vizsgáikon a legjobb osztályzatot szerezték. A legjobb értelemben vett szakmai elszántságát - igen, véleményem szerint ez már több is talán, mint elhivatottság - jól mutatja, hogy 1905-ben Fejérváry Géza "darabontkormányába" kérték fel az igazságügyi miniszteri posztra, ám nem vállalta a megbízatást. Majd 1918-ban Károlyi Mihály kereste meg, aki hivatalosan ki is nevezte őt, de a miniszteri eskütétel előtt öt perccel mégis visszalépett. Szladitsot kérem szépen, nem vonzotta a hatalom. Szladitsot a jog betűje maga vonzotta elsősorban.
Rendkívül hosszasan folytathatnám még Szladits Károly életútja számos érdemének felsorolását, de úgy hiszem, hogy az itt jelenlévők mindezen tudásnak birtokában vannak, valójában az egész konferencia alapját ez adja.
Engedjék meg hát nekem, hogy - ha nem is in medias res - de a továbbiakban Szladits életművét alapul véve arról beszéljek elsősorban, hogy milyen a köz- és magánjog viszonya napjainkban. Egy olyan kérdéskörről van szó, amely kifejezetten kurrens, Szladits Károly azonban már a múlt évszázad első felében foglalkozott vele, számos tekintetben meghaladva saját korát. Igen jó érzékkel találta meg az irányokat, állásfoglalásai olyannyira nem tekinthetők elnagyoltnak vagy elhamarkodottnak, kevéssé megalapozottnak, hogy a mai napig megállják a helyüket. Most röviden ismertetném ezeket, kitérve az elmúlt évtizedek fejlődési folyamataira is.
A köz- és a magánjog klasszikusan, már az antik koroktól kezdve egymástól elhatárolt jogterületek. Elválásuk számos szempont mentén megmutatkozik. Funkcionális aspektusból a közjog az állami, illetve az állam és az egyén közötti kapcsolatrendszerre vonatkozik, míg a magánjog a magánszemélyek érdekeltségeit szabályozza. Hierarchikus megközelítésből a köz-
- 58/59 -
jog alapja az alá-fölérendeltség, a magánjogot pedig a felek egymás mellé rendeltsége jellemzi. Különbséget lehet tenni egyenlőségi vonatkozásokban is. Amíg a közjogi kapcsolatrendszerben a közhatalom gyakorlója többletjogokkal rendelkezik, addig a magánjogban a felek egyenlőségének elve az uralkodó.
Ha az autonómiai elhatárolást tekintjük, a közjogi jogviszonyok létrejötte tipikusan a felek akaratától független, a magánjogiak pedig főszabály szerint a felek szabad döntésének függvényei. Markáns elhatárolási ismérv az érdekek kérdése is. A közjogban az egyirányban ható, érdekazonossági alapú közérdek van a fókuszban. Nem így a magánjogban, ahol az adott esetben egymással konkuráló magánérdekeké a terep.
Elhatárolható a két jogterület a kényszer felől közelítve is. A közjogot a közvetlen kényszer alkalmazásának lehetősége jellemzi, amely kényszer tipikusan bírság vagy büntetés. Ezzel teljesen ellentétes a magánjog természete, amelynek a közvetett, bírói út által érvényesülő szankció, általában a kártérítés a sajátja. Végül formai szempontból lehetséges még az elkülönítés. A közjog ismérvei a kógencia, és a kötelezettségek személyes teljesítése. A magánjogé ezzel szemben a diszpozitivitás és a helyettesítés, a képviselet lehetősége.
Elválik tehát a funkció, a hierarchia, a felek egyenlősége, az autonómia, az érdek, a kényszer jellemzője, valamint a forma is. De felmerül a kérdés, hogy ezeket a különbségeket axiómáknak kell, illetve lehet-e tekinteni.
Látnunk kell, hogy korszakonként eltérés mutatkozik abban, hogy mennyire markáns a két jogterület közötti határvonal. Az antik korokban, illetve a XVI., és főleg a XVIII. századot követően a köz- és a magánjog éles elhatárolása vált uralkodóvá. E korokban fontosnak tartották a különböző viszonyrendszerek eltérő szabályozását, az állam és az egyének eltérő jogainak elválasztott rögzítését. Ezzel szemben a középkorban a két jogterület a magánjog dominanciája mellett olvadt össze. Magyarországon a szocializmus időszakában ugyancsak nem volt meghatározó a köz- és a magánjog közötti különbség. A középkorral ellentétben azonban ekkor az önálló magánérdek tagadása mentén a közjog kísérelte meg magába olvasztani a magánjogot.
Természetesen ez a jelenség nem kerülhette el Szladits figyelmét sem, aki megfogalmazta, hogy a magánjog jelentős átalakuláson ment keresztül a szocializmus alatt. Ennek egyik okaként a "közületi ellenőrzést és irányítást" jelölte meg, másrészt a szociális szempontok felértékelődését. Ennek ellenére a magánjog immanens részét védve látta, mivel a civiljogra mint szükségképpen individualista jogrendre tekintett. A magánjognak meghúzta tehát legbelsőbb lényegi határát, amelyet a közjog nem érinthetett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
