A népszavazás a népképviselet érvényesítésének, a közvetlen demokráciának az egyik formája, amelyben a demokratikus berendezkedésű országokban a hatalom forrása, a nép a parlamenti választások közt is kifejezheti akaratát, illetve véleményét bizonyos kérdésekben.
A népszavazás kérdése a magyar politikatörténetben először az 1848. évi polgári forradalom idején merült fel az Áprilisi törvények megfogalmazása körüli vitákban, mégpedig az általános választójogra alapozott népszavazások megtartásának lehetőségeként a centralisták szemléletében. A reformkort és a forradalmat is irányító köznemesség azonban a cenzusos választójogot tudta csak elfogadni és az erősebb képviseleti rendszer mellett voksolt.
A Dualizmusban a 19-20. század fordulóján a parlamentben ismét felvetődött a népszavazás tör-vényesítésének lehetősége, azonban az ezt képviselő Polgári Radikális Párt és a pártot vezető Jászi Oszkár értelmiségi, liberális körei nem tudták elképzelésüket megvalósítani.
Az első magyarországi népszavazás előzménye a trianoni békeszerződés volt, illetve a békekötést megelőző tárgyalások folyamata. A magyar delegációt vezető Apponyi Albert azt javasolta a győztes nagyhatalmaknak - Wilson, amerikai elnök 1918 januári béketervezete alapján -, hogy míg az etnikailag tiszta magyarlakta területek természetszerűleg Magyarországhoz tartozandóak lennének, a vegyes lakosú területeken viszont tartsanak népszavazást. Javaslatát a nagyhatalmak - a szövetségeseiknek számító ún. utódállamok heves tiltakozása miatt - elvetették. A népszavazás megtartása esetén ugyanis csorbultak volna a szomszéd államok területi elképzelései, s Magyarország területe ez esetben nem 93 ezer, hanem akár 160-180 ezer négyzetkilométer lehetett volna. Mégis, hogy a szuverenitás és önrendelkezés látszatát keltsék, kiválasztottak egy olyan területet, ahol a nemzetiségek - a németek - voltak többségben és 1921 december 14 és 16 között Sopron és a környezetében fekvő 8 falu szavazhatott a hovatartozásáról. A szavazás általános és titkos volt, azok a 20 éven felüli férfiak és nők szavazhattak, akik a népszavazási területen születtek, ott községi illetékességgel bírtak, vagy 1919 január 1-je előtt ezen a területen állandó lakóhellyel rendelkeztek, illetve akik 1921 január 1-je óta e területen állandó lakóhellyel bírtak. A népszavazás tisztaságát az antant rendfenntartó erői biztosították. A szavazáson a részvétel igen magas volt, elérte a 90 százalékot, a Magyarország mellett döntők aránya pedig 65 százalék volt (15 304 fő 8 227 ellenében). Azonkívül, hogy ezzel a szavazással Sopron kiérdemelte a "civitas fidelissima" elnevezést, azt bizonyíthatta, hogy általános népszavazás esetén jóval kisebb lett volna a Magyarországot sújtó elcsatolások nagysága.
Már a többször módosított 1949. évi XX. törvény 30. § (1) bekezdése is tartalmazta a népszavazás lehetőségét, ám a totális és puha diktatúra időszaka ehhez természetesen nem biztosította megvalósulásának gyakorlati lehetőségét. Ezért 1988-ig komoly országos népszavazási kezdeményezés nem volt, illetőleg nem is lehetett. A nyolcvanas évek vége felé a politikai enyhülés egyik jele a nyilvánosság megteremtésének felvetése volt. A jogi szabályozás igénye 1988-ra vált sürgetővé a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban. A megépítése ellen tiltakozók nemcsak látványos tömegtüntetéssel jelezték ellenszenvüket, hanem népszavazási aláírásgyűjtéshez is kezdtek.
1989 júniusában a parlament a XVII. törvényben elfogadta a népszavazás jogi szabályozását, és kisebb módosítások után 1997-1998-ban került sor a szükséges újra kodifikálásra (az 1997. évi C. törvényben és az 1998. III. törvényben).[1] A módosítások - és az eljárási kérdések - közül csupán néhányat emelnék ki, azokat, amelyeknek szerepe lesz a későbbi népszavazások elemzésében: a parlament 200 000 választópolgár kezdeményezésére köteles ügydöntő népszavazást elrendelni; fakultatív a döntés, amennyiben 100 000 választópolgár, vagy a parlamenti képviselők egyharmada, vagy a kormány, vagy a köztársasági elnök kezdeményezi. Az aláírásgyűjtő íveket, benne a feltett kérdésekkel, majd az aláírásokat az Országos Választási Bizottság hitelesíti. Ezután a parlament dönt a kiírásról, valamint arról, hogy a szavazás ügydöntő, vagy véleménynyilvánító lesz-e. A köztársasági elnök kitűzi a szavazás időpontját.
- 54/55 -
Eredményességi feltétel, hogy az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele, de legalább az összes választópolgár több, mint egynegyede a feltett kérdésre azonos választ adjon.[2] Az eredményes népszavazás alapján hozott döntés az Országgyűlésre kötelező érvényű, aminek megfelelően a parlament és a kormány szerepe ezután már csupán a végrehajtásra korlátozódik.
1989 júniusától szeptemberig tartottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások az állampárti MSZMP és az 1988-1989-ben alakult fontosabb ellenzéki pártok között. A békés átmenetet célzó megbeszélések a választójogi törvény megváltoztatásáról, a parlamenti választások kiírásáról, az új Alkotmányról, az Alkotmánybíróságról, a politikai pártok működéséről, a Munkásőrség feloszlatásáról, az MSZMP-vagyon elszámoltatásáról és a pártoknak a munkahelyekről való kivonulásáról, valamint a köztársasági elnöki poszt felállításáról és a köztársasági elnök megválasztásáról szóltak. Ez utóbbi kivételével mindenben megegyeztek az EKA és az MSZMP képviselői. A köztársasági elnök megválasztásának módja azonban szakadást eredményezett az ellenzéki pártok soraiban. Az SZDSZ és a FIDESZ ugyanis nem fogadta el a köztársasági elnök - közvetlen - választási szabályát, ezért ez a két párt nem írta alá a Kerekasztal tárgyalások záró egyezményét. Az ok nem csupán elvi jellegű volt - közvetlen, avagy közvetett, a parlament által választott elnök kapcsán. 1989 nyarán a népszerűségi indexek azt mutatták, hogy amíg az MDF támogatottsága stabil, addig az SZDSZ és FIDESZ népszerűsége csökkenőben volt. Az MSZMP viszont jól jött ki a tárgyalásokból és nőtt a támogatottsága, nem utolsósorban a reformkommunista-reformer irányzata és annak vezetője, Pozsgay Imre miatt. Pozsgay az ekkor már mért népszerűségi adatok szerint eredményesen indulhatott volna az elnökválasztáson, köszönhetően vezető pozíciójának a politikusok közül. Hogy ezt megakadályozzák, az SZDSZ és a FIDESZ aláírásgyűjtésbe kezdett, amihez megnyerték a Független Kisgazdapárt és az MSZDP támogatását is.
Az első népszavazás négy kérdést tett fel, amiből három már teljesen okafogyottá vált 1989 őszére: "Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről? Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában, vagy a kezelésében levő vagyonról? Feloszlassák-e a Munkásőrséget?" A szavazás idejére ugyanis megszületett a parlamenti, illetve a minisztertanácsi döntés: a pártok munkahelyi működését megtiltották, a Munkásőrséget jogutód nélkül feloszlatták, a Pénzügyminisztérium pedig jelentésben számolt el az MSZMP vagyonáról. Mégis ennek a három kérdésnek feltétele az "árukapcsolás" miatt volt szükséges, hogy az automatikus igenek a negyedik (illetve az első), az igazi kérdés megválaszolását befolyásolják: "Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?"[3]
Az aláírásgyűjtés kezdetben vontatottan haladt, az SZDSZ kampányváltása után gyorsult csak fel. A párt azzal biztatta az állampolgárokat, hogy a népszavazással részt vehetnek a kommunista rendszer lerombolásában és megakadályozhatják a vezetők hatalomátmentését. A kezdeményezők 204 ezer aláírást nyújtottak be, amelyből 114 ezer hitelesnek bizonyult (akkor még 100 ezer aláírás szükségeltetett). A népszavazást november 26-ra írták ki.
Az Ellenzéki Kerekasztal két legnagyobb pártja között elromlott a viszony. Az SZDSZ azzal vádolta meg az MDF-et, hogy lepaktált az MSZMP-vel. Az MDF a népszavazás bojkottjára szólított fel, azzal a szándékkal, hogy a részvétel úgysem fogja elérni az - akkori -érvényességi küszöböt, az 50%-ot és mivel a parlament e négy kérdésben már döntött, úgy eredménytelenség esetén a parlamenti határozatok maradhatnának érvényben. Jellemző a két párt kampányszlogenje is: az SZDSZ-é: "aki otthon marad, a múltra szavaz", míg az MDF-é: "aki magyar otthon marad". Az MDF fenntartva a bojkott felhívását, mégis megpróbálta befolyásolni azokat is, akik részt vesznek. Vagyis a választópolgárok az elnökválasztásnál szavazzanak nemmel, viszont a másik három kérdésben igennel. Ugyanez volt az álláspontja az MSZMP-nek is, nem utolsósorban Pozsgay Imre miatt.
Az első népszavazáson a választásra jogosultak 58 százaléka vett részt, tehát a szavazás érvényes volt. A kérdésekre adott válaszok százalékos aránya a következőképpen alakult: "Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?" Igennel 2 151 969 fő szavazott, azaz 50,07 százalék, míg a nemmel szavazók aránya 49,93% volt. Tehát mindössze 6101 szavazattal volt több az igenek száma. Bebizonyosodott az MDF bojkottjának csődje. Az állampolgárok mégis elmentek szavazni, hiszen a magyar történelemben első ízben kérdezték őket meg közvetlenül. Ha a pártnak csak a tagsága elment volna szavazni, már akkor is a nemek nyertek volna. A többi kérdésnél az igenek elsöprő győzelmet arattak. A pártok kivonulása a munkahelyekről 95,15%-ot kapott, az MSZMP vagyonelszámolása 95,37%-ot, a Munkásőrség feloszlatása pedig 94,94%-ot.
- 55/56 -
A népszavazás eredményeinek babérjait az SZDSZ aratta le. Tagsága megháromszorozódott, támogatói megnégyszereződtek. A népszavazás pozitívuma, hogy bebizonyítódott a magyar nép rendszerváltó akarata. Negatívuma, hogy jóval a választások előtt megjelent a negatív kampány, a köztársasági elnök választásának kérdése jogi, politikai és etikai kérdéseket vetett fel. Végleg megromlott az ellenzék két meghatározó pártja közötti viszony, megosztottá vált az ellenzék és a jövőben lehetetlenné vált egy nagykoalíció esélye, amire az ország gazdasági helyzete és a politikai kultúra állapota miatt sürgető szükség lett volna.
Az 1990. évi - rendszerváltó - országgyűlési választásokat követő években ugyan számtalan kísérlet történt népszavazásokra, azonban többségük még a népszavazás kiírásáig sem jutott el, vagy ha mégis, akkor is eredménytelenül végződött.
1997-ben immár az új szabályozás (az 1997. C. törvény) alapján döntött a parlament a NATO-hoz való csatlakozás népszavazásra bocsátásáról. Ugyan 1995-ben a Munkáspárt már elindított egy hasonló szavazási kezdeményezést, de akkor a parlament elutasította azt, arra hivatkozással, hogy Magyarország ebben a kérdésben nincs döntési helyzetben. Ami akkor igaz is volt, ám 1997-re megváltozott a külpolitikai helyzet déli szomszédunkat, Szerbiát illetően, aki katonai konfliktusba került az USA-val, illetve a NATO-val. A kedvező geopolitikai helyzet megkívánta Magyarország csatlakoztatását.
A Horn-kormány 1996 őszétől indította a csatlakozási kampányt, amire nagy szükség is volt, mert egyrészt fennállása alatt folyamatosan csökkent a NATO-támogatottság mértéke, 51%-ról például 44%-ra, és ebből következően nőtt az elutasítottság aránya 24%-ról 35%-ra. Ugyanakkor belpolitikai feszültségeket is okozott a kérdés feltevése. Nemcsak a kormánypártok (az MSZP és az SZDSZ), hanem a parlamenti ellenzéki pártok is (FIDESZ, FKgP, KDNP) is a NATO-csatlakozás mellett érveltek, igaz, inkább emocionális, mintsem racionális érvekkel. Az Európai Unióhoz való csatlakozást kérdőjelezhette volna meg az elutasítás, de felmerült az ország védelmének biztosítása is, különösen a Jugoszlávia felbomlását eredményező polgárháború, majd Szerbia és a NATO konfliktusa. További érvként szerepelt az eddig vallott semlegesség feladásában az, hogy túl sokba kerül, több előnyökkel jár a NATO-tagság. A parlamenten kívüli radikálisabb pártok viszont egyértelműen ellenezték a csatlakozást. A Munkáspárt szerint Magyarországot nem fenyegeti veszély, sőt inkább a csatlakozás szülhet ellenségeket Magyarország határainál, nem utolsósorban amiatt is, hogy a jövőben nekünk is részt kellene vennünk a NATO terjeszkedő katonai akcióiban. Ellenezték azt is, hogy hazánkban idegen csapatok állomásoznának (szemérmesen elfeledve, hogy elődpártjaik, az MSZMP, az MDP és az MKP alatt mintegy 45 évig szovjet megszállás alatt voltunk). A MIÉP is a szuverenitással érvelt, azzal, hogy nemcsak önállóságunkat veszthetjük el, hanem az ország teljesen alárendelődik, és kiszolgáltatottá válik a nyugat gazdasági-politikai érdekeinek.
A NATO-t ellenző pártoknak és civil szervezeteknek sem anyagi, sem médiabeli lehetőségük nem volt arra, hogy meggyőződésüket kifejthessék a nagyközönségnek. Kampányaikra a központi alapból pénzt nem kaphattak, így még fizetett hirdetéseket is csak elvétve tudtak megjelentetni.
A népszavazásra 1997 november 16-án került sor. A részvétel nem érte el az 50 százalékot, csak 49,23%-os volt, a szavazás mégis eredményesnek bizonyult a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény miatt, majd az eredményt hosszasan vitató Országos Választási Bizottság a "derogációs elv" alapján hitelesítette (e szerint az összes választópolgár egynegyedének az azonos szavazata is elégséges). Az érvényesen szavazók 85,33%-a igennel szavazott, 14,67% nemmel. Vagyis az eredményesség vizsgálatánál az összes választópolgár 41,50%-a szavazott igennel, míg nemmel csupán 7,13%. Ugyan a csatlakozást ellenző pártok és civil szervezetek az Alkotmánybíróságnál megtámadták a népszavazás eredményességét, azonban ezeket az indítványokat az Alkotmánybíróság - mint "nem jogosultaktól származókat" -, elutasította.
A csatlakozási tárgyalások 2002 december 13-án az Európa Tanács koppenhágai ülésen zárultak le végleg. Az Európa Parlament a támogató határozatát 2003 április 9-én hozta meg. A korábbi években az ún. kétkörös belépés elképzelése egykörössé vált, vagyis mintegy 10 ország számára vált lehetővé a belépés. A csatlakozási tárgyalások elhúzódása, az első körben való bejutás reményének szertefoszlása a szkeptikusok véleményét erősítette Magyarországon. Az 1990-es évek elején még élcsapatnak számító ország beleszürkült a nagyobb csoportba. A magyarországi kampányt ugyanaz a két párt (az MSZP és az SZDSZ) irányította, mint az 1997-est, módszerükben, elkésettségükben is ugyanazokat a hibákat követték. Hiányzott a korrekt felvilágosító kampány, az előnyök és hátrányok objektív bemutatása. Későn hozták létre a csatlakozási kampányt elősegítő szervezetet,az Európai Uniós Kommunikációs Közalapítványt,
- 56/57 -
amely mindössze 3-4 hónapig fejtette ki - nem mindig - szakértői tevékenységét.
A parlamenti pártok támogatták a csatlakozást, de természetesen voltak hangsúlybeli különbségek közöttük. Az SZDSZ kampányának domináns elemét a gazdasági előnyök kidomborítása képezte. Hangsúlyozták a modernizáció, a szabad kereskedelem előnyeit és a jogrendszer megszilárdulását. Az MSZP ezt a várakozást ugyancsak osztotta a gazdasági növekedés terén és az életszínvonalat illetően, valamint a szociális ellátás tekintetében is optimista nézeteket vallott. Ezenkívül - ha nem is mindig a nyilvánosságnak szánva - ott lebegett előttük az MSZP teljes nemzetközi legitimitásának megszerzése, illetve a Szocialista Internacionáléhoz való integrálódás. Az MDF nem a gazdasági előnyök taglalását állította kampányának középpontjába, hanem a határokon túli magyarság érdekeit és azok védelmét tartotta a csatlakozás legfontosabb feladatának. A FIDESZ is támogatta a csatlakozást, de realista, sőt inkább euroszkeptikus vélelmekkel. Az Európai Unióban a magyar érdekek következetes és hatékony érvényesítését emelte ki. A sajátos "igen, de..." szemléletű kampány több okra vezethető vissza. Egyrészt a közelmúlt csalódásai is közrejátszottak abban, hogy a csatlakozás nem a FIDESZ-kormány alatt történhetett meg. Másrészt mindenki emlékezett Orbán elhíresült megfogalmazására: "az Európai Unión kívül is van élet".
A parlamenten kívüli radikális pártok, hasonlóan a NATO népszavazáskor kifejtett álláspontjukhoz a csatlakozásnak inkább negatív hozadékait emelték ki. Persze amíg a MIÉP parlamenti párt volt és csak kvázi ellenzéki pártnak számított, addig még megengedő volt az Európai Uniót illetően. 2002-ben azonban már nem jutott be, s helyzete folytán is EU-ellenessé vált. A Munkáspárttal együtt csak az Európába tartást igenelték, magát a csatlakozást azonban nem fogadták el, mert álláspontjuk szerint az nem Magyarország érdekeit szolgálja, hanem "idegen érdekeket" és mert az ország feladja gazdasági, politikai függetlenségét.
A civil szervezetek túlnyomó többsége a támogatók közé sorolódott, de voltak ún. "nemzetféltő" szervezetek, akik a csatlakozás ellenzőinek számítottak. Például a Szabad Magyarországért mozgalom, a Kék Szalag Társaság és a legjelentősebbnek tartott Magyarok Világszövetsége (illetve annak vezetősége).
Az ügydöntő népszavazásra 2003 április 12-én került sor, melynek kérdése így hangzott: "Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?". Amire ismét lehetett számítani, az az alacsony részvétel volt. A választásra jogosultak 45,62 százaléka járult az urnák elé, ami a legalacsonyabb részvételi arány volt a csatlakozások régebbi és akkori történetében.[4] A választópolgárok 99,44 százaléka, azaz 3 648 717 fő érvényesen szavazott, az igenek aránya 83,76% volt, a nemeké 16,24% Az érvényességnek tehát eleget tett az, hogy az összes választójogosult 38 százaléka egyöntetűen az igenre szavazott, ellene mindössze 7,37 százalék szavazott. Az újonnan csatlakozó államok közül az igenek száma hazánkban volt a negyedik legnagyobb.
19 év után ismét tapasztalható volt Magyarországon a népszavazási hajlandóság megnövekedése. Talán a leghevesebb politikai csatározások miatt, de elsősorban az MSZP-SZDSZ-koalíció népszerűségének állandó csökkenése következtében. A kiváltó ok a Gyurcsány-kormány ún. konvergenciaprogramja volt, illetőleg a "reformelképzelések" mielőbbi gyakorlati megvalósítási szándéka. A politikai vihar előszele az "őszödi beszéd" nyilvánosságra kerülésével vette kezdetét, ahol a miniszterelnök beismerte, hogy félrevezette az országot, s egyúttal az ország gazdasági egyensúlyát helyreállítani szándékozó csomagtervet ismertetett. Azonban ezeket az elképzeléseket nem kísérte társadalmi kommunikáció. A választópolgárok előtt titokban maradt az, hogy mi vezetett a gazdaság megrendüléséhez, mi a konkrét célja és hozadéka ezeknek az intézkedéseknek. Ráadásul a "reformintézkedések" üteme túl gyorsnak bizonyult. Az egészségügyet, az oktatást, a közigazgatást, stb. érintő kérdésekben az Európai Unió alapító országai is csak több évi óvatos előkészítő munkálatai után láttak hozzá az érdemleges tevékenységhez. A társadalom nagyobbik része csupán az életszínvonalat kedvezőtlenül befolyásoló intézkedések sorozatának látta a konvergenciaprogramot, nem utolsósorban az adózást illetően.
2006 őszétől - és az utcai zavargások megindulásától - fokozatosan csökkent a kormányzó pártok, illetve vezető személyiségeinek népszerűsége. Amíg az MSZP 20 százalék alá került, addig az SZDSZ megítélése a parlamenti küszöb határa alá került. A FIDESZ viszont jelentősen növelte támogatónak táborát, ami növelte a népszavazás kikényszerítésének esélyét. Látványos aláírásgyűjtés előzte meg mindezt.[5] Az OVB a tömeges népszavazási kívánalmakból végezetül hármat hagyott jóvá, nem utolsósorban az Alkotmánybíróság döntése nyomán. A három kérdés feltevéséből már eleve számítani lehetett arra, hogy érvényes lesz a népszavazás. A kórházi napidíj, a vizitdíj és a tandíj eltörlésére irányult kérdések az állampolgárok pénztárcáját közvetlenül érinthették.
A FIDESZ-KDNP-szövetség a kampányában a három igen mellett buzdított, ami egyfelől "ezeknek a sarcoknak" eltörlésének ígéretét jelentette, másrészt
- 57/58 -
viszont a kormány reformpolitikájában az egészségügyet és az oktatást érintő "arculcsapás" részét illették. A kérdésfeltevése is jól sikerült: "egyetért-e Ön azzal, hogy....ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?", stb.[6] Az igenek ugyanis mindig pozitívan csengenek a nemekkel szemben, ráadásul pozitív jövőképet is sugallnak. A koalíció pártjai későn reagáltak. Bíztak ugyanis az OVB-nek és az Alkotmánybíróságnak a népszavazást lehetetlenné tevő döntésében. Miután ez a kormánypártoknak nem volt kedvező, azt követően az MSZP egyrészt az eredménytelenségben reménykedett, Gyurcsány pedig megpróbálta elbagatellizálni a szavazást ("tudják mi lesz március 9. után? 10.!"). A "nemekre" való határozott felszólításban az SZDSZ felülmúlta az MSZP-t. Ám a főleg negatív kampánya sokakban visszatetszést keltett - "aki igennel szavaz, az a múltra szavaz". A Rákosi-rendszerre és a puha diktatúra Kádár-rendszerére való egyértelmű célzás nem váltotta be a reményeket, hiszen ma is egyre nő azoknak a rétegek aránya Magyarországon, akik valóban jobban éltek az 1970-es, 1980-as években. Ráadásul az SZDSZ kampánya a szocialista szavazók egy részénél még a biztosítékot is kiverte, lévén a liberálisok saját koalíciós partnerüket is támadták a kampányban, annak elődpártjára utalva.
A két legnagyobb párt vezetője számára kimondatlanul is fontos volt a népszavazás. Gyurcsány számára már az eredménytelenség is igazolhatta volna programja társadalmi támogatottságát, és megerősíthette volna pozícióját. Ugyanaz mondható el Orbánról. Egy eredménytelen népszavazás akár vezetői képességének megkérdőjelezését jelenthette volna, ami pozíciójába kerülhetett volna.
A parlament másik két pártja közül a KDNP egyértelműen a FIDESZ mellé sorakozott, mellőzve az önálló kampányelképzeléseket. Az MDF talán a lehető legrosszabbat választotta azzal, hogy nem döntött sem az igenek, sem a nemek mellett, hanem a két nagy párt és két vezér kampányfogásának tulajdonította a népszavazást.
A szavazás még az első népszavazási törvény szerint is érvényes lett volna, lévén a választópolgárok 50,51 százaléka jelent meg (4 millió 61 ezer 15 fő). Mindhárom kérdésre érvényesen szavazott a választópolgárok több mint 99 százaléka. Elsöprő volt az igenek aránya is. A korházi napidíj eltörlésére 84,04 % szavazott, a vizitdíj eltörlésére 82,42%, a tandíj eltörlésére pedig 82,22 % voksolt igennel. A nem szavazók száma sorrendben: 640 936, 708 283 és 715 642 fő volt. Vagyis ha az összes választójogosult kötelező 25 százalékos arányát nézzük, akkor a kérdéseket illetően az arányok: 42,11%, 41,31% és 41,16%.
Mind a három érintett párt a maga sajátos felfogásában értelmezte a népszavazást, illetve annak eredményét. Orbán Viktor a több mint hárommilliós szavazatot a FIDESZ támogatójaként, illetve potenciálisan a pártra szavazókként értékelte. Kétségkívül, az MSZP jelentős támogatottságot vesztett a pártszimpátiák alapján, de itt a népszavazáson még az MSZP-szimpatizánsok nagy része is igennel voksolt. Gyurcsány Ferenc sajátos számmisztikával próbálta először "bizonyítani", hogy ő győzött: a távolmaradók és a nem szavazók együtt ugyanis tényleg többen voltak (49% és plusz 8%). Kóka János a "nemmel" szavazókat ugyanakkor egyértelműen az SZDSZ-hez tartozókhoz nyilvánította - ez esetben megnyugtatható lehetett számára az elért 8 százalék. Horn Gábor pedig első - szalonképtelen - megnyilatkozásával a választási kudarcot kizárólag az MSZP nyakába varrta. A kormányra, illetőleg a parlamentre kötelező népszavazási eredmény kétségkívül a koalíció kudarca volt, és felfogható olyképpen, mint egy nagyszabású közvéleménykutatási eredmény. Gyurcsány - sértődöttségében - e három díj eltörlésében be sem várta a következő év január elsejét, hanem gyorsan eltöröltette azokat - amivel akarva, akaratlanul de ismét szembeállította a betegeket az orvosokkal, a hallgatókat az egyetemek vezetőivel.
A népszavazás politikai következménye az MSZP és SZDSZ további népszerűségvesztése, illetve a FIDESZ további erősödése volt. Ez pedig 2008 április végére a koalíció felbontásához vezetett, illetve egy kisebbségi kormányzás kezdetéhez.
Az 1989. évi négyigenes szavazás formailag csak az elnökválasztás időpontjára kérdezett rá, megválasztásának módjára nem. Az SZDSZ-nek természetesen a közvetett, a parlament által történő választás elérése volt a célja. Bár az 1990. évi - rendszerváltó - parlamenti választáson a párt vereséget szenvedett, mégis, a szerzett 24 százalékával elérte, hogy a győztes MDF-et paktumra kényszerítse a kétharmados törvények tekintetében. A paktum hozadéka az volt, hogy az MDF nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy a köztársasági elnököt a parlament válassza, hanem ahhoz is, hogy az SZDSZ jelölhesse a személyt is (Göncz Árpádot). Az országgyűlés az 1990. évi XL. törvénnyel a köztársasági elnök parlament általi megválasztása mellett döntött - az MSZP tiltakozásával kísérve.
Az MSZP nehezen emésztette meg a politikai kudarcokat. A "négyigenes" szavazással, az 1990. évi parlamenti választásokon elért csekély erejű ellenzéki
- 58/59 -
szereposztással minden reménye elszállt, hogy a politikában valamilyen meghatározóbb szerepet tölthessen be. Személy szerint ez Pozsgay Imre kudarca is volt, aki még 1989 végéig joggal reménykedhetett a köztársasági elnöki poszt elérésében. Ezért az MSZP aláírásgyűjtési akcióba kezdett, hogy népszavazás útján megvétózhassák a parlament döntését. A szükséges aláírások össze is jöttek - 160 ezer -, az Országos Választási Bizottság pedig 1990 június 25-én elvégezte a hitelesítést, a parlament pedig - az 56/1990. határozatában - 1990 július 29-ére tűzte ki a népszavazás időpontját. A feltett kérdés így hangzott: "Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlen módon válasszák meg?"
Ekkorra már nem volt nagyarányú társadalmi támogatottsága ennek a kérdésnek. A legtöbb mandátumot szerzett MDF-et már kötötte a paktum és ő is, valamint a két liberális párt, az SZDSZ és FIDESZ is a közvetlen választás ellen kampányolt. De az MSZP sem folytatott érdemi kampánytevékenységet. A közvéleménykutatások szerint a választópolgároknak csak mintegy harmada tudott időben a népszavazásról és valószínűleg már nem voltak többségben a közvetlen választás hívei. Ráadásul a július végi időpont - aminek kijelölése sem lehetett véletlen - egyáltalán nem kedvezett sem a kampánynak, sem a részvételnek. Bár az MSZP saját hívein kívül megszerezte más pártoknak a támogatottságát is, azonban azok a parlamentbe be sem került pártokból kerültek ki és akiknek eleve csekély számú szimpatizánsai voltak.[7]
A részvétel rendkívül csekély volt, a választópolgároknak mindössze 13,98 százaléka, azaz 1 093 612 fő szavazott. Igaz, a megjelentek döntő többsége, 85,90 százaléka igennel voksolt, azonban a részvétel miatt (az akkor még 50 százalékos küszöbbel) a népszavazás nem volt eredményes.
Az eredménytelen népszavazás egyrészt bizonyította a politikai kifáradást, a némi elfásultságot, de a népszavazási intézménnyel szembeni bizalmatlanságot is. Következményeképpen 1997-ig nemhogy eredményes, de még eredménytelen népszavazásokra sem került sor, csupán elvetélt népszavazási kísérletekre futotta.
1989 után 15 évet kellett várni arra, hogy belpolitikai kérdéseket illetően egy népszavazási kezdeményezés eljusson a szavazásig. A kórházi privatizációs és a kettős állampolgárságról döntő kérdések belpolitikai előzménye egyrészt az ezekről indult és egyre élesedő viták sorozata volt, másrészt az, hogy a parlament 2004 májusában döntött a kórházprivatizáció kérdésében elrendelendő népszavazásról. De fontos előfeltétel volt az a tény is, hogy hazánk 2004 május 1-jétől az Európai Unió tagja lett és ez sürgetően vetette fel a határainkon túl élő, de az EU-hoz nem tartozó magyarság helyzetét. Az ellenzéki pártok közül a FIDESZ, amely 2004 júniusában - 12 képviselőhellyel a 24-ből - megnyerte az Európai Uniós parlamenti képviselői választásokat most is teljes erővel vetette be magát a kampányba, elsősorban abból a célból, hogy ismét csapást mérjen az MSZP-SZDSZ-koalícióra.
A kórházprivatizációról szóló népszavazási kezdeményezést a Munkáspárt kezdeményezte és együtt nyújtotta be az ún. Baloldali Front - Munkás Ifjúsági Szövetség és a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom. A Munkáspárt politikai szemlélete - mint az állampárti Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja - általában is a privatizáció, a magántulajdon tagadásán alapult. De benn van azoknak a kisembereknek a félelme is, akik rettegtek az egészségügyi szolgáltatások megfizethetetlenségétől, a társadalombiztosítási rendszer összeomlásától. Politikai pikantériája volt a kezdeményezésnek a FIDESZ csatlakozása is, vezetőjének és Mikola Istvánnak a megnyilvánulásai ugyanis közelítettek a Munkáspárt privatizációellenes felfogásához. A FIDESZ mellesleg mindkét kérdés feltevésében eredményes és fölényes igen szavazati arányt várt.
Az MSZP és az SZDSZ természetesen a két nem mellett kampányolt. Az MSZP a privatizáció ésszerű racionalitását és szükségszerűségét, a hatékonyságot emelte ki, míg az SZDSZ restaurációs kísérletnek nevezte az igenek győzelmét, olyannak, amely visszavisz a szocializmusba és tönkreteszi a már jól működő háziorvosi és gyógyszerészeti hálózatot, valamint a részben már privatizált betegellátást. Nemre buzdított az MDF is ebben a kérdésben, ami köszönhető annak is, hogy ekkorra már kezdett el-romlani a viszony az MDF és a FIDESZ között, aminek következtében a "nem", mint egy önállósodási törekvés kifejeződésének is felfogható volt.
A másik kérdés, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kezdeményezője a Magyarok Világszövetsége volt. 2004 július 2-án nyújtották be az OVB-hez a népszavazást támogató 384 ezer állampolgár aláírását tartalmazó aláírásgyűjtő íveket.
Az MSZP hivatalos álláspontja csak 2004 novemberére látszott végleges formát ölteni, a határozott nem indoklására Hiller István, Lendvai Ildikó és az új miniszterelnök Gyurcsány Ferenc vállalkozott.[8] Először a negatív kampányt választották, érveik alátámasztására - főleg Romániából - az áttelepülni szándékozók tömegeivel riogattak, valamint több százmilliárdos többletköltséggel. November közepére villámgyorsan két projekt terv elképzelésével álltak elő - érezve kampányuk negatív hatását,
- 59/60 -
elsősorban a határokon túli magyar szervezetekkel kapcsolatban. Ezek az ún. "Szülőföld Alap" és a Partner hitelprogram" voltak. Gyurcsány stílust váltott: Antall Józsefhez hasonlóan magát ő is 15 millió magyar miniszterelnökeként aposztrofálta, mindezt összekötötte a "felelős hazafiság" fogalmával és azzal, hogy a kormánynak kötelessége a "határokon túli magyarokat megőrizni szülőföldjükön". Hiller ugyanakkor az ún. "nemzetpolgárság" fogalmának értelmezésébe fogott.[9] Az MSZP azonban nem volt egységes a kettős állampolgárság kérdésében. Amíg a nemre buzdító vezetők főleg abban reménykedtek, hogy az alacsony részvétel miatt érvénytelen lesz a népszavazás, addig november végén az MSZP Társadalompolitikai Tagozata felszólított a "nem" melletti kampány abbahagyására, az országgyűlés elnöke Szili Katalin pedig a népszavazáson való részvételre hívott fel és a választópolgároknak "lelkiismeretük szerint" szavazást ajánlott.[10]
Az SZDSZ színeiben a pártelnök Kuncze Gábor, az ügyvivő Horn Gábor következetesen a "nem" mellett érveltek, felelőtlenségnek tartották magának a kérdésnek is a feltevését, és azt hangoztatták, hogy a kettős állampolgárság alkalmatlan a határokon túli magyarság "valós problémáinak megoldására.
A FIDESZ kezdetben megosztott volt abban, hogy támogassák-e az MVSZ kezdeményezését, ugyanis ebben a kérdésben többféle álláspont körvonalazódott. Kövér László, választmányi elnök a teljes állampolgárság elérését hangoztatta, Pokorni Zoltán a párt alelnöke korlátozott állampolgárságról beszélt, míg Orbán Viktor a magyar útlevélről. Miután azonban maga Orbán aláírta a népszavazási kezdeményezést, ami azt jelentette, hogy a FIDESZ egyértelműen a támogatás mellett foglalt állást. Másrészt az aláírásgyűjtés is felgyorsult. A párt a választópolgárok - és egyben a határokon túli magyarok felé - népszerűbb s egyszersmind konstruktívabb képet állított, hangoztatva az összetartozás fontosságát. Javaslatot is tettek az ún. "Nemzeti Összetartozás törvény" megalkotására. 2004 november 27-én pedig megrendezték a fővárosban az "Összetartozás napját". Orbán Viktor beszédében mindenkit megszólított, nóvuma pedig a szocialista szimpatizánsokhoz fordulás volt, azzal, hogy bizonyítva hazafiasságukat, ők is szavazzanak igennel.[11]
A kisebbik ellenzéki párt, az MDF volt az a párt, aki a kettős állampolgárság kérdésével legkorábban kezdett el foglalkozni és annak jogszabályi rendezését folytonosan szorgalmazta. Ebben és az "igenben" a párt és vezetői - Dávid Ibolya pártelnök, Gémesi György elnökségi tag és Herényi Károly frakcióvezető egységet mutattak. Programjukat nemcsak dokumentálták, de a konstruktív politizálás érdekében a pártok közötti megegyezésre törekedtek.
Példa erre a Magyar Állandó Értekezlet november 12-i találkozója, valamint a november 23-i négypárti összejövetel.[12]
A két viszonylag jelentős parlamenti párt közül a MIÉP szintén a két igen álláspontját képviselte, a Munkáspárt a kettős állampolgárság tekintetében nem alakított ki határozott álláspontot.
Politikai marketinget nemcsak a pártok folytattak. A MÁÉRT ülésén a köztársasági elnök, Mádl Ferenc is felszólalt és felszólította a magyar állampolgárokat, hogy vegyenek részt a népszavazáson és szavazataikkal vállaljanak közösséget a határokon túl élő magyarokkal, akik a kettős állampolgárság megadását mintegy történelmi igazságtételnek tekintik. Az egyházak is kiálltak a kettős állampolgárság megadása ellen. 2004 október 26-án a Magyarországi Református Egyház püspökei közös nyilatkozatban foglaltak állást a kettős állampolgárság mellett, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2004 november 16-i felhívása is a részvételre és az igenekre hívott fel. Hasonló értelemben nyilatkozott több magyarországi civil szerveződés, ám ahogy általában az értelmiségiek és a művészek, úgy ők is megosztottak voltak ebben a kérdésben.
Mindkét kérdésben az összegyűjtött aláírások elegendőnek bizonyultak a hitelesítésre, illetve a népszavazás kiírására (az elsőnél legalább 239 ezer, a másodiknál legalább 264 ezer aláírást hitelesített az OVB). A két kérdés eldöntésére 2004 december 5-én került sor.[13]
Az állampolgárok 37,49 százaléka vett részt a szavazáson, azaz 3 017 739 fő, érvényesen szavazott 98 százalékuk. Az első kérdésre, a kórházi privatizáció eltörlésére igennel 65,01% válaszolt, ami bár megfelelő többséget jelentett, mégis az összes választójogosultnak mindössze a 23,89 százalékát képezte, tehát nem volt érvényes. A kettős állampolgárság megadására az igen szavazatok aránya már kisebb volt, de a többség 51,57 százaléka így voksolt. Ez sem volt érvényes, mert az összes választójogosultnak csupán 18,9 százalékát képezte. (E tekintetben a nemek sem lehettek érvényesek a két kérdésben az összes választásra jogosultak esetében, a 12,85%, illetve a 17,75% esetében.) Az OVB tehát 196/2004 határozatával megállapította, hogy a népszavazás érvényes volt, de eredménytelen. Az MVSZ óvását, illetve kifogásait a Legfelsőbb Bíróság elutasította.
A népszavazás eredménytelenségét a kormányzó koalíció győzelemnek fogta fel, mégpedig az ún. "felelős hazafiság" győzelmének. A FIDESZ és az MDF az igenek többségére hívta fel a figyelmet és arra, hogy rendezni kell a kettős állampolgárság kérdését a jogszabályok adta lehetőségekkel. A népszavazás tovább mélyítette a politikai szakadékot a kormánypártok és az ellenzék között, illetve azok támogatói
- 60/61 -
között. De még ennél is súlyosabb károkat okozott: a szavazás előtti felfokozott politikai várakozások és az óriási csalódás súlyos traumát okozott a határokon túl élő magyarok soraiban. Szervezeteik szinte egyöntetűen úgy vélték, hogy elárulták - s mi több -, elárultuk és magukra hagytuk őket. Erre pedig nagyon nehéz magyarázatot adni.
Az érvényes és eredményes, avagy éppen eredménytelen népszavazások mellett jóval nagyobb számban voltak népszavazási kezdeményezések, kísérletek. A sikertelenségnek több - jogi, tartalmi, formai, stb. - oka lehetséges. Egyrészt, hogy a feltett kérdés az Alkotmányban foglalt tiltott tárgykörök közé tartozhat, másrészt az OVB és/vagy az Alkotmánybíróság megállapíthatja, hogy a kérdés nem dönthető el népszavazással, avagy a kérdést nem lehet egyértelműen megválaszolni.[14] De formai/alaki okokból is megbukhat egy kezdeményezés. Végezetül, amennyiben a kérdés feltevése nem hoz megfelelő társadalmi támogatottságot, akkor előfordulhat, hogy az adott idő alatt nem sikerül a megfelelő számú aláírást prezentálni (és akár még a hitelesítéseknél is akadhatnak gondok).
Az első népszavazási kísérlet a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése elleni civil tiltakozásból fakadt. Az aláírásgyűjtés 1988 novemberében kezdődött. Népszavazás kiírására nem került sor, ugyanis a Német-kormány felfüggesztette az építkezést.
1989 őszén a Magyar Köztársaság új címere ügyében az országgyűlés országos népszavazást rendelt el október 31-én, amit 1990 január 7-re tűzött ki. Témája a Kossuth-címer visszaállítása lett volna. 1989 december 27-én azonban visszavonták. A Magyar Köztársaság - Szent Koronás - címeréről már az új parlament döntött.[15]
1991-ben állampolgári kezdeményezésre a termőföld tulajdonszerzés módjáról indult volna népszavazás, amit a hitelesített aláírások ellenére az országgyűlés nem írt ki. 1992 decemberében a Létminimum Alatt Élők Társasága a parlament feloszlatására próbálkozott kezdeményezéssel, ám az Alkotmánybíróság, megállapítva annak alkotmányellenes jellegét, levetette az országgyűlés napirendjéről. Még az Antall-kormány alatt hoztak döntést arról, hogy Magyarországon a millecentenárium méltó megünnepléseként 1996-ban világkiállítást szerveznek - hasonlót az 1896. évihez. 1994-ben azonban az MSZP nyerte a választásokat és a Horn-kormány lemondta a kiállítás megrendezését. Az Új Magyarország c. ellenzéki lap és az Ifjúsági Demokrata Fórum aláírásgyűjtést kezdeményezett a népszavazás kiírására. Az összegyűjtött aláírások között azonban 100 ezernél kevesebb volt a hiteles.
1995 márciusában az FKgP négy kérdéskörben kívánt népszavazást kezdeményezni. Az első a köztársasági elnök közvetlen megválasztására vonatkozott, a második az elnök hatáskörének növelésére a kormánnyal szemben, a harmadik, hogy a nép által megválasztott új elnök kezdeményezze a fiatalok munkahelyhez és első lakáshoz jutását a törvényalkotásban, végezetül a negyedik - ugyancsak az új elnök feladatául szabva - egy új nyugdíjtörvény kezdeményezése lett volna. Bár a kérdések hitelesítettnek bizonyultak, az országgyűlés mégsem rendelt el népszavazást azzal az indokkal, hogy a kérdések egyrészt az Alkotmány módosítására vonatkoznak, másrészt nem az országgyűlés hatáskörébe tartozó témákat érintenek.[16]
1995 októberében a Munkáspárt indított kezdeményezést a NATO-csatlakozás ügyében. A parlament elutasította a szavazás kiírását azzal az indokkal, hogy "annak kiírása nem időszerű, mert ebben a kérdésben a Magyar Köztársaság nincs döntési helyzetben". Akkor még - a rég óhajtott "semlegesség" kivívásának éveiben - valószínűleg a csatlakozást ellenzők lettek volna többségben, ráadásul a kormány még nem indította el csatlakozási kampányát. Ezért a szavazásra két évet várni kellett.[17]
1997-ben állampolgári kezdeményezés indult a halálbüntetés visszaállítására. A 100 ezernél kevesebb hiteles aláírás miatt az OVB elutasította.
1997 márciusában az MDF, az FKgP, a FIDESZ, a KDNP, valamint három mezőgazdasági érdekképviselet indított aláírásgyűjtést a külföldiek - egyének, vagy szervezetek - termőföldszerzésének tilalmáról. Az OVB hitelesítette az aláírásokat, a parlament pedig a NATO-csatlakozás szavazásának napjára jelölte ki. Az MSZP-SZDSZ-koalíció azonban ezzel párhuzamosan kezdeményezett ügydöntő népszavazást a földkérdésben. 1997 októberében a parlament - az ellenzék kivonulásával - elfogadta a népszavazás kiírásáról szóló - kormánypárti határozatot, amely a NATO-csatlakozás mellett a kérdést úgy tette fel, hogy "külföldi mindaddig ne szerezhessen földtulajdont, amíg az EU-hoz való csatlakozásról nem dönt népszavazás". Az Alkotmánybíróság alkotmány- és törvényellenesnek minősítette a parlament döntését, ezért az országgyűlés visszavonta azt és csupán a NATO-csatlakozásról írta ki a népszavazást.[18]
1998-1999-ben igencsak aktívvá váltak a népszavazási kezdeményezések. 1998 márciusában egy civil szervezet, az Együtt Magyarországért Unió kezdeményezett népszavazást az időközben ismét megindított vízlépcső építkezés ellen. Az OVB ezt a
- 61/62 -
kérdést hitelesítette, de az összegyűjtött aláírásokat nem nyújtották be. Áprilisban a Magyar Nép Pártja a pártingatlanok állami tulajdonba való visszavételét és a pártok állami támogatásának megszüntetését akarta szavazással elérni. Az OVB azonban elutasította a kérdést, "nem egyértelműségére" hivatkozva. Októberben és decemberben, valamint 1999 márciusában állampolgári kezdeményezések indultak ismét a halálbüntetés visszaállítására, azonban mint alkotmányba ütközőt és nemzetközi szerződést sértőt az OVB nem hitelesítette azokat. 1999 márciusában ismét napirendre került a köztársasági elnök közvetlen megválasztása a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom kezdeményezésére, amit az OVB ugyan hitelesített, ám az Alkotmánybíróság alkotmányba ütközésre hivatkozva megsemmisítette az OVB döntését. Kuriózumnak beillő kezdeményezés volt 1999 áprilisban és júniusban a Magyar Királyság Pártja által a királyság visszaállításának kívánalma. Az aláírásgyűjtő ív alaki hibája miatt először az OVB elutasította, másodszor elfogadta, ám alkotmányba ütközés miatt az Alkotmánybíróság végleg elutasította.
2000-ben a nukleáris fegyverek Magyarországra telepítésének kérdésfeltevése volt sikertelen, 2001-ben pedig hasonlóan járt az ún. "négykérdéses" - MSZP-s, SZDSZ-es kezdeményezés a Munka törvénykönyvének módosításáról, a sorkatonai szolgálat megszüntetéséről, a nyugdíjemelés módjának meghatározásáról és egy idegen nyelvvizsga térítésmentességéről.
2004 őszén a FIDESZ a privatizáció teljes leállítását kezdeményezte, ám félbeszakította az aláírásgyűjtést a kórházprivatizáció és kettős állampolgárság tárgyában kiírt népszavazás miatt. 2006 áprilisában a Zöld Párt a választási ígéretek kötelező betartatására szeretett volna népszavazást kiíratni, ám azt az OVB elutasította. 2007 áprilisától már olyan kérdések is feltevődtek állampolgári kezdeményezésekre, amelyek a népszavazási intézmény lejáratására is alkalmasak lehettek. Ilyen volt például az "állampolgári jogon járó sör", melyet az Alkotmánybíróság, mint banális és alkotmányba ütközőt elutasított.[19]
A népszavazási kérdések özöne 2007-2008-ban szinte teljesen leterhelte az OVB működését. Ehhez a kormányzat is hozzájárult. 2008 januárjában Gyurcsány Ferenc mintegy 20 kérdésből álló "közéleti tisztasági csomagot" szeretett volna elindítani (amelyek egy része valós társadalmi érdeklődésre és igényre tarthatott volna számot). Ám a 20 kérdésből az OVB csupán ötöt hitelesített, ezért később az MSZP visszavonta a kezdeményezéseket.[20]
2006-tól egyre növekvő tendenciát mutatnak a népszavazási kezdeményezések, amik több okra is visszavezethetőek. Alapjaiban értelmezhetjük úgy is, mint a képviseleti- és a közvetlen demokrácia modelljének összeütközését. Az állampolgárok egy részének valóban van igénye arra, hogy egy választási ciklusban ne csak egyszer kérdezzék meg őket, hanem - közvetett módon - máskor is beleszólhassanak a politikába. De visszajelzésnek is, értékítéletnek is felfoghatjuk. A mindenkori hatalom minősítése mellett sor kerülhet a társadalmi igények felmérésére. Legitimációs eszközként is vélelmezhetjük a népszavazásokat, hiszen egy-egy párt, vagy szervezet megmérettetheti vele magát. A népszavazások sűrű kezdeményezése fakadhat társadalmi elégedetlenségből, de sokszor akár kampányfogásnak is értékelhetjük - főleg "politikai szélcsendekben".
A népszavazások negatívumai között szokás említeni, hogy túl drága, túl sokba kerül (bár a demokrácia tanulásának tandíjaként is felfoghatjuk). Azonban fennállhat az a veszély, hogy visszaélnek vele és az állampolgárok manipulálására használják.
E tanulmány szerzője mindazonáltal a népszavazás intézményét hasznosnak és szükségesnek tartja, persze azzal a fenntartással, hogy vele csak akkor szabad élni, ha az valóban, a társadalom számára kimondottan fontos kérdésekben várja el a szavazópolgárok véleményének kinyilvánítását.
Petrétei József: Magyar alkotmányjog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002
Kukorelli István: Országos népszavazás 1989-1998. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998 (Szerk. Kurtán-Sán-dor-Vass) Demokrácia Kutatások Alapítvány, Budapest 1998. 468-477. o.
Simon János: NATO-referendum 1997-ben és pártpreferenciák az 1998-as választások előtt, In: Magyarország politikai évkönyve (Szerk. Kurtán-Sándor-Vass) Budapest 1998
Csapody Tamás: Magyarország és a NATO-bővítés. In: Magyarország politikai évkönyve (Szerk. Kurtán-Sándor-Vass) Budapest 1998
Arató Krisztína: EU népszavazás Magyarországon 2003. In: Magyarország politikai évkönyve (Szerk. Kurtán-Sándor-Vass) Budapest 2004
Kéri László: Választástól népszavazásig. Kossuth Kiadó, Budapest 2005
Dezső Márta: A közvetlen demokrácia bekapcsolása a magyar államszervezetbe, a népszavazás hatása a törvényhozásra és a kormányzásra. EU-tanulmányok 4. kötet, 465-485. o.
Zámbó Alexandra: Országos népszavazások Magyarországon 1989-2004. Szakdolgozat. PTE ÁJK, Pécs 2005 ■
- 62/63 -
JEGYZETEK
[1] A tanulmánynak nem feladata a népszavazási törvények jogi szabályozásának részletes elemzése, hanem inkább a magyarországi népszavazások politikatörténeti feldolgozására vállalkozik.
[2] 1997-ig az eredményességi feltétel az 50% plusz 1 fő részvétel volt. 1997-ben a NATO-hoz való csatlakozás "eredménytelenségétől" való félelem miatt a parlament hozzáragasztott egy módosító, illetve lazábban megengedő feltételt a választópolgárok egynegyedének azonos módon való válaszadásáról.
[3] A kérdésnek ilyeténképpeni feltevése a szavazók egy részét meg is téveszthette, hiszen nem a közvetett, vagy közvetlen elnökválasztásról kérdeztek, hanem az elnökválasztás időpontjáról, amit - az SZDSZ számára kedvező eredmény esetén -, később egyértelművé tették, hogy ez esetben a parlament fogja választani az elnököt.
[4] Ez esetben is érvénytelen lett volna a népszavazás az első népszavazási törvény rendelkezései alapján.
[5] Több mint egymillió aláírás gyűlt össze, ami már eleve figyelmeztető lehetett volna a kormány számára
[6] A három kérdés pontosan a következőképpen hangzott: 1. kérdés:"Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?" 2. kérdés: Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és a járóbeteg-szakellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen vizitdíjat fizetni?" 3. kérdés: Egyetértet-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetniük?"
[7] Ilyen pártok voltak a következők: Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Kisgazda és Polgári Párt, Magyar Néppárt, Haza Párt, Nemzedékek/Nyugdíjasok Pártja, Független Magyar Demokrata Párt, Magyar Realista Párt, Magyar Szabadságpárti Szövetség, Magyarországi Cigányok Szociáldemokrata Pártja, stb.
[8] Az elkésettség oka - Medgyessy lemondatásával - a kormányváltás és a párton belüli tisztújítás megindulása volt.
[9] HVG, XXVI. évf., 47. sz. 2004. november 20. 7. o.
[10] HVG, XXVI. évf., 49. sz. 2004. december 3. 119. o.
[11] http://www.szabad-europa.hu/online/menü/hir-lap/legfrissebb/ossz.html
[12] http://mdf.hu/index.php?akt_menu=490&hir_resz-let=2342
[13] A két kérdés így szólt: 1. "Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?". 2. "Akarja-e, hogy az országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti "magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?"
[14] A legfontosabb: nem lehet népszavazást tartani a következő témakörökben:
A költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról.
A hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról.
Az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről.
Az országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási (átalakítási, megszüntetési) kérdéseiről.
Az országgyűlés feloszlatásáról.
A kormány programjáról.
A hadiállapot kinyilvánításáról, rendkívüli állapot és szükségállapot kihirdetéséről.
A fegyveres erők külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról.
A helyi önkormányzat képviselő-testületének feloszlatásáról.
A közkegyelem gyakorlásáról.
In: Petrétei József: Magyar alkotmányjog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 287. o.
[15] 27/1989 OGY határozat és 40/1989 OGY határozat
[16] 54/1995 OGY határozat és 24/1995 AB határozat
[17] 3/1996 AB határozat
[19] Az érvényes népszavazások adatai a következő helyen találhatóak: http://valtor.valasztas.hu és http://valasztas.hu/outroot/hu
A sikertelen népszavazási kísérletekről: mhtml:file://G:\népszavazás,2.mht
A pártokat illetően: www.fidesz.hu, www.mszp.hu, www.szdsz.hu, www.mdf.hu, www.miep.hu, www.mun-kaspart.hu, stb.
[20] A 2007-ben és 2008-ban kezdeményezett népszavazási kísérletek külön tanulmányt érdemelnének.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
