Az antik filozófia egyik legproblematikusabb és a legkitartóbb vitával járó témaköre a lélek mozgásainak, funkcióinak tisztázásával kapcsolatos. A preszókratikus bölcsek idevonatkozó elképzelései többnyire befolyásolták a klasszikus filozófusokat. Fontos leszögezni azonban, hogy Szókratész, Platón és Arisztotelész lélektana nem tekinthető a preszókratika egyenes folytatásának. Természetesen ez a kijelentés igaz hármójuk lélektanának viszonyára is, léteznek ugyan kisebb átfedések elgondolásaik között, valójában azonban mindhárman egyedi és saját pszichológiai rendszert alkottak.
Érdemes röviden kitérnünk arra, hogy mégis milyen preszókratikus előképek fedezhetők fel náluk: Szókratész tanítása Hérakleitosz lélektanához áll közelebb, hiszen a hérakleitoszi tüzes tisztán intellektuális[1] lélek fogalma Szókratész ésszel azonos lélek definíciójának proto meghatározásaként is értelmezhető; Platón az orfikus lélekvándorlás és a püthagoreus számelmélet fonalát vitte tovább a lélek lényegi megragadásakor; Arisztotelész pedig részben Platón lélekképességeiről szóló hagyományát, részben pedig az atomisták elképzeléseit követte, amikor a lelket egy a testi szövetekben lakó minőségként értelmezte.
Írásom célja azonban mégsem a preszókratikus bölcsek pszichológiájának feltárása a klasszikus görög bölcseletben, hanem egy, a témában talán a legfelkavaróbbnak nevezhető tanítás ismertetése a lélek irracionális képességeiről, amelyet Platón dolgozott ki elsőként.
A platóni corpus nem kevés lélekfilozófiai témájú írást tartalmaz, a korai dialógusok a szókratészi megközelítést tükrözik, a középső korszak írásaiban a halhatatlan lélek és a lélekrészek definíciójának egyfajta kísérletét látjuk, míg az időskori dialógusokban inkább már a lélekrészek tanából következő államelmélettel, pedagógiával, illetve ezzel összefüggésben a helyes megismerés problematikájával találkozunk.
Véleményem szerint az individuális lélek esetében több definíciós kísérletet látunk körvonalazódni. A korai korszakból fennmaradt szövegekben a lélek meghatározásakor kizárólag annak racionális képessége kerül hangsúlyozásra, az ideatan kidolgozásakor viszont már a lélekrészek tanával találkozunk, ahol
- 127/128 -
Platón három képességet nevez meg: egy racionálisát és két irracionálisát; végül a harmadik kísérletben a képességek egymáshoz való viszonyát, konfliktusát tárja fel. Ez utóbbi inkább etikai fejtegetésnek, mintsem lélekfilozófiai tanításnak tekinthető, azonban mégis a lélektanhoz soroljuk, mivel e keretek között az ember jellembeli tulajdonságait egyenként határozza meg. Platón bizonyos érzelmeket tiltó listára helyez, bizonyosakat viszont követendőknek tart, amolyan a gyakorlatban alkalmazott lélekképesség tanként érdemes tehát e harmadik definíciós kísérletet felfognunk.
Tanulmányomban Platón lélektanának főbb csomópontjait, első körben a lélek szókratikus racionális definícióját ismertetem, az abból következő hiányosságokra hívom fel a figyelmet, majd a sajátosan platóni háromosztatú lélektanítást mutatom be, azután a lélek képességeinek egymás közti viszonyát, mint a platóni lélekfilozófia méltatlanul elhanyagolt elemét tárgyalom, végül pedig érintőlegesen ezen tanításának továbbélésére térek ki.
A corpus alapján azt lehet feltételezni, hogy Platón lélektana "fejlődést" mutat. Az értelem nélküli képességek a korai dialógusokban még nem kerülnek felismerésre, ott a szókratészi eredetű pszükhé tisztán racionális mozgásokat bíró lélek definíciójával találkozunk, csak a későbbi írásokban kerülnek megnevezésre néha kissé ellentmondásosan az értelem nélküli képességek.
A Szókratész halálát követően keletkezett Phaidón, a legfontosabb lélekfilozófiai írása Platónnak. A mű természetesen amellett, hogy Szókratésznek állít emléket, annak filozófiai hagyományát is tovább élteti. A dialógus alapján a következő lélek definícióval találkozunk: a lélek egységes, azonos az ésszel, ez megegyezik Szókratész hagyományával, de kiegészül azzal, hogy halhatatlan és a létezők közül egyedüliként önmozgással rendelkezik. Platón ez utóbbi két kitételt az orfikus és püthagoreus tanítások alapján állítja. Fontos megemlítenünk, hogy Platón későbbi írásaiban úgy pontosítja a lélek funkciójának meghatározását, hogy közben az orfikus és püthagoreus motívumot végig őrzi, ezzel szemben viszont a szókratikus alapot jócskán módosítja. A püthagoreus matematika uralkodó jegye lesz filozófiájának. Érdekességképpen jegyezném meg, hogy az első definíciós kísérlet kapcsán, a Phaidónban még nem találkozunk a lélek zenei vagy mértani arányokkal való azonosításával, sőt kimondottan cáfolja ennek lehetőségét, a matematikát csupán kiegészítő érvként alkalmazza a lélek halha-
- 128/129 -
tatlanságának bizonyításakor.[2] A kései Timaiosz dialógusban ezzel szemben a lélek, a világlélek a püthagoreus zenei, mértani és számtani harmóniából kevert matematikai képletével lesz azonos, ahol az individuális lelket a világlélek "maradékaként" tételezi, mintegy a lélek halhatatlan minőségének bizonyítékaként, de erről a későbbiekben lesz majd szó.
A Phaidón dialógus négy halhatatlansági érvet tartalmaz.[3] A négy érv közül a második és a negyedik tisztán platóni érv - e kettő a lélek halhatatlansága mellett a formák létére vonatkozó következtetéseket is tartalmazza - az elsőről és a harmadikról lehet feltételezni, hogy az orfikus és a püthagoreus tradíciókra épít. Ebben a dialógusban még megemlítés szintjén sem találkozunk a lélek háromosztatú minőségével. Platón ez esetben a lélek észbeli képességének, tisztaságának és örök létének minőségét bizonyítja. Platón elsősorban azt a felismerést próbálja védelmezni, miszerint a lélek intellektuális minősége a földi életben nem teljesíthet maximálisan, ugyanis a formák zavartalan szemlélete kizárólag a testi lét elmúlásával következhet be. A léleknek tehát egyetlen célja lesz: a testi börtönt eltűrni és törekedni a szellemi értékek kutatására. "Mert a tudomány kedvelői elismerik - mondta -, hogy a filozófia olyan állapotban veszi át a lelküket, amikor teljesen a testhez van kötve és hozzá van tapadva, és kénytelen rajta keresztül, akár - csak egy börtönrácson át nézni a létezőket, önmagán át pedig semmit, és teljes tudatlanságban fetreng, és látja, mennyire félelmetes a börtön, amibe vágyai juttatták, és hogy maga a megkötözött segít legjobban a megkötöztetésében - tehát, ahogy mondom, a tudomány kedvelői felismerik, hogy a filozófia, amikor ilyennek találja a lelkünket, halkan biztatja és igyekszik feloldozni, bebizonyítva neki, hogy csalóka a szemmel való látás, és csalóka a füllel és más érzékszervekkel való érzékelés, és rábeszélve, hogy szabaduljon fel hatalmukból, és csak annyira használja őket, amennyire feltétlenül szükséges, és buzdítva, hogy szedje össze magát és tömörüljön magában, és senki másnak ne higgyen, csak saját magának, amikor valamilyen önmagáért való létet észlel magában; amit pedig mások által lát és ami más-más körülmények közt másmilyen, azt semmiképp se tartsa igaznak; ilyesmi minden, ami érzékelhető és látható, amit viszont a lélek lát, az csak gondolattal fogható meg és láthatatlan."[4]
- 129/130 -
Ki kell térnünk a lélekképességek hármas osztályozásnak bevezetése előtt és miatt a lélek halhatatlansági érvei közül az "önmozgás-érvre", amely a Phaidrosz című dialógusban található. Az érv röviden a következőképpen hangzik: amit más mozgat, az múlandó, tehát véges, ezzel szemben, ami önmagát mozgatja, az nem szorul rá semmilyen mozgatóra, tehát isteni, vagyis örök. A lélek éppen ilyen, nem szorul rá mozgatóra, hanem mozgat. A lélek ugyanakkor nem csupán az emberi cselekvés irányítója, hanem általában a mozgásoké. A Phaidrosz című dialógusban Platón megelégszik ezen logikai érv általi halhatatlansági bizonyítékkal. Egyetlen létező képes önmagát mozgatni: a lélek; a kívülről mozgatott test: élettelen.[5] Ami önmagát mozgatja, az isteni, ami külső okra szorul rá, az nem isteni, tehát pusztuló. Az érvre még szükségünk lesz a lélek képességei közti hierarchikus rend, illetve az irracionális lélekrészek halandó minőségének igazolásakor.
A szaktudósok válaszai ez esetben sem egységesek, ez lényegében a corpuson belül található ellenmondásoknak az eredménye. A Phaidón és a Phaidrosz dialógusokban a lélek halál utáni utazását és újjászületését érti a halhatatlanság alatt, állandó körforgást tételezve a világ és a "túlvilág" között. A Timaioszban azonban a lelkek a halál utáni létüket követően arra a bolygóra, csillagra térnek vissza, amelyből születtek, ottlétüket örökké tartó állapotként írja le, vagyis nem térnek vissza. Platón még a Timaioszban sem tagadja meg teljes mértékben a reinkarnációt, meghagyja büntetésként azoknak a lelkeknek, akik rút életet éltek.[6]
Platón halhatatlanságról szóló gondolatai a renikarnáció tanával hozhatók összefüggésbe. Az orfikus hagyomány szerint a lélek újjászületik minden egyes földi halált követően, és ez a körforgás soha meg nem álló folyamat, a lelkek a születés pillanatában minden előző életükre vonatkozó információt elveszítik, új életként élik meg aktuális létüket.[7] Platón ezt a tanítást átveszi, kiegészítve azt etikai mozzanatokkal. Attól függően, hogy milyen mértékben élt helyes életet a lélek, olyan testben születik majd újjá. A kevésbé szép vagy jó életet élők nyilván alantasabb létezési struktúrákban reinkarnálódhatnak. A Phaidónban konkrétan leírja, ki milyen teremtményként születik majd újjá, egyesekből szamár, másokból farkas, míg a tisztes polgárok hangyák vagy méhek formájában születhetnek újjá.[8] Doods figyelmeztet arra, hogy Platón szavait ez esetben nem szükséges komolysággal kezelni,[9] inkább Platón humoraként érdemes értékelni azokat. A lelket egyöntetűen kizárólag racionálisnak minősíti a Phaidónban, tehát annak újjászületése is csak tisztán racionális létezőkben
- 130/131 -
lehetséges, az állati lelkek nyilván nem tartozhatnak ezek közé. Meglátásom szerint Platón ezen megjegyzései valójában mégis komolyan veendők, még ha nem is érdemes szó szerint érteni azokat, előrevetítik a lélek bűneivel és tévedéseivel járó probléma megkerülhetetlenségét.
Platónt talán már a Phaidón megírásakor foglalkoztathatta a lélek nem racionális minőségének a gondolata, mint ami felelős lehet a hibás tettekért, a morális rosszért. Léteznie kell logikus magyarázatnak a különböző életminőségek változatosságára, hogy egyesek bölcsek, mások balgák, vagy éppen ostobák. A kiváló élethez egyetlen feltételnek kell teljesülnie, az ész dominanciájának, vezetésének. Platón a szókratészi hagyomány alapján a lelket tisztán racionálisnak tekinti, így nem képes számot adni az ésszel ellentétes mozgásokra. Nem mindenki válik ugyanis bölccsé, többen maradnak életük során tudatlanok. Az individuális lelkek különbözősége és a bölcsek ritkasága ráébreszti Platónt a lélek definíciójának pontatlanságára. A lelkek különböző testben való újjászületésének állítása éppen ennek a pontosítási igénynek valamiféle előzménye lehet. Mi az oka azon észellenes tetteknek,[10] melyek eredményeként alantasabb létformában születik valaki újjá? Maga a racionális lélek nyilván nem indukálhat ilyen tetteket, ahogyan kizárólag csak a test sem. Kell tehát magyarázatot találni a bűnök eredőjének, a különböző létezőkben való újjászületési oknak, a halál után és előtt is megmaradó különbözőségeknek az individuális lelkek tekintetében.[11]
A Phaidónban a tisztán ésszel azonos lélek botlásait kizárólag az ésszel magyarázhatta, így a lélek minden mozgását, a tévedéseket is az észből vezette el. De ez kissé zavarba ejtő, hiszen a lélek racionális, a tévedés pedig lévén hiba, nem lehet racionális, éppen ellenkezőleg, irracionális. De racionális ok csak racionális okozattal járhat. Tehát, ha a lélek tisztán racionális, nem lehet oka az irracionális mozgásoknak. Ha a lélekben csak racionális minőség lakik, minden mozgása racionális lesz, még ha a legszégyenletesebb tettről van is szó. Ezt az ellentmondást Platón a Phaidónban a test-lélek dualizmusával próbálta helyreigazítani. A tévedéseket egyszerűen azzal magyarázta, hogy a lélek a test börtönében állandó jelleggel ki van téve a hibák halmozásának. A lélek bár racionális, egy testi burok gátolja teljességében pompázni. A tévedésekért tehát a testi mivoltot okolja. Javaslata szerint legsikeresebben a halál segítségével szabadulhatunk meg a test okozta gyötrelmektől, a földi életünkben az intel-
- 131/132 -
lektuális szemlélődés és a testi dolgoktól való elfordulás lehet az egyetlen út. Annak megítélése, hogy a halál utáni életben ki, milyen létformában születik újjá, a földi életben eltöltött életminősége fogja eldönteni. A következő életünk a régi önmagunkról kiállítandó morális summázatban fog esszencializálódni egy morális ítélet formájában. A tanítás természetesen nem kizárólag platóni, hiszen már a püthagoreus hagyomány is magáénak ismeri a reinkarnáció tanát, éppen a platónihoz hasonló etikai megfontolásokkal kiegészítve.[12]
A Phaidónban a szókratészi racionális lélek definíciójával találkozunk, amelynek legfőbb célja a jó, azaz az eszes élet, de ezt a racionális állapotot csak akkor érheti el, ha a testi zavaroktól megszabadul, önfegyelmet gyakorol, vagy a halált választja. A rosszat ebben a konstrukcióban a test és a külvilág bosszantó jelenlétével magyarázza, de látni fogjuk, hogy a későbbiekben nem elégszik meg ennyivel, a kellemetlenségek okaként nem a külvilágot és a testet, hanem egy a lélekben, a tudatban[13] fellehető motívumot fogja megnevezni, amely logikus magyarázattal fog szolgálni az erkölcsi hibákra is.
A lélek ész, nousz, logosz és erénye a tudás; egységességét éppen a tudás erényéből érthetjük meg. A tudást az ember csupán egyetlen képessége, az esze révén gyakorolhatja és érheti el, ezért feltételezhette Szókratész, hogy a lélek is csupán egyetlen minőséggel, képességgel rendelkezhet. Platónt ez a definíció kissé zavarba ejthette, a léleknek ugyanis számos olyan tulajdonságát, mozgását megnevezi, amelyek szintén pozitívak, de nem azonosak a tudással. Ebből kifolyólag a lélek nyilván nem lehet csupán egységes, tehát az ész mellett bírnia kell olyan minőségét, képességét, amely a tudás mellett más erényekre is magyarázatot ad. A lélek összetetté tételének további haszna, hogy a rossz cselekedetek oka már nem csupán a fizikai létezőkre ruházható, maga a lélek is okolható. További hozadék, hogy Platón így valóban helyes indoklását adhatja a lélek különböző minőségű testekben való újjászületésének is. Nem a világ, hanem a lélek lesz a felelős az összes cselekedetért, így az újjászületésért is.
Platón egy adott ponton felismeri, hogy az érzelmeknek, és különösen az ártó szenvedélyeknek szükséges magyarázatát adnia, és az indoklás esetében az észnek nem tulajdoníthat szerepet. Amennyiben a lélek kizárólag intellektuális képességgel van felruházva, akkor a gyermekkori tudatlanságot, miként a felnőttkori hibákat is a lélek helyes funkcióira kell visszavezetnie, ami viszont lehetetlen. A hibákért felelős lélekképességek felismerése nyilván már a korai dialógusokban is ott lappang, de a konkrét probléma kifejtése és értelmezése a Platón akméja idején keletkezett Phaidrosz, de legfőképpen az Állam dialógusban történik meg.
- 132/133 -
A háromosztatú lélek tana mellett Platón teljes tevékenysége idején ki is tartott, hiszen azzal még az egyik utolsó dialógusának tartott Timaioszban is találkozunk. Fontos itt leszögeznünk, hogy a lélek irracionális mozgásainak, képességeinek definiálása, majd ezek erényeinek (areté) megnevezése leghatározottabban platóni eredetű, sem a preszókratikus bölcseknél, sem a szofistáknál, de még Szókratésznél sem találkoztunk az irracionális lélektani elem bevezetésével. Doods megállapítását el lehet fogadni, miszerint a platóni filozófia nem teljes pompájában pattant ki Platón fejéből, hanem organikus fejlődés eredménye,[14] és ennek egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka éppen az irracionális tanának lélek mozgások bevezetése.
Az athéni demokrácia hanyatlása feltehetően közrejátszhatott Platón lélektanának ezen elég radikálisnak tekinthető megváltoztatásában. A racionális erények alapján ténykedő polisz polgárok a peloponnészoszi háború utolsó éveiben és az azt követő időszakban határozottan irracionális lépéssorok sokaságát tanúsították. Elég csupán egyetlen példát említenünk: Szókratész igaztalan elítélése és kivégzése nyilván nem a logosz-pszükhé mozgásaival magyarázható. Platón a történések logikus magyarázataként vezethette be a lélek irracionális mozgásainak tanát. Ez lehet tehát az egyik oka az értelem nélküli lélekminőségek megnevezésének. A megváltozott, romlott politikai helyzet arra késztette a filozófust, hogy az emberi képességek tanát újra értékelje és a tettek motívumainak konkrét magyarázatát adja.
Nyilvánvaló, hogy a lélek ész és egységes minőségét Platón pontosítani kényszerült, az erények plurális jellege miatt és a lélek tévedéseinek és észellenességeinek tisztázása végett. Az ész mellé bevezeti tehát az irracionális minőségeket, de mindezt csak annak az árán teheti meg, hogy feladja a lélek egységességét, három lélekképességet határoz meg, egy racionálisat és két irracionálisat. Az előbbit megtartva pusztulatlannak, az utóbbiakat halandónak.
A továbbiakban lássuk miként nevezi meg ezen képességeket, és mit ért munkájuk alatt.
Platón tehát három lélekképességet határoz meg, egy racionálisat és két irracionálisat. A Phaidónban még a gyönyörök szerint látjuk a hármas[15] felosztást, az Államban már a képességek munkája és a hozzájuk tartozó erények[16] szerint, a Timaioszban pedig a testben való lokalizálásuk szerint.[17]
- 133/134 -
Máig tartó vita, hogy vajon részekről, vagy képességekről beszélt-e Platón a lélek mozgásainak definiálásakor. Egyesek a Phaidrosz és az Állam szövegei alapján a racionális lélek és annak valamiféle tökéletlen kevéssé jól működő mozgásaiként definiálják a két irracionális lélekképességet,[18] mások viszont a Timaioszból ismert testen belüli elhelyezésük miatt inkább önálló és egymástól különálló életet élő lélekrészeket értenek a három lélek minőség alatt.[19] Nehéz eldönteni a két állásfoglalás közül, melyik a helyes, de tény, hogy Platón dialógusai mindkét olvasatot igazolják.
Láttuk, hogy a Phaidónban a lélek egyszerűségét hangsúlyozza, az Államban és a Phaidroszban viszont a testben élő lélek állapotait világítja meg, milyen hátráltató elemek találhatók magában a lélekben, amelyek a bölcsesség iránti vonzalmat gátolják. A lélekképességek hármas minőségét a fogathasonlat mutatja legszemléletesebben. "Hasonlítsuk a lelket a szárnyas fogat és a kocsisa együttes képességéhez. Az istenek lovai és hajtójuk maguk is derekak és derék szülőktől valók; a többeiknél viszont keveredés van. Először is a mi vezetőnk kettős fogatot hajt, s lovai közül az egyik szép és derék, és ilyen fajtából való; a másik éppen ellenkező fajtából és ellenkező jellemű: nehéz hát és bajos itt nálunk a gyeplő kezelése. De hogy miért beszélünk halandó és halhatatlan élőlényről, azt kell megpróbálnunk kifejteni."[20]
A lélek vezérlő részét hégémonikonnak, néha nousznak, az idulatost thümétikonnak, a vágyódót epithüméthikonnak nevezi, később a Törvényekben, az Államban pedig a vezérlőt hol daimdnnak, hol logosszal élőnek titulálja.
Az Államban, ami valószínűleg későbbi keltezésű a Phaidrosz dialógusnál, már határozottabb képet kapunk a lélek képességeinek minőségeiről, funkciójukról és mozgató tárgyukról. Itt az irracionális lélekmozgásokat, mint állapotokat, és hátramozdítókat említi.
"Amiként az Állam három csoportra oszlik, az egyéni léleknek is három része van, és szerintem ehhez a józan ész szolgáltatja a második bizonyítékot. ... Mivel három lélekrész van, azt hiszem ezek gyönyöre is háromféle. Mindegyiknek megvan a maga sajátos gyönyöre, vágya és hasonlóképpen uralmi formája is. ... Az első rész - így mondjuk -, amivel az ember megért valamit, a második, amivel indulatoskodik, a harmadik rész sokféle fajtájú, úgyhogy jellegét nem tudjuk egyetlen névvel megjelölni, hanem arról neveztük el, ami épp a döntő és legerősebb sajátsága: vágyódó résznek hívjuk hevessége miatt, ahogyan az ételt, italt és a szerelmeskedést kívánja, s mindazt, ami ezekkel jár; és pénzsóvárnak is
- 134/135 -
hívjuk, mivel az efféle vágyakat leginkább pénzzel lehet kielégíteni."[21] ... "Kinek-kinek a lelkében vagy ez, vagy az a lélekrész uralkodik, ahogy éppen adódik."[22]
Az idézett részlet nem csupán a három képesség megnevezése miatt lényeges. Kiderült, hogy az alsóbb két rész vágyának tárgya a hamis értékek, a racionálisé az egyedüli valóban jó. Mi is a gyönyör? Hiányok, ürességek jóllakatása, kielégítése.[23] A két alsóbb lélekképesség az indulat és a vágy, azonban soha nem lesz képes eltelni, hiszen egyfelől esztelenek és ezért tárgyuk, amiket megcéloznak, múlandó, változó, ezért tartós örömöt nem szolgáltathatnak. Ezzel szemben a felsőbb lélekképesség lévén eszes és a tudás szomjúságát oltja, az örök értékeket keresi, a formákat kutatja, ezek megértését, megismerését követően olyan gyönyörre tehet szert a lélek, mely öröm nem múló minőségű, ez az intellektuális gyönyör. A fent idézett szakasz folyatatásaként Platón éppen ezen öröm minőségét definiálja. A lélek képességeinek hierarchikus sorát az örömöt adó tárgyak szerint definiálja, vagyis a lelket mozgató dolgok szerint: "Mit gondolsz melyik fajta részesül inkább a tiszta létezőből: az ilyenek, mint a kenyér, ital és minden másfajta táplálék; vagy az ilyenek, mint helyes vélemény, igaz tudás, ész; egyszóval mindenféle erény? Ezt ítéld meg: ami az örök állandóhoz, a halhatatlanhoz, az igazsághoz tartozik és maga is olyan lényegű és abban keletkezett - ez magasabb rendűnek tetszik neked, mint az, ami a mindig változóhoz, halandóhoz tartozik, és maga is ilyen jellegű és ebben keletkezett? .... Az örök állandó lényegből a megismerés létesül, és nem holmi étel. ... ugye az, ami magasabb dolgokkal van eltöltve és maga is magasabb lényegű, annak eltöltődése is magasabb rendű, mint annak, ami alacsonyabb rendűekkel töltődik be, és maga is alacsonyabb rendű. Ha a természeti dolgokkal eltöltődés édes, akkor az igaz létezőkkel való igazi eltöltődés mennyivel igazibb, valóbb gyönyörrel jár."[24] A lélek az igazi létezők keresésekor a legtartósabb örömre tehet szert, az irracionális részek csupán múló gyönyöröket adhatnak, alsóbb értékeket céloznak, alsóbbrendűek is.
Vajon munkájukkal mi történik a halál után? Tovább mozgnak, vagy a racionális lélekbe felszívódnak? Jelen vannak-e az újjászülető lélekben? Ezzel a problémával is számol Platón. Igaz, a Phaidroszban a lélek halhatatlan minőségét hangsúlyozta, de már foglalkozik az értelem nélküli mozgásokkal, abban a kontextusban tehát minden eleme a léleknek halhatatlan, az irracionális lélekrészek együtt élnek a racionálissal, tehát a Phaidroszban a lélek már akkor rendelkezik mindhárom minőséggel, mielőtt testet ölt a földi létben; a fogathasonlatból ismert három képesség a lélek sajátos örök diszpozícióit mutatja be. Ez a megállapítás viszont eléggé ellentétben áll az Államban és a Timaioszban találhatókkal.
- 135/136 -
A Timaiosz dialógusban már az is rögzítésre kerül, hogy az alsóbb lélekrészek nem lehetnek halhatatlanok. A Timaioszban a világlélek megalkotását követően a keverőedény faláról lekapargatott maradékokból születik az individuális lélek, ám érdekes módon nem a teremtő, hanem az általa teremtett istenek alkotják azt meg. Ennek az a magyarázata, hogy a teremtő kizárólag olyan létezőket alkothat, amelyek örök léttel bírnak, ezért engedi át az ember teljes magalkotásának munkáját a démiurgosz a teremtett istenekre. Platón így képes racionális magyarázattal előállni az ember tökéletlenségére.[25] Az istenek pedig két halandó lélekrészt adnak az örök lélekhez, amelyek a lélek szolgáiként fognak működni.[26] "Azok pedig, őt utánozva és átvéve a lélek halhatatlan magvát, halandó testet formáltak köréje, s így az egész testet kocsi gyanánt adták neki s benne a léleknek másik nemét: a halandót illesztették hozzá, amelynek szörnyű és szükségszerű állapotai vannak: először is a gyönyör, a rossz legerősebb csalétke; továbbá a fájdalom, amely visszatart a jótól; majd a vakmerőség és a félelem e két esztelen tanácsadó; a harag, mely oly nehezen csillapítható; a könnyen félrevezethető remény; mindezeket összevegyítve az értelem nélküli lélekrészekkel s a mindenre elszánt szerelmi vággyal, a szükségnek megfelelően összerakták a léleknek halandó nemét.."
A szöveg világosan fogalmaz, az irracionális lélekrészek halandók. A lélek három képességéből kettő tehát nem éli túl a halált. Ezen megállapítás alapján joggal merül fel a kérdés, hogy a racionális lélek halhatatlanságát ez nem befolyásolja-e? Mi a biztosítéka annak, hogy a lélek mégis örökléttel bír? Mi a magyarázata az irracionális lélekrészek halálra ítélésének?
Emlékezzünk az önmozgással igazolt halhatatlansági érvre. Az irracionális lélekrészek nem rendelkeznek saját belső tárggyal mozgató okként, ezért hasonló létezési kategóriába esnek, mint a test, tehát pusztulók. Ez összhangot mutat a Phaidroszban található önmagát mozgató lélek definícióval. A racionális lélek lesz az egyedüli, ami önmozgással bír, ezért halhatatlan. Az irracionális lélekrészek nem rontják le oly mértékben a racionális lelket, hogy az pusztulóvá váljon, külön életük van, még ha ez további nehézségeket is okoz, ahogy később látni fogjuk. Az irracionális lélekrészek pusztulásának magyarázatát a platóni etikában fogjuk megtalálni. A lélek halál utáni létét nem zavarhatják a fizikai léthez kötődő mozgások, vágyak, indulatok. A halál pillanatában elveszíti e képességeit és megkezdi a morális ítélet függvényében kiérdemelt életét.
- 136/137 -
A lélekrészek valójában két osztályt mutatnak, a racionálist és az irracionálist, ez azonban nem járhat személyiséghasadással, hiszen az irracionális lélekrész és a racionális lélek-képességek nem külön életet élnek, hanem valamiféle együtt mozgást mutatnak. A lélek vezérlő minősége, a logosz irányító szerepet is betölt a megismerés mellett, az irracionális és halandó minőségei pedig, bár élnek önálló életet a vezérlőtől, de valójában a racionális lélek irányítására szorulnak.
A lélekképességek tanának bevezetése egész filozófiájára hatással volt, különösen az etikára. A görög filozófiai hagyomány szerint minden létezőnek a lényegét a funkciója határozza meg. Ha a funkciója helyesen működik, akkor az adott létező a kiválóságának dimenzióját mutatja, vagyis eléri saját erényét (areté). Az erény szavunk sajnos nem fedi el azt a jelentést, amit a görög areté kifejez, szerencsésebb volna kiválóságnak fordítani, eszerint erénye lehet egy lónak a gyorsaság, vagy egy péknek a finom pékáru elkészítése, de akár egy tárgy is rendelkezhet erénnyel. A lélek amennyiben csupán racionális minőséget birtokol, abban az esetben egy kiválóságot tudhat magáénak céljaként, ez nem más, mint a tudás. (Ez a szókratészi etika hatása.) Minden, ami nem a tudás körébe esik, nem is lehet erénye a léleknek. Csakhogy ez a definíció leszűkíti ama javaknak a körét, amit egy ember belső értékként még birtokolhat, mint a szeretet vagy a művészi, esetleg sportbeli tehetség, vagy például a bátorság. Platónnak tehát számolnia kell azon kiválóságokkal is, melyek nem az ésszel szerezhetők meg, de erények, ezért szükséges bevezetnie az irracionális lélekrészeket. Az irracionális mozgások elismerése további hasznot is hoz, a lélek tévedéseire logikus magyarázattal szolgálhat, hiszen irracionális ok csak irracionális okozatot hozhat létre, a hibákért nem az ész lesz felelős. Ha az irracionális képesség helyesen működik, az nem jár tévedéssel, akkor erényt valósít meg, amikor még nincs az erény közelében, akkor könnyedén okoz kellemetlenségeket, tévedéseket, a morális rosszat. A hibákkal a lélek racionális minősége nem hozható összefüggésbe.
Két konfliktus lehetséges: a racionális lélek és az irracionális lélek konfliktusa, illetve a két irracionális lélek egymás közti konfliktusa.
Nem kérdés, hogy a legnagyobb feszültség a vezérlő lélekrész és az irracionális részek között feltételezhető, a vágyak és indulatok kordában tartásánál a neveléssel érhetünk el sikereket, valamint a bölcs férfiak társaságából következő nyugalommal, de legfőképpen a tudással.[27] Való igaz, egy bosszantó indu-
- 137/138 -
lat lefékezése sok esetben egy-egy józan gondolat segítségével csillapítható le, hasonló módon a vágy esetében, gondoljunk csak a dohányzó ismerőseinkre, akik éppen leszokóban vannak, az ész parancsa alapján bírják ki, hogy nem gyújtanak rá, ha viszont igen, akkor az ész felett győzött a vágy.
Megválaszolásra váró kérdés, hogy az irracionális képességek hatnak-e egymásra, és ha igen miként. Nyilvánvaló, hogy a lélek értelmes irányító része korrigálja a vágy és az indulat okozta feszültségeket, tehát hatással van a két irracionális lélekrészre, de abban nincs egyértelmű állásfoglalás, hogy a két utóbbi rész milyen kapcsolatban áll egymással. Mi történik akkor, ha a két irracionális lélekrész ellentétbe kerül egymással? Meglátásom szerint itt mélylélektani elemzésekre kell gondolnunk, pszichiátriai betegségekre, amikor mondjuk egy szorongását alkohollal vagy droggal próbálja valaki csillapítani. Platón bizonyos módon felismeri a problémát, de kevésbé fejti ki azt. Az Államban ezt olvashatjuk:
"Hallottam egyszer valamit és hiszek is benne, Leontinosz, Aglaion fia Peiraioszból visszajövet hullákat látott a hóhérnál, és szerette volna megszemlélni őket, viszont ugyanakkor irtózott is és elfordult tőlük; majd darab ideig tusakodott magában, elfödte arcát, de végül mégis leigázta a vágy: szemét kimeresztve, odaszaladt a hullákhoz, mondván: Íme, hitványak, töltekezzetek el e szépséges látvánnyal! ... Ez a történet azt bizonyítja, hogy a harag olykor tusakodik a vággyal, vagyis a kettő nem lehet ugyanaz."[28]
Ezzel a példával végképp igazolást nyújthat Platón arra, hogy az eszes lélek nem tehető felelőssé az irracionális hibákért, azaz a rosszért. A kíváncsi szemeket próbálta ugyan visszafogni, de nem sikerült, ugyanis a vágy és az indulat túlontúl jelen volt a lélekben az adott pillanatban. Sem a test, sem az eszes lélek nem felelős tehát, hanem a lélek önmagával folytatott viaskodása, harca eredményezi a kellemetlen mozgásokat, amiket a platóni etika a rosszal azonosít.
A Phaidónban rögzült test-lélek dualizmusának feloldására vezethette be Platón a képességek egymáshoz, egymás közti konfliktusának tanát, a test irányítását a vezérlő lélekrész végzi, de nem teljes egészében a két irracionális, pusztuló lelki minőség nagyobb feladatot kap ebben. A dualizmus okozta szakadék feltöltését azonban már nem végezte el.
A szaktudósok véleménye megoszlik annak megítélésében, hogy valóban szükséges volt-e Platónnak bevezetnie az irracionális képességeket a rossz tettek motivációjaként. A korai Prótagorász és Gorgiász dialógusokban a fegyelmezetlenség (akraszia) bevezetésével Platón megkerülte az értelem nélküli mozgások
- 138/139 -
problémáját, hiszen az ész tévedést, a hibás vélekedést nevezete meg a rossz forrásaként. Ezt a hagyományt a sztoikus filozófia első korszakának filozófusai fogják követni, a tisztán racionális minőségű lélek definíciót fogadva el és vezetve le belőle minden lélekmozgást, az észelleneseket is.
Az Államban pedig már az ész mellett konkrét forrásokat is megnevez, az irracionális képességeket, a cselekvések mozgatóiként. Ennek a hagyománynak szintén lesz követője a sztoikus filozófiában, a középső sztoa legismertebb képviselője Poszeidóniosz éppen ezen platóni tant fogja követni.
Platón lélektanát azért tekintem kísérletnek, mert valójában csupán kerülgeti azt a problémát, amelyet a hellenizmus időszakában dolgoznak ki a bölcselkedők: vajon a lélek minden mozgása, az irracionális mozgások is kognitívek-e, vagy csak az előbbiek tekinthetők annak. A probléma a fent említett sztoikus mozgalmon belül kulminálódott Khrüszipposz és Poszeidóniosz vitájaként a szenvedélyek eredetéről, de ennek felfejtése már nem képezi tárgyát tanulmányunknak.
• Bene László (2007): Klasszikus kori filozófia. In: Boros Gábor (szerk.): Filozófia. Akadémiai Kiadó.
• Burnet (1928): From Thales to Plato. Macmillan Co. Of Canada.
• Doods, E. R. (2002): A görögség és az irracionalistás. Gond-Palatinus.
• Kirk, G. S. - Raven, J. E. - Schofield, M. (1998): Apreszókratikus filozófusok. Atlantisz.
• Platón (1984): Összes művei. Európa.
• Reale, Giovanni (2008): Istoria filosofiei antice 1. Platon is Academia antica. Galaxia Guttemberg.
• Reale, Giovanni (2009): Istoria filosofiei antice 3. Platon is Academia antica. Galaxia Guttemberg.
• Solomon, Robert (ed.) (2003): What Is an Emotion? Oxford.
• Sorabji, R. (2002): Emotion and Peace of Mind. Oxford.
• Taylor, A. E. (1997): Platón. Osiris. ■
JEGYZETEK
[1] A preszókratikus Hérakleitosz elgondolása szerint a lélek alapvető minősége az értelem, amelyet egy szimbólummal is ellát, az elemek közül a tűzzel. Ld: még Kirk, G. S. - Raven, J. E. - Schofield, M. (1998) 303-305.
[2] A püthagoreus zenei harmónia lélekkel való azonosítása nem képezi tárgyát tanulmányunknak, hiszen azt a kozmosz lelkeként megnevezett a világlélekkel tartja azonosnak, az individuális lélek csupán annak a tökéletes zenei harmóniának a tökéletlen minimuma. (Timaiosz 41 e-42 d.)
[3] Az első érv: az ellentétek létrehozzák egymást: az élőből holt, a holtból élő (70 d-72 d). A második érv az anamnészisz mítoszt tartalmazza, a léleknek tudása van olyan tartalmakról, amelyeket nem a fizikai világból ismer, tehát visszaemlékezik előző tartózkodási helyén megszerzett tudásra, az ideák világára (72 e-77 b). A harmadik a hasonlósági érvre épít: a test hasonlít a szertefoszló dolgokhoz, tehát elpusztuló, a lélek viszont az örök dolgokhoz vonzódik, tehát örök (78 b-84). A negyedik a részesedés elméletre épít: az ellentétek nem fogadják be egymást, a páros nem fogadja be a páratlant, tehát az élet nem fogadja be sosem a halált (102 a-107d). Az anamnészisz érv és a részesedés érv egyben a formák létét is igazolja.
[4] Phaidón, 82e.
[5] Bene, 2007, 81.
[6] A korai dialógusokban a halhatatlanság a lélek folytonos utazását jelenti a két világ között, a Timaioszban viszont nyugvó, boldog öröklétet a formák dimenziójában. (Timaiosz, 41 e-42 d.)
[7] Reale, 2008, 42.
[8] Phaidón, 81 e-82 b.
[9] Doods, 2002, 174.
[10] Az erkölcsi rossz körébe tartoznak a görög filozófiában a tévedések is, pl. a megismerési folyamatban tapasztalható hibák; az érzékszervi csalódás és egy durva morálisan elítélendő tett között nem tesznek e tekintetben különbséget, mindegyik a lélek tévedése, mindegyik rossz.
[11] Phaidroszban a halál után a szárnyát vesztett lelkek utazásának leírásakor kiderül, hogy nem minden lélek jut azonos magasságig, tehát a lelkek között minőségbeli különbözőségek mutatkoznak.
[12] Püthagoreus reinkarnációhoz ld. még: Kirk - Raven - Schophield, 1998, 326-330.
[13] Doods, 2002, 172.
[14] Uo. 166.
[15] Phaidón, 83 b-e.
[16] Állam, 585 d-e.
[17] Timaiosz, 44 d; 69 d 7-70 a 7.
[18] Taylor és Burnet az alogon képességek funkciójának külön lélekrészekkel való megnevezése esetében azt feltételezi, hogy azt Platón a püthagoreus pszichológiából veszi át, éppen a lélek nem helyes mozgásainak magyarázataként. Ezt azonban nehezen lehet igazolni, hiszen erre nincsenek megfelelő szövegeink.
[19] Ld. Sorabji, 2002.
[20] Phaidrosz, 246 b.
[21] Állam, 580 d-581 a.
[22] Uo. 581 c.
[23] Uo. 585 b.
[24] Uo. 585 c-e.
[25] Timaiosz, 41 e.
[26] Uo. 90 a-c.
[27] "Mert úgy látom, a többiek nem veszik észre, hogy azok, akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak és halottak lesznek. Ha tehát ez igaz, bizony oktalanság volna, ha ők, akik egész életükben nem vágyakoztak semmi másra, csupán erre, amikor végül eljön, riadozzanak attól, amire régóta vágyakoznak és készülnek." (Phaidón, 64 a.)
[28] Állam, 439 e-440b, 505 d-e.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, SZE Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
