A magyar jogászok körében ma már feltehetően köztudott, hogy egy 1998-ban hozott, majd 1999-ben valamelyest módosított Kormányhatározat alapján1 megindultak egy átfogó új Polgári Törvénykönyv koncepciójának előkészítő munkálatai.
Bevezetésül néhány szót e megindult kodifikációs munkálatokról általában:
A munka Vékás Lajosnak, a Kodifikációs Főbizottság elnökének a polgári jog átfogó reformjához készített, a kodifikáció alapgondolatait, a készülő Polgári Törvénykönyv tervezett tartalmi határait megfogalmazó "indító téziseivel" kezdődött,2 majd ezt követően több, szerkezetileg részben egymásra épülő, részben párhuzamosan tevékenykedő bizottságban, munkacsoportban folyik. E munkacsoportok egyike az öröklési jogi munkacsoport is, amelynek munkájában közjegyzők is részt vesznek.
A készülő Polgári Törvénykönyv tartalmi határait, tartalmának célkitűzéseit, szerkezetét és legalábbis a jelenleg folyó fázis munkamódszerét illetően a következők kívánhatnak röviden említést.
A készülő Polgári Törvénykönyv igyekszik tartalmi határait szélesre vonni. Így - mint arról már egy korábbi Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon is szó esett - a Törvénykönyv az ún. monista elvet követve magában foglalná a hagyományos kereskedelmi jog köréből legalább a kereskedelmi ügyletek szabályait, de ma még el nem döntött körben a társasági jog alapjait is, szabályozná továbbá az egyéni munkaszerződések jogát, a maiénál részletesebb szabályozását adná, a különben a továbbiakban is külön szabályokkal is szabályozandó szellemi alkotások joga alapjainak és visszaintegrálná a Polgári Törvénykönyvbe a Családjogi törvény szabályait.
A készülő törvénykönyv tartalmát illetően - és ez az öröklési jog kodifikációja szempontjából külön is kiemelést érdemel - a törvénykönyv előkészítői, koncepciójának kidolgozói nem tervezik a mai társadalmi-gazdasági viszonyokat megfelelően szolgáló szabályoknak, a mai alkotmányos elveknek, alkotmányos elvárásoknak is megfelelő szabályoknak feltétlenül újakkal való felváltását. A gazdasági életet közvetlenül érintő jogterületeken értelemszerűen nagyobb figyelmet kívánnak fordítani, az EU-hoz való csatlakozás reményében is, a külföldi jogok megoldásainak, az öröklési jog és a családi jog területén azonban, ha vizsgálják is a más jogrendszerekben észlelhető fejlődési tendenciákat, amennyiben a hagyományok tisztelete nem áll a fejlődés útjában, azokkal nem kívánnak szakítani.
A Polgári Törvénykönyv szerkezeti felépítését illetően a mai elképzelés az, hogy az a holland Ptk. szerkezetét követné, és így nemcsak önálló részekből, hanem önálló § számokkal is jelzett önálló könyvekből állna - amennyiben ez indokolt, a törvénykönyv élén álló közös alapelveken túl, akár az egyes könyvek élén önálló alapelvekkel is. A Polgári Törvénykönyvnek ilyen önálló könyve volna az öröklési jogi könyv is. Abban mégsem követné a magyar jog a holland polgári törvénykönyvet, hogy szemben azzal, a Törvénykönyv egyes könyvei, azok koncepciója is, egyidejűleg kerülnének a Parlament elé előterjesztésre, és a törvénykönyv előkészítői a bár több könyvből álló Törvénykönyv egészében, egyidejűleg történő elfogadását javasolnák.
A Törvénykönyv szerkezetének ilyen kialakításában minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy ezáltal egyes eddig önálló jogterületek - így elsősorban a családjog, de nem feltétlenül csak az - könnyebben volnának a Polgári Törvénykönyvbe visszailletve beilleszthetőek, de az is, hogy ezáltal egyes részkérdéseknek - akár az EU újabb irányelveinek követése folytán, akár más okból - szükségessé váló módosításai kevésbé kívánnák az egész törvénykönyvhöz való hozzányúlást.
Ami a törvényelőkészítő munka munkamódszereit illeti, az mind a törvénykönyv egészét érintő koncepcionális kérdések, mind egyes részeinek, egyes könyveinek koncepcionális előkészítésével kezdődött, úgy, hogy az egyes főbb kérdések koncepcionális előkészítésére a Kodifikációs Főbizottság elnökének, a kodifikációs szerkesztőbizottságnak vagy az egyes munkacsoportok vezetőinek témajavaslatai alapján az Igazságügyi Minisztérium tanulmányok írására adott megbízásokat,3 azzal, hogy ezek a tanulmányok előbb a munkacsoportokban kerüljenek megvitatásra, majd ezt követően az egyes könyveknek az ezek felhasználásával, ezek alapján előterjesztett koncepciója a kodifikációs szerkesztőbizottságban kerüljön további megvitatásra. A kodifikációs munka folytatására csak ezeknek a koncepcióknak a megvitatása, az elfogadása után kerülhet majd sor.
Valamennyi munkacsoport eddig végzett munkájáról, az ezekben eddig megvitatott javaslatokról ehelyütt természetesen nincs mód számot adni - egyesek közülük, ha némi késéssel is, a Polgári jogi kodifikáció című időszakos folyóiratban olvashatók is. A továbbiakban a Kollokvium témakörére figyelemmel is az öröklési jog területén felmerült gondolatokkal, javaslatokkal kívánok foglalkozni.
Egy kérdés - bár ez az öröklési jog területét feltehetően nem érinti, de a közjegyzői munka más területeit esetleg mégis érintheti - ezért mégis említést kíván még. Az nevezetesen, hogy figyelemmel arra, hogy az új Polgári Törvénykönyv előkészítése szükségszerűen hosszabb időt igénybevevő munka, lehetnek, és az eddigi tapasztalatok szerint vannak is olyan a polgári jogi szabályozást érintő kérdések, amelyekben a jogalkotás nem várja meg az új Polgári Törvénykönyv elkészültét, és így a kodifikáció menetében sor kerülhet a hatályos Ptk. módosítására, esetleg ehhez kapcsolódó új jogszabályok alkotására. Az már további kérdés, hogy figyelemmel az átfogó új Polgári Törvénykönyv munkálatainak folyamatban létére, mennyiben várható el ezen a téren a jogalkotótól az önmérséklet, a visszafogottság, a menet-közbeni módosításoknak a valóban szükségesre való korlátozása.
Kétségtelen, hogy hazai viszonyaink között az öröklésben bekövetkezett változások elsődlegesen a tulajdoni viszonyokban bekövetkezett változásokban, pontosabban a magántulajdon körének, és ezáltal az örökölhető vagyonok tárgyainak és azok értékének jelentős növekedésében, valamint azok összetételében, rendeltetésében bekövetkezett változásokban fejeződnek ki. Érdekes, hogy az öröklött vagyonok növekedésében bekövetkezett és bekövetkező változás, és az öröklés jelentőségének ennek folytán bekövetkező fokozódása nemcsak a magántulajdon körét korábban jelentősen korlátozó volt szocialista társadalmakra jellemző. Walter Pintens egy az európai országok öröklési jogainak főbb kérdéseit bemutató összehasonlító jogi tanulmányának bevezetőjében arra hívja fel a figyelmet, hogy Európában a következő évtizedekben milliárdok fognak öröklés útján átszállni, hogy csak Németországban a következő tíz évben messze négy billió márka feletti összeg fog öröklésre kerülni. A hagyatékok átlagértéke pedig ugyancsak Németországban az 1998-as évhez viszonyítva 2010-ben ezeknek az értékeknek a megkétszereződését fogja hozni. Hozzáteszi emellett - és a mai magyarországi viszonyokra, vagy legalábbis azok többségére talán ez a jellemzőbb -, hogy a változást nemcsak a nagy és a középvagyonok növekedése eredményezi, hanem az is, hogy az elmúlt tíz évben a kisebb vagyonok is jelentősen növekedtek.4
Kétségtelen, hogy az örökölhető vagyonok jellege, összetétele, rendeltetése adott esetben az öröklési jogi szabályozást is befolyásolhatja.
Emellett az öröklési jogi szabályok felülvizsgálata tekintetében a családi viszonyokban, valamint a demográfiai viszonyokban bekövetkezett egyes változások sem lehetnek közömbösek. Hadd mutassunk rá e tekintetben arra, hogy a világban, vagy legalábbis Európában ma - szemben a korábban uralkodó szemlélettel - a házastárs öröklésének jelentőségét szinte mindenütt a gyermekek, a leszármazók öröklésének jelentősége elé helyezik. Nem azért, mert a szülők kevésbé kívánnak gyermekeikről gondoskodni, hanem azért, mert az életkorok kitolódása folytán is úgy ítélik meg, hogy a gyermekeiknek ma korábban, tanulmányaik folytatásához, önálló életkezdésükhöz van inkább szükségük a szülők részéről juttatandó anyagi támogatásra, a gyermekek az egyik szülő halála időpontjában már rendszerint megteremtették, adott esetben akár korábbi szülői segítséggel, önálló egzisztenciájukat, és ebben az időpontban inkább a másik szülő, az egyedül maradó túlélő házastárs az, aki számára a korábbi életvitelének folytatását, folytathatását a hagyatéki vagyon segítségével is biztosítani kell. Emellett a szemlélet mellett mégsem maradhat figyelmen kívül - bár e kérdés megoldására inkább csak törekvés van még, semmint elfogadható, megfelelő "recept" -, hogy a házastárs öröklésének ilyen előtérbe helyezése veszélyeztetheti az örökhagyó korábbi házasságból született gyermekeinek öröklési jogát, hiszen ezek az utóbb elhaló házastárs után maradt hagyatékból már nem örökölnek. A családi viszonyok változásai vetik fel az élettársak, különösen a tartós élettársi kapcsolatban élő élettársak öröklési jogának kérdéseit is, az élettársak törvényes örökössé tételétől azonban, legalábbis ma még, az európai jogrendszerek nagyobb része elzárkózik.
Az öröklési jog három fő területe: a törvényes öröklés rendje, a végintézkedésen alapuló öröklés és a köteles rész. Újragondolásra, felülvizsgálatra érdemes kérdés mind a három területen van. A felülvizsgálatra szoruló szabályok egy része voltaképpen már megalkotásukkor is vitatható volt, lehetett volna, nem egy közülük azért is, mert feltehetően eleve rossz kompromisszum eredményeként került a törvénybe, más részükről a Ptk. hatálybalépése óta eltelt negyven év során derült ki megkérdőjelezhető, korrigálandó voltuk.
Hadd említsünk az alábbiakban néhány, akár az öröklési jogi munkacsoportban felülvizsgálatra ítéltnek tartott, akár ott esetleg kisebb súllyal tárgyalt, nézetünk szerint mégis felülvizsgálatra szorulónak tartott kérdést.
A törvényes öröklés rendjének vitatható kérdéseit a házastárs haszonélvezet öröklésének fenntartásával vagy fenn nem tartásával, valamint az ági öröklés szabályainak fenntartásával vagy fenn nem tartásával szokás kezdeni. Bár ezekre a kérdésekre is ki fogok térni, nem ezzel kezdenék.
A törvényes öröklés rendjének a Ptk. 607. § (1) bekezdésében és (4) bekezdésében kifejezésre jutó látszatát - azt nevezetesen, hogy törvényes örökösök elsősorban az örökhagyó gyermekei, és ha leszármazó nincs, örököl a házastárs - egy új Ptk. megalkotása során még a látszat szintjén sem szabad fenntartani. Hogy ez csak látszat, az a Ptk. 615. és 616. §-ainak a házastárs haszonélvezeti jogát rendező szabályaiból kitűnik ugyan, de ettől ez a látszat még a ma Magyarország határain kívül széles körben uralkodó társadalmi szemlélettel ellentétes látszat marad. Emellett vannak esetek, amelyekben a ma hatályos szabályok mellett a házastársnak csak az örökösök második osztályába való sorolásának a látszata valósággá válik, vagy valósággá válhat.
A puszta látszat valósággá válik, és a túlélő házastárs kiesik az örökösök első osztályában a leszármazó örökösök melletti haszonélvezet-öröklésből azzal, hogy a Ptk. ma hatályos szabályai szerint új házasságkötéssel haszonélvezeti joga bármiféle kielégítés nélkül megszűnik. Az özvegyi haszonélvezeti jog új házasságkötéssel való megszűnésének történeti alapjai a házastársi haszonélvezeti jog tartási rendeltetésében keresendők. Ma azonban, ha hangsúlyozott is a házastársi öröklés gondoskodási rendeltetése, olyan megoldást, amely új házasságkötése esetén a túlélő házastársat minden öröklési jogától megfosztaná, Európa egyetlen jogrendszerében sem találunk. Ma már valamennyi jogrendszer úgy juttat a törvényes öröklés rendjén a túlélő házastársnak leszármazó örökösök mellett is a hagyatékból - akár haszonélvezeti jogot, akár teljes tulajdont -, hogy azt nem teszi függővé attól, hogy a házastárs özvegyen vagy új házasságban fogja leélni hátralevő életét, hogy öröklési jogi hátrányok kilátásba helyezésével sem özvegységben maradást, sem síron túli hűséget nem követel tőle.
A hatályos jogi szabályozásnak csak nagyon sokadrendű hibája, hogy kedvezőbb helyzetbe hozza azt a túlélő házastársat, aki élettársi viszonyra lép, mint aki új házasságot köt.
És a puszta látszat valósággá válhat a hatályos szabályoknak a haszonélvezeti jog korlátozásának mértékét olyan módon meghatározó szabálya által, hogy e tekintetben a házastárs által örökölt vagyonon kívül a házastárs saját vagyonát és munkájának eredményét is figyelembe kell venni. Az a körülmény, hogy a házastársi öröklés privilegizálása számos jogrendszerben a túlélő házastársról való megfelelő gondoskodást hivatott szolgálni, nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy amennyiben ő saját vagyona vagy különösen munkája eredménye alapján erre a gondoskodásra nem szorul rá, őt az örökösök első osztályában való öröklésből ki lehessen zárni.
Mindkét, kifogásolt anomália kiküszöbölésének eszközei adottak. A házastárs haszonélvezet-öröklésének a törvényes öröklés rendjén való fenntartása ma már nyilvánvalóan csak a haszonélvezeti jog megváltásának lehetőségével lehet elfogadott. Ez esetben pedig semmi akadálya nem volna a haszonélvezeti jog megváltásának lehetőségét a házastárs új házasságkötése esetére megnyitni, elismerni. A haszonélvezeti jog korlátozott mértékének megállapítása során pedig a házastárs saját vagyona, és különösen keresete figyelembevételétől el kellene tekinteni. Ugyanennek kellene egyébként állnia a házastársat haszonélvezeti jog formájában megillető köteles rész tekintetében is.
De míg a házastársnak a látszat szerint, sőt mint rámutattunk, nem egyszer nemcsak a látszat szerint, csak az örökösök második osztályába sorolása kifogás tárgya lehet, nem biztos, hogy igazságos, hogy a házastárs leszármazó örökösök hiányában az örökösöknek ebben a második osztályában olyan széles körben válik egyedüli örökössé, ahogyan ez a ma hatályos jogban történik. Ez a szabály csak látszatában hasonlít a magyar jog korábbi szabályához, tartalmában attól jelentősen eltér. Azzal, hogy a Ptk. az ági öröklést fenntartotta ugyan, de az ági vagyon helyébe lépő meglévő vagyont, meglévő értéket is megfosztotta ági jellegétől, az a szabály, amely leszármazó örökösök hiányában a szerzeményi vagyonban a túlélő házastársat, az ági vagyonban az ági örökösöket tette a törvényes öröklés rendjén örökösökké, más tartalmat kapott, sokkal szélesebb körben tette leszármazó örökösök hiányában a túlélő házastársat egyedüli örökössé.
A túlélő házastárs ilyen széles körben bekövetkezett egyedüli örökössé válása különösen két vonatkozásban vált megkérdőjelezhetővé.
Az egyik: éppen az életkorok kitolódására tekintettel, meg arra tekintettel is, hogy függetlenül attól, hogy az örökhagyó vagyonában van-e bizonyíthatóan ági jellegű vagyon, a gyermektelenül, feltehetően fiatalabban elhalt örökhagyók vagyonának megalapozásában a szülői támogatásnak is rendszerint szerepe van, az öröklési jogi munkacsoportban egyértelműen kialakult álláspont szerint a törvényes öröklés rendjén az örökösök második osztályában a túlélő házastárs mellett az örökhagyó szülőjének is öröklési jogot kellene biztosítani - mégpedig arra tekintet nélkül, hogy az örökhagyó vagyonában ági vagyon is van-e vagy nincs; és emellett a szülőt megillető örökrésznek haszonélvezettől mentes hagyatéki részből kellene állnia. A haszonélvezettel terhelt hagyaték az életkorok feltehető alakulására tekintettel is a szülőnek nem igen juttatna az ő életében a haszonélvezet terhétől felszabaduló vagyont, a felmerült javaslat pedig nem a szülői leszármazókat, hanem az örökhagyó rendszerint idős, nem egyszer a gyermekétől annak életében támogatásban is részesülő szüleit, szülőjét kívánná a hagyatékból részesíteni.
És a másik eset, amelyben a túlélő házastárs egyedüli örökössé válása igazságtalan megoldáshoz vezet, a házastársak közös balesetben, más közös esemény folytán mégsem teljesen egyszerre bekövetkezett elhalálozása, amikor is az akármilyen rövid idővel, akár mindvégig eszméletlen állapotban az egyik házastársat túlélő másik házastárs úgy örökli meg az előbb elhalt házastársa vagyonát, hogy azután az ő halála után az ő családja, az ő rokonsága örökli meg mindkettőjük vagyonát. Talán érdemes volna ezekre az esetekre olyan szabályt megállapítani, hogy őket az egymás utáni öröklés tekintetében figyelmen kívül kellene hagyni. Tudomásom szerint mindössze egy európai jog ismer olyan szabályt, amely az örökhagyó halálát követő 28 napon belül elhalt örököst az öröklés rendjében figyelmen kívül hagyni rendeli. Igaz, ezt elsősorban az öröklési illeték alóli mentesülés érdekében teszi.
Rátérve a házastárs haszonélvezet-öröklése és az ági öröklés kérdéseire. Mindkét intézményt azok megszokott, a lakosság széles körében helyeselt, igazságosnak ítélt volta miatt tartotta fenn a Ptk. megalkotása idején a jogalkotó. Míg azonban a házastárs haszonélvezet-öröklésének szinte változatlan fenntartása hamarosan nehézségekhez vezetett, és a Ptk. módosítását tette indokolttá, az ági öröklés tekintetében éppen az eredményezett igazságtalan helyzeteket, hogy annak hagyományos szabályait a Ptk. csak jelentős korlátozásokkal tartotta fenn. Ezeket az igazságtalanságokat a jogalkotás mégsem küszöbölte ki azóta sem, és a joggyakorlat is csak egyetlen, bár feltétlenül indokolt esetkörre korrigálta ezeket.
És bár a hagyományos öröklési jogi intézmények fenntartása vagy fenn nem tartása szempontjából ez nem feltétlenül irányadó szempont, megjegyzést kíván mégis, hogy a házastársi öröklés haszonélvezettel való megoldása akár a törvényes öröklés rendjén, akár csak a házastársat illető köteles rész tekintetében, ha visszaszorulóban van is, egyes európai országok jogában ma is elfogadott, ma is követett, és voltaképpen a házastársi öröklés olyan formájának tekintett, amellyel a túlélő házastársról való jövőbeli gondoskodás szintén megoldható, az ági öröklés szabályaiban kifejezésre jutó paterna-paternis, materna-maternis elv ma már más jogrendszerekben nem élő.
A házastárs haszonélvezet-öröklésének kérdéseiről e Kollokvium keretében külön előadásban is foglalkozik majd - nem biztos, hogy ugyanazt a nézetet követve, ahogy én látom a kérdést.5
Kétségtelen, hogy vannak olyan hagyatéki vagyontárgyak, amelyek tekintetében egyfelől a haszonélvezet-öröklés és másfelől a pusztán haszonélvezettel terhelt tulajdon öröklése ma sem a túlélő házastárs, sem a haszonélvezettel terhelt tulajdont öröklők számára, vagy éppen vagy az egyikük, vagy a másikuk számára nem kedvező, és olyan hagyatéki vagyonok is vannak, amelyek tekintetében ez a megoldás ezeknek a vagyonoknak a gazdasági forgalomban való részvételét akadályozza.
Emellett - és erről is szót kell ejteni - nemcsak a hagyatéki vagyontárgyak természete, hanem az örökösök személye is szólhat a házastárs haszonélvezet-öröklése ellen, különösen akkor, ha a túlélő házastárs az örökhagyó korábbi házasságából származó, talán nála nem is sokkal fiatalabb gyermekével örököl együtt, és a haszonélvezeti jog okozta függő helyzet egyiküknek vagy másikuknak nem felel meg, vagy éppen egyiküknek sem felel meg.
De - és ezt nem hagynám figyelmen kívül - vannak olyan hagyatéki vagyontárgyak, amelyeknek a túlélő házastárs birtokában, használatában maradása, akár az azokból húzható hasznoknak a túlélő házastárs számára való biztosítása a korábbi életvitele folytatásának, folytathatásának a részét képezi, az örökösök személyi oldaláról pedig nyilvánvalóan vannak olyanok, akik elhalt szülőjük halála után különösen idős, életben maradt szülőjükkel szemben nem is kívánják a hagyaték azonnali megosztását, akik a házastárs haszonélvezet-öröklését tartják természetesnek és igazságosnak is.
A haszonélvezeti jog megváltásának lehetősége, aminek 1977 óta egyoldalú kérelemre is helye van, mai szabályainak hiányosságai, hibái kiküszöbölése után voltaképpen valamennyi igényt képes kielégíteni. Azok, akik változatlanul a házastársi öröklés haszonélvezeti formáját tartják igazságosnak, akik a túlélő házastárs életében nem kívánják az elhalt szülőjüktől örökölt örökrészük kiadása iránti igényüket érvényesíteni, nem fognak a haszonélvezeti jog megváltásának lehetőségével élni. Akik számára, vagy éppen azon hagyatéki vagyontárgyak tekintetében, amelyekre a házastárs haszonélvezet-öröklési formája nem a kedvező megoldás, rendelkezésre áll a haszonélvezeti jog megváltásának lehetősége. Emellett, bár erről a törvény kifejezetten nem rendelkezik, helye kell hogy legyen nemcsak az örökség, az örökrész egésze tekintetében, hanem meghatározott hagyatéki vagyontárgyak tekintetében is a haszonélvezeti jog megváltásának, és ugyanígy helye kell hogy legyen egyes örökösök tekintetében a haszonélvezeti jog megváltásának úgy, hogy arra a többi örökös tekintetében nem kerül sor.
Más kérdés, hogy ne az örökösödési illeték mértékének különbözősége kényszerítse, vagy legalábbis befolyásolja az érdekelteket az egyik vagy a másik megoldás választásában.
Ami a haszonélvezeti jog megváltása szabályainak főbb hibáit illeti, nem először tesszük szóvá, hogy a megváltáshoz való jog határidőhöz kötését indokolatlannak tartjuk. Nem látunk olyan jelentős bizonytalansági tényezőt, amely ennek a fenntartását indokolná. Mintegy "minimum-követelményként" feloldanánk a határidőhöz való kötöttséget azokban az esetekben, amelyekben egyfelől a túlélő házastárs, és másfelől az általa nevelt, az ő szülői felügyelete alatt maradó kiskorú gyermek az örökösök, valamint arra a már említett esetre, amikor a haszonélvezeti jog megváltására a ma hatályos szabályokkal szemben az özvegy új házasságkötése esetén kellene lehetőséget biztosítani. Ezen a minimumkövetelményen azonban szívesebben túllépnénk. A Ptk. Novellája a haszonélvezeti jog megváltásának lehetővé tételével a haszonélvezeti jogból folyó, akár a leszármazó örökösök oldalán, akár a túlélő házastárs oldalán, akár mindkét oldalon felmerülő hátrányokat, konfliktusokat kívánta kiküszöbölni. De miért kell akár a leszármazókat, akár a túlélő házastársat jogvesztő határidő tűzésével arra kötelezni, hogy ezt a jogukat a személyi vagy vagyoni viszonyaikban majdani, esetlegesen bekövetkező változásokat előre számba véve olyan időpontban gyakorolják, amikor számukra a fennálló helyzet még nem sérelmes, vagy fordítva, miért kell őket jogvesztő határidő tűzésével elütni attól a lehetőségtől, hogy ha a személyi vagy vagyoni körülményeikben esetleg beállható változásokat előre nem mérlegelték, azokkal előre nem számoltak, és ezek mégis bekövetkeztek, e jogukkal később is élhessenek. Érdemes megjegyezni, hogy a haszonélvezet korlátozásának határidő nélküli érvényesíthetését éppen azzal indokolja a Ptk. egy korábbi kommentárja, hogy utóbb is felmerülhetnek olyan körülmények, amelyek a korlátozást indokolják.6 Vajon a haszonélvezet megváltását illetően nem merülhetnek fel ilyen körülmények?
És a haszonélvezet megváltásához való jog egy másik, korrigálásra szoruló hibája, hogy a hatályos szabályokban hiányzik az összhang a haszonélvezeti jog megváltása és korlátozása iránti igények között.
Hadd jegyezzük még meg e témakörben, hogy a házastársi haszonélvezeti jog esetleges teljes eltörlése mindenképpen szükségessé teszi a házastársi öröklés olyan szabályokkal való kiegészítését, amelyek biztosítják a házastárs számára az általa lakott lakás és az általa használt berendezési és felszerelési tárgyak változatlan továbbhasználatát. Ilyen szabályok - ha nem is teljesen azonos tartalommal - a házastársi öröklést nem haszonélvezeti joggal rendező jogrendszerek többségében vannak, sőt akad olyan jogrendszer is, amely ezeket a vagyontárgyakat örökrészén felül, tulajdonként biztosítja a túlélő házastársnak.
A házastárs haszonélvezet-öröklésének fenntartása vagy elvetése kérdésében való döntés előtt indokolt volna annak megvizsgálása, hogy a mai gyakorlatban milyen gyakori, milyen széles körben élő a házastársi haszonélvezeti jog megváltása iránti igény, és fordítva milyen gyakori, milyen körben élő a haszonélvezeti jog változatlan elfogadottsága.
Ami az ági öröklés kérdését illeti, a közjegyzői és a bírósági tapasztalatok a bizonyítási nehézségek ellenére inkább az intézmény változatlanul igényelt, változatlanul helyeselt voltát támasztják alá. Az intézmény feudális eredete, nem is szólva ennek ezen a címen bírált voltáról, régen a feledés homályába veszett.
Az ági öröklés fennmaradása esetén mégis feltétlen követelmény volna az ági vagyon redintegrációjának és szurrogációjának ésszerű, reális keretek között való visszaállítása. Felmerült emellett a kodifikációs munkacsoportban az a gondolat is, hogy amennyiben az ági vagyon nem öröklött, hanem ajándékozott vagyon, és az ajándékozó az örökhagyó halálakor még életben van, akkor ezt az ajándékot akár a parentéláris öröklési rend megbontása árán is ő kaphassa vissza.
És végül, legalábbis ehelyütt végül a törvényes öröklés köréből még egy kérdés:
Az örökbefogadottnak a vérrokoni családja utáni öröklését, és fordítva az örökbefogadott után a vérrokoni család öröklését kizárólag rokoni örökbefogadás esetén tartjuk indokoltnak. Azt a megkülönböztetést, amely ma a nem titkos és a titkos örökbefogadást alapul véve vonja meg az elhatárolást nem tartjuk megalapozottnak.
A végintézkedésen alapuló öröklés problémái azok, amelyek a közjegyzők előtt a leginkább ismertek. A problémák egynémelyeke, a méltánytalan, az igazságtalan helyzetek egynémelyike a Polgári Törvénykönyv szabályainak felülvizsgálata során feltehetően megoldható - mindegyike biztosan nem.
Azok a nehézségek, de ezekből van kevesebb, amelyek a végintézkedés biztonságának csökkenése nélkül, az örökhagyói akarat érvényesülésének sérelme nélkül a végintézkedés egyszerűbbé tételével megoldhatók, könnyebben küszöbölhetők ki. De a közjegyző a mindennapi munkájában nyilván nemcsak ilyenekkel találkozik, hanem a végrendelet érvényességét inkább ok nélkül, mint okkal vitató, adott esetben akár csalárdul eljáró örökösökkel is, amiért inkább a végrendelkezés szabályainak szigorítását, akár a végrendeletek kötelező közjegyzői letétbehelyezésének, kötelező közjegyzői őrzésének elrendelését várná el a jogalkotótól. Ennek az elvárásnak a teljesítése során mégis a jogalkotót fokozott óvatosság terheli, és emellett annak a körülménynek a feltétlen figyelembevételével kell eljárnia, hogy az ilyen szigorítással számos esetben éppen a végrendelkezés során jóhiszeműen eljáró, végrendeletét befolyásolástól mentesen megalkotó örökhagyó akaratának érvényesülése, és az ilyen örökhagyók becsületes, tisztességes örököseinek az öröklése válna indokolatlanul veszélyeztetetté.
A végintézkedési szabadság a magyar öröklési jognak régóta elismert szabálya, amelynek kezdettől fogva kísérő alapelve a favor testamenti elve, vagyis a végrendelkező örökhagyó akarata - tegyük hozzá, befolyásolástól mentes, szabad akarata - lehető figyelembevételének követelménye. Ezt az elvet megalkotása során minden bizonnyal a Ptk. is figyelembe vette, néhány szabálya mégis ennek az elvnek az érvényesülése oldaláról is felülvizsgálatra szorul.
Akár ennek az elvnek az érvényesülése oldaláról, akár más okból felülvizsgálatra szorulhatnak a végrendelkezés egyes alaki szabályai, a Ptk.-ban megállapított egyes tartalmi korlátai és mintegy külön kérdéscsoportként az öröklési szerződéssel kapcsolatos kérdések.
De már ezeket a kérdéseket megelőző, a végintézkedésen alapuló öröklés számos kérdését érintő kérdésként merül fel, hogy bár egyes részkérdésekben megjelenik, hiányzik a Ptk.-ból a végrendeletek értelmezésére vonatkozó - az élők közötti szerződések értelmezésétől eltérő - általános szabálynak, nevezetesen a végrendeleteknek az akarati elven nyugvó értelmezését kimondó szabálya. Sajátos, hogy a mai ítélkezési gyakorlata Legfelsőbb Bíróság egy PK állásfoglalása indokolásából merítve idézi ezt az értelmezési szabályt.
Ami a végrendeletek alaki szabályait illeti, ezeket a Ptk. a korábbi magyar joghoz képest jelentősen egyszerűsítette, éppen azzal a célzattal, hogy az örökhagyó végakaratának valóságos érvényesülését ne hiúsítsa meg a bonyolult alakszerűségi szabályok megtartásának utólagos vitatása. A Ptk.-ban előírt, a korábbi szabályokhoz képest valóban jelentősen egyszerűsített alaki szabályok egy részéről mégis mondhatnók viszonylag hamar kiderült, hogy azok nem egy esetben ma is az örökhagyói akarat indokolatlan meghiúsulását eredményezik.
Az írásbeli magánvégrendelet alaki érvényességi feltételei közül különösen a végrendelet keltezése körüli hiányosságok, a végrendelet kelte helyének és idejének magából az okiratból való kitűnése, valamint a több különálló lapból álló végrendeletek többlet alakisági kelléke vetnek fel a gyakorlatban problémát.
Ezek közül a végrendelet keltezésének a helye olyan alaki követelmény, amely a végrendelet alaki érvényességi feltételei közül a jövőre nézve nyugodtan elhagyható. A végrendelet keltezési idejének a végrendeletben való feltüntetéséhez már olyan érdekek fűződhetnek - az örökhagyó után maradt több végrendelet, az örökhagyó belátási képességének a végrendelet tételekor meglevő voltának vitathatása - amely miatt ettől az érvényességi feltételtől, legalábbis ezekben az esetekben, a jövőre nézve sem lehet eltekinteni.
A több különálló lapból álló végrendelet minden lapja aláírásának érvényességi kellékként előírt követelményétől holográf végrendelet esetén el lehetne tekinteni, az allográf, a géppel írt, de különösen a szövegszerkesztővel készített végrendeletnél azonban, amely utóbbi esetben az egyes lapok kicserélésének technikai lehetősége nehézség nélkül adott, ettől az érvényességi feltételtől már kevésbé volna indokolt eltekinteni.
Az allográf végrendelet egyébként mind a végrendelet tételében közreműködő személyek, mind a végrendeleti tanúk vonatkozásában vet vagy vethet fel vitatható kérdéseket, problémákat. És bár felmerült a gondolat, hogy éppen ezeknek a problémáknak az elkerülése érdekében az allográf végrendelet tételének lehetőségét egy készülő új Ptk. egyáltalán ne ismerje el, ezt a gondolatot az öröklési jogi munkacsoport tagjainak többsége nem osztotta - ez a hagyományos, a széles körben élő és elfogadott végrendelkezési szokásoknak olyan szigorítása lenne, amely a potenciális vagy akár tényleges visszaélések kiküszöbölése miatt a jóhiszeműen végrendelkező örökhagyók tisztességes örököseit fosztaná meg örökségüktől, úgy, hogy helyettük az örökhagyó nyilvánvaló akaratával szemben a törvényes örökösöknek juttatná a hagyatékot. Megjegyzést kívánhat emellett, hogy míg a német BGB joga az allográf végrendeletet csak igen szűk körben ismeri el, ott a végintézkedésen alapuló öröklési jogi viták nagy része a saját kézzel írt - esetleg csak "levelezőlapon" írt - holográf végrendeletek körül forog.
Több, mint a végrendelet egyszerű alakiságának a kérdése a szóbeli végrendelet kérdése, ahol a közjegyzői gyakorlat tanúsága szerint egyáltalán nem kivételes az örökhagyó által soha meg nem tett, esetleg mégis megtenni ígért, pusztán a "végrendeleti tanúk" által előadott végrendelet. Ismét egy olyan kérdés, amelyben a visszaélések megakadályozása vagy legalábbis lehető korlátozása és a szóbeli végrendelet tételére valóban ráutaltak végrendeleti akaratának lehető érvényesülése között kell a jogalkotónak a megfelelő összhangot megteremtenie. A szóbeli végrendelet feltételeinek szigorítása helyett azzal a javaslattal értenék egyet, amely a szóbeli végrendelet feltételéül szolgáló helyzet megszűnését követő harminc napban, és nem a mai három hónapban szabná meg azt az időt, amely után, ha azalatt a végrendelkező nehézség nélkül más végrendeletet alkothatott volna, végrendelete hatályát veszti.
Ugyancsak több mint pusztán a végrendelet alakisági kérdése a végrendelet tételében közreműködő személy vagy ennek hozzátartozója javára szóló juttatás kérdése. E tekintetben két gondolat merült fel. Az egyik a közreműködők körét kiterjesztené azzal, hogy ebbe a körbe bevonná az olyan személyeket, ideértve a jogi személyek képviselőit is, akik foglalkozásuknál, beosztásuknál fogva vannak az örökhagyó akarata kialakításának befolyásolására alkalmas helyzetben. A másik javaslata közreműködés fogalmának törvényben történő pontosabb meghatározására irányult, amelyből a végrendelet puszta leírója - szemben a ma követett gyakorlattal - elhagyható volna.
A végrendelkezésnek minden bizonnyal ismét nem pusztán alaki, hanem tartalmi kérdése is a közös végrendelet, különösen a házastársak közös végrendelete tételének megengedése vagy éppen tiltása. A Ptk. alkotói, mint ez ismert, a tiltás mellett foglaltak állást. A közjegyzői gyakorlat arról tanúskodik, hogy házastársak ilyen végrendeletére, különösen közös és kölcsönös végrendeletére igény van - részben akár olyan tartalommal is, amely a szó tágabb értelmében utóörökösnevezést is tartalmazhat. A házastársaknak különösen a másik házastársról való gondoskodást a házasfél halála utáni időre is biztosítani kívánó, házassági vagyonjogi szerződésbe foglalt végrendeleti intézkedésétől a külföldi jogok sem zárkóznak el, és a hatályos szabály felülvizsgálatára irányuló hasonló igény a Legfelsőbb Bíróság családjogi bírái részéről is felmerült. Aligha szól érv amellett, hogy ezzel a kérdéssel az öröklési jogi szabályok felülvizsgálata során a jogalkotó ne foglalkozzék.
A hatályos végrendelkezési jog egy további tartalmi korlátjával, az utóöröklés tilalmával, illetve az utóöröklés intézményével általában, a Kollokvium egy külön előadása fog foglalkozni. Hadd bocsássam előre, hogy az ezen előadás alapját képező tanulmányban foglalt gondolatok az öröklési jogi munkacsoportban való megbeszélésük során egyetértésre találtak.
Szélesebb körben tűnnek felülvizsgálandóknak az öröklési szerződés törvényi szabályai, és a bírósági gyakorlat által kialakított, szinte törvénynél is erősebben élő "jogtételei". A teljesség igénye nélkül néhány ilyen, felülvizsgálatra szoruló kérdés: Több vonatkozásban is nagyobb hangsúlyt kellene kapnia az öröklési szerződés öröklési jogi vonásainak, mint az élők közötti tartási és életjáradéki szerződéshez közelálló voltának. Eleget kellene tenni annak a társadalmi igénynek, hogy öröklési szerződést gondozás fejében is lehessen kötni. Megfelelő szabályozásra szorul az a kérdés, amikor az örökhagyó minden, a halálakor meglevő vagyonát hagyja az öröklési szerződésben az eltartójára, vagy gondozójára, és az eltartó, a gondozó nem köt ki biztosítékot sem a vagyon egészére, sem meghatározott vagyontárgyra. Ahol ez az örökhagyó nyilvánvaló akaratával is szemben áll, vagy ahol köztudottan visszaélésre vezet, fel kellene hagyni az öröklési szerződés minden részében feltétlenül visszterhes voltának túlhangsúlyozásával. Az öröklési szerződés érvénytelenségének szabályait - szemben a Ptk. mai szabályával, de egyezően a kialakult bírói gyakorlattal - a végrendelet érvénytelenségéhez közelítve kellene szabályozni, törvényben is elismerve annak a lehetőségét is, hogy az érvénytelen öröklési szerződés, ha ennek megfelelő feltételei fennállnak, érvényes végrendeletként megállhat. És végül, de nem utolsó sorban meggondolandó az a javaslat, amely törvényből folyó helyettes-örökösi koncepcióval oldaná fel a jogtudomány és a bírói gyakorlat között feszülő azt az ellentmondást, amely azokra a szerencsére nem túl gyakori esetekre alakult ki, amelyekben az örökhagyó éli túl az eltartóját, a gondozóját, és ennek folytán e nélkül a koncepció nélkül voltaképen nem érvényesülne az örökség megszerzésének az az alapvető feltétele, hogy az örökös túlélje az örökhagyót.
A végintézkedéseket érinti még az a felmerült - és a munkacsoport tagjai részéről egyértelműen helyeselt javaslat -, hogy az öröklésre való érdemtelenség esetei a végrendelet meghamisítójára is kiterjesztendők volnának.
És még néhány kérdés a köteles rész kérdésköréből:
A köteles rész intézménye az angolszász típusú jogrendszerek kivételével Európa-szerte ismert, elfogadott. Legfeljebb aszerint van különbség, hogy egyes jogok - mint a magyar jog is - a köteles részt elsősorban pénzben járó kötelmi követelésként szabályozzák, míg mások a köteles részre jogosultnak a hagyaték megfelelő hányadán mintegy szükség szerinti öröklést biztosítsanak.
Az utóbbi időben mégis szinte Európa-szerte felmerült a kérdés, vajon van-e még létjogosultsága a köteles résznek, vajon a szülő azzal, hogy felnevelte, útjára bocsátotta gyermekét nem tett-e eleget szülői kötelezettségének, nem szerzett-e jogot arra, hogy megmaradó vagyonával akár a családon belüliek javára, akár azon kívüliek javára szabadon rendelkezzék. A kérdés a magyar jogtudományban is felmerült. És noha a kérdés élő, és a köteles rész tartási, gondoskodási jellege mindenütt vesztett jelentőségéből, vagy akár teljesen el is veszítette ezt a jelentőségét, a köteles részt ismerő egyetlen jogrendszerben sem került eddig sor a köteles rész intézményének eltörlésére. A Polgári Törvénykönyv koncepcióját előkészítő öröklési jogi munkacsoportban olyan javaslat született, hogy szemben a ma hatályos joggal, a jövőben elegendő volna a köteles rész mértékét a törvényes örökrész 1/3-ában megállapítani.
A gyermekek, a leszármazók köteles rész iránti igényének teljes eltörlése véleményem szerint két esetkörben járhatna nem kívánatos eredménnyel. Az egyik, és talán ez a jelentősebb, az örökhagyó felbontott, vagy korábbi házasságából származó, az örökhagyótól nem egyszer éppen volt házastársa vagy új házastársa által elidegenített gyermeke irányában, és a másik, az örökhagyó házasságon kívül született gyermeke irányában - különösen, ha az ilyen gyermek apaságának rendezése nem apai elismeréssel történt. Az már nem a köteles rész iránti igénnyel, hanem az öröklési jogi igénnyel általában összefüggő más kérdés, hogy a pusztán az örökössé válás, az örökségben való részesedés érdekében, nem egyszer régen eltemetett örökhagyók ellen apaság megállapítása iránti pereknek nem lehetne-e valahol korlátot szabni. Az osztrák jog ismer ilyent, úgy, hogy az apasági perek megindításához való jogot nem köti ugyan határidőhöz, de az örökhagyó életében meg nem indított ilyen perek esetében az apaság megállapításához csak törvényben meghatározott szűk körben fűz öröklési jogi hatást.
Egy további kérdést vet vagy vethet fel az örökhagyó életében történt ingyenes juttatásoknak a köteles rész szempontjából való figyelembevétele. Más európai jogok szabályaival összehasonlítva kérdéses lehet egyfelől az, hogy nem túl hosszú idő-e ezeket az ingyenes juttatásokat 15 évre visszamenően a köteles rész alapjának számításánál figyelembe venni, másfelől az is, hogy nem volna-e indokolt a juttatások figyelembeveendő időpontja szempontjából különbséget tenni aszerint, hogy a juttatás köteles részre jogosult örökös javára történt-e vagy nem.
Az örökhagyó életében történt ajándékoknak a köteles rész számítása szempontjából való figyelembevétele a német jogban az örökhagyó halálát megelőző 10 év, a holland és a svájci jogban 5 év, az osztrák jogban 2 év, a holland és az osztrák jogban azonban ez a korlátozás nem vonatkozik arra az esetre, ha az ajándékozás köteles részre jogosult leszármazó javára történt. Ez utóbbi esetben időbeli korlátozásra tekintet nélkül valamennyi, az örökhagyó életében ezek javára történt ingyenes juttatás a köteles rész számításánál figyelembe jön.7 Ez a megoldás állna egyébként közelebb az osztályra bocsájtás és a köteles rész alapjának számítása esetén figyelembeveendő ajándékozások ma eltérő megítélés alá eső számítása tekintetében. Az ajándékok rövidebb időn át való figyelembevétele mögött az a jogirodalomban kifejezésre juttatott gondolat áll, hogy az örökhagyótól nem várható el, hogy egész életén át vagyonának a köteles részre jogosult örökösök javára való megtartásáról gondoskodjék.
Az öröklési jogi munkacsoport tagjai körében teljes egyetértés alakult ki atekintetben, hogy felülvizsgálatra, és ennek során bővítésre szorulnak a köteles részből való kitagadás lehetséges esetei. E tekintetben az érdemel figyelmet, hogy míg azokra a sajnálatosan nem kivételes esetekre, amelyekben a szülő hanyagolja el gyermeke irányában alapvető szülői kötelességeit a családjog keresi az orvoslást, a megfelelő szankciókat, a fordítottjával, azokkal az esetekkel, amelyekben a gyermek mulasztja el alapvető gyermeki kötelezettségeit szülőjével szemben éppen a köteles rész kérdéskörében az öröklési jog találkozik.
A ma hatályos Ptk. az öröklésre való érdemtelenség esetein kívül két ebbe a körbe vonható kitagadási okot ismer: az örökhagyó sérelmére elkövetett súlyos bűncselekményt és az örökhagyó irányában fennálló törvényes tartási kötelezettség súlyos megsértését. A bírói gyakorlat mind a két kitagadási okot illetően egy a törvényesség határait súroló kiterjesztő értelmezéssel igyekszik a kitagadási okoknak egy a társadalmi igazságérzettel inkább összeegyeztethető megfogalmazását adni.
A törvényesség határait súroló e kiterjesztő bírói jogértelmezés helyett indokoltabb volna a kitagadási okok olyan kibővítése, amely kitagadási oknak minősítené a gyermeknek (a felnőtt gyermeknek) szülőjével szemben tanúsított durván sértő, durván hálátlan magatartását is (esetleg a köteles részre jogosult unokának a nagyszülőjével szemben tanúsított hasonló magatartását is).
És talán a most tárgyalt kérdéshez is kapcsolódik, hogy a kitagadási okoknak a hatályos Ptk. szabályaiban az indokoltnál szűkebbre szorítása mellett a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumi állásfoglalása nyomán kialakult az a gyakorlat, amely szerint az öröklési szerződéssel lekötött vagyon a köteles rész alapjának számítása szempontjából sohasem vehető figyelembe, tálcán kínálja a lehetőséget kitagadási ok megvalósulása hiányában is a köteles résztől való megfosztásra. Áll ez különösen akkor, ami egyáltalán nem kivételes, ha az örökhagyó az öröklési szerződésben minden vagyona örökösévé az eltartóját teszi. Nem állítható ugyan, hogy az öröklési szerződések akkor, amikor az örökhagyónak köteles részre jogosult örököse is van, eleve, minden esetben a köteles résztől való megfosztás célzatával köttetnének, az eredmény azonban ugyanaz, akár ez a cél, vagy ez is motiválta az örökhagyót a szerződés megkötésénél, akár nem, sőt hozzátehetném, akár valóban tartásra, gondozásra szoruló örökhagyó kötötte ezt a szerződést, akár nem. A Legfelsőbb Bíróság által kialakított mai gyakorlat legalábbis megfelelő törvényi korlátok, törvényi határok közé szorítást kíván. A jogi megoldásnak többféle módja is kínálkozik, valamelyiket a jogalkotónak magáévá kell majd tennie.
Az öröklési jog valamennyi vitatható, felülvizsgálatra szoruló vagy felülvizsgálatra szorulható kérdését egy előadás keretében nyilvánvalóan nem lehetett ismertetni. Az öröklési jog kérdéseinek felülvizsgálatához emellett minden bizonnyal a Kollokvium külföldi előadóinak tapasztalatai is hozzá fognak járulni - ahogy én is igyekeztem a külföldi törvénykönyvekből, szakirodalomból vagy külföldi konferenciákon szerzett tapasztalataimat is előadásomban hasznosítani. ■
JEGYZETEK
* A 12. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon elhangzott előadás.
1 1050/1998. (IV. 24.) Korm. sz. határozat, módosította az 1061/1999. (V. 28.) Korm. sz. határozat.
2 Ld. in: Polgári jogi kodifikáció, I. évf. 2. szám 3-6. o.
3 Az öröklési jogi munkacsoport számára a házastársi öröklés kérdésköréből (szerzője: dr. Tóth Aladárné), az élettársak öröklésének kérdéseiről (szerzői: dr. Besenyei Lajos és dr. Gaál Sándor), az ági öröklés kérdéséről (szerzője: dr. Mecsér Györgyi), az öröklési szerződés kérdéseiről (szerzője: dr. Sőth Lászlóné), a végrendeleti öröklés kérdésköréből (szerzői: dr. Bókai Judit és dr. Szabó Péter), az utóöröklés kérdéséről (szerzője: dr. Tóth Ádám) és a hagyatéki tartozásokért való felelősség kérdésköréből (szerzője: dr. Bókai Judit) készültek ilyen tanulmányok.
4 Walter Pintens: Die Europäisierung des Erbrechts. (kézirat)
5 Ld. Dr. Hidvéginé dr. Adorján Lívia: A hagyatéki vagyon változásának és az özvegyi jog érvényesülésének gyakorlati problémái, in: Magyar Jog 2000. 339-354. old. is.
6 A Polgári Törvénykönyv magyarázata 1981. II. 2835. o.
7 Ld. Walter Pintens a 4. jegyzetben i.m.
Lábjegyzetek:
[1] Weiss Emília egyetemi tanár, ELTE
Visszaugrás
