"Oly sokan vannak a genovaiak,
s úgy szétszóródnak szerte a világban,
hogy ahova mennek, s hol megtelepednek,
egy-egy új Genovát teremtenek ott".
(Ismeretlen genovai szerző, a XIII. sz. végéről)
"Az 1260-tól 1350-ig terjedő időszak a genovaiak tengerentúli terjeszkedésének nagy korszaka volt. A Közel-Keleten, Kis-Ázsiában vagy a Fekete-tenger környékén nem volt olyan vidék, ahol kereskedőink ne fordultak volna meg rendszeresen, és ne próbáltak volna meg kolóniákat létrehozni".[2] Ebben az időszakban a fekete-tengeri forgalom túlnyomó része a genovaiak kezében volt, akik ellenőrzésük alatt tartották a selyem és a fűszerek behozatalát, sőt olyan nagyvárosok, mint Konstantinápoly és Trebisonda [Trabzon] gabona-, hal- és sóellátását. A velenceiek által támasztott, néha igen kemény verseny ellenére sikerült kiépíteniük raktáraik és elosztóhelyeik egész hálózatát a Fekete-tenger partjai mentén, bekapcsolódva abba a széles körű kereskedelembe, amely a Földközi-tengeri latin nyugattól a messzi távol-keleti vidékekig terjedt.
A genovai közjegyzőség meghatározó módon járult hozzá ezeknek a telephelyeknek a létesítéséhez és megszilárdításához. A közjegyzői közreműködés nélkülözhetetlennek bizonyult, egyrészt azért, hogy biztosítsa a telepek élére állított hatóság közigazgatási és adóügyi, valamint jogi iratainak hivatalos jellegét és közhitelességét, másrészt azért, hogy lehetővé tegye a tengerentúli elosztóhelyeken megforduló kereskedők számára, hogy a helyszínen igénybe vegyék olyan szakember szolgálatait, aki felkészült a szerződéseket tartalmazó okiratok, végrendeletek, meghatalmazások és bármi egyéb, közhiteles okiratban való rögzítésre méltónak tartott rendelkezés értelmezésére.
Sajnos nem adatott meg nekünk, hogy ismerjük e bátor közjegyzők munkáit, akik nagy számban látogatták a tengerentúli telepeket, mit sem törődve azzal, hogy nap mint nap jelentős kockázatokkal és veszélyekkel kellett szembenézniük. Közülük csak nagyon kevéstől maradt fenn néhány irat, naplótöredék. Néhányuknak csak a nevét tudjuk, mert valamely napjainkig fennmaradt iratban megemlítik, mint a meghatalmazás, vagy más szerződéses írás megfogalmazóját, vagy mint az ügylet megkötésekor tanúként jelenlevő személyt.
A kevés és ritka fennmaradt irat és naplótöredék alapján meglehetősen pontos képet alkothatunk arról a környezetről, amelyben e közjegyzők tevékenykedtek. Olyan telepedések voltak ezek, amelyek szűk és emberektől hemzsegő utcáin a legkülönbözőbb nációk különféle nyelveket beszélő kereskedői találkoztak és nap mint nap számtalan adásvételi, bizományosi, társulási, tengeri kereskedelmi szerződést kötöttek, természetesen olyan egyéb iratok készíttetése mellett, mint a tartozáselismerő nyilatkozatok, elismervények, eseti és általános meghatalmazások, végrendeletek, hozományok, szabadságlevelek és a legkülönfélébb üzleti formák, amelyek nagyrészt az iratkészítők szorgos újító és alkotó munkájának eredményeként jöttek létre. E közjegyzők nagyon jól ismerték azoknak a szerződéseknek az anyagát, amelyekkel nap mint nap szembesültek, mivel általában személyesen is részt vettek az üzleti tevékenységben: nem ritkán találunk az iratokban említést adásvételekben, csereszerződésekben vagy más ügyletekben résztvevő közjegyzőkről.
Ismerkedjünk meg egy kissé közelebbről azokkal a településekkel, ahol a collegium notariorum Janue [genovai közjegyzői testület] e távolba szakadt tagjai tevékenykedtek. Kezdjük az áttekintést a Fekete-tenger térségével, ahonnan különféle naplótöredékek maradtak fenn. Azután pedig az Égei-tenger és a Földközi-tenger nyugati medencéjének tárgyalása következik.
Pera kolónia 1267-ben épült, a Ninfai Egyezmény aláírása és a bizánci görög birodalom visszaállítása után, amikor a basileus [a bizánci császár] a metropolis egyik, az Aranyszarv-öblön túl elterülő külvárosát engedte át a genovaiaknak, mintha így akarná őket büntetni, amiért Manfredivel megállapodtak, hogy Konstantinápolyt újra latin fennhatóság alá vonják. A telep azonban, Caffával együtt, a Távol-Kelettel folyó kereskedelem központjává vált, Konstantinápoly szempontjából egyfajta állam az államban, amely saját politikai autonómiát is élvezett, falakkal övezett igazi enklávé volt és közvetlenül a genovai kormány fennhatósága alatt állt.
Bartolomeo de Portavacarum (1272), Rodolfo de Roboreto (1276) Gabriele de Predono és Manuele Petrella (1281) közjegyzőknek, valamint a Cigala, a Lercari, a Mailone és a Di Negro kereskedőcsaládok tagjainak az ottani működése idején Pera-Galata genovai negyede még szerény település volt. 1296-ban a velenceiek lerombolták, majd az azt követő években újjáépült és 1303-ban már csaknem hat hektárnyi területet foglalt el.
Pera városkapitánya (potestas Peyre) kiterjesztette fennhatóságát a világ e részén megtelepült vagy átutazó összes genovaira, tőle függtek a fekete-tengeri telephelyek élére állított consulok, az egy caffai konzul kivételével. A következő harminc évben Pera olyan nagymérvű terjeszkedésen ment keresztül, hogy 1334-re a kolónia tengeri kereskedelmének volumene elérte az 1 648 400 genovai líra összeget.
A XIV. század első felében ment Perába Alberto és Tedisio Falacca (1302), valamint Manuele de Ponzano (1343) közjegyző, a század második felében itt működött Tomaso de Casanova (1353), Antonio di S. Matteo (1360), Antonio Gallo di S. Tommaso (1360) és Donato di Chiavari (1389-1390) közjegyző.
Végül a XV. században közjegyzőként itt tevékenykedett Giovanni di Lazzarino és Nicolo Savina (1402), Oberto Grassi di Voltri, Durante di Durante és Lorenzo de Calvi (1453).
A caffai Massaria [áruraktár] nyilvántartásai alapján bizton állíthatjuk, hogy a XIV. század elejétől Samastriban genovai kereskedők kolóniát hoztak létre. A mögötte elterülő völgyekből érkezett a Caffába tartó búza, és e kikötő kötelező megállóhelye volt a Pera felől érkező és Sinope és Trebisonda felé tartó hajóknak is. Egy kis félszigeten a genovaiak a Sestri Levantében álló castrumhoz [erődhöz] hasonló citadellát emeltek.
Egy ismeretlen közjegyző néhány okirata Samastriban készült, 1397-ben (ASG, Ismeretlen közjegyzők, B boríték).
Sinope tranzitkikötő volt, ahova Anatólia belsejéből érkeztek a nagybecsű árucikkek: bőr, ásványok és rabszolgák.
Noha a genovai hajósok mára XIV. század elejétől rendszeresen megfordultak Sinopében, fejlődése csak a század végére éri el csúcsát. Az 1380-1390-es évtizedben megtelepedett itt egy genovai közjegyző is, akinek a neve nem maradt fenn, és írnokként tevékenykedett a konzuli kúrián, amely a kereskedők csarnoka közelében álló palotában helyezkedett el.
Virágzó piacán rabszolgák, timsó, só és búza cserélt gazdát. A genovaiak Simissót a legfontosabb kereskedelmi központjukká tették a Fekete-tenger déli partján. A telephelyet 1302-től konzul irányította, akinek közvetlen szolgálatában állt egy közjegyző is, aki a kúriai írnok funkcióját látta el.
1314-ben itt gyakorolta hivatását Filippo Fasceto de Rapalo közjegyző (ASG, Közjegyzők, 208. lap).
A savastói Laiazzo karavánszerájt (az Alexandrettai-öbölben) genovai kereskedők 1274-től látogatták: abban az évben már Siwasban találjuk Federico de Platealonga közjegyzőt. Egy Siwasban, 1280 májusában, Lamba Doria házában, Giacomo Embriaco, Percivalle Castagna és Noccoló Zaccaria jelenlétében készült okiratban Lucheto di Recco kereskedő tiltakozik egy 180 genovai líra összegű tartozás kifizetésének elmulasztása miatt (ASG, Ismeretlen közjegyzők, B. III. 44. sz. töredék).
Innen indultak a karavánok a szárazföld belseje felé, a tabrizi elosztóhelyre, ezért "Perzsia kapujának" nevezték. A genovai jelenlét 1270-ben kezdődött, de csak a következő évszázadban bontakozott ki igazán. Fennhatósága 1365 körül a Lercari család kezébe került.
Trebisondában több közjegyző jelenlétéről is tudomásunk van: Tommaso di Sigulfo (1302), ismeretlen közjegyző 1304 (ASG, Ism. k., B. IV, 20. o. 71. bejegyz.), Manuel Durante (1314-1315), Benedetto Aycardus (1343-1344).
A szárazföld belsejében, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között félúton, a Perzsa-öbölbe (Baszrába) és a Távol-Keletre vezető legforgalmasabb karavánutak mentén elhelyezkedő Tabriz település a genovaiak fontos elosztóhelye lett a XIV. század elejétől, noha a genovai kereskedők megjelenéséről tanúskodó első feljegyzések már 1280-ból származnak.
Marco Polo Milione-jában olvasható, hogy "a tabrizi emberek kereskedésből és kézművességből élnek, selyem és arany szöveteket készítenek. Fekvése oly jó, hogy Indiából, Baudacból, Mosulból és Cremóból és még sok más helyről is jönnek ide a kalmárok. A latin kalmárok a különleges árukért messzi földről érkeznek, és nagy haszonra tesznek szert, mert itt sok értékes árut találnak".[3]
Itt működött Giovanni di Bertono (1303), Giovannino di Partissolo (1307 és 1311) és Azzelino Romano (1328 és 1344) közjegyző.
A Fekete-tenger kaukázusi partvidékének e legfontosabb kereskedelmi elosztóhelyén elsősorban bor, só, hal és főleg rabszolgák cseréltek gazdát. Itt 1280-tól működött egy genovai közjegyző, a XIV. században pedig egy közjegyző a konzul mellett dolgozott, mint kúriai írnok, akárcsak a több tengerentúli genovai településen.
Pontos helyét nem ismerjük. Feltehetőleg valahol a Tana és Matrega városa (Tanian, SZU) közötti térségben helyezkedett el. A XIV. század első felétől bizonyos ideig egy genovai kolónia székhelye volt. 1344-ben itt működött Oberto di Salvo közjegyző.
A Don-folyó deltájának legdélibb ága mentén elhelyezkedő Tana a XIII. és a XIV. század fordulóján a "mongol karavánút" legfontosabb tengeri kijárata lett, a legfontosabb mediterrán útvonalak végállomása, a Távol-Kelet és a Földközi-tenger nyugati medencéje közötti árucsere egyik csomópontja.
1304-ben a genovai konzul mellett dolgozott itt egy közjegyző (ASG, Közjegyzők, 77. lap), talán ugyanaz a bizonyos Giovanni de Porticello (vagy de Partissolo), aki később, 1307-ben Tabrizban lesz írnok. 1312-ben Tanában működik Riccobono Pahnerio közjegyző (ASG, Közjegyzők, 67. lap), 1315 májusában pedig ide érkezik Oberto di Bartolomeo közjegyző (ASG, Közjegyzők, 220. lap). A feljegyzések szerint 1320-ban itt működött Leonardus de Cina közjegyző, 1326-ban pedig Francesco de Campis, aki a konzuli tisztséget is betöltötte (ASG. Ism. közjegyzők, B, 9, 100. töredék), végül 1341-ben Nicolo Bocacio közjegyző.
A Fekete-tenger északi partvidékének minden bizonnyal a legnagyobb és legfontosabb ilyen települése. A XIV. században Caffa a Mediterráneum egyik legnépesebb központja lett, Perával együtt a genovaiak levantei "gyarmatbirodalmának" szíve.
A Ninfai Egyezményt követően a genovaiaknak sikerült szert tenniük a különböző fekete-tengeri kikötők közötti forgalom monopóliumára, olyannyira, hogy Konstantinápoly és Trebisonda rendszeres gabona és sózott hal ellátása lényegében Caffától függött.
1281 után Caffa néhány év alatt a genovaiak nagy fekete-tengeri telephelye lett, a doni sztyeppék, az orosz erdőségek és az egzotikus Ázsia termékeinek legnagyobb lerakata. Erős falainak köszönhetően a város kétszer is ellenállt a tatárok rohamainak és a XIV. század közepéig a genovaiak összes fekete-tengeri érdekeltségének létfontosságú központjaként működött, olyannyira, hogy a XV. század elején a caffai konzul kiterjesztette fennhatóságát a régió öszszes genovai településére.
A caffai rabszolgapiac a Szentszék többszöri tiltása ellenére tartósan a legnagyobb és a legvirágzóbb volt a levantei térségben.
A genovaiak 1266-tól 1475-ig ellenállás nélkül uralták a várost, leszámítva azt az időszakot, amely 1308-tól, amikor a tatárok Toktáj kánnal az élükön bevették Caffát, 1316-ig tartott, amikor a genovaiak a kán utódjánál elérték, hogy újjáépíthessék a város legnagyobb részét, amelyet ők maguk gyújtottak fel, mielőtt az ostromlók kezére adták volna.
Ebből a korból a következő közjegyzőkről vannak adataink: Lamberto di Sambuceto (1289-90), Andriolo di Bartolomeo és Bartolomeo Bella Porta (1301), Giovanni Ognibono (1342), Nicolo Beltrame, Bonifacio Saxius, Francesco Beaqua, Anfreone Tarigo és Antonio Canevarius de Framura (1343-44), Nicolo Bosono (1371), Paolo Vegio (1380), Bartolomeo di Sant'Olcese, Giovanni di Compagnono, Lodisio di San Teodoro, Luchino di Levanto, Paolo de Reza és Cristoforo de Paulo (1381), Guglielmo di Rapallo és Niccolo de Belignano (1381-82), Bartolomeo de Groppo, Rolandino de Franeani és Benedetto Rofredo de Aliano (1382). Caffa genovai konzulja, akiről 1281-től kezdődően esik említés, kezdetben Pera fennhatósága alá tartozott, s ebből az alárendeltségből 1300-ban került ki. Az anyaország kormánya nevezte ki egy évre, azzal a feladattal, hogy kezelje az emporium, a kereskedelmi elosztóhely adó- és pénzbevételeit, szolgáltasson igazságot, képviselje a Genovai Városi Tanácsot, és alkalmazza annak politikáját a nemzetközi kapcsolatokban. Alárendeltségébe helyeztek egy tisztviselői családot, amelynek tagjai között megjelenik a kúriai írnok, egy közjegyző, akinek feladata, hogy nyilvántartást vezessen a kolónia valamennyi köz- és magán ügyletéről. Az érvényes szabályok szerint a konzuli kúriai közjegyzőnek - akit kötelezően a Collegium notariorum Janue tagjai közül kellett kiválasztani - az írnoki tisztség elnyeréséért kifizetett összegen túlmenően 800 genovai líra óvadékot is le kellett tennie, mielőtt elindult levantei állomáshelyére. Az írnok százalékot kapott az árveréssel lebonyolított eladások után, továbbá speciális tarifa-rendszeren alapuló előre meghatározott fix összegű honorárium járt neki a magánszemélyek számára megszerkesztett okmányokért.
Caffában és más fekete-tengeri kolóniákon az a közjegyző, aki nem volt civis januensis [genovai polgár], illetve nem tartozott a genovai districtus-hoz [genovai fennhatóság alá], nem foglalhatott okiratba olyan ügyleteket, amelyekben mindkét fél genovai volt, sem olyan, igazságszolgáltatással összefüggő ügyeket, amelyekben az érintettek legalább egyike genovai volt.
1365-ben, amikor Soldaia genovai fennhatóság alá került, élére konzult állítottak (akiről 1386 óta vannak feljegyzések), akinek a kúriában szolgálatában állt egy közjegyző-írnok. 1380-81-ben a kúriai írnoki tisztet Antonio Mazurro közjegyző látta el.
A Soldaiában élő genovaiak törökökkel szembeni ellenállása közmondásossá vált: Caffával ellentétben, amely rögtön megadta magát, Soldaia az ellenállás mellett döntött és helyőrsége az utolsó emberig védte a falakat, és végső menedékében, a telep templomában szenvedte el a megsemmisítő csapást.
A genovaiak által Gazaria néven emlegetett Krími félsziget délnyugati csücskén elhelyezkedő település kiemelkedő stratégiai fontossággal bírt. Cembalo kikötőjét magas, meredek sziklafalak védték, amelyek uralták az öböl szűk bejáratát. A hátában álló hegyek jól járható hágóin át könnyen elérhetők voltak a szárazföld belsejében elterülő sztyeppék. ltt is a tengerentúli "genovai" városok szokásos telepítésmódja a jellemző: a castrum [erődítmény], amely kihasználja a magaslat és a közeli kikötőhely között eleve adott természetes kapcsolatot. Gazariában, vagyis a Krím-félszigeten Cembalo, Soldaia és Caffa is így épült, citadellával egy magaslaton, ahonnan az védi a tengeri kikötőt, mintegy visszatükrözve az eredeti genovai látképet a Várral a tengerbe nyúló szirtfokon, szemben a Mandraccio öböl-kikötőjével.
Ennek a településnek is konzul állt az élén, aki az első években a castellanus [várúr] rangját is viselte.
Itt működött 1344-ben Rolandino Saliceto közjegyző.
A középkori Chilia a Duna-deltát alkotó három folyóág közül a legészakabbi mellett állt. A mai Ó-Kilija település körülbelül 40 kilométerre fekszik a tengertől, a XIV. században azonban kevesebb mint 12 kilométerre lehetett a Fekete-tenger partjától, figyelembe véve, hogy a folyó hordaléka évente 40 méternyi új területet tölt fel. Chilia kikötőjébe futottak be az Al-Duna vidékének tipikus termékei, elsősorban a búza, a méz és a viasz.
Napjainkig fennmaradtak az Antonio Ponzo közjegyző (1360-1361) által készített okmányok. A közjegyző valószínűleg a genovai kormány tisztviselőjeként érkezett Bernabo di Carpena konzul szolgálatába, aki maga is közjegyző volt.
Ezekben az időkben több közjegyző is készített itt okmányokat: Manfredino di Rivomaggiore de Lavania, Antonio di San Matteo, Antonio di Ventimiglia, Durante di Durante, Michele de Aymelina és Cosmaele de Cressino (aki egyben a telep kincstárnoka is volt).
Kifejezetten katonai célú létesítmény volt, egy szigeten épült erőddel a Duna-delta legfontosabb vízi útjának bejáratánál. A genovaiak e tengerentúli telepének létezéséről szinte kizárólag az ott működő közjegyzők, Domenica da Carignano (1373) és Oberto Grassi da Voltri (1383-84) által készített okmányokban található információkból tudunk.
1373-ban itt működött még Bernabo de Groto és Centurione Bonasperius közjegyző is.
Eredeti földrajzi elhelyezkedését még nem sikerült pontosan meghatározni, az mindenesetre nem kétséges, hogy a Duna-deltában volt található, talán valamelyik időről időre elöntött árterületen. Az itteni genovai közösség már 1281-ben virágzott. Bartolomeo de Ursetis di Voltaggio 1373-ban készítette itt iratait (ASG, Közjegyzői naplók, 461. sz.). Ami az ezerkétszázas évek utolsó két évtizedét illeti, meglehetősen bőséges információkkal rendelkezünk Vicináról a Gabriele de Predono közjegyző által Perában készített okmányokból.
* * *
Ezek a települések és elosztóhelyek, amelyeknek fő vonásait felrajzoltuk, egy kiterjedt és jól tagolt kereskedelmi hálózat alkotóelemei voltak, amelyet a genovaiak a Ninfai Egyezmény (1261) után hoztak létre. Az olyan nagy központok, mint Caffa, Tana, Trebisonda és Pera feladata az volt, hogy szervezzék meg a drága keleti áruk forgalmát. A helyi és környékbeli termékek, a búza, a hal, a só, a viasz és a bőr és szőrme összegyűjtésére viszont sok kis partmenti telephely létesült és fogadta a szárazföld belsejéből érkező termékeket.
A XIII. század második felében, az úgynevezett pax mongolica-nak [a tatárokkal kötött békének] köszönhetően, a nyugati kereskedelem előtt megnyílta Fekete-tenger vidéke, ahova a nagy interkontinentális kereskedelmi utak befutottak, amelyeken a távol-keleti termékek érkeztek. 1260-tól így nagy tér nyílt a genovai kereskedők előtt a pontuszi vidéken. Pera csupán tranzitállomásként szolgált azoknak a kalmároknak, akik Tabrizba vagy Tanába igyekeztek, ahol a nagy belső utak futottak össze: a selyemút és a fűszerút. E vidéken mindenütt virágzottak a genovai üzletemberek telephelyei, s az ő nyomukban, mint láttuk, számos közjegyző érkezett, akik nem kevéssel járultak hozzá a kiterjedt és jól tagolt kolóniák rendszerének létrehozásához és megszilárdításához. ■
IRODALOM
Airaldi, G.: Studi e dacumenti su Genova e l'Oltremare [Tanulmányok és dokumentumok Genováról és a Tengerentúlról], Genova, 1974.
Balard, M.: La Romanie Génoise [A genovai Románia], Genova, 1978.
Balard, M.: Genes et l'Outre-Mer [Genova és Tengerentúl], Les actes de Caffa du notaire Lamberto di Sambuceto 1289- 1290 [Lamberto di Sambuceto caffai közjegyző 1289-90-ben készült iratai], Párizs-Hága, 1973.
Balard, M.: Genes et I'Outre-Mer [Genova és Tengerentúl], Actes de Kilia du notaire Antonio di Ponzo 1360 [Antonio di Ponzo kiliai közjegyző 1360-ban készült iratai], Párizs-Hága, 1980.
Balba, G. - Raiteri, S.: Notai genovesi in Oltremare. Atti rogati a Caffa e a Licostomo (sec. XIV) [Genovai közjegyzők a Tengerentúlon. Caffában és Licostomóban készült iratok (XIV. század)], Genova, 1973.
Batrianu, G. L: Actes des notaires génois de Péra et de Caffa de la fin du XIII siecle 1281-1290 [Genovai közjegyzők Pérában és Caffában a XIII. század végén készült okmányai], Bukarest, 1927.
Pistarino, G.: Notai genovesi in Oltremare. Atti rogati a Chilia da Antonio di Ponzo (1360-1361) [Genovai közjegyzők a Tengerentúlon. Antonio Ponzo Chiliában készített iratai], Genova, 1971.
Roccatagliata, A.: Notai genovesi in Oltremare. Atti rogati a Pera e Mitilene, 1408-1490 [Genovai közjegyzők a Tengerentúlon. Perában és Mütilénében készült okiratok 1408-1490], Genova, 1982.
Lábjegyzetek:
[1] Carlo Carosi közjegyző
[2] M. Balard: A középkori Mediterráneumban létesített genovai települések történetéhez, bevezetés P. Stringa: Genova és Liguria a Mediterráneumban c. művéhez, Genova, 1982. 19. old.
[3] Marco Polo: Il Milione, A. Lanza gondozásában, Róma, 1982. 28. old.
Visszaugrás
