Megrendelés

Romsics Gergely: A hallgatástól a kritikáig (Fundamentum, 2009/1., 31-40. o.)

A nemzetközi kapcsolatok elmélete és az emberi jogok

Absztrakt

"Praktikusan ez egyfelől annak a kérdésnek felel meg, hogy mennyire vagyunk képesek saját liberális rendünkben fellépni azok emancipációja és azok ágenciájának garantálása mellett, akik vagy az univerzális emberiség rendjében paradox módon definíció szerint nem emberré lettek (hiszen emberként élveznék az emberi jogokat), vagy pedig ebben a rendben folyamatosan fenyegeti őket egy újabb szuverén határmegvonás aktusa, amely kivethetné őket a rendből. Másfelől arra is választ kellene adnunk, hogy a humanitárius fellépések sikeresen nyitnak-e utat helyi politikai autonómiák keletkezése számára, vagy, éppen ellenkezőleg, olyan rezsimeket hoznak létre, amelyekből nehéz vagy lehetetlen az átmenet egy olyan rendszerbe, ahol jelentős mértékben önszervező, lokális forrású folyamatok tudnak megindulni."

A nemzetközi politika és az emberi jogok érvényesülése között a témáról írt egyik első jelentős monográfia szerzője szerint "szükségszerű feszültség" van.[1] Ennek a feszültségnek a forrása maga a nemzetközi rendszer szerkezete, amelyet a modern korban elsősorban a szuverenitás elvét elismerve-elismertetve sikerült stabilizálni. A szuverenitás elve és az emberi jogok egyetemessége pedig, szigorúan értelmezve őket, kölcsönösen kizárják egymást, ahogy erre már Carl Schmitt óta sokan rámutattak.[2] Sőt még amellett is felhozhatók történeti érvek, hogy maga az adottságok és konstruált konvenciók összességeként felfogott modern nemzetközi rendszer éppen annak a tudatos törekvésnek az eredményeként jött létre, hogy az univerzális normák érvényesíthetőségének gátat szabjanak.[3] Ennek az elvi ellentmondásnak a felismerése azonban csak a történet egyik fele. Éppen a konfliktusból következően a nemzetközi politikaelmélet számára folyamatosan felmerül két megkerülhetetlen problémakör. Az egyik a két elv kölcsönös koncessziók árán történő pragmatikus összeegyeztethetőségére vonatkozik, azaz az alkalmazás dilemmáira kérdez rá. A másik ennél általánosabb jellegű, és arra kérdez rá, hogy normatív erővel megfogalmazható-e olyan álláspont a mindenkori rendszerre vonatkoztatva, amely előírná az egyik vagy a másik elvrendszer következetes priorizálását a másik rovására, illetve hogy amennyiben ilyen állásfoglalásra szánjuk rá magunkat, úgy az milyen etikai-politikai következményekkel jár. Az alábbiakban ezt a két kérdést igyekszünk körüljárni. Először a klasszikus elméletek történetét áttekintve rámutatunk az emberi jogok kérdésének mostoha sorsára a nemzetközi kapcsolatok tudományterületén, majd megkíséreljük értelmezni annak a vitának a tétjét, amely az emberi jogok kérdését fontos problémává emelte a kilencvenes évek végén és az új évezred elején.

Az IR/HR mint üres halmaz

A nemzetközi kapcsolatok tudománya által az emberi jogokról alkotott kép a máig népszerű "klasszikus" felfogás leginkább leegyszerűsített változata szerint kimerült annyiban, hogy a politika primátusát hirdető International Relations (IR) a Human Rights (HR) komplex jogi-civilizációs konstrukcióját a politika alatti szinten helyezi el, és ennek megfelelően nem tulajdonít neki a szó szűkebb értelmében vett "nagypolitikai" jelentőséget. Ezt az álláspontot találjuk meg például Charles Beitz klasszikus, a politikai gondolkodás és a nemzetközi kapcsolatok viszonyáról szóló munkájában is, ahol Beitz kiemeli: "Bármilyen normatív nemzetközi politikaelmélet alapjait megteremteni kívánó vállalkozás szembetalálja magát azzal a jelentős szellemi hagyománnyal, amelyet gyakran "politikai realizmusnak" nevezünk, és amely tagadja egy ilyen elmélet lehetségességét."[4]

A nemzetközi kapcsolatok klasszikus iskolaalapítói ezen olvasat szerint egyszerre időtlenebb és változékonyabb jelenségekkel foglalkoztak, mint az emberi jogok kérdésköre: a nemzetközi politikát mint a veszély és az információhiány által jellemzett, az emberi önzés és az anarchikus rend szerkezete által meghatározott (és ennyiben állandó) területet definiálták, amely a szereplőktől rugalmasságot és alkalmazkodóképességet követel meg (ennyiben pedig változékony), és ezzel ki is zárja az emberi jogok valódi politikaformáló potenciálját.

Ha ezek mégis jelentőségre tesznek szert egy kormány külpolitikájában, úgy azt patológiai esetként kell kezelni, hiszen a "moralizáló külpolitika" szembefordul a rendszer vastörvényeivel. Ennek az álláspontnak az alátámasztására szokás Hans Morgenthau nagy munkájának bevezetőjét idézni, ahol a szerző kijelenti: "az emberi jogok védelmének elvét nem lehetséges következetesen alkalmazni a külpolitikában, mivel konfliktusba kerülhet és konfliktusba is került más érdekekkel, amelyek fontosabbak lehetnek az adott helyzetben az emberi jogok védelménél."[5] Aki ezzel a megfontolással szemben mégis kísérletet tesz a normák feltétlen érvényesítésére, az "utópikus és veszélyes, moralizáló, legalisztikus és ideologikus szempontok" alapján jár el, amelyek a rendszer stabilitását veszélyeztetik.[6] A nemzetközi politikában felelős cél egyedül a stabilitás lehet - ez pedig a szuverenitás elvének elfogadása révén mozdítható elő.[7]

- 31/32 -

A realista álláspont, továbbra is a bevett értelmezés szerint, nem amellett állt ki, hogy az emberi jogok politikai értelemben egyáltalán nem léteznek. Ehelyett azt vélelmezte, hogy megjelenésük a nagypolitikában, mint a normák érvényesülése általában, a mindenkori hatalmi érdekek függvénye. Ha politikai szereplők napirendre veszik ezeket, úgy azt jól felfogott érdekük diktálja, mint ahogy például a hidegháború idején történt, amikor az Egyesült Államok a szovjet rendszer bomlasztásának egyik eszközét látta a híres helsinki "harmadik kosárban".[8]

Ez az olvasat nem nélkülöz minden alapot. A sokáig domináns paradigmának számító, az előző bekezdésben hívószavai révén megidézett realista iskola csaknem minden alakváltozata egyformán elhanyagolta az emberi jogok részletes politikatudományi értelmezését, és az elméletből levonható praktikus következtetések valóban azt sugallják, hogy az IR és a HR olyan különböző hipotetikus világokban (a politika versus a jog világa) előforduló praxisokra vonatkozik, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Eszerint tehát nem lehet a nemzetközi rendszer természetére és kényszereire vonatkozó realista premisszákat elfogadni és az ezek által definiált világképben elhelyezni az emberi jogok valamilyen szubsztantív értelmezését. Ugyanez fordítva is igaz: ha az emberi jogok intézményének politikai értelmezhetőségéből indulunk ki, az az elképzelt világ, amelyben mozgunk, nem engedelmeskedik a realista vastörvényeknek. A maximum, amelyet a "klasszikus realista" George Kennan és a mai Mandelbaum a kérdést körüljárva meg tudott engedni, mindössze arra terjedt ki, hogy emberi jogi és egyéb morális kérdésekben az államok mindaddig felléphetnek támogatólag, amíg az egyéb reálpolitikai érdekeikkel nem ütközik.[9]

Az IR-HR szembenállás régi tézisét tovább erősíti, hogy amikor a realisták által két évtizeden át marginalizált liberális elméletek "nagy visszatérése" lezajlott a nemzetközi kapcsolatok tudományában, ez a folyamat anélkül ment végbe, hogy az emberi jogok és a nemzetközi politika viszonyának érdemi újragondolását eredményezte volna. Ez a hiány néhány klasszikus szerző és mű megidézésével jól illusztrálható. Stanley Hoffmann (ez az itthon néha sajátos módon realistaként számon tartott szerző, aki a liberális elméletalkotás egyik klasszikusának számít az angolszász kánonban) ugyan az elsők között törekedett munkáiban az ENSZ politikai értelmét és értelmezését megengedő keretek kidolgozására, ám a világszervezet számára is elsősorban a politikai nagyterek (táborok) és közösségek (államok) közé ékelődő szervezetként tűnt elemezhetőnek. Hoffmann például megengedte és remélte, hogy az ENSZ a harmadik világ országainak felügyelőjévé válhat, amennyiben a szuperhatalmak felismerik, hogy versengésük, a "harci övezet" kiterjesztése a posztkoloniális térségekre csak költségekkel járna, és a volt gyarmatok sorsának egyengetését ezért inkább egy elfogulatlan ügynökre (honest broker) bízzák a jövőben. Amellett is érvelt, hogy a nemzetközi politika szereplőinek köre alapvető módon kitágulóban van, és az állam mellett egyre inkább az egyén is bekerül a politikai imaginárius mezejébe. Ez pedig természetes módon magával vonja az egyén jogainak újragondolását és politikai súlyuk megnövekedését.[10] Azt azonban Hoffmann sem gondolta, hogy ez az átalakulás az emberi jogok kérdését a politikai folyamatok részévé tenné. Sokkal inkább úgy érvelt, hogy a politikai szereplők a jövőben döntéseik meghozatalakor új, a XIX. század diplomáciai kultúrája által még nem ismert normákat is mérlegelni fognak, és ezek között helye lehet az emberi jogoknak. Ezzel Hoffmann a politika előtti dimenzióba utalta a kérdést.

A liberális elméleteknek a hetvenes, illetve nyolcvanas éveket meghatározó inkarnációi sem változtatták meg az akadémiai IR viszonyát (illetve viszonyulásának hiányát) az emberi jogok kérdéséhez. A hetvenes éveket a transznacionális elmélet, illetve a komplex interdependencia elméletének kimunkálása határozta meg, amely egyaránt Joseph Nye és Robert Keohane nevéhez kapcsolható. Keohane és Nye az évtized első felében arra a kérdésre koncentrált, hogy a realista elméletcsalád államközpontúsága hogyan siklik el kormányzati és nem kormányzati szervezetek politikai jelentősége felett egy olyan korban, amikor vállalkozások, szakszervezetek, de gyakran egy-egy szakminisztérium is a kormányzati központtól függetlenül jár el meghatározott kérdésekben.[11] Az évtized második felében érdeklődésük inkább annak körüljárása felé fordult, hogy a kor globalizálódó gazdasága milyen függőségi rendszereket hoz létre, és ezek hogyan kényszerítik arra az államokat, hogy komplex kockázatmenedzsment stratégiákat alakítsanak ki.[12] Mindkét kérdésfeltevés a nemzetközi intézmények szerepének felértékelését eredményezte a gyakorlati alkalmazás során, amelynek eredményeként polgárjogot nyert és megszilárdult az együttműködés normák által szabályozott formáival foglalkozó úgynevezett rezsimelmélet. A rezsim kifejezés azonban elsősorban olyan szervezeteket jelölt, mint például az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement of Tariffs and Trade, GATT), illetve különböző kooperációs és koordinációs normákra utalt, és a szubsztantív tartalmak kérdését a legritkább esetben igyekezett körüljárni.[13]

A nyolcvanas években aztán Keohane a tudományon belül dominánssá vált strukturális realizmus

- 32/33 -

kritikájaként megkísérelte saját, úgynevezett módosított strukturális realizmusának kialakítását, amely a tudománytörténetben a neoliberális institucionalizmus néven vált ismertté. Ez a megközelítés azonban még a korábbiaknál is inkább az államok közötti interakciók normálhatóságának vizsgálatában határozta meg a kutatás célját, és elsősorban a legfontosabb szereplők (államok) között létrejövő együttműködési formák fenntarthatóságára vonatkozóan vezetett új eredményekre.[14] Az IR liberális elméletei, a liberalizmus és az emberi jogok közötti szoros politikai filozófiai kapcsolat ellenére látható idegenkedéssel viszonyultak a HR politikai értelmezésének dilemmájához, és a kérdésben gyakran a realista álláspontot ismételték, amely a normákra tett hivatkozásokban minden esetben stratégiai érdekérvényesítést vélt felfedezni.[15]

A klasszikus iskolák és új inkarnációik (a "neo"-izmusok) mérlegét megvonva tehát elsősorban az IR/HR problematika figyelmen kívül hagyását regisztrálhatjuk. Jelentős kivételként szinte csak a normatív tudományosság művelését egyre inkább előnyben részesítő idősödő Hoffmann említhető.[16] Hoffmann, miután egyik leghíresebb írásában felhívta a figyelmet a módszertani és antropológiai rövidlátás következményeként kialakult "tudományos vakfoltokra" az "amerikai társadalomtudománnyá" vált IR korpuszában, a nyolcvanas években megkísérelte a szuverenitást korlátozó, illetve átértelmező világpolitikai folyamatok elemzését. Ennek során arra a következtetésre jutott, hogy az intézményesülés, a világkereskedelem fejlődése és más hasonló kanti felhangú liberális eredmények után az utolsó lépés egy minőségileg új nemzetközi rend felé az emberi jogok érvényesítésének megerősített nemzetközi rezsimje lehet. Azonban még ő is "utolsó határként" határozta meg ezt a lehetőséget, amelynek bekövetkezte sok régi politikai törvényszerűségnek mondana ellent, és amely éppen ezért csak nagyon meggondoltan érvényesítendő, anélkül, hogy az emberi jogok nevében aktorok önkényesen és a szuverenitás elvét erőszakkal megsértve járnának el.[17] Végeredményben - Hoffmann gondolatkísérletei ellenére - azt mondhatjuk, hogy 1989 a bipoláris stabilitás álmába merülve érte a nemzetközi kapcsolatok tudományát, és ez az álom a hatalomról és a kooperációról szőtt álom volt, amelyben egy esetleges univerzális és szubszantív etika nem kapott helyett.

Az üres halmaz feltöltése

Az első részben bemutatott hiány értelmezéséhez célszerű az IR főáramán kívüli metaelméletet segítségül hívni. Az úgynevezett angol iskola, amely a tudományon belül idioszinkratikus megközelítése miatt sokáig elszigetelt vállalkozásként működött, a kezdet kezdetétől olyan fogalmi rendszerrel operált, amely nem másolta le az Egyesült Államok tudományos gondolkodását meghatározó ellentétpárt, azaz a nemzetközi politikáról való gondolkodás realista és liberális pólusok köré történő rendezését.[18] Míg Amerikában bevett gyakorlat volt a nemzetközi rendszer két lehetséges koncipiálásáról értekezni, amely szerint a realista pólust a konfliktusok és a relatív haszon hangsúlyozása, a liberálist pedig az együttműködés és az abszolút haszon elve határozza meg, addig a szigetországban az angol iskola alapítójának számító Martin Wight hármas felosztása honosodott meg.

Wight a nemzetközi kapcsolatokról való gondolkodásnak három alapvető alakváltozatát különböztette meg: a realista, a racionalista és a forradalmi hagyományt. Az első ezek közül nagyjából-egészében megfeleltethető az amerikai realizmus előképeinek (Thuküdidész, Machiavelli, Hobbes). A második és a harmadik hagyomány viszonya ugyanakkor lényegesen komplexebb, és közvetlen jelentőséggel bír az IR/HR problematika értelmezésében. Wight és követője, Hedley Bull ugyanis a racionalista iskolát Grotius nevével fémjelezte, míg a forradalmi gondolkodás archetipikus alakját Kantban pillantották meg. A különbségtétellel Wight azt emelte ki, hogy lehet úgy gondolkodni a normák jelentőségéről a nemzetközi politikában, hogy ennek az univerzumnak az alapvető, érdekellentétek és a központi hatalom hiánya által jellemzett vonásait nem tartjuk megváltoztathatónak, ám éppígy elgondolható a nemzetközi rendszer lényegi átalakulása-átalakítása is.[19]

Wight hármasa felől szemlélve a kortárs, liberálisnak nevezett elméletek a racionalista hagyomány folytatásaként szemlélhetők, hiszen szinte minden esetben a nemzetközi politika adott viszonyai között igyekeztek (az utópikus gondolkodás vádját elhárítandó) az együttműködés lehetőségeiről értekezni. A realizmussal való vetélkedésük által keletkező elméleti dualizmus azonban wighti nézőpontból hamis, illetve csonka: hiányzik mellőlük, pontosabban üres halmazként jelenik meg a nemzetközi rendszerre vonatkozó transzformatív gondolkodás paradigmája, amely ugyanakkor az európai politikai filozófiai hagyomány szerves része. Ez az üres halmaz végül a nyolcvanas évek végétől telítődött meg tartalommal az akadémiai IR kontextusában is - ekkor jelentkeztek ugyanis a politikai rendeket és rendszereket világképek, ideológiák és identitások eredőjeként értelmező konstruktivista elméletek, amelyek

- 33/34 -

saját előfeltevéseik révén (ideas all the way down) azt sugallták, hogy a mindenkori nemzetközi rend sohasem objektív szükségszerűségek produktuma, és mint kontingens egyensúlyi állapot, meg is változtatható.[20]

A történeti pillanat (1989) és az elméleti erjedés szerencsés találkozásának tekinthető úgynevezett konstruktivista fordulat (constructivist turn) végül az első olyan elméleti mező létrehozását eredményezte, amelyben az IR tudományterületén sikerült a HR szubsztantív értelmezése. A kilencvenes években és az új évezredben a konstruktivizmus főárama (amelyet időnként szociálkonstruktivizmusként különböztetnek meg) és az ehhez sok szállal kötődő szociológiai új institucionalizmus képes volt az emberi jogokat olyan intézményként koncipiálni, amelyek hozzájárulnak a politikai szereplők döntéseihez, amennyiben részei az egyes döntéseket, politikákat meghatározó kognitív univerzumoknak - azaz a döntéshozók és a mögöttük álló szervezetek identitásának és haszonkalkulációinak.[21] Ennek alapján az emberi jogok intézménye kettős jelentőséggel ruházódott fel. Egyrészt alaposan végiggondolandóvá vált, hogy megfelelést követelő normaként a HR hagyományát elvként elfogadó szereplők - a nyugati, liberális rend aktorai - számára az emberi jogok milyen módon részei a döntéseket kondicionáló és korlátozó kognitív keretnek.[22] Ebben az értelemben a nemzetközi rendszer egyes szereplői cselekvéseik során eleve elfogadnak bizonyos alapelveket, és döntéseikre ezek kényszerítőleg hatnak: fellépést, például intervenciót írhatnak elő, más esetekben pedig haszonnal kecsegtető döntéseket tilthatnak meg, például a kínzás alkalmazását. Fontos hozzátenni, hogy a nemzetközi politika régi, realista felfogásából azért annyi megmaradt a konstruktivizmus elméleteiben is, hogy ezek a szerzők sem a normakövetés feltétlen érvényesülését predikálták - mindössze azt állították, hogy különböző szereplők különböző súllyal szerepeltetni fogják a döntéseiket meghatározó mérlegelésekben az emberi jogok védelmének és kikényszerítésének imperatívuszát is. Így jobban teorizálhatóvá vált például az úgynevezett északi külpolitikai identitás, de az is, hogy a skandináv országoknál kevésbé elkötelezett szereplők döntéseiben hogyan és miért jelennek meg gyakran következetlenül emberi jogi megfontolások.

Ez a megközelítés ugyanakkor annak fényében nyerte el valódi jelentőségét, hogy összekapcsolódott az emberi jogi normák haszonelvű követésének vizsgálatával. Azt senki sem tagadhatta ugyanis, hogy számos olyan politikai szereplő működik a nemzetközi rendszerben, amelynek viselkedése egyértelműen ellentétben áll az emberi jogokkal, ugyanakkor erőfeszítéseket tesznek ennek elleplezésére. Ilyen esetekben - folytatódik a gondolatmenet - arról van szó, hogy a HR olyan intézményként képes működni, amely alig-alig kezdhető ki a nemzetközi politika 1989 utáni, példátlan liberális pillanatában, és a normákkal nem azonosuló aktorokat is normakövetésre vagy annak mímelésére készteti.[23] Ez pedig megnyitja az utat a normák terjedésének, a normatranszfernek a vizsgálata előtt: feltehetővé válik a kérdés, hogy az emberi jog normarendszerének számonkérése, a normakövetés ösztönzőkkel való elősegítése képes lehet-e az archaikus, "preliberális" szereplőket olyan mértékben a normakövetés politikájához kötni, hogy ez végül természetükké válik, ahogy történt ez a nyugati világ államaiban is.[24]

Ezek a megfontolások több lényeges következménnyel jártak. Az emberi jogi normák terjedése a liberális rend terjedésének indikátorává vált: minél több ország kezd tartózkodni ezek megszegésétől, annál előrehaladottabbnak tarthatjuk a nemzetközi rend liberális átalakulásának folyamatát. Általánosabb szempontból ez implikálta, hogy az emberi jogok kérdése a világ állapotának lakmusztesztjeként is működik: a HR megjelenhetett a kanti örökbéke-vízió korszerűsített változatának elemeként, az emberiség globális politikai teljesítményének értékmérőjeként is. A középszintű elemzés számára pedig a nemzetközi szervezetek szocializációs potenciáljának bizonyítékaként tett szert jelentőségre, és például a NATO-bővítés kontextusában a konstruktivista elméletalkotás számára, még a klasszikus biztonságpolitikai dimenzió jelentőségét is elhomályosítva, a "klubtagság" megszerzésével és gyakorlásával összefüggő közép-európai erőfeszítések fontos elemévé lépett elő.[25]

Ez az olvasat pedig szinte magától értetődővé tette, hogy a konstruktivista módszertan által lehetővé tett új vizsgálati módok és egy új, normatív és politikai értelemben vett liberális (kantiánus-wilsoniánus) kutatási irány között szoros szinergia alakult ki. A normatív megközelítés a nyugati államoktól határozott fellépést, elkötelezettséget és felelősségvállalást írt elő, a szuverenitás normáját pedig határozottan károsként állította be. A demokrácia, a "jó élet" megélésének lehetősége az emberi jogok tiszteletben tartása nélkül elképzelhetetlen - és ezért az új politikai liberális és módszertani szempontból konstruktivista érvelés szerint a nemzetközi intervencionizmus és szocializáció új vagy megerősített rezsimjeire van szükség, amelyben a nyugati államok központi szerepet vállalnának.[26] Az egyik legismertebb szerző, David Held szerint "a leendő kozmopolita demokratikus jog azon demokratikus államok és civil társadalmak akaratából születne, amelyek ren-

- 34/35 -

delkeznek a szükséges politikai ítélőerővel és képesek felismerni, hogy a politikai praxisok és az intézmények milyen átalakítása szükséges az új regionális és globális körülményekhez való alkalmazkodás során".[27]

Heldet követve sokan álltak ki az új demokratikus-univerzális normák mellett, és úgy tűnt, hogy az emberi jogok kérdése évtizedek után központi szerepet játszik majd a posztvesztfáliai jövő alakításában.[28] Bár ezek a szerzők is elismerték, hogy az emberi jogi normák érvényesülése egyenetlen, ezt egyfelől az államközpontú gondolkodás kognitív zárványaival magyarázták, másfelől bizakodva tekintettek az emberi jogok területén működő nemzetközi szervezetek egyre nagyobb tömege és súlya felé.[29] Meggyőződésem szerint ma már kijelenthető, hogy az ezredfordulón a politikai liberalizmus legnagyobb és legradikálisabb új generációja jelentkezett a nemzetközi politikaelméletben a Népszövetség-ügy körül létrejött értelmiségi koalíció óta, amely sok szempontból hatott a közelmúlt eseményeire is - például megengedve és elősegítve a terrorellenes háború humanitárius vállalkozásként történő beállítását.

Ha azonban 1989-et fordulópontnak tartjuk nemcsak a világtörténelemben, de az IR diszciplináris történetében is, úgy ez utóbbi szempontból 2001 jelentősége sem kerülhető meg. A terrortámadásokat követő új intervencionizmus és külpolitikai aktivizmus a konstruktivista elméletek posztmodern variánsai és általában véve az úgynevezett kritikai IR[30] számára ez idő körül egybeforrott a kilencvenes évek humanitárius és liberális nemzetközi praxisával, és az emberi jogok politikai dimenziójának újragondolását eredményezte. Ebben az érvelésben az emberi jogok az emancipatorikus természetjogi hagyománynak a magterületeken (az atlanti világban) koncentrálódó hatalom általi kooptációjának termékeként jelennek meg. Eszerint a jog rendelkezik emancipatorikus potenciállal, de csak addig, amíg a politikai hatalom gyakorlói nem képesek azt manipulálni, tehát ameddig a jog olyan közjószágként létezik, amelyet bárki, illetve bármilyen csoport képes invokálni. Az emberi jogok erre alkalmasak lennének elvben, ám konkrét történeti intézményesülésük éppen ennek a potenciálnak az elvesztését eredményezte, amennyiben egy államok vagy államközösségek által politikai érdekeknek megfelelően alkalmazható diszkurzív rendet testesítenek meg, amely éppen a társadalmak számára zárja ki az emberi jogokra való támaszkodást. A gyakorlatban ugyanis e kritikai szerzők szerint az a látszólagos nagyfokú következetlenség, amellyel az emberi jogokra történő hivatkozások megjelennek a politikai beszédben és a politikai cselekvések legitimálásában, azzal magyarázható, hogy a XX. század nemcsak az emberi jogok egyre szélesebb értelmezésének a korszaka, hanem a régi természetjogi hagyomány államok általi appropriációjának és monopolizálásának az ideje is, ami leginkább az ENSZ működésében és döntéseiben érhető tetten.[31]

Ez az érvelés két normatív gondolati utat enged meg. Egyfelől feltehető a kérdés, hogy milyen módon történhetne meg az emberi jogok "kiszabadítása" a szuverenitás rendje alapján konfigurált nemzetközi politika "karmai közül", azaz hogyan lenne helyreállítható a HR forrásaként azonosított természetjogi hagyomány érvényesülése. Ez a kérdésfeltevés dominált az angol iskolához sok szállal kötődő brit kritikai elmélet első nemzedékében, amelyet olyan szerzők fémjeleznek, mint Andrew Linklater vagy Chris Brown. Számukra a nemzetközi politika felfogható lassú és korántsem egyenes vonalú haladásként egy olyan kozmopolita rend felé, amelyet a normák, így a HR egyre erőteljesebb, egyre kevésbé manipulálható érvényesülése jellemez, szorosan összefüggésben az egyénnek a nemzetközi politika alapvető szereplőjeként történő pozicionálásával és az állam, illetve a szuverenitás meghaladásával. Mint az angol iskolára és főleg Hedley Bullra visszatekintő, de a frankfurti iskolából is táplálkozó brit kritikai elmélet másik klasszikusa, Ken Booth fogalmazott, "1948-ban az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata megteremtette a lehetőséget az egyén újra középpontba helyezésére. [gondolom, saját fordítás, ugye? mármint a szerzőé] Olyan építőelem került a helyére, amely a posztszuverén államok által alkotott világban működő kozmopolita demokrácia felé mutat. [...] Ez a remény azt ígéri, hogy apránként meghaladhatjuk a koncentrációs tábor - a legjellegzetesebben szuverén tér - hagyományát, és a globális emberi lényt és a globális emberi létezést újra felfedező kozmopolita demokráciához léphetünk egyre közelebb, melynek alapja az én mint másik politikája, amely az ember(i)ségben való osztozás jelvényét hordozza [badges with common humanity]."[32]

Ez a megközelítés tehát az emberi jogokat a szuverén erőszakgyakorlás hagyományával szemben kijátszható, történetileg lassan egyre nagyobb tehetetlenségi erőre szert tevő normarendszerként képzeli el, amely egy eljövendő világtársadalom felé mutat, illetve annak ígéretét hordozza.[33]

A másik gondolati út, a kritikai iskola újabb, posztstrukturalista ihletésű nemzedékének érvelése ezzel szemben a szuverén praxisok átalakulásának, nem pedig eltűnésének tételéből indul ki. Ennek megfelelően az emberi jogok emancipatorikus-kozmopolita potenciáljával szemben is pesszimista, és

- 35/36 -

egy új szuverén rend által kooptált intézményként írja le azokat. Ez az új szuverén hatalom számos nevet kapott az elmúlt években, ám ezek közös jegye, hogy valamilyen módon a globális hatalomprojekció egyszerre birodalmi és liberális gyakorlatára utalnak. Ebben a megközelítésben a liberális rend kanti univerzalizmusa szorosan összefonódik a schmitti politikai fogalmával [politikafogalommal? vagy valóban a "politikai" melléknév! fogalmával?]: a liberális rend nem a politika, így a politikai erőszak meghaladásának útjaként értelmeződik, hanem éppen a politika totalizálásának instanciájaként.[34] A gondolatmenet szerint ugyanis a liberális globális kormányzat univerzális ambíciói egyfelől potenciálisan minden egyént egyenlővé tesznek, azonban a normával szembeforduló szereplőket az "emberiségen kívülre" utalják, tehát radikálisan dehumanizálják és "nem alannyá" minősítik, akivel (amivel) szemben bármilyen jogi, fizikai és strukturális erőszak alkalmazható. A HR ebben a folyamatban a másság termelésének eszközévé válik: olyan retorikai alakzat, amely megengedi a normát megsértők nem alanyként, metafizikai ellenségként történő pozicionálását és egy új, a nemzetközi jog régi rendjét felrúgó globális hatalom korlátlan működését a rendszerben.[35]

Hozzá kell tenni, hogy ezek a szerzők messze nem minden esetben azonosítják az Egyesült Államokat ennek az univerzalizmusnak a kizárólagos hordozójaként. Sokkal jellemzőbb egy sokközpontú, decentrált és decentralizált globális liberális kormányzat víziója, amely számtalan helyen és ágens révén kezd a világban új szuverén határkijelölő és szubjektiváló praxisokba. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az államépítés egész filozófiája és gyakorlata, amely meghatározza a globális rend perifériájára vagy azon kívülre szorult állam és társadalom "visszafogadásának" feltételeit, de egyes szerzők szerint ilyen még a segélyszervezetek által gyakorolt lokális kvázi szuverén eljárásmód is, amely a menekülttáborban és/vagy a válságövezetben újradefiniálja a biológiai létezéshez való jogot és a létezés fenntartásához szükséges javak megszerzésének útját-módját.[36] Ezzel, zárul a gondolatmenet, az emberi jogok intézményrendszere részéve válik annak a liberális birodalmi praxisnak, amely - Rómához és más előképekhez hasonlóan - harcot hirdet saját rendjének kiterjesztésére, a rendbe be nem illeszthető politikai közösségek felszámolására, és végeredményben éppen a politikai cselekvést lehetetleníti el az életet alapvető, biológiai aspektusaiban is szabályozó, nem vitatható antipolitikája révén.

Mára az emberi jogok kérdése a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik égető, de korántsem kialakult részterületévé vált. Az Egyesült Államok szaktudományossága máig kevésbé veszi figyelembe, és az emberi jogokról való beszéd inkább része a politikának, mint a szigorúan vett tudományos tevékenységnek. Az amerikai konstruktivisták legbefolyásosabb képviselői ezzel egy időben nagyon is működő és politikai hatásokat kiváltó erőként értelmezik, míg Európában konstruktivisták és kritikai konstruktivisták vetélkednek a kérdés újrafogalmazásának jogáért.

Egy szorongó álláspont

Végezetül nem kerülhetem meg, hogy vázlatosan bár, de megkockáztassak néhány megjegyzést az IR/HR problémakomplexum szerkezetéről, amelyek nem valamely elméleti iskola elemzését adják vissza néhány bekezdésben, hanem közvetlenül a viszonyra magára vonatkoznak. Kiindulópontul nem azt a leginkább Giorgio Agamben nevével fémjelezhető megközelítést választom, amely a hatalmat mindenképpen szuverén hatalomként koncipiálja, és ezzel szemben egy fiktív vagy történeti "másik világba" való megtérést hirdet, amelyben a társadalmi szereplők "természetes" politikaisága az állami vagy posztállami szuverén rend béklyóitól nem gátoltan képes kibontakozni és a társadalmakat rendezni.[37] Ez a megközelítés kiválóan alkalmas az emberi jogok szélsőséges megsértésének megkülönböztetett színhelyeit - a koncentrációs tábort, a gulágot, a CIA-börtönöket - az állandósuló kivételes állapot helyeiként, a zoé, a "csupasz élet" termelésének üzemeiként elemezni, felmutatva a technicizált szuverén hatalmi működés dehumanizáló potenciálját.[38] Arra is felhívja a figyelmet, hogy komplex humanitárius szükséghelyzetek hogyan alakulhatnak a globális szuverenitás alaköltésének színterévé, és lehetővé teszi a menekülttábor és a történelem egyéb táborainak kritikai célú egymás mellé helyezését. Gyengéjének tartom azonban, hogy mivel kizárólagos értelmezési keretként működik, nem teszi értelmezhetővé a hatalom struktúráin belül kibontakozó "puha" ellenőrzési és emancipációs stratégiák érdemi tárgyalását, mivel szélsőségesen elvonatkoztató, úgynevezett politikai ontológiaként a társadalmi-politikai folyamatok minden instanciáját saját megkülönböztetett ellentétpárjainak fényében szemléli.[39] Ezért - bár Agamben és a posztstrukturalista-kritikai IR-hoz sorolt követői talán mindenki másnál hatásosabban mutatnak rá a mai és a mindenkori rendben rejlő kegyetlenségre, jogfosztásra és marginalizációra - inkább egy olyan kevésbé formalista keretben tartom lehetségesnek a problematika tárgyalását, amely képes kijátszani egymással szemben

- 36/37 -

a liberális rendbe belekódolt autonómia- és hatalomgyakorlási elveket.

Ennek a kettősségnek a megértéséhez különösen alkalmasnak tűnik Michel Foucault kései munkásságának (ezt a korszakot a Felügyelet és büntetéstől[40] számítva) talán túlságosan szabad továbbgondolása. Ebben a vállalkozásban nagyban támaszkodom szerzőtársam, Strausz Erzsébet Foucault-értelmezésére, amelynek lényegi eleme, hogy megkezdi a hatalom két megkülönböztetett jelentőségű jelenségeként/hatásaként (effets du pouvoir) felfogott szuverenitás és governmentalitás összehasonlító elemzését. Ez annak a gondolatnak a végsőkig való tágítása, amely egyfelől óvakodik a hatalom valamilyen általános elméletének a megalkotásától vagy tételezésétől, ugyanakkor a hatalom karakterisztikus modern megjelenési/működési formáit magukat is elemezhetőként definiálja azokkal az eszközökkel, amelyekkel Foucault az egyén vagy a jog fogalmát újragondolhatónak vélte. Ebben a felfogásban tehát az in abstracto nem teorizálható hatalom két történetileg kialakult és történeti jelentősége következtében különleges érdeklődésre számot tartó alapvető működési módja közötti feszültség által jellemzett térben kerül sor az elemzésre.[41]

Ennek a feszültségnek az oka a szuverén hatalom és a kormányzati hatalom működése között azonosítható különbségek sora. Tömören ezt úgy jellemezhetjük, hogy a szuverén hatalom minden esetben önmagára utal vissza, magamagát jeleníti meg működése során, aminek a célja (itt látható a kapcsolódás Agambenhez) az egyén létrehozása a már létező egyén újraalkotása és önmagához való kapcsolása során.[42] Ez az alávetés/létrehozás (Foucault az assujettissement szót használja, de hangsúlyosan nem csak az eredeti értelmében) szembeállítható azzal a hatalomgyakorlási formával, amely az újkori Európában jelenik meg, komplex átalakulási folyamatok nyomán, és amelynek központi jellemzője, hogy az egyént arra szocializálja, hogy a társadalomban elfoglalt saját helyét egyszerre tanulva és értelmezve vegyen részt a közösség életében, amelyet a hatalom egyértelmű centrum nélkül, sok ponton fellépve és szabályozva határoz meg.[43] Ennek korai és bizonyos társadalmi kontextusokban fennmaradó formáit azonosítja megfigyelésként/fegyelmezésként, míg késő modern formájaként az ellenőrzést határozza meg, ami a korábbi alakváltozat decentrálttá és kevésbé tapinthatóvá, egyben azonban mindenütt jelenlévővé válásának eredménye. Ám legalábbis a liberális társadalmakban ezek a formák az egyén autonóm cselekvéseinek helyeiként is működnek, és ezért nem zárják ki eleve a szabadságok értelmezhetőségét, hanem sokkal inkább arra figyelmeztetnek, hogy ezek nem valamilyen eszmei értelemben tökéletes és önmagában elgondolható "szabadság" konkrét megvalósulási formái, hanem hatalmi működések által létrehozott és keretbe foglalt autonómiák. A hatalom és az ellenállás helye így Foucault késői politikai gondolkodásában azonosként definiálódik.[44]

Ám miért releváns mindez az emberi jogok és a nemzetközi politika viszonyának értelmezésében? Meggyőződésem szerint azért, mert figyelmeztet annak veszélyére, ha a szabadságokat, így például az emberi jogokat is, úgy próbáljuk nemcsak dogmatikai szempontból, de szociológiai valóságként is elgondolni, mint amelyek sui generis létezhetnek. Ezzel szemben egy - legalábbis lazán - Foucault-hoz köthető szemléletmód azonnali és szükségszerű nexust teremt az IR és a HR világai között: utóbbit csak úgy véli elemezhetőnek, ha elfogadjuk, hogy a nemzetközi politikaként emlegetett zónában, amely maga is különböző hatalomeffektusok révén jön létre, az emberi jogok intézményrendszere szükségszerűen azt a formát ölti, amelyet a hatalom működő "operátorai" megengednek. Ez azonban kiegészül azzal az elméleti figyelmeztetéssel, hogy ezek a formák maguk is az ellenállás helyeivé válhatnak, sőt válnak is, amennyiben saját definíciójukban hordozzák az egyén bizonyos szabadságainak elismerését.

Ebben a megközelítésben az emberi jogok egyszerre úgy jelennek meg, mint a nyugati magtársadalmak közössége vagy birodalma által megszabott univerzális minimum központi elemei, tehát egy olyan egyénfogalom részei, amely nem tagadható meg senkitől, aki helyet kap az általában vett emberiségben. Ez kettős következménnyel bír: egyrészt létrehoz egy új páriastátuszt, a nem egyének csoportját, amelyhez az egyén nyugati minimumfogalmát elutasító és ezt az elutasítást politikai cselekvéssé alakító közösségek tagjai sorolódnak. Ez egy új szuverén határmegvonás - az assujettissement eljárásának megismétlése vagy kiterjesztése a "szűzföldekre", amely azonban a globális programnak megfelelően deterritorializált. Bárki, bárhol nem egyénné válhat, ha igaznak találtatik, hogy politikaisága az emberi jogok tartalmaival nem összeegyeztethető ellentétben áll. Velük szemben a belül levők csoportja található, magjában azokkal, akik már élvezik az emberi jogok védelmét, perifériáján pedig azokkal, akik számára ennek garantálása még nem sikeres. A napjainkban zajló, a nyugati magállamok ágenseihez köthető kegyetlenkedések, öntörvényű fellépések és intézményesített jogfosztások jelentős része interpretálható olyan hatalmi működések lenyomataiként, amelyek körében nem sikerül döntést vagy megfelelő döntést hozni a határmegvonásról - az-

- 37/38 -

az hogy valamely személy a határ melyik oldalán is foglal helyet. Így lehet a házát és családját féltő iraki férfi felkelővé, a felkelő a terroristák szövetségesévé - és, fordítva, a felkelő megtévesztett egyénné, a fogoly megmentendő alannyá.[45]

Másrészt azonban ebben a helyzetben azonnal megkezdődik legalább két ellentétes folyamat is: az ügynökségek, közösségek és egyének hálózataiban működő kormányzatiság folyamatosan támogatja, de alá is ássa a szuverén birodalmi határmegvonások gyakorlatát. Ebben a kontextusban az emberi jogok úgy jelennek meg, mint amelyek saját maguk nevében tett korlátozása sem megengedhető, amelyek a kivétellel szembeni norma végső szupremáciáját hordozzák magukban, és az archaikus-elnyomó hatalom politikai kilengéseivel szemben éppúgy az egyén védelmét és emancipációját tűzik zászlajukra, mint a felvilágosult és globális liberális szuverenitás határmegvonó aktusaival szemben. Ebben az értelemben a HR olyan erőforrás, amely felhasználható a kormányzatiság uralkodó szellemisége által elvben garantált autonómiák védelmére és visszakövetelésére, a HR-rel kapcsolatban az IR perspektívája felől feltehető legfontosabb kérdés pedig az, hogy a nemzetközi kormányzatiság jelenlegi intézményesülése mennyire hatékony ügynökeit hozta létre/engedi működni az emberi jogok erőforrásából táplálkozó emancipációnak és ellenállásnak - vagy épp ellenkezőleg, ezek az ügynökök maguk is a nem nyugati alany politikai ágenciától való megfosztásában működnek közre. Praktikusan ez egyfelől annak a kérdésnek felel meg, hogy mennyire vagyunk képesek saját liberális rendünkben fellépni azok emancipációja és azok ágenciájának garantálása mellett, akik vagy az univerzális emberiség rendjében paradox módon definíció szerint nem emberré lettek (hiszen emberként élveznék az emberi jogokat), vagy pedig ebben a rendben folyamatosan fenyegeti őket egy újabb szuverén határmegvonás aktusa, amely kivethetné őket a rendből. Másfelől arra is választ kellene adnunk, hogy a humanitárius fellépések sikeresen nyitnak-e utat helyi politikai autonómiák keletkezése számára, vagy, éppen ellenkezőleg, olyan rezsimeket hoznak létre, amelyekből nehéz vagy lehetetlen az átmenet egy olyan rendszerbe, ahol jelentős mértékben önszervező, lokális forrású folyamatok tudnak megindulni.

Ezen a ponton már csak részletes empirikus elemzés segíthetne tovább, amely meg tudná válaszolni, hogy milyen módon és elterjedtséggel zajlanak a világban olyan archaikus (etnicista vagy autoriter) vagy liberális szuverén határmegvonások, amelyek a kritikai IR nézőpontjából nem egyéneket, a HR perspektívájából pedig nem embereket hoznak létre, és ezek működése mennyiben korlátozható a különböző politikai terekben. A továbblépéshez arra is választ kellene adnunk, hogy a jogvédelem intézményei mennyiben az emancipáció és mennyiben aznyes kiterjesztés/megvonás intézményei, azaz milyen módon képesek vagy nem képesek elszakadni az assujettissement szuverén gyakorlatától és egy jogkiterjesztő kormányzatiság gyakorlatával helyettesíteni azt.

Önmagában az a tény, hogy erről a vélekedések ma a világban jelentősen megoszlanak, azt bizonyítja: az emberi jogok kérdése mára (nemzetközi) politikaiságunk, politikai ágenciánk konstitutív elemévé vált, és ennyiben működő politikai erőnek tekintendő. A nemzetközi kapcsolatok tudományának több évtizedes hallgatása a kérdésről véleményem szerint végérvényesen a múlté. írásom utolsó részében ugyanakkor amellett igyekeztem érvelni, hogy a "minden veszélyes" foucault-i intése alól az emberi jogok területe sem jelent kivételt: a nemzetközi politika Foucault által inspirált bármilyen interpretációja szükségszerűen szembetalálja magát azzal a dilemmával, hogy az egyén és az intézményeket konfiguráló hatalmi működések megértése segíthet csak hozzá ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, egy adott időpontban vagy helyen az emberi jogok rendszere milyen erőforrásként működik. Az általánosításoknak mindig ellenálló, egyszerre történeti és posztstrukturalista gondolkodás nagy érdeme, hogy rámutat: nem paradox az a helyzet, amikor vizsgálódásaink során ellentétes hatásokra, erőkre bukkanunk. Ezek játéka definiálja a mindenkori helyzetet, és aligha vitatható, hogy az emberi jogokat ma egyaránt felhasználják kegyetlen politikai praxisok legitimálására, távoli országok lakosainak nyugati magtársadalmakkal szembeni politikai eszköztelenítésére, és ezeknek a praxisoknak a korlátozására vagy felszámolására, ahogy lokális, archaikus szuverenitások működésének korlátozására is. Személyes véleményem, hogy - ha a korai kritikai IR optimizmusa 2001 után már nem is tűnik védhetőnek - az emberi jogok nevében zajló intézményesülési folyamat hosszabb távon mindenképpen produktív lesz, mivel eredményeként olyan ügynökök születnek, amelyek egyre inkább képesekké válnak az emancipációk és az ellenállások támogatására, elősegítésére.

A fenti gondolatmenetből ugyanakkor az is következik, hogy ez a normatív predikció csak akkor teljesülhet, ha folytatódik a jogvédelem ügynökeinek elszakadása a szuverén praxisok hatalmi központjaitól, és egyben felerősödik az a lokalizációs és hálózatosodási trend, amelynek eredményeként ezek működése nem egy globális/univerzális vagy éppen neokolonialista paradigmához igazodik, hanem

- 38/39 -

a konkrét egyén és csoport működéséhez szükséges erőforrások közé sorolódik be. Ez a folyamat nagyjából tükrözné azt az átalakulást, amely javában zajlik a fejlesztéspolitikában (a globális aid and development programjának felcserélése a mezo- és mikroszintű, valamint nem újratervező, hanem támogató fejlesztések stratégiájával), és amely talán már a HR intézményrendszerében is megkezdődött.

A jogtudományhoz ez a bevallottan nagyon is politikai gondolatmenet két módon szól. Felteszi azt az elvi kérdést, hogy ez vajon egy természetjogi hagyományhoz való megtérést implikál-e, illetve egyáltalán értelmes-e a két fogalom konstruktív megkülönböztetése. Másrészt rákérdez arra, hogy vajon mennyiben képzelhető el az emberi jogok olyan újragondolása, amely megakadályozná ezek dehumanizáló praxisokban való felhasználását, és összefügg-e ez az újragondolás a lokális különbözőségek és az emberi jogok normarendszere között az eddiginél szorosabb és sűrűbb kapcsolódások kialakításával. ■

JEGYZETEK

[1] R. John Vincent: Human Rights and International Relations, Cambridge, Cambridge University Press, 1986, 1.

[2] John Charvet: The Idea of State Sovereignty and the Rights of Humanitarian Intervention, International Political Science Review, 1997, 39-48.

[3] Hugh Dyer: Moral Order/World Order, London, New York, Macmillan, 1997, 44.

[4] Charles Beitz: Political Theory and International Relations, Princeton, Princeton University Press, 1979, 13.

[5] Hans J. Morgenthau: Politics among Nations: The Struggle for Power and Peace. New York, A. A. Knopf, 1985[6], 7.

[6] Hans J. Morgenthau: Dilemmas of Politics, Chicago, University of Chicago Press, 1958, 65.

[7] Raymond Aron: Peace and War. A Theory of International Relations, London, Weidenfeld and Nicolson, 1966, 373-403.

[8] Vincent (1. vj.) 54-65, kül. 57.

[9] George F. Kennan: Morality and Foreign Policy, Foreign Affairs, 1985-1986/2, 205-218, kül. 209, illetve a Clinton-adminisztráció kritikájaként lásd Michael Mandelbaum: Foreign Policy as Social Work, Foreign Affairs, 1996/1, 16-32.

[10] Stanley Hoffmann: The Role of International Organization. Limits and Possibilities, International Organization, 1956, 357-372.

[11] Robert O. Keohane, Joseph S. Nye: Transgovernmental Relations and International Organizations, World Politics, 1974, 39-62.

[12] Robert O. Keohane, Joseph S. Nye: Power and Interdependence. World Politics in Transition, Boston, Little, Brown and Company, 1977.

[13] Steven D. Krasner: Regimes and the Limits of Realism. Regimes as Autonomous Variables, International Organization, 1982, 497-510.

[14] Robert Axelrod, Robert O. Keohane: Achieving Cooperation under Anarchy. Strategies and Institutions, World Politics, 1985, 226-254; Robert O. Keohane: International Institutions: Two Approaches, International Studies Quarterly, 1988, 379-396.

[15] Evan Luard: Human Rights and Foreign Policy, Oxford, Pergamon Press, 1981, 4-5.

[16] A fiatal Morgenthautól is található egy írás, amelynek gondolatmenetét azonban nem folytatta, noha ígéretes módon veti fel egy új nemzetközi moralitás szükségességét, amelynek egyik építőköve az emberi jogok elismerése lenne. Hans J. Morgenthau: Diplomacy, Yale Law Journal, 1946, 1067-1080.

[17] Stanley Hoffmann: Reaching for the Most Difficult. Human Rights as a Foreign Policy Goal, Daedalus, 1983, 19-49, kül. 19. és 37, Uő: Duties Beyond Borders. On the Limits and Possibilities of Ethical International Politics, Syracuse, NY: Syracuse University Press, 1981, 108-120.

[18] Richard Little: The English School's Contribution to the Study of International Relations, European Journal of International Relations, 2000, 395-422.

[19] Wight gondolata végleges formában csak posztumusz kötetében jelent meg, de "informálisan", az angol egyetemi élet kapillárisain keresztül és egyéb írásai révén már jóval korábban hatalmas hatást fejtett ki - bár kétségtelenül csak a szigetországban. Martin Wight: International Theory: The Three Traditions, Leicester, London, Leicester University Press, 1991.

[20] Jeffrey T. Checkel: The Constructivist Turn in International Relations Theory (Review Article), World Politics, 1998, 324-348.

[21] Thomas A. Koelble: The New Institutionalism in Political Science and Sociology, Comparative Politics, 1995, 231-243.

[22] Ennek legnagyobb hatású kifejtése, amelyet a BISA éves díjával ismert el: Christian Reus-Smit: Human Rights and the Social Construction of Sovereignty, Review of International Studies, 2001, 519-538. Lásd még Kathryn Sikkink: The Power of Principled Ideas: Human Rights Policies in the United States and Western Europe, in Ideas and Foreign Policy, eds. Judith Goldstein, Robert O. Keohane, Ithaca, Cornell University Press, 1993, 139-172.

[23] Darren Hawkins: Explaining Costly International Institutions. Persuasion and Enforceable Human Rights

- 39/40 -

Norms, International Studies Quarterly, 2004, 779804.

[24] Ezzel kapcsolatban az Európai Unió kontextusában folyt különösen intenzív elméletépítés. Kurrens konstruktivista eredményekhez lásd Ian Manners: Normative Power Europe: A Contradiction in Terms?, Journal of Common Market Studies, 2002, 239-242; Helen Sjursen: The EU as a 'Normative Power'. How Can This Be?, Journal of European Public Policy, 2006, 234-251, kül. 236-239.

[25] Daniel C. Thomas: Human Rights Ideas, the Demise of Communism, and the End of the Cold War, Journal of Cold War Studies, 2005/2, 110-141; Pamela Jordan: Does Membership Have Its Privileges? Entrance into the Council of Europe and Compliance with Human Rights Norms, Human Rights Quarterly, 2003, 660-688.

[26] Martin Shaw: Global Society and International Relations. Sociological Concepts and Political Perspectives, Cambridge, Polity, 2005, 180-181.

[27] David Held: Democracy and the Global Order. From the Modern State to Cosmopolitan Governance, Stanford, Stanford University Press, 1995, 232.

[28] Daniele Archibugi: Principles of Cosmopolitan Democracy in Re-imagining Political Community, eds. Daniele Archibugi, David Held, Mathias Köhler, Cambridge, Polity, 1998, 198-228.

[29] Charles W. Kegley: Thinking Ethically about Peacemaking and Peacekeeping, in Peacekeeping and Peacemaking. Towards Effective Intervention in Post-Cold War Conflicts, eds. Thomas Woodhouse, Robert Bruce, Malcolm Dando, New York, MacMillan, 1998, 21-22; Jack Donnelly: Universal Human Rights in Theory and Practice, Ithaca, Cornell University Press, 2003, 127-154; David P. Forsythe: Human Rights in International Relations, Cambridge, Cambridge University Press, 2000, 55-213.

[30] Munkámban kritikai IR-nak nevezem a posztpozitivista konstruktivista, illetve reflexivista áramlatokat, így az újmarxizmusokat, a kritikai elméletet, a feminizmust, a posztstrukturalizmust és posztkolonializmust.

[31] Ennek a gondolatmenetnek a csíráját már az első jelentős monográfiában - Vincent (1. vj.) - megleljük, amely az angol iskola és az örökségét a leginkább felkaroló, egyben azt radikálisan átértelmező brit kritikai elmélet találkozási pontján helyezhető el. Azóta a posztstrukturalista jogtudomány és IR határterületén született ezt a tézist sokkal élesebben kifejtő, illetve azt az ezredforduló eseményeire alkalmazó könyv egyaránt. Costas Douzinas: Human Rights and Empire. The Political Philosophy of Cosmopolitanism, Routledge-Cavendish, 2007; David Chandler: From Kosovo to Kabul. Human Rights and International Intervention, London, Pluto Press, 2002.

[32] Ken Booth: Three Tyrannies, in Human Rights in Global Politics, eds. Tim Dunne, Nicholas J. Wheeler, Cambridge, Cambridge University Press, 1999, 31-70, kül. 65-66.

[33] Andrew Linklater: The Transformation of Political Community. Ethical Foundations of the post-Westphalian Era, Cambridge, Polity Press, 1998, illetve újabbban uő: The Harm Principle and Global Ethics, Global Security, 2006, 329-343; Chris Brown: Reimagining International Society and Global Community, in Globalization Theory. Approaches and Controversies, eds. David Held, Anthony McGrew, Cambridge, Polity Press, 2007, 171-189.

[34] Andrew Norris: 'Us' and 'Them': The Politics of American Self-Assertion after 9/11, Metaphilosophy, 2004, 249-272; Jef Huysmans: International Politics of Insecurity: Normativity, Inwardness and the Exception, Security Dialogue, 2006, 11-29.

[35] Julian Reid: The Biopolitics of the War on Terror: A Critique of the 'Return of Imperialism'. Thesis in International Relations, Third World Quarterly, 2005, 237-252; William Rasch: Human Rights as Geopolitics: Carl Schmitt and the Legal Form of American Supremacy, Cultural Critique, 2003, 120-147.

[36] Jenny Edkins: Sovereign Power, Zones of Indistinction and the Camp, Alternatives, 2000, 3-25; Julian Reid, Mick Dillon: Global Governance, Liberal Peace and Complex Emergency, Alternatives, 2000, 11-138.

[37] Giorgio Agamben: Homo Sacer. Sovereign Power and Bare Life, Stanford, Stanford University Press, 1998.

[38] Claudia Aradau: Law Transformed: Guantanamo and the 'Other' Exception, Third World Quarterly, 2007, 489-501.

[39] Thomas Lemke: Zone of Indistinction. A Critique of Giorgio Agamben's Concept of Biopolitics, Outlines. Critical Social Studies, 2005, 1-13.

[40] Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, ford. Fázsy Anikó, Csűrös Klára, Budapest, Gondolat, 1990.

[41] Erzsébet Strausz, Gergely Romsics: The non-Wars of Empire. Paper presented at the 2009 ISA Convention, 15-19 March 2009, New York, http://www.allacademic.com/meta/p311039_index.

[42] Michel Foucault: Society Must Be Defended, in M. F.: Society Must Be Defended: Lectures at the College de France, 1975-76, eds. Mauro Bertani, Alessandro Fontana, New York, Picador, 2003, 43-45. Recenzió a kötetről magyarul: Kelemen Gábor: A kolonizáció hajszálerei, Szociológiai Szemle 2006/3, 139-143.

[43] Mitchell Dean: Governmentality. Power and Rule in Modern Society, London, Sage, 1999, 26.

[44] Michel Foucault: A szubjektum és a hatalom, Pompeji, 1994/1-2, 177-187.

[45] Ennek részletesebb kifejtéséhez lásd Romsics-Strausz (41. vj.).

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére