1. Aurelio Lepre olasz történészprofesszor kiindulópontja az Amerikai Egyesült Államok (továbbiakban USA) gyorsan, de ellentmondóan fejlődő történelme, amely országnak fiatal demokráciája a XIX. és a XX. században a bevándorlók felvetette problémákkal küszködött, s ennek a problémának megoldására gyakran hozott (sőt, tudjuk, hoz ma is) restrikciós intézkedéseket. Az ifjú demokrácia mellett az itt gyorsan fejlődő, de ugyancsak fiatal kapitalizmus eredményeit villantja fel Henry Ford, az autógyáros és az egyre jobb életkörülmények közé kerülő "középosztály", az erős szakszervezeti és nőmozgalmak példáján keresztül. Ez a demokrácia nem volt mentes a rasszizmustól. Külön viták tárgyát képezte a katonai erők létrehozása. Az USA eleinte nem akart katonai létesítményeket, képzési intézményeket és önálló haderőt létrehozni, félve az európai hasonló intézmények által kitermelt "katonai arisztokrácia" USA-beli megjelenésétől. Teljesen különbözött az európai és az amerikai haza-fogalom: az előbbi az ancien régime-en, az utóbbi a XIX. századi hódításokon alapult. Különbség volt a két földrajzi egység tömegtársadalmai között is, amennyiben az USA-ban az a gazdasági fejlődés eredményeképpen jött létre, Európában ellenőrzött módon, ami a tömegekben félelmet támasztott az öt megteremtő állam iránt. Az európai arisztokráciák is óriási mértékben különböztek az USA-beli ipari kultúra társadalmától, hiszen nem kapcsolódtak közvetlenül a termeléshez. Nem sikerült Anglia és az USA fúziója sem annak ellenére, hogy mindkettő angolszász kultúra volt, viszont az angol társadalom kevésbé dinamikus volt, mint az USA-é. A legnagyobb különbségnek azonban az látszott, hogy a XX. század első tizenöt esztendejében Európa saját magát tekintette a Nyugat képviselőjének, és ebből kiindulva alakította kapcsolatait is a világ többi részével; különösen észrevehető volt ez az akkori három legnagyobb gyarmattartó hatalom - Franciaország, Nagy-Britannia és Németország -esetében. Ilyen irányú nézeteik a technika és a tudomány hadi célokra történő felhasználásában is kifejezésre jutottak, bár a XX. században kirobbant háborúk borzalmait a szerző a "múlt ezredéves örökségéinek tekinti csakúgy, mint a szintén ennek a századnak másik jellemzőjét, a gyűlöletet, aminek "biológiai okokat" tulajdonít, vagy a genocídiumot (népirtást), ami a vallással átitatott emberiség történelmében is már előfordult. Egy esetleg Európában kitörő háborúnak a gondolata is félelmet váltott ki földrészünkön, nem úgy a más kontinenseken európaiak által idegen népek ellen vívott pl. gyarmatosító háborúk, mint amilyenek Afrikában és Ázsiában zajlottak, és amelyeket az európai politikát irányító hatalmak civilizátori szerepkörbe helyeztek.
Más volt a helyzet az arab világban a XX. század elején, ahol a Fiatal törökök nevű mozgalom a nacionalizmust és a demokráciát iktatta programjába, egyébként pedig minden, európai eredetű politikai koncepciót az iszlám és a Korán felfogásai és állásfoglalásai hatottak át és szűrték meg. "Félgyarmati" állapotokat hoztak létre az európaiak Kínában, ahol a nacionalizmus és a demokrácia Szun Jat-cen tevékenysége révén eresztett gyökeret. Kínától egyébként mind az USA-ban, mind Európában féltek, az amerikaiak egyenesen a "XX. század legnagyobb aktív hatalmának" is tartották. A tudományos-technikai fejlődés alapján megalkotott fegyverekkel vívott első "kegyetlen modern háború" az orosz-japán háború volt, amelyben a halál mint iparág jelent meg. Japánban a XIX. század második felében megszületett modern állam egyesítette az addig külön élő közösségeket, amely folyamat alapeleme és eredménye a "gyár-közösség" volt, ami mint olyan megakadályozta az "osztályöntudat" kialakulását.
1905-ben az orosz forradalmárok elérkezettnek látták az időt az orosz-japán háború befejezése után forradalom kirobbantására, amely forradalom azután rányomja bélyegét az egész XX. század történelmére, többek között az orosz munkások által létrehozott új kormányzati forma, a szovjetek megalakításával, melynek alapvető célja a burzsoá társadalom megdöntése volt. Ezalatt az USA-ban az 1906-ban Nobel-békedíjat kapott Theodore Roosevelt elnök új kapcsolatok kiépítésére törekedett a tőkések, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók között, mialatt az 1905. évi orosz forradalommal egy évben amerikai csapatokat küldött Santo Domingoba, 1906-ban Kubába: az USA geopolitikai érdekei így kívánták... De háborúra készült Európa is, elsősorban Németország és Franciaország; ez már a modern imperializmus volt, amelyben militarizmus, nacionalizmus és expanzionizmus
- 194/195 -
alkottak veszélyes egyveleget a két itt említett országon kívül Nagy-Britannia is magáévá téve ez utóbbi politikai törekvést (ti. az expanzionizmust), valamint szembe kellett néznie Németország akaratával is, mint ahogy egész Európának a balkán nacionalizmussal. Ferenc Ferdinánd megölése ennek a nacionalizmusnak a kereteibe illett, ezért semmilyen anarchista jellege nem volt. A szerb nacionalisták azért tartották kiszemelt áldozatukat Ferenc Józsefnél is veszélyesebbnek számukra, mert össze akarta békíteni az osztrákokat és a szlávokat, ami a szerb nacionalizmusra mért volna csapást. A szerző a legújabb történeti kutatásokra hivatkozva aláhúzza: a merénylet évének június 28-a és július 28-a közötti időszakában "óvatossággal és jóindulattal" meg lehetett volna előzni a későbbi eseményeket, erre azonban sem a pacifista mozgalmak, sem a szocialista pártok nemigen törekedtek. Az a nézet sem állja meg a helyét, amely szerint az osztrák-magyar hadak veresége ezek többnemzetiségű összetételére vezethető vissza: az orosz fronton egész egyszerűen számbeli kisebbségük okozta a nehézségeket.
Az európai etnikumok közötti ellenségeskedések az USA-ban is félelmet keltettek az ott élő etnikumok miatt, ezért - többek között - több nagybanknak megtiltották, hogy pénzzel támogassák az európai harcoló feleket, amelyek közül néhányan azt képzelték, "civilizáltak harcolnak a barbárok" ellen -ahol a "barbárok" a németek voltak. Az USA-ban viszont azt tartották, Európában az autokrácia és a demokrácia harcol egymás ellen, a vallásos vonal képviselői a háborúban az isteni beavatkozást láttak: ide tartozott az 1909-ben trónra került V. Mohamed is, aki felszólította a muzulmánokat, harcoljanak Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország ellen. A háborúban elesettek emléke pedig újabb gyűlölethullámokat kavart. Lepre megint a legújabb kori történeti kutatásokat idézi, amelyek szerzői arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy "az I. világháború a legújabb kori történelem legnagyobb tévedése volt". Az első világméretű konfliktust követő, fentebb említett gyűlölethullám igazolására ellenséget kellett keresni - és ezt az ellenséget a németekben találták meg, bár 1921-ben és 1922-ben a törökök és a görögök is roppant kegyetlenül bántak egymással a közöttük kitört konfliktusban. Az I. világháború egyetlen biztos eredménye 1918 után Európa világelsőbbségének elvesztése és az USA világuralmának kiterjedése lett mind gazdasági, mind politikai téren, és ez a világuralom 2000-ig tartott!... Európa pedig két új "Caesar", Hitler és Mussolini liberális és felvilágosult Európát helyettesítő politikájának célpontjává vált, míg Oroszországban a bolsevikok a felvilágosult eszmék jakobinus típusú terjesztését és a valóságba történő átültetését határozták el a politika és a fegyverek segítségével, mivel a gazdasági alapok nem voltak meg hozzá.
2. "Az orosz forradalom: a Nyugat letűnése" a címe a könyv egyik fejezetének, ami arra utal, hogy az orosz bolsevik forradalom "katasztrofális" hatással volt a nyugat-keleti kapcsolatokra, hiszen a kommunizmus Keleten született, a gazdaságilag fejlett Nyugat perifériáján úgy, hogy a cári rendszer, amely már a polgárság szemében is diszkreditálódott, nem is próbált meg különösebben védekezni ellene. Lenin elméletével szemben pedig az orosz forradalmat nem a nép robbantotta ki, hanem az I. világháború. A Francia Forradalom Terrorjának Lenin általi alkalmazását pedig a Marx-megfogalmazta "szabadság uralma"-elmélet magyarázta, annak ellenére, hogy Oroszország még ugyancsak messze volt az akkori kapitalista gazdasági fejlődéstől, viszont fölcserélték az orosz civilizációt az "abszolút internacionalizmussal." A nacionalizmus - a Wilson amerikai elnök által az I. világháborúban való USA-részvétel egyik céljaként kitűzött demokrácia helyett - Európát árasztotta el, legalábbis a győztes hatalmakat, közöttük elsősorban Franciaországot, míg a németekre a megaláztatás várt. A Weimari Köztársaság sem oldotta föl ezt a németellenes hangulatot, hiszen benne a káosz uralkodott el, ami a győztes hatalmak, azokon belül megint csak a franciák által előidézett gazdasági nehézségek következménye volt, e nehézségek között is a "hiperinfláció" hatása volt a legsúlyosabb, míg általános helyzetét illetően az irányvesztés. Bonyolította a németországi helyzetet a Ruhr-vidék 1923. évi francia-belga megszállása. Trockij forradalmat akart kirobbantani Németországban, kezdeményezése azonban csődöt mondott, ami viszont a Sztálin által hirdetett elmélet - "a szocializmus felépítése egyetlen országban" - győzelmét jelentette. Olaszországban viszont végbement egy tragikusan jelentős változás: 1921-ben Mussolini megalapította a Fasiszta Pártot, ami azért történhetett meg éppen ebben az országban, mert itt volt az európai liberalizmus a leggyengébb, s a népet előtte itt vonták be legkevésbé a politikai életbe. Itália gyöngesége az Észak-Dél egyenlőtlen fejlődésében is megnyilvánult, ami megengedi, hogy két különböző olasz civilizációról beszélhessünk. Az olasz fasizmus létrejötte azután példaként szolgált más európai autortárius rendszerek számára is, de csak a politika terén, ugyanis nem volt olyan erős, hogy a gyakorlatban is segíteni tudta volna más európai országokban való elterjedését.
A világ gazdasága, amely az USA gazdaságát követte, éveken át tartó lendületes fejlődés után 1929-ben alapjaiban rendült meg. A gazdasági krízist társadalmi feszültségek követték, és "még forradalmi kimenete is lehetett volna, ha valaki meg akarta vol-
- 195/196 -
na szervezni és irányítani a kapitalista társadalom elleni elégedetlenséget." A helyzetet Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök ismert New Deal-je mentette meg, amely próbálta orvosolni a munkanélküliséget, közmunkákat szervezett, valamint szigorította a tőzsde és a bankok tevékenységét, és egyfajta társadalombiztosítást hozott létre. A válság legtragikusabb formája Európában is a munkanélküliség volt, és itt is az államnak kellett beavatkoznia a gazdasági és társadalmi folyamatokba. A fasiszta rendszer által foganatosított intézkedések azonban magát a kapitalizmust nem fenyegették, mint ahogy a liberális - demokratikus országokban a parlamenti rendszer sem omlott össze, ezért nem jöhetett létre pl. Franciaországban és Nagy-Britanniában diktatúra vagy egyéb autoritárius berendezkedés. Németországban azonban feltámadtak az európai múlt mítoszai, hogy létrehozzák a nemzeti szocializmust, amelynek elméleti alapja Hitler Mein Kampf-ja lett. Szerzője szerint a zsidó pénzügyi körök és a francia nacionalizmus jelentették Németország számára a legnagyobb veszélyt, míg maga Franciaország - szerinte - az egész fehér rassz számára nagy kockázatot rejtett, mivel "hadseregébe fogadta a színesbőrűeket." De mindezek az ideológiák nem találtak volna termőtalajra az 1929. évi gazdasági válság, azon belül elsősorban a munkanélküliség nélkül. Szinte hihetetlen, de igaz: mindössze hat esztendő kellett ahhoz, hogy a német nép nagy többsége fölsorakozzon a Harmadik Birodalom mögé! A nemzeti-szocialista Németország fellendülő ipara mindenekelőtt a német hadiipart szolgálta, a Hitler által társadalomból nemzeti közösséggé alakított Weimari Köztársaság pedig határai minden irányba történő kiterjesztését tűzte ki célul.
Ezalatt a Szovjetunióban (továbbiakban SZU) Sztálin az ország elmaradottságának felszámolására képtelen arisztokrácia és burzsoázia felszámolását igyekezett véghez vinni. A gazdaságban előnyt élvezett a nehézipar, azon belül a termelőeszközök gyártása, míg a fogyasztást visszaszorították. A Nyugatot sújtó gazdasági és társadalmi válság idején ez a politika győzött, hiszen ahogyan fejlődött a szovjet ipar, úgy nőtt a munkahelyek száma, nem volt gazdasági depresszió, nem voltak társadalmi megmozdulások - igaz, mindez hatalmas áldozatokat követelt a szovjet emberektől, munkásoktól és parasztoktól egyaránt. Az akkori idősebb nemzedék a kommunizmusban az Antikrisztus eljövetelét látta, annyira éltek még az ősi hiedelmek a nép soraiban. A bolsevikok "új ember" megalkotásán is dolgoztak, aki a sztahanovizmus teóriájában és gyakorlatában öltött volna testet, maga Sztálin pedig mint mítosz, a koncepciós perek ellenére semmit sem veszített erejéből, népszerűségéből. A szerző akár humorosnak is tekinthető megjegyzése a pereket kiagyaló Sztálinról: "Magát Marxot is képes lett volna elítélni, ha az föltámadt volna". És újból a Francia Forradalom Terrorja bukkan föl Sztálinnal kapcsolatban is, összehasonlítva Robespierre-rel és a jakobinus diktatúrával, és ezt a terrort az új világ létrehozásának ürügyén gyakorolták a Sztálin-vezette bolsevikok.
3. A II. világháború a hadviselő felek szerint csakúgy, mint az első, a civilizáció és a barbarizmus között zajlott, természetesen a küzdő felek mindegyike számára a másik volt a barbár és saját maga a civilizált. A Hitler-kreálta nacionál-szocialista mozgalom, bármennyire visszataszítónak tűnik is, Európa talaján, európai eszmékből, szorosabb értelemben a "nemzet romantikus ideáljából" nőtt ki, jellemzői a kommunitárius érzelmek túlfűtöttsége, a modern technikának a nemzetközösség számára szükséges felhasználása voltak. A háború kitörése alapvetően történelmi szükségszerűség volt, ugyanis lehetetlen volt összebékíteni a diktatúrát a demokráciával, a fasizmust az antifasizmussal, a civilizációt a barbarizmussal. Elindítása Németországból történt, később csatlakozott hozzá Mussolini Olaszországa és Japán. Mindazonáltal fontos megjegyezni: a hitleri kihívásokra adott válaszok sohasem múlták felül ezeknek a kihívásoknak az erejét. Hitler területszerzési törekvései abból az elgondolásból indultak ki, hogy a német nyelvűek lakta területek határait az I. világháború utáni békeszerződések mesterségesen jelölték ki, és azok visszacsatolásával "a népek önrendelkezési jogát" valósítja meg. A két nagyhatalom - az USA és a SZU - pedig azért lépett be a háborúba, mert közvetlenül veszélyeztetve érezték hazájukat. Igaz, a SZU először azért tartotta távol magát a hadba lépéstől, mert azt hitte, ez a háború majd meggyöngíti az egész kapitalista rendszert annak demokratikus és fasiszta formájában egyaránt.
Szóltunk már a technika óriási méretű alkalmazásáról ebben a háborúban. E témát más szemszögből is megközelíti a szerző, mégpedig a tudósokéból, pontosan az atombomba kifejlesztésével és alkalmazásával kapcsolatban: a "tudomány felelősségéről" beszél, amit a tudósok vetettek fel, mert tudták, soha ilyen veszélyt fegyver még nem hordozott, mivel az atombomba ellen egész egyszerűen nem lehet védekezni. De más felelősség is napirendre került a háború után, nevezetesen a nürnbergi perek során, amelyekben egy "egész rendszer, annak vezető csoportja, és egyes ülésein egy egész nép és kultúrája" kerültek a vádlottak padjára.
4. A II. világháború is létrehozott egy nemzetközi szervezetet: az Egyesült Nemzetek Szervezetét; amelynek célja - és lehetősége - az volt, hogy a világ nagy problémáit enyhítse, a kisebbeket a diplomácia segítségével megoldja. Sajnos, szerepe és színtere ké-
- 196/197 -
sőbb különféle propagandacélok terjesztésére szorítkozott. Két másik szervezet a világ gazdasági problémáinak rendezésére alakult Bretton Woodsban: a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Valójában mindkettő az USA gazdaságának és a dollárnak vezető szerepét volt hivatott megvalósítani. Az USA más úton is meg kívánta erősíteni befolyását és hatalmát a háború sújtotta, elszegényedett Európában. Erre szolgált a Marshall-terv, ami kitűnő eszköznek bizonyult kontinensünk "amerikanizálására" nemcsak a gazdasági segítség, de az amerikai filmek révén is, hiszen ezek hirdették európai nézőik számára az amerikai életforma előnyeit. A Marshall-terv nyújtotta segítséget a SZU és a csatlósaivá vált országok nem fogadták el, és nem csak politikai meggondolások miatt, de azért is, mert a SZU vezetése bízott saját ipari erejének Önálló fejlődésében, ahogyan az 1929 és 1939 között történt. Egyet azonban nem vettek figyelembe az új, szocialista országok: a Marshall-terv Nyugat-Európában egységes, összefüggő piacot teremtett, amivel viszont ők még nem rendelkeztek. Ehelyett a SZU-ban és a szovjet táborhoz tartozó többi, szocializmust építő országban beindultak a koncepciós perek, amelyek mégoly szigorú ítéletekkel zárultak is" a Nyugatban nem váltottak ki olyan heves elutasítást, mint az ugyanezekben az években az USA-ban McCarthy szenátor által indított, főleg entellektüeleket sújtó perek. Igaz, ezek közül "csak" a Rosenberg házaspáré zárult halálos ítélettel, de még ez is elég volt ahhoz, hogy a háború utáni egyik legnagyobb méretű, világszintű tiltakozást váltsa ki, Amerika-ellenes érzelmeket tápláljon, illetve segítse a szovjet kommunista propaganda elterjedését, és Sztálint a legszélesebb körökben megjelenő internacionalizmus szimbólumaként tárja a világ elé.
5. Az arabok lakta területeken a Nyugat civilizációs céljai egyenlőek voltak a nyugatosítási törekvésekkel, amelyek ellen az iszlám világ próbált védekezni. A II. világháború után Egyiptomban és Szíriában kibontakozott, illetve Algériában még a két világháború között megszületett az arab nacionalizmus. Ez utóbbi ország és a benne zajló események talán ismertebbek voltak, hiszen Algéria Franciaországhoz tartozott politikai és adminisztrációs szempontból, viszont gyakorlatilag Franciaország gyarmatának lehetett tekinteni, amit az 1954-ben kirobbant algériai szabadságharc és annak kimenete igazolni látszott, 1962-ben ugyanis visszanyerte függetlenségét minden, bizonyos francia vezetők (köztük Pierre Mendès-France és François Mitterrand) által is hangoztatott állítás és erőfeszítés ellenére. Algéria függetlenné válása a dekolonizáció egyik helyszíne volt, 1960-ban függetlenné vált az afrikai gyarmatosított országok döntő többsége, hogy új utakon induljon saját történelme felé. Az afrikai államok vezetői a legkönnyebb útnak a nacionalizmust tartották, ami - nehezen elképzelhető, mégis így volt - az USA-ban született meg és onnan terjedt át Afrikába. Sajnos, a társadalmi - politikai fejlődést akadályozta a szükséges technikai és tudományos alapok hiánya, amit nem pótoltak az ideológiai elképzelések. A négritude a volt francia nyelvű gyarmatokon, illetve - ez is hihetetlennek, sőt illogikusnak hangozhat, de ez is így történt - Párizsban a későbbi szenegáli politikus-államférfi-költő-filozófus, Léopold Sedar Senghor és az 1946-ban francia tengerentúli megyévé vált ugyancsak volt francia gyarmaton, Martinique szigetén született leendő politikus-költő-író, Aimé Césaire agyából pattant ki, ugyanis az 1930-as években mindketten Párizsban tanultak és ismerkedtek meg. Az általuk megfogalmazott négritude a négerek lelkivilágára helyezte a hangsúlyt, abból próbálták a volt gyarmatosítottak jövőjüket levezetni - ez azonban "romboló hatást" eredményezett, bár igaz, "Senghorral a költészet került hatalomra", és ez Césaire-re is érvényes, bár róla ezt a szerző nem mondja ki. Ugyanakkor az afrikai származású entellektüelek politikusokká válása "szükségszerű" volt, hiszen hazájukban nem létezett közigazgatási és gazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező vezetőképes osztály vagy réteg. A dekolonizáció és Európa II. világháború általi meggyöngülése oda vezetett, hogy egyrészt Európa kettészakadt (ti. kommunista és liberális - demokratikus világra), másrészt a liberális - demokratikus Nyugat-Európa többé nem volt képes addigi vezető hatalmi szerepét betölteni a világban, s meg kellett elégednie a kommunizmus terjeszkedését megakadályozó "előőrs"-szereppel. A kommunizmustól való félelem Nyugat-Európában a nacionalizmusok újjáéledését eredményezte, míg az USA szintén e félelme miatt, Nyugat-Európa védelmére sietett, de most már nem csak gazdasági, de katonai vonalon is. Pedig a két kontinens által diktált és elfogadott életmód igen különbözött egymástól. Európában az ún. welfare state, azaz az állam által többé-kevésbé biztosított jólét és társadalmi biztonság volt a jellemző, míg az USA-ra az american way of life, azaz az amerikai életforma, aminek keretében az egyén inkább magára volt (van!) hagyatva, saját jólétét és társadalmi biztonságát önmagának kell megszereznie.
6. Az 1960-as évek második fele nagyon mozgalmas volt a nyugati világban. A Vietnam ellen viselt amerikai háború, amely maguknak az amerikaiaknak a pszichéjét is erősen megviselte, Vietnamot pedig emberileg és gazdaságilag is tönkretette, hiába került ki belőle győztesen, a fogyasztói társadalom visszásságai tiltakozó megmozdulásokhoz vezettek mind az USA-ban, mind Nyugat-Európában, még-
- 197/198 -
hozzá elsősorban a diákság körében, ezért is beszélünk ma az 1968. évi diáklázadásokról, amelyek az USA-ból indultak ki és terjedtek át Nyugat-Európába azzal a különbséggel, hogy az Egyesült Államokban nem vettek forradalmi fordulatot, Nyugat-Európában, azon belül is kivételes hevességgel Franciaországban, Párizsban igen. Itt a helyzet De Gaulle-t arra az állásfoglalásra késztette, hogy ha azok az állam biztonságát fenyegetik, akár lövetni is fog a tömegre. Erre szerencsére nem került sor, mert a francia köztársasági elnököt (mármint jelen esetben De Gaulle-t) támogatók végül összefogtak és hatalmas tüntetésen, majd a választásokon a jobboldal mellett tették le voksukat. Azonban alig csendesedtek el ezek a politikai tartalmú és irányultságú mozgalmak, az 1970-es évek Nyugaton a gazdaság újabb válságát hozták az olajár-robbanás hatására, míg a Keleten a szocialista gazdaság tovább fejlődött, bár az itteni lakosság életszínvonala még ekkor sem érte el a nyugati emberekéét. Ugyanakkor az utolsó nyugat-európai diktatúrák kimúltak, így Spanyolországban Franco tábornok halálával, Portugáliában az önmagát túlélt fasizmus felszámolásával, illetve Dél-Európában Görögországban a jobboldali tábornokok eltűnésével.
Ha kicsit visszamegyünk a történelemben, azt láthatjuk, az egyesített Európa létrehozására irányuló törekvések az 1950-es években kezdtek konkrét formát ölteni, az 1980-as években ez a folyamat felgyorsult, hogy 1992-ben a Maastrichti Szerződés aláírásával, majd pedig 2004-ben újabb országok belépésével létrejöhessen az Európai Unió. Az idáig vezető út nem volt - és ma sem - mentes az ellentmondásoktól és ellentétektől, hiszen az egyes országok eltérő gazdasági fejlettséggel léptek be a szervezetbe, és nagy viták zajlottak akörül is, keresztény vagy felvilágosult eszmékre épüljön az új Európa. Az afrikaiak dekolonizáció utáni útkeresése sem volt zökkenőmentes. Az ún. "afrikai szocializmus" útvesztőbe torkollt, a sztálini marxizmus-leninizmus úgyszintén, a négritude-öt a tudományos szocializmussal próbálták helyettesíteni, Dél-Afrikában az apartheid a rasszizmus legszélsőségesebb formáit vette fel, az iszlám Maghreb továbbra is erősen ragaszkodott hagyományaihoz, vallásához, ez mindennemű modernizációt lehetetlenné tett csakúgy, mint Afganisztánban, ahová a SZU a hadserege segítségével próbálta saját ideológiáját és az abból táplálkozó modernséget exportálni - szintén sikertelenül.
7. A világpolitikában a XX. század utolsó két évtizedében változást a két szuperhatalom vezetőjének - Reagan és Gorbacsov - találkozói hoztak. A szerző szerint azonban téves az az elképzelés, amely szerint a szovjet külpolitikát Reagan csillagháborús tervei változtatták meg, éppen ellenkezőleg, ez csak felbőszítette a szovjet katonai vezetést. Az igazság az, hogy a SZU gazdasága nem volt képes tovább állni a versenyt az USA gazdaságával, és a többi szocialista ország gazdasága sem tudta már támogatni a SZU csökkenő teljesítményű gazdaságát. De volt más is: Gorbacsov meg akarta őrizni a SZU egységét, a különböző etnikumok egybetartozását; ez az, amit Jelcin már nem akart, ő az "orosz civilizációt" kívánta átmenteni. A kommunizmus belső szétesését megelőző hidegháború pedig az egyetlen olyan háború volt, amely az atomenergia hadi célokra történő alkalmazása lehetőségének felfedezése után megelőzte a nyílt konfliktust a két nagyhatalom között. A XX. század végén - XXL század elején az emberiség visszatért az I. világháborút megelőző időszakhoz, amikor még szintén nem léteztek sorompók a szabadkereskedelem előtt.
8. S mi van ma? Globalizáció, ún. "pax americana"; ez utóbbi állítólag már a II. világháború után elterjedt vélemény volt; Kínának mint az USA egyetlen XXI. századi lehetséges vetélytársának fejlődése; Európában a "multikulturalizmus", melynek néhány képviselője lehetségesnek tartja, hogy az általa vezetett közösségek a demokráciával szembehelyezkedő pozíciókat vegyenek fel, ami viszont gyakran túlzásba és rossz irányba vitt, szintén antidemokratikus preventív intézkedéseket vált(ott) ki. S a szerző intése: "Az etnikai feszültségek, a nacionalizmusok, a vallások közötti konfliktusok az a humusz, amelyből a legsúlyosabb nemzetközi, újabb katasztrofális fantazmákat idéző válságok nőhetnek ki."
Ismertetésünkből kimaradt több olyan fejezet, téma, amelyek sok helyet igényeltek volna még, vagy mert távoli vidékek speciális problémáit tárgyalják, vagy mert közeli területek - nevezetesen Európa -történelmi eseményeit idézik fel vagy éppenséggel mert az átlagos műveltséggel rendelkezők, főleg a szakemberek, már megfelelő ismeretekkel rendelkeznek az érintett és kihagyott témákról. Mindazonáltal utoljára hagytunk két témát, mert mindenki számára érdekesnek tartjuk őket.
Az egyik téma, amellyel könyvében a szerző részletesen foglalkozik, a XX. század második felének katasztrófahelyzetei, amelyeket a "történelmi Jó és Rossz" idéztek elő, és amelyek csaknem atomháborúhoz vezettek. A Nyugat szerint ez a "történelmi Jó" természetesen a demokrácia, a "történelmi Rossz" pedig a kommunizmus. A másik oldalról nézve a dolgokat a "történelmi Rossz" a kapitalizmus, a kommunizmus eljövetele pedig a "jövő alfája", a "történelem kezdete". Azt már nem is lehet tudni, a fent említett időszakban az emberiség hányszor állt az önmegsemmisítés szélén, vagy legalábbis az őskorba visszatérés lépcsőjén! De melyek is voltak ezek a katasztrófahelyzetek? Íme néhány közülük.
- 198/199 -
1958: a Kínai Népköztársaság két szigetet megszállással fenyegetett, az USA erre Kínát fenyegette meg kínai nagyvárosok elleni nukleáris fegyverek bevetésével.
1960: a SZU-ban lelőttek egy U2-es amerikai kémrepülőgépet, a pilótát elfogták, és Ő a szovjet hatóságok előtt bevallotta, az amerikaiak kémfeladatokkal bízták meg a szovjet légtérben.
1961: Berlin. A SZU évek óta egyre nagyobb nyomást gyakorolt a városra, majd Hruscsov parancsára a szovjet haderők ellenőrzés alá vonták az NDK Nyugat-Berlinbe vezető útjait.
1962: az USA-ba menekült kubaiak vissza akarták hódítani Kubát Fidel Castrotól
Leghosszabban és legrészletesebben az 1962 szeptember-októberi, ún. kubai rakétaválságról olvashatunk. Ez az eseménysor az "egész XX. század legdrámaibb hónapjai voltak", ugyanis felmerült egy korlátozott nukleáris beavatkozás lehetősége is. A fentieken kívül - most nevezzük őket a két atomhatalomnak! - az USA és a SZU esetleges háborús helyzeteket dolgozott ki, amelyekben nukleáris fegyverek bevetése is szerepelt!...
9. Utolsó, de a fentieknél nem kevésbé fontos és izgalmas téma: hogyan, milyen megközelítésben szerepel Magyarország Aurelio Lepre könyvében? Nos, először az I. világháborút követő kommunista hatalomátvételről találunk rövid áttekintést. Kun Béla neve tűnik fel, aki tervbe vette a földek államosítását, szakított a szocialistákkal, de terveit nem tudta megvalósítani, mert nem volt elégséges katonai ereje ahhoz, hogy a hadsereggel szembeszálljon, 1919 áprilisában pedig már Horthy Miklós ellenforradalma külföldi - cseh és román - csapatok segítségével megdöntötte Kun Béla hatalmát. Ezután nagy ugrás előre az időben: a II. világháború után a SZU alapvető célja hatókörének kiszélesítése és megszilárdítása volt - ebbe természetesen hazánk is beletartozott. 1945-ben győzött a Kisgazdapárt. A szovjet mintára indított koncepciós perek "első illusztris áldozata" a magyar Rajk László volt, az ő egyik "inkvizítora" az akkori belügyminiszter Kádár János volt, akit azután szintén elítéltek. Az 1956. évi eseményeket Rákosi Nagy Imre általi lecserélése előzte meg, Rákosi azonban visszakerült a hatalomba, majd az oroszok váltották le és helyébe Gero Ernőt tették. Az amerikaiak ezekben az időkben nagyon óvatos politikát folytattak, ami elsődlegesen propagandatevékenységben merült ki, ezért nem igaz, hogy az 1956. évi forradalom a CIA közreműködésével tört ki, hanem belülről indult el. Ami a végső szovjet katonai beavatkozást illeti, abban a szovjet vezetők között sem volt egyetértés. Hruscsov először nem kívánt beavatkozni, később azonban a keményvonalasok mellé állt. Kádár János Moszkvában először szintén a katonai erők bevetése ellen lépett fel és Nagy Imrét támogatta, később azonban ő is megváltoztatta álláspontját, és az oroszok is mellé álltak. A szerző végső elemzése: a magyar forradalom szocialista forradalomnak indult, demokratikus fordulatot akart, valójában azonban nem voltak meg az ehhez szükséges alapok, "mivel a politikai és a gazdasági célok nem estek egybe, és objektíve nehéz lett volna azokat összebékíteni. De nem szabad alábecsülni azoknak a nacionalista és katolikus erőknek a kapacitását sem, amelyek a rendszeren nyílt réseket akartak tágítani." Mindenesetre az 1956. évi represszió után Kádár enyhített a szorításon, és igyekezett "minimális jólétet" biztosítani ('gulyásszocializmus'). Felbukkan még Nyers Rezső neve is: ő a Gorbacsovval történt találkozóján a szocialista tulajdonviszonyok revideálását ajánlotta. A magyar kormány ezek után úgy döntött, hogy "hatékonyabban használja fel a rendelkezésre álló tőkét." Magyarországon a "kapitalizmus és a demokrácia visszaállítása békésen zajlott le, és ezt a szovjet vezetők tudomásul vették."
10. Igényes, nagy tudást és történelmi rálátást tükröző könyvből ismerhetjük meg a XX. századot és a XXI. század elejét. Vitázni persze lehetne a szerző bizonyos megállapításaival, de tény: igyekezett mindvégig szenvedély- és indulatmentesen, ítélete szerint tárgyilagosan közelíteni az általa tárgyalt témákhoz. Nem gyakoriak manapság az olyan szerzők, akik a történelmet nemcsak a történelmi eseményeken keresztül tárgyalják, hanem a különböző, XX. századi és XX. század előtti kultúra eredményeivel összefüggésben is vizsgálják. Így találkozhatunk pl. Jorge Amado, Henri Barbusse, Ludwig von Beethoven, Henri Bergson, Arthur Conan Doyle, René Descartes, Albert Camus, Szergej Mihajlovics, Hans Fallada, Johann Wolfgang Goethe, Franz Kafka, Herbert Marcuse, Bartolomé de Las Casas, Upton Sinclair, Gregory Peck, Jacques Prévert stb... nevével, műveikkel vagy egyéb irányú tevékenységük vázolásával. Ezért is nem csak történészeknek ajánlhatjuk ezt a könyvet, hanem mindazoknak az olaszul tudóknak, akiket a XX. század minél több szemszögből érdekel, és az itt olvasottakat névmutató és bőséges bibliográfiai anyag segítségével is ki szeretnék egészíteni... ■
JEGYZETEK
* Aurelio Lepre: Guerra e pace nel XX secolo. Dai conflitti tra Stati allo scontro di civiltà, Il Mulino, Bologna 2005. 537 p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
