A társadalom folyamatos működése szükségessé teszi a felhalmozott ismeretekből legalább a mindennapi élet fenntartásához szükséges technikai ismeretek, és amint ezt Jost Delbrück kifejti, vallási, filozófiai, kulturális és társadalmi értékek átadását a felnövekvő generációknak.[1] Általánosan elfogadottnak tűnik, hogy az oktatás, azaz a tanultság az emberi jogok tényleges élvezetének előfeltétele. A tizenkilencedik században műveltségi cenzussal zárták ki az iskolázatlanokat nem megfelelőnek minősített belátási képességük miatt a választójog gyakorlásából. Az általános emberi egyenlőség alapértékké válásával az oktatásra hárul a feladat, hogy megteremtse a politikai jogok gyakorlásából eredő felelősségérzetet. Nyilvánvaló az oktatás jelentősége az egyén jövője szempontjából,[2] a munkamegosztásban elfoglalt hely, a jövedelmi szint, az életmód jelentős mértékben ettől függ. Az oktatásban való részesedés a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésének legfőbb módszere, hátrányos helyzetben lévő etnikumok társadalmi felemelkedésének leghatékonyabb módja. Gene B. Sperling mutat rá - nemzetközi kutatási adatok alapján - hogy az oktatás fejlesztése, különösen a lányok képzése, imponáló egészségügyi és gazdasági eredményekhez vezetett a legszegényebb országokban. Az oktatás a családi jövedelem növekedéséhez vezet, és a nők tanítása kisebb és egészségesebb családot eredményez, az anya és gyermekhalálozás csökkentésével, illetve a táplálkozás javításával. Afrikában egy tanulatlan anya gyermekének húszszázaléknyi esélye van, hogy öt éves kora előtt meghal, ha az anya legalább öt évig járt iskolába, az esély tizenkét százalékra csökken. Egy hetvenkét országra kiterjedő vizsgálat szerint a népességrobbanás legjobb ellenszere a nők középfokú oktatásának kiterjesztése.[3]
A huszonegyedik század elejére a folyamatos tanulás a munkaerő alkalmazhatóságának legfőbb feltételévé, a csúcstechnikát jelentő iparágakban pedig a kiemelkedő képzettség közvetlen termelőerővé vált. A tömegessé váló közép - és felsőoktatás nehezen tudja fenntartani korábbi színvonalát, ez azonban valójában nincs alapvető ellentmondásban a fejlődés irányával. A fejlett technika tudni illik paradox hatást fejt ki, további fejlesztése, - versenyelőny elérése, - valóban magas oktatási színvonalat kíván, ugyanakkor egyre egyszerűbb használata csökkenti az átlagemberrel szembeni követelményeket. Így a sokat emlegetett tudásalapú társadalom valójában tömeges felhasználói ismereteket igényel. Igaz, hogy ezek megszerzéséhez is, hosszú ideig tartó, gyakran felső szintű képzésre van szükség. A világháló létrejöttével könnyebbé vált az oktatási intézményeken kívüli tudáshoz való hozzáférés, és ez a jelenség is hozzájárul a hagyományos magas szintű képzést igénylő foglalkozások varázstalanításához. Az egyre inkább sokféle felfogás, életmód, nézetrendszer, világkép, vallás - a plurális, gyakran multikulturális társadalom - nehéz helyzet elé állítja a hagyományos egységes állami oktatást.
A felvilágosodás koráig az oktatás az egyház és a szülők feladata volt. A francia felvilágosodás azon túl, hogy hangsúlyozta a természet rendje szerinti nevelést (Rousseau: Emil), és a jó polgárrá (citoyen) válást, mint eredményt (az enciklopédisták), La Chatolais személyében eljut az állam felelősségének megállapításáig ezen a területen.[4] Az oktatáshoz való jog történetileg a lelkiismereti és vallásszabadsággal összefüggésben alakult ki, élvezete feltételezi a modern szekularizált állam létrejöttét, amely közfeladatnak tekinti annak megszervezését. Az első állami szervezési intézkedéseket az oktatási reformok jelentették a felvilágosult abszolutizmus korában. Az oktatáshoz való jog szabadságként került kimondásra a tizenkilencedik századi polgári alkotmányokban, amely két részjogosítvány tartalmazott. Ezek az oktatás és a tanulás szabadsága. A tizenkilencedik században a bevezették a tankötelezettséget, elterjesztve ezzel az alapfokú ismereteket az ingyenes állami népiskolák révén,
- 106/107 -
egyúttal kibővítve a társadalom ellenőrzésének intézményrendszerét. A felsőoktatásban, amely az oktatás és a tanulás szabadságának fő területe, markánsan eltérő polgári modellek alakultak ki.[5] Manfred Nowak hívja fel a figyelmet a korszak liberális gondolkodóinak sajátos viszonyára az állami oktatással kapcsolatban. Noha tisztában voltak a túlzott állami szerepvállalás veszélyeivel ezen a területen is, de helyeselték azt, az egyház dominanciájának csökkentése és a gyermekeknek a saját szüleikkel szembeni védelme érdekében.[6] Az állam fokozatosan kialakította iskolarendszerét, és az autonómiát élvező egyetemek kivételével a teljes oktatási intézményi hálózat felett létrehozta felügyeletét, nem csupán a minőségi követelmények, de a hozzá való viszony alakítása feletti ellenőrzés érdekében. A liberális államokban a jó állampolgár, míg a tekintély elvét megőrzőkben az engedelmesség eszményének elültetését ellenőrizték. A szocialista felfogás tovább erősítette az állam szerepét, oly módon, hogy a szolgáltatási kötelezettséget tekintette elsődlegesnek. Ezzel koncepcionálisan az oktatáshoz való jog kibővült és szabadság mellett szociális joggá is vált.
A huszadik századi viták - a jelzett ideológiai előfeltevéseknek megfelelően - az állam szerepéről zajlottak. Mennyire ellensúlyozza az oktatás szabadságából következő magán iskolaalapítási és fenntartási jog az oktatás kvázi állami monopóliumát? A szülők világnézeti elvárását meddig és hogyan kell tiszteletben tartania az állami iskolának? Mire kell kiterjednie az ingyenes állami oktatásnak? Valóban egyre magasabb szintre kell, hogy kiterjedjen? Az állami oktatási szolgáltatás csupán az állami oktatási intézményben vehető igénybe, avagy a kormányzat köteles átadni a szülők kívánságának megfelelő magániskolának a gyermekre jutó állami támogatást? Köteles az állam támogatni a magániskolákat? A válaszok megtalálásához egyre inkább a nemzetközi jog is hozzájárul.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 26. cikke védi az oktatáshoz való jogot. Az egyetemes nyilatkozat szövegének előkészítése során felmerült tartalmi elemekből viszonylag keveset vetettek el, így az általános a diszkrimináció általános tilalmára tekintettel annak itt is kimondását, illetve az oktatási intézmények alapításának jogát. Ez utóbbi egyébként az egyes államok törvényei szerint illetett volna meg mindenkit.[7] A 26. cikk 1. bekezdése az oktatást mindenki, tehát nem csupán a gyermek jogaként mondja ki. Az alapvető oktatás ingyenes - azaz tandíj nem szedhető - és kötelező. A technikai és a szakoktatást általánossá kell tenni. A felsőoktatás mindenki előtt, egyenlő feltételekkel - azaz érdemének megfelelően - nyitva kell, hogy álljon. A 2. bekezdés az oktatás célját és tartalmazza meg. Fő célként jelöli meg az emberi személyiség kibontakoztatását, illetve az emberi jogok tiszteletben tartását. Ez utóbbiból - értelmezéssel - önálló jog ered, az emberi jogi oktatáshoz való jog. A további célok közé tartozik a megértés, a türelem és a barátság, továbbá az ENSZ béke érdekében folytatott tevékenységének a segítése. A 3. bekezdés a szülőknek elsőbbségi jogot ad a gyermekeiknek adandó nevelés megválasztásában. Amint erre Pentti Arajarvi rámutat, ez természetesen nem jelenti azt, hogy a társadalom kötelezve lenne a szülők által megkívánt oktatásról való gondoskodásra, avagy annak a finanszírozására. Az állam azonban köteles engedélyezni az ilyen oktatást.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
