"A múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk"
(Csoóri Sándor)
1. Embert próbáló feladatra vállalkozott Herger Csabáné[1], a Pécsi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékének habilitált docense, amikor a magyar házassági vagyonjog újkori fejlődéstörténetének bemutatását tűzte ki célként, ráadásul egy másik, számtalan szálból fonódó jogrendszer, a német jog fejlődésével összevetve. Könyvének záró soraiban a szerző maga teszi fel a kérdést: vajon ennek a hatalmas célnak a megvalósítása nem vezet-e óhatatlanul "felületességhez, lapidáns rövidséghez, a beható elemzés és az önálló felfogás hiányához", amint azt két joglíceumi tanár 1907-ben íródott és a Pécsi Püspöki Levéltárban fellelt egykori pályázat bírálataiból idézi. Egyáltalán van-e értelme a múltba fordulásnak, a messze nyúló jogtörténeti kutatásnak, a korszakonként változó magyar jogintézményekben az elvi lényeg, a maradandó elemek keresésének? Mi a szerepe a más országok jogával való összehasonlításnak, a kapcsolódási pontok keresésének a múltban és a jelenben, segítik-e ezek a magyar jogtudóst, jogalkotót és jogalkalmazót felelősségteljes munkájuk végzésében, közelebb visznek-e a magyar hagyományok szükséges mértékű megőrzésével az európai jogharmonizáció tendenciájába való beilleszkedéshez?
A szerző könyve csattanós választ ad azoknak, akik a jogtörténeti kutatásokat néhány megszállott specialista rögeszméjének tartják, amelyből napjaink jogászai használható ismereteket nem szereznek, annak tankönyvi tétellé váló eredményeit legfeljebb csak az egyetemi vizsgák sikeres letételében hasznosíthatják. "A jogösszehasonlítás szinte egyidős magával a joggal" - írta Eörsi Gyula abban az időben, amikor valóságos és jogi vasfüggöny zárta le nyugat felé a magyar határokat, a jogösszehasonlítást ő már akkor "rendkívül aktuálisnak" tartva.[2] Ez fokozottan érvényes a mai nyitott és sokféle egymás mellett élő kultúrát hordozó korunkban, amikor hazánk a rendszerváltástól kezdve visszatért az európai értékrendhez a jogban is, és 2004 óta az Európai Unió tagja. Noha a nemzeti hagyományokhoz leginkább kötődő anyagi családjog és öröklési jog egyelőre nem tárgya az európai jogegységesítésnek, egyre többen hangsúlyozzák ezeken a területeken hazánkban is - az eljárásjogi normák (joghatóság, határozatok elismerése és végrehajtása) mellett - a jogharmonizáció szükségességét, legalább is a nemzetközi elemet hordozó családjogi kapcsolatokban.[3]
A családjogon belül a házassági vagyonjogban is egyre inkább felmerül az európai jogharmonizáció igénye, amely legutóbb a - Herger Csabáné által is említett - Róma III. Rendelet keretében 2016. június 24-én elfogadott, a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló
- 135/136 -
2016/1103. Tanácsi Rendelet szabályaiban is kifejezésre jutott. (Ennek a megerősített együttműködésnek Magyarország egyelőre nem részese, de a csatlakozási lehetőség nyitva áll.) A mű tehát semmiképpen nem "visszamerengés régi kor árnya felé"[4], hanem annak körüljárása, hol keressük a gyökereket, mit szívhatunk belőlük magunkba és mindebből hogyan fejleszthetünk ki friss, új ágakat úgy a magyar. mint az európai jogban.
2. A könyv bemutatása annak teljes gazdagságában egy recenzió keretében lehetetlen. A recenzens csak arra vállalkozhat, hogy néhány részére, gondolatébresztő szegmensére, érdekes módszertani megoldására ráirányítja a figyelmet. Mindenek előtt arra, hogy a Szerző miért éppen a német jogfejlődést választotta összehasonlítási alapként? A válasz egyértelmű: a magyar jog, ha a francia-római, az angolszász és a szláv jogokkal összevetve vizsgáljuk, egyértelműen a germán jogcsoportba tartozik, lényegében "némileg önálló úton fejlődött német partikuláris jog", amely "a nép karakteréből következő önálló életet élt"[5]. Konkrétan a házassági vagyonjogot illetően pedig egyrészt a felvilágosodással kezdődő magyar modernizáció korának házassági vagyonjogi intézményei túlnyomóan német eredetűek voltak, mivel a török kiűzése után betelepített németajkú lakosság magával hozta jogszokásait, másrészt az 1852-1861 között császári pátens folytán az egész országban irányadó Osztrák Polgári Törvénykönyv (Optk.) jelentős hatást gyakorolt a magánjog fejlődésére, végül a XIX. sz. végén megindult magyar jogi kodifikációs törekvésekre a német birodalmi Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) erős befolyással volt.
Mindez akkor is igaz, ha a szerző nem győzi hangsúlyozni a Tripartitumra visszanyúló magyar jogintézmények (női szabadvagyon, hitbér stb.) továbbélésének jelentőségét, meggyőző elemzéssel bizonyítva, hogy házassági vagyonjogunk nemzeti karaktere elsősorban fejlődésének útjában, és nem eredetében nyilvánult meg.
3. Az olvasónak azonban hosszú utat kell bejárnia, hogy meggyőződjön a Szerző végkövetkeztetéseinek helyességéről. A német és a magyar jog összehasonlításának indokait tartalmazó fejezet után ugyanis a német jogkörben létezett házassági vagyonjogi rendszereket bemutató fejezet következik, a tradicionális házassági vagyonjog rendszereitől (germán népjogok és a ius romano-germanicum dotális rendszere, a vagyonelkülönítési és az igazgatási rendszer) kezdve, a természetjogi kódexeken (az 1756-os bajor Codex Maximilianeus Bavarius Civilis (CMBC), az 1794-es porosz Allgemeines Landrecht (ALR) és az 1811. évi Optk.) keresztül a szász BGB és birodalmi BGB házassági vagyonjogáig. A német jogfejlődés komoly dilemmáját ebben a másfél évszázadban a centralizáció igényének a lokális tradíciókkal való szembenállása jelenti, amit a szerződéses vagyonjog előtérbe helyezésével próbáltak áthidalni.
A XIX. század második felében a német egység létrejöttével azonban a jogi egységesítés is megtörténik az 1896. évi BGB-ben testet öltve, olyan kiváló jogtudósok munkájának eredményeként, mint pl. a göttingeni Gottlieb Planck professzor. A birodalmi BGB szerződéssel választható vagyonjogi rendszereket kínált fel a házastársaknak, törvényes vagyonjogi rendszerként pedig a férji vagyonigazgatási rendszert, ami a női fenntartott vagyonra nem terjedt ki. E törvényes rendszer részletes szabályainak kidolgozására már hatással voltak azok a feminista mozgalmak, amelyek a házas nő szempontjából ideális vagyonjogi rendszert keresték, és amelyek igazából az 1900-as években erősödtek meg. A Szerző a nőmozgalmak által felvetett kérdéseket külön pontban elemzi, és hosszú történeti ívet bemutatva jut el az 1957-es, nemi egyenlőségről szóló Reformtörvényhez, amely ennek az egyenlőségnek a megvalósíthatóságát a törvényes vagyonjogi rendszerként (a XVII. századra visszanyúló halvány tartományi jogi előképek alapján) elismert szerzeményi közösségi rendszerben (Zugewinngemeinschaft) találta meg, amely a mai napig a német törvényes vagyonjogi rendszerként érvényesül. Érdekesség, hogy az ezt közvetlenül megelőző törvényes vagyonjogi rendszer nem a férji vagyonigazgatási közösség, hanem az NSZK 1949-es Alaptörvényétől kezdődően a vagyonelkülönítés volt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
