A finn magánjog (polgári jog) a dologi jogtól elkülönítve kezeli a kötelmi jog (velvoiteoikeus) területét. A kötelmi jog három további részterületre bontható, úgymint a kártérítés joga (vahingonkorvausoikeus), a szerződések joga (sopimusoikeus), valamint a jogalap nélküli gazdagodás (perusteetuun etu).1 A kötelmi jog ugyanakkor nem tér el annyiban a dologi jogtól,2 amennyiben a részletekbe menő, a jogterület teljes egészét érintő szabályozás3 hiányzik - hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a vonatkozó jogszabályok hiánya semmi esetre sem egyenlő a jogterület szabályozatlanságával.4 A kötelmi jog, különösen a szerződési jog alkalmazása és értelmezése során az általános jogelvek érvényesülése hangsúlyosabb szerepet kap, mint bármely más magánjogi jogterületen. A generális jogelveket a finn jogirodalom szűrőként képzeli el: olyan szűrőként, amelyen keresztül az alapvető jogok érvényesülnek a kötelmi jogviszonyok során.5 E jogelvek egyúttal feltételei is a kötelmi jog létének, tekintve, hogy ha nem e jogelvek mentén és alapján alkották volna meg a jogokat és kötelezettségeket, úgy a kötelmi jogviszonyok szabályozása szükségtelen lenne, lévén így éppen azokat az értékeket nem részesítené védelemben, amelyekre a kötelmi jog történelmileg épül. Ilyen fundamentális jogelv az ügyleti szabadság, a jóhiszeműség, a gyengébb fél védelme, a piac működésének biztosítása, valamint a kölcsönösség és méltányosság elve.
Az ügyleti szabadság tág és szűk értelemben is vizsgálható. Tág értelmében az Alkotmány 18. szakasza alapján ragadható meg, vagyis "mindenkinek joga van ahhoz, hogy megélhetését vállalkozással, avagy a munka és a foglalkozás szabad megválasztásával biztosítsa". A kötelmi jog vonatkozásában azonban az ügyleti szabadság alapelve szűk értelemben vizsgálandó, és biztosítja a felek számára annak szabadságát, hogy a kölcsönösségen alapuló viszonyaikat belátásuk szerint rendezzék (szerződési szabadság). A szerződési szabadság ugyanakkor nem korlátlan, tekintve, hogy minden jogviszony során figyelemmel kell lenni a felek alapvető jogaira, valamint azok biztosítására és védelmére.
A jóhiszeműség elve a kötelmi jogban alapvetően a jogi védelem létére vagy nemlétére vonatkozik, vagyis azt jelenti, hogy a kötelmi jogviszonyok során a bíróság csak a jóhiszeműen eljáró fél érdekeit részesíti jogi védelemben. A kötelmi jogviszonyokban jóhiszemű a fél, ha az általában elvárható magatartást tanúsítja, és a jogviszonynak megfelelően jár el.
A gyengébb fél védelme alapelvének szükségességét az adott helyzetben jobb ügyleti pozícióban lévő fél6 által jelentett kockázat indokolja. Bár nem klasszikus kötelmi jogi ügylet, jobb ügyleti pozícióban lévő félnek minősül a munkajogi jogviszonyban a munkáltató; ennek megfelelően a munkavállalót, mint gyengébb felet meghatározott jogi védelemben - például a munkajogviszony munkáltatói megszüntetésének szigorításával - részesítik.
A piac működésének biztosítása különleges alapelv, amelynek célja az ügyleti aktivitás fokozása. Amennyiben egy ügylet ellentmondásos, a bíróság azt az ügylet során aktív fél javára módosítja. Aktív fél az, aki az ügylet megvalósulásáért nyilvánvaló erőfeszítéseket tesz. Az aktív fél előnyben részesítése érdekeltté teszi a feleket a piaci aktivitásban, amely pedig a piaci folyamatokat kedvező irányba befolyásolja.
A kölcsönösség és a méltányosság elve alatt egyfelől a magánjogi viszonyokban érvényesülő mellérendeltség, míg másfelől a jogok és kötelezettségek kölcsönössége, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlya fejeződik ki. A kölcsönösség elve ugyanakkor nem csupán a szerződések, de más kötelmi jogi jogviszonyok során is megjelenik; így például a kártérítés mértékének megállapításánál.7
A kártérítés (vahingonkorvaus) intézményének a finn jogfelfogásban egyidejűleg két funkciót tulajdonítanak: helyreállítási és megelőző funkciót. A kártérítési jog eszközeivel az okozott kár megtérítését (helyreállítás) a károkozó fél felelősségének megállapításával és kártérítésre kötelezésével lehet elérni. Ugyanakkor a helyreállítás más módon is lehetséges, és ezek az alternatívák általában kívül esnek a kártérítési jog szabályozási körén. Ilyen alternatív megoldás többek között a biztosítás (például a károkozó oldaláról a felelősségbiztosítás, a károsult oldaláról az élet- vagy vagyonbiztosítás).
A preventív, megelőző funkció alapvetően a károkozásért való felelősségre vonás - mint magánjogi szankció - kilátásba helyezésének visszatartó erejében ragadható meg. A kártérítés mértékének (teljes vagy részleges kártérítés) szigorításával és a felelősségi formák (például vétkességi vagy objektív felelősség) megváltoztatásával akár a totális prevenció is elképzelhető, vagyis a felek meg sem kísérelnek olyan magatartást tanúsítani, amelynek a gyakorlása során okozott kárért ilyen szigorú feltételekkel felelnek.8 Arra is ki kell térnünk továbbá, hogy amennyiben a kártérítés szabályainak kialakítása során a megelőzési funkciót nem vennék figyelembe, úgy ennek következtében a kárfelelősség köre lényegesen leszűkülne, ekként bizonyos magatartások tanúsítása során okozott károkért nem lenne lehetőség a károkozó kártérítési jog alapján történő felelősségre vonására.9
A finn jog alapján a kártérítés megállapítása során - sorrendben - az alábbi kérdésekre kell figyelemmel
-620/621-
lenni: van-e kár, azaz volt-e olyan jogellenes magatartás, amely sérülést vagy értékcsökkenést eredményezett? Ha igen, a károkozó személye eltér-e a károsulttól? Hogyan osztható meg a felelősség a felek között a tevékenység veszélyességére is figyelemmel? Mennyiben tér el a károkozó vagy a károsult pozíciója az általánostól?10
A finn szokásjog alapján többféle szempont szerint csoportosíthatjuk a kár (vahinko) fajtáit annak érdekében, hogy a károkozásért való felelősséget és az esetleges kártérítés mértékét pontosabban tudjuk meghatározni. A joggyakorlat mellett az 1974. évi kártérítési résztörvény11 - amely egyszerre tartalmazza a szerződésszegésért való felelősség és a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályait is - csoportosítja a károkat, ekként megkülönböztetve a személyi sérülést, a dologi kárt, illetőleg a tisztán pénzbeli kárt.12
A szokásjog elkülöníti a vagyoni és a nem vagyoni kár fogalmát. Vagyoni kárként határozza meg a károk azon fajtáit, ahol a kár mértéke egyértelműen megállapítható és pénzben kifejezhető. Azok a károk, ahol a kár mértéke pénzben egyértelműen nem fejezhető ki, nem vagyoni kárnak minősülnek. A kártérítési résztörvény csoportosítását alapul véve megállapíthatjuk, hogy úgy a személyi sérülés, mint a dologi kár vagyoni és nem vagyoni károk összességéből állnak. A személyi sérülés esetén vagyoni kárként jelenik meg a sérülés gyógyítására fordított összeg, és a felépülési időre járó bevételkiesés. Nem vagyoni, azaz pénzben egyértelműen nem kifejezhető kárnak minősül többek között a sérülés miatti szenvedés, a maradandó egészségromlás, a szellemi vagy testi rokkantság, vagy a megjelenést időlegesen vagy véglegesen elcsúfító hegek. A dologi károk vonatkozásában a vagyoni kár mértéke a dologban bekövetkezett tényleges kár, vagyis az az összeg, amelyet a dolog kijavítására, helyreállítására vagy pótlására kell fordítani. A dolog károsodása során nem vagyoni kárként jelenik meg a dologhoz való személyes kötődés (kéjbecsár).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
