Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa (1458-1464)[1] jogtudományhoz fűződő kapcsolatainak és jogi műveltségének felvázolásában a szakirodalom igen érdekes képet mutat: a szerzők egy része vagy az általánosságok szintjén maradva elsiklik a téma felett,[2] másik része pedig jogtudomány- és jogászellenességét domborítja ki, amit vagy a humanista skolasztikus és glosszátori kazuisztikától idegenkedő szellemi beállítottságával[3] vagy pedig szónoki, költői, filozófusi és történetírói érdeklődésének határozottságával magyaráz.[4] A következőkben a kiemelkedő jelentőségű humanistáról és történelemalakító pápáról nem azt kívánjuk bizonyítani, hogy jó vagy rossz jogász volt-e, vagy hogy jogásznak vagy jogtörténésznek nevezhető-e egyáltalában. Célunk annyi, hogy az Enea Silvio által különféle írásaiban a jogtudományról és a jogászokról-jogtudósokról tett megállapításait, megjegyzésit bemutatva azokat értékeljük, illetve e kijelentések lehetséges motivációit megvizsgáljuk. Miért lehet érdekes e téma a jogtörténész számára? Enea Silvio történeti és irodalmi munkásságának hatása alól az utókor nehezen vonhatta ki magát, ezért a iurisprudentiávdi kapcsolatos gondolatai is visszhangot kelthettek a műveit olvasókban: célkitűzésünk szerint a szakirodalomban szinte klisészerűen kialakult negatív képet szeretnénk némiképp árnyalni, illetve az érem másik oldalára is (ha kideríthető, hogy van ilyen) ráirányítani a figyelmet. Először vázlatos áttekintést adunk élettörténetéről (I.), majd rátérünk írásunk tényleges tárgyára, Enea Silvio Piccolomini és a jogtudomány kapcsolatának bemutatására (II.)
Enea Silvio Piccolomini 1405. október 18-án született elszegényedett nemesi család gyermekeként a Siena melletti Corsignanóban. Tanulmányait Sienában és Firenzében végezte, a Baseli Zsinaton (1431-1449) Domenico Capranica és más egyházi méltóságok titkáraként tevékenykedett 1435-ig.[5] III. Frigyes (1440-1493) poeta laureatusszá koronázta, s titkári állást ajánlott fel neki a Birodalmi Kancellárián, amit Enea el is fogadott. 1447-ben pappá szenteltette magát, és ettől fogva igen gyorsan haladt az egyházi ranglétrán: 1447-ben Triest, 1450-ben pedig Siena püspöke lett, 1456-ban bíborossá szentelték, III. Callixtus pápa (1455-1458) halála után 1458. augusztus 19-én pápává választották - pontifex maximusként a 77. Pius nevet vette fel. Pápaként legfontosabb feladatának a törökök elleni keresztes hadjárat megszervezését tekintette, ám terveit nem koronázta siker. (Ezen harc egy sajátos - ám csekély reál-
- 407/408 -
politikai érzékről tanúskodó - állomását jelentette, amikor békés úton kívánta a kereszténységet fenyegető iszlámot megfékezni: 1461-ben levelet írt II. Mohamedhez, amelyben felszólította a szultánt, hogy hagyja el a mohamedán hitet és legyen kereszténnyé.)[6] Leromlott egészségi állapota nem engedte, hogy a lassanként gyülekező hadak élére álljon, amint azt szerette volna: 1464. augusztus 15-én Anconában halt meg. Jelentőségében egyedülállóak Commentariusú, ugyanis ez az első olyan emlékirat, amely egy pápa tollából származik. Történeti jellegű munkái (Historia Austrialis, 1453/58; Germania, 1457; Historia Bohemica, 1458; De Europa, 1458; De Asia, 1461)[7] nagy hatást gyakoroltak az újkor kibontakozó történetírására. De Europa című művét a kódexek általában Gesta sub Federico III., illetve De gestis sub Federico III. címen hagyományozzák, az általunk ismert De Europa címet az első nyomtatott kiadásokban (Memmingen, 1490; Velence, 1501; Párizs, 1509) kapta meg. A De Europát Enea még bíborosként fejezte be 1458-ban, a néhol következetlen utalások és olykor előforduló szerkezeti aránytalanságok nagy valószínűséggel arra vezethetők vissza, hogy pápaként már nem volt ideje és lehetősége a kiadandó könyv precízebb megszerkesztésére.
Számos kortársához hasonlóan (Boccaccio, Leonardo Bruni, Maffeo Vegio) magasabb stúdiumait Enea Silvio is a jogtudomány tanulmányozásával kezdte; hogy ez apja nyomására történt-e - amint ezt a szakirodalom egy része, így többek között Voigt is állítja -, forrásokkal nem igazolható, miképpen azon megállapítás sem, hogy a jog tanulmányozásának egyetlen "hozadéka" a iurisprudentiávál és művelőivel szembeni, olykor már-már gyűlöletbe csapó ellenszenv lett volna.[8] Már korai írásaiban, így például a zsinat városáról, Baselről írott két laudatió)ában is tesz néhány megjegyzést a város jogrendjére vonatkozóan. Az első levélben, amely 1434 júliusából származik,[9] megemlíti, hogy a baseliek inkább a szokásjog, semmint az írott jog szerint élnek, nem veszik igénybe jogtudósok segítségét, valamint a római jogot sem ismerik, ugyanakkor elszánt és elkötelezett hívei az igazságosságnak.[10] Tekintettel arra, hogy nem tudjuk kimutatni, hogy e megállapításához valamiféle írott forrást vett volna igénybe, jó eséllyel feltételezhetjük, hogy jogi műveltsége révén vont éles határvonalat a consuetudo és a ius scriptum között, valamint áttette azon ellentétet kifejező kijelentést, hogy a város lakói elkötelezett hívei az igazságosságnak, annak ellenére, hogy híjával vannak a római jog ismeretének. Ebbéli tapasztalatait személyes élményeiből meríthette, nagy valószínűséggel részt vett a baseli városi tanács ülésein, és a bírósági tárgyalásokon. (E tanács tagjai leginkább kézművesek és kereskedők, tehát a jogban, kiváltképp a római jogban járatlan polgárok lehettek, hiszen egy évszázaddal később, Bonifacius Amerbach idején is, amikor a római jog általános recepciója már folyamatban volt, hasonló képet mutatott a tanács.)[11] A második, 1438 októberének végéről származó írásban[12] némiképp megváltozott formában találkozhatni e kijelentéssel, mely szerint a baseliek abban a tekintetben, hogy inkább a szokásjogra, mintsem az írott jogra támaszkodnak, inkább a spártaiakhoz, mint az athéniakhoz hasonlítanak; valamint hozzáteszi, hogy e városban sem a jogtudósok, sem a római jog nem jutnak szerephez.[13] A Német Lovagrend és a Porosz Rendek Szövetsége között a császár elnökletével 1453-ban lefolytatott jogvita kapcsán, amelyben - minként erről levelei is tanúskodnak - a tényállást és jogi minősítését példás éleslátással határozta meg, azon igencsak találó kijelentést tette, miszerint a hatalmasok közötti vitákat nem a törvények és a kánonok döntik el, hiszen könnyű ugyan az ítéletet meghozni, felettébb nehéz azonban annak érvényt szerezni; akik a perben alulmaradnak, a háborúban győzedelmeskednek; ahol a királyok beszélnek, a törvények némák maradnak.[14]
Nem érezhető ki a jogtudománnyal és művelőivel szembeni ellenszenv Piccolomini 1444 és 1450 között keletkezett, rövid életrajzokat tartalmazó De viris illustribus című művéből sem. Antonius de Rosellisnél, a kiváló páviai professzornál tanult civiljogot, a ius civile és a ius pontificium terén professzoraként a Sienában nagy tisztelet-
- 408/409 -
nek örvendő Petrus Pecciust említi meg, mint extraneust Salustius Petrusinust is hallgatta.[15] Valószínűsíthetjük, hogy a pápa és a zsinat közötti konfliktusban a pápa pártján állást foglaló, a pápai centralizációt támogató Antonius de Rosellis De monarchia című művét Enea Silvio felhasználta De ortu et authoritate Romani Imperii című munkájának megírása során.[16] Külön említést érdemel Piccolomini jogtudós tanárai és barátai közül a sienai Marianus Socinus (Mariano Sozzini), akiről a De viris ülustribusbzn valóságos dicshimnuszt zeng, amely szerint mind a civil-, mind pedig az egyházjog terén kiemelkedő tudással rendelkezett, pompásan verselt, prózája elegáns volt, jól festett, ifjúkorában a sportban is kitűnt, mind az irodalomban mind a zenében felettébb jártas volt, jól kiismerte magát a geometria, az arithmetika és az asztrológia tudományában, valamint igen jó üzleti érzékkel rendelkezett, ami polgártársai között némi irigységet szült.[17] Az ókor iránt lelkesedő Sozzini kelthette fel Piccolomini érdeklődését a humanista stúdiumok iránt, barátságuk hosszú éveken át fennmaradt. Jogtudományi tanulmányainak idején tehát professzorairól egyetlen rossz szót sem ejt, leírásaiban a leghalványabb kritikai hangot sem lehet kihallani. Ám nem csupán Itáliában tett szert barátokra jogászi-jogtudósi körökből: Bécsben szorosabb kapcsolatot tartott fenn a Királyi Birodalmi Kancellária titkárával Eichstätt püspökével, a kitűnő jogtudósi hírnévnek örvendő Johann von Aich-hal, akinek De Curialium Miseriis Epistola című munkáját ajánlotta, szintén a kancellária jogászai közül került ki további két barátja Ulrich Sonnen-berger és unokaöccse; hasonlóképp ismerettséget kötött a jogtudós Hartung Kappel császári titkárral. Anélkül, hogy a neveket tovább kellene sorolnunk, megállapíthatjuk, hogy a forrásokban nem találunk e személyekre, illetve jogászi tevékenységükre vonatkozó degradáló, ellenséges utalást.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
