Az olyan nagylélegzetű jogszabályokat, amelyek egy-egy jogágazat szabályozási területének minden, vagy legalább is minden igazán fontos kérdését rendezik - mint pl. a kódexek - a jogalkotás általában hosszadalmasan és körültekintően igyekszik előkészíteni, mert hosszú időre - évtizedekre - szánja őket. Különösen így van ez a büntető kódexeknél, hiszen ezek gerincét olyan tilalmak képezik, amelyeknek eredete hosszú évszázadokra nyúlik vissza.
Közismert, hogy az első magyar büntető törvénykönyv előkészületei közel egy évszázadon át tartottak, s maga a kódex is közel egy évszázadon át volt hatályban. Látnunk kell azonban, hogy a történelem felgyorsult; a társadalmi változások viharossá váltak, a technikai-műszaki fejlődés ütemének gyorsulásával egyenes arányban vannak a gazdasági és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi változások, ezek pedig még szokványos körülmények között is olyan újabb és újabb társadalmi jelenségeket produkálnak, amelyek büntetőjogi védelmet is igényelnek. Emiatt a büntető kódex még viszonylag stabil társadalmakban is előbb-utóbb kiegészítésre, módosításra szorul, a módosítások halmozódása pedig szinte szükségszerűen azzal jár, hogy az elvileg egységes jogszabályban belső feszültségek keletkeznek, romlik az áttekinthetősége, s mindez végső soron jogbizonytalansághoz vezethet.
A büntetőjogi szabályozás iránti igényeket tükröző gondolatok foglalata a büntetőpolitika.
Az ide tartozó elgondolásokban fogalmazódik meg, hogy egy-egy országban milyen területen, milyen mértékben, és milyen célból tartják szükségesnek vagy legalább kívánatosnak a büntetőjogi szabályozást, milyen elvi és gyakorlati kifogásokat támasztanak az épp hatályos büntetőjogi szabályozással szemben, mennyiben tartják a hatályos szabályozást érvényesnek - azaz a vele szemben táplált várakozások kielégítésére alkalmasnak, mit és hogyan kívánnak a büntetőjogi szabályok gyakorlati alkalmazása révén elérni.
A továbbiakban büntetőjogunk legutóbbi korszakának eredményeit - s egyszersmind hatályos büntető törvénykönyvünk állapotát - e szempontból kísérlem meg áttekinteni.
Nem vonható kétségbe, hogy az 1978. évi IV. törvény (Btk.) gondos és alapos, körültekintő előkészítő munka nyomán jött létre, s a jogalkotó hosszú időre szánta.
Ismeretes, hogy a törvény 1979. július 1-jén lépett hatályba.
1. Rövidesen utat tört azonban az a jogpolitikai igény, hogy színesebb büntetési rendszerre lenne szükség. Ez az igény fogalmazódott meg az 1984. évi 19. tvr.-ben, amely egy új büntetési nemet - a szigorított javító-nevelő munkát - vezetett be, s ezzel növelte a szabadságelvonással nem járó büntetések választékát; az 1987. évi III. törvény pedig ennek az alkalmazási körét még inkább kiterjesztette. A két most említett jogszabály összesen 88 módosítással járt, ami számszerűen - az eredeti 367 cikkhez viszonyítva 24% - nem jelentéktelen ugyan, ám a módosítások az eredeti kodifikációs nyomvonalon haladtak s ezért a korrekciók a törvény szemléletéhez igazodtak, elvi természetű zavart tehát nem idéztek elő, a bűnök és büntetések arányainak rendszerét nem érintették.
2. A törvény további sorsa már nem ilyen.
Az 1989-1992-es periódusban a gazdasági és politikai rendszerváltás alkotmányjogi megfogalmazása is megtörtént az államvédelmi büntetőjog újrakodifikálásával (1989. évi XVI. tv., 1989. évi XXV. tv., 1989. évi II. és III. tv.), az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 30.) AB sz. határozata pedig törölte a halálbüntetést, mint alkotmányelleneset.
Ezek a rendelkezések elvi kérdésekben tértek el a törvény megalkotásánál követett államelméleti eszméktől és az ezeket kifejező jogpolitikai felfogástól, hiszen ekkorra már az Alkotmány deklarálta azt, hogy a Magyar Köztársaság demokratikus jogállam, normatív tartalmat adott a demokratikus szabadságjogoknak - köztük a gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadságnak - és az Alkotmánybíróság az állam büntető hatalmát a halálbüntetés alkotmányellenessé nyilvánításával lényegesen korlátozta.
Lehet azt mondani, hogy ennek az utóbbinak gyakorlati jelentősége csekély, hiszen a korábbi években a halálbüntetés alkalmazására ténylegesen csak az emberölés súlyosabb eseteinek megvalósítóival szemben és számszerűen csak ritkán került sor. E tény azonban nem változtat a dolog elvi jelentőségén. 1978-ban a törvényhozás elvi síkon foglalt állást a halálbüntetés fenntartása mellett és ezt vetette el az Alkotmánybíróság.
A Btk. büntetési rendszere arra az elgondolásra épült, hogy a legsúlyosabb büntetés a halál, s az összes többi - beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést is - ehhez viszonyítva enyhébb. Most a legsúlyosabb büntetés enyhült, vagyis a viszonyítás pontja megváltozott; minden büntetésnek a legsúlyosabb büntetéshez mért viszonylagos súlyossága nőtt. Ez a bírói büntetés-alkalmazás gyakorlatán ösztönösen is kifejeződött; különösen, mert a rendszerváltozás légkörében a büntető jogszabályok érvényessége - hatályosságukra tekintet nélkül - általánosan megkérdőjeleződött.
3. A tételes büntetőjog történetében új fejezetet nyitott az 1993. évi XVII. törvény, amely folytatta a dekriminalizációt, a közveszélyes munkakerüléshez hasonlóan az üzletszerű kéjelgés büntetendőségét is megszüntette és törölte a szabálysértést vétséggé minősítő körülmények közül a különös visszaesést. Ezek a rendelkezések is elvileg voltak jogpolitikai szemszögből ellentétesek azzal a felfogással, amelyet 1978-ban követett a törvényhozó, de ellentétes volt a Btk. eredeti szemléletével a javító-nevelő munka és a szigorított javító-nevelő munka - a két sajátosan szocialistának nevezett szabadságelvonás nélküli büntetési nem - eltörlése is.
A büntetés-alkalmazás jogpolitikai eszmevilágát tekintve lényegesnek mondható rendelkezés az enyhítés "kivételes" voltának törlése a 87. § (1) bekezdéséből, valamint a szabadságvesztés felfüggesztésének engedélyezése a visszaesőkkel szemben is.
Az élet változásaira reagált a Btk. novella az emberrablás törvényi tényállásának megállapításával és a személyi szabadság megsértése büntetési tételének ehhez igazodó módosításával és egy sor más kisebb-nagyobb korrekcióval, végül tovább vitte a gazdasági rendszerváltás büntetőjogi vetületének már az 1992. évi XIII. törvénnyel megkezdett művét egy sor - a piacgazdasághoz kapcsolódó - gazdasági bűncselekmény törvényi tényállásának megalkotása révén.
Ennek a folyamatnak következő lépéseként fogható fel az 1994. évi IX. törvény; ez tette teljessé a gazdasági büntetőjog szabályrendszerét.
A most említett két novella a Btk. összesen 237 módosítását hajtotta végre; az összesen 157 változtatáson (módosításon) túl hatálytalanított 46 rendelkezést és beiktatott 34 újat; mint látható tehát, a Btk.-t lényeges mértékben érintette. Mindamellett elmondható, hogy jogpolitikai szemléletét tekintve illeszkedett az 1989-90-től érvényesülő tendenciába, ugyanúgy, mint a következő két jelentősebb novella: a fiatalkorúakra vonatkozó szabályozást a nemzetközi követelményekkel összhangba hozó 1995. évi XLI. törvény és az 1996. évi LII. törvény, amely a gazdasági büntetőjog szabályozását, valamint a környezet-, és természetvédelemre vonatkozó büntetőjogi előírások rendszerét fejlesztette tovább.
Ezek a legutóbb említett törvények olyan jelenségekre és kívánalmakra reagáltak, amelyek a Btk. megalkotása idején - az 1973. és 1978. közötti időszakban - még egyáltalán nem, vagy nem olyan intenzitással mutatkoztak, hogy büntetőpolitikai gondolat formáját öltötték volna.
4. Végül szót érdemel még - mint a rendszerváltást közvetlenül követő időszak jogpolitikai szemléletének utolsó büntető jogalkotási manifesztációja - az 1997. évi LXXXIII. törvény, amely összesen 66 változást eredményezett a Btk.-ban: hatályon kívül helyezett 1 rendelkezést, beiktatott 20 újat, s további 45-öt módosított. A cél a számos korábbi módosítás és új rendelkezés - valamint a hozzájuk kapcsolódó büntetési keretek - révén a kódex eredeti anyagához viszonyítva létrejött aránytalanságok kiküszöbölése a korábbi szankciók szükséges szigorítása révén. Hangsúlyozza a törvény általános indoklása, hogy igen magas hazánkban a bebörtönzöttek száma és aránya, de - a bűnözési gyakoriság mutatószámaira és a büntetés-kiszabási gyakorlat enyhülésére reagálva - a törvény elsősorban mégis a szigorítás irányába kívánja a bíróságokat a büntetési tételek növelése és az enyhítési lehetőségek bizonyos korlátozása útján befolyásolni; azt, hogy ki kell alakítani a szabadságelvonással nem járó szankcióknak a létezőnél jobban működő tárát, csak mint óhajt fogalmazza meg.
Ez a novella tehát - bár a korábbi büntetőpolitikai elvekkel nem szakított kifejezetten - részletszabályaiban a szigorítást szorgalmazta; egyszersmind a Különös Részt érintő rendelkezései a büntetőjogi felelősség körének tágítását eredményezték egyfelől azzal, hogy az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak házasságon belüli elkövetését is bűncselekménnyé tette, másrészt definíciót alkotott a bűnszervezetről és bűncselekménnyé tette a bűnszervezet létrehozását, szervezését, vezetését stb.
5. Az 1998. évi választások eredményeként alakult országgyűlés és kormányzat lényegesen eltérő büntetőpolitikai felfogást vallott, mint elődei.
Az 1998. évi LXXXVII. törvény általános indokolása azt hangoztatja, hogy "a büntetőjog már önmagában szigort testesít meg", ezért szigorítása valójában "a meglévő rendelkezések további szigorítása, ami csak újabb szempontok értékelése alapján történhet" és csak azokkal a cselekményekkel szemben indokolt, "amelyek szervezett elkövetése a leginkább sértik vagy veszélyeztetik a társadalomnak a személyek szabad önrendelkezési jogához, a vagyonbiztonságához fűződő bűnös befolyástól való mentességhez kapcsolódó érdekét" - ami a büntetőjog egésze felől nézve egy szelektív megtorló szemlélet érvényesítését jelenti.
Ehhez képest a törvény már meglévő, körülírt bűncselekménycsoportokra (robbanóanyaggal és robbantószerrel, lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés, fegyvercsempészet, kábítószer-bűncselekmények, közveszélyokozás, embercsempészés) irányoz elő szigorítást, szélesíti a pénzmosás törvényi tényállását és bevezeti az emberkereskedelem büntetendőségét. az általános indokolás részletesen kifejti, hogy kriminálpolitikai megfontolásból módosítja a büntetés kiszabására vonatkozó általános rendelkezéseket: korlátozza a feltételes szabadságra-, illetve próbára bocsátásra és a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó törvényi lehetőségeket; szabadságvesztés alkalmazása esetén pedig a büntetési mérték megállapításánál (vagyis a bírói individualizálásnál) kötelező kiinduló ponttá teszi a Különös Részben szereplő büntetési keret aritmetikai középmértékét.
Ezen felül a törvény a Különös Részben is kisebb-nagyobb helyesbítéseket hajtott végre és a nemzetközi kívánalmakhoz igazodva a külföldi hivatalos személyek, valamint a külföldi gazdasági vállalkozások alkalmazottainak vesztegetési cselekményeit, illetőleg megvesztegetésüket és a velük kapcsolatos befolyással űzérkedést is büntetendővé nyilvánította.
Lényegesen szigorította a törvény a kábítószerekkel kapcsolatos büntetőjogi szabályozást és a gyógyító természetű elterelés lehetőségét a kábítószerfüggőkre korlátozta.
Ugyanez a szemlélet jellemzi az 1999. évi CXX. törvényt, amely - mint általános indokolása leszögezi - a Btk.-ban található és az 1998. évi LXXXVII. törvény által nem érintett joganyag kisebb terjedelmű módosítása, valamint a 2001. évi CXXI. törvényt, amely a korrupciós bűncselekmények szabályozásában eszközölt korrekciókat, bevezetve a szervezeti felelősség bizonyos formáit, továbbá átformálta a bűnszervezettel kapcsolatos korábbi, kevéssé sikerült szabályokat. A nemzetközi kívánalmaknak megfelelően a bűncselekményből származó haszon elvonására alkalmas intézkedéssé alakítja át a novella a történelmi hagyományokból származó mellékbüntetést, a vagyonelkobzást.
6. A 2003. évi II. törvényben ismét egy más, az 1998. előtti kriminálpolitikai szemlélet folytatását jelentő felfogás érvényesülését tapasztalhatjuk, hiszen az anyagi büntetőjogot érintő rendelkezései szinte maradék nélkül hatálytalanítják az 1998: LXXXVII. törvénynek a büntetés kiszabására vonatkozó - szigorító - előírásait és a kábítószerrel való visszaélés szabályozása terén is visszaállítják a gyógyító célú elterelés szélesebb körű - nem csak a drogfüggőket felölelő - lehetőségét.
1. A Btk. szövegének egyszerű átlapozása esetén a vázolt rengeteg módosítás eredménye azzal válik szembeszökővé, hogy a pótlólag beírt A., B. stb. §-ok váltakoznak a kiüresedett, szöveg nélküli tövényszakaszokkal. Ez már önmagában is mutatja, hogy az eredeti büntető törvénykönyv széttöredezett, toldozott-foldozott jogszabály, nem egykönnyen kezelhető és sejteni engedi, hogy konzisztenciája aligha maradéktalan.
Ha a törvényt nem csak átlapozzuk, hanem bele is olvasunk a szövegébe, ez a sejtés bizonyossággá válik; ha sehol másutt nem is, de az önbíráskodás (Btk. 273. §) és a zsarolás (Btk. 323. §) egybevetésekor: tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jogtalan haszonszerzési cél és a károkozás, amelyek a zsarolásnak az önbíráskodáshoz képest minőségi különbséget adó ténybeli összetevői (a "kár" emellett társadalmi szemszögből negatív megítélésű gazdasági eseményt, jogellenes vagyoni változást, tehát társadalmi értelemben vett sérelmet is jelent) a szankcióban nem jutnak kifejezésre.
Különösebb búvárkodás nélkül is megállapíthatjuk továbbá: a Btk. 197. § és 198. §-nak különtartása voltaképpen magyarázat nélküli, hiszen a két törvényi tényállásban minden konstitutív elem, súlyosabban minősítő körülmény és büntetési tétel azonos, csak az instrumentális erőszak alkalmazási célja - a "közösülésre", illetőleg "fajtalanságra vagy fajtalanság eltűrésére" kényszerítés - eltérő. Semmi akadálya nem lenne tehát, hogy egy törvényi tényállásba legyenek foglalva.
Ezek a példák csak a leginkább szembeszökő esetek; a törvénykönyv sokszori módosítása és különböző indíttatásokból eredő kiegészítései óhatatlanul eredményeztek olyan átfedéseket, amelyek konkrét esetben csak nehezen - de tökéletesen soha nem - megoldható jogértelmezési kérdéseket vetnének fel.
2. A Btk. megalkotása idején ugyan már inkább hittételnek, mint tudományos prognózisnak fogta fel mindenki azt a tézist, hogy az állam "elhal" és a bűnözés, mint társadalmi tömegjelenség, "megszűnik", "kivész" majd, de a kódex elméleti alapjai között egyebek mellett hallgatólagosan ezek a társadalomfilozófiai eszmék is helyet kaptak.
Jóllehet a szocialista társadalomra, a szocialista társadalmi együttélési szabályokra stb. való utalások a Btk. módosításai folyamán eltűntek a jogszabályszövegből, vannak olyan elméleti kérdések és szakkifejezések, amelyek mégis megfontolást érdemelnek, mert mind az ún. "szocialista", mind a polgári társadalom keretei között létező büntetőjogban szerepelnek.
Ebbe a körbe tartozik a büntetőjog feladatáról szóló kriminálpolitikai gondolat.
Néhány európai büntető törvénykönyv áttekintése a következő képet adja:
A büntető törvény célját illetően csak az ukrán Btk. 1. §-ában találhatunk elvi rendelkezést: a társadalom megvédését a bűncselekmények ellen a büntetendő cselekmények és a büntetések meghatározása révén.
A büntetés fogalmát csak az Orosz Föderáció Btk.-jának 43. § (1) bekezdése határozza meg: "A büntetés bírói ítéletbe foglalt állami kényszerintézkedés. A büntetést a bűncselekmény elkövetésében bűnösnek ítélt személy ellen kell alkalmazni; tartalma az elkövető jogainak és szabadságának korlátozása a jelen Btk. szerint."
A büntetés céljáról az Orosz Föderáció és Ukrajna Btk.-ja rendelkezik.
Az orosz Btk. 43. § (2) bekezdése szerint: "A büntetés célja a szociális igazságosság helyreállítása, az elkövető nevelése és újabb bűncselekmények elkövetésének megakadályozása." Az ukrán Btk. 22. §-a így szól: "A büntetés célja nem csak az elkövetett bűncselekményre kirótt joghátrány, hanem az is, hogy szolgálja az elkövető megjavítását és átnevelését a munkához való becsületes hozzáállásnak, a törvények pontos betartásának, a társadalmi együttélési szabályok tiszteletének szellemében, valamint, hogy megelőzze újabb bűncselekményeknek akár az elítélt, akár más személyek általi elkövetését. Nem célja fizikai szenvedés okozása vagy az emberi méltóság megalázása."
A büntetés kiszabásáról, az ez alkalomból figyelembe veendő tényezőkről több törvény is rendelkezik és e rendelkezések között nem egy olyan elem szerepel, amelyek a kirótt büntetés majdani hatásával összefüggő várakozásokat - vagyis a bíróság által követendő célokat - fogalmaznak meg.
A lengyel Btk. 53. cikk 1. §-ában azt olvashatjuk:
"A bíróság a büntetést saját belátása szerint szabja ki a törvényben meghatározott keretek között, figyelemmel arra, hogy a büntetéssel okozott hátrány arányban legyen a bűnösség mértékével, a cselekmény társadalomra veszélyességének fokával, szolgálja a megelőzés és a nevelés céljait, a társadalom jogtudatának alakítását."
Az ukrán Btk. 39. §-a is utal a jogtudatra, az elkövetett bűncselekmény jellegére, társadalomra veszélyességének fokára, az elkövető személyiségére és az enyhítő és súlyosító körülményekre.
A finn Btk. 6. fejezet 1. cikke előírja, hogy a büntetés kiszabásánál "figyelembe kell venni mind a büntetés súlyosításának és mérséklésének alapjait, mind pedig a büntetés-kiszabási gyakorlat egységességét. A büntetésnek igazságos arányban kell lennie a bűncselekmény által okozott kárral és veszéllyel és az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetésében megnyilvánuló bűnösségével." A 4. cikk szerint a bűncselekménynek az elkövetőt érintő (hátrányos) következményeit is figyelembe kell venni, ha azok - a büntetéssel együtt - ésszerűtlen (aránytalan) eredményhez vezetnének.
A svájci Btk. 63. cikke az "elkövető bűnösségével arányosan" kiszabott büntetést kíván, "figyelemmel az indítékra, az elkövető előéletére és személyi körülményeire".
A francia Code Penale 132-24. cikkelye "a bűncselekmény körülményeinek, valamint az elkövető személyi körülményeinek függvényében" meghatározott büntetést igényel - de itt a végrehajtási rendszert is számításba kell venni.
Az olasz Btk. 133. §-a előírja a szabad bírói mérlegelés eredményeként kiszabott büntetés mértékének megállapításánál - amiről persze az indokolásban számot kell adni - a bűncselekmény súlyának számításba vételét, s hogy erre a törvényben felsorolt körülményekből - egyebek között a vádlott egyéniségéből, indító okaiból és jelleméből, az elkövetés előtti magaviseletből és életmódjából, valamint egyéni, családi és társadalmi életkörülményeiből kell következtetni.
Az NSZK Btk. 46. § (1) bekezdése szerint: "A büntetés kiszabása az elkövető bűnösségéhez igazodik. Figyelembe kell venni azt is, hogy a büntetés milyen hatással lesz az elítélt további életére a társadalmban."
Figyelmet érdemel még a 47. § (1) bekezdése is.
"Hat hónapot meg nem haladó tartamú szabadságvesztést a bíróság csak a cselekmény körülményeiben vagy az elkövető személyében lévő rendkívüli indokok fennállása esetén, az elkövető nevelése vagy a jogrend védelme érdekében szabhat ki."
Végezetül álljon itt szemléltetésül az osztrák Btk. 32. § (2) bekezdése: "A büntetés kiszabásánál a bíróság mérlegeli és egymással szembeállítja a súlyosító és enyhítő körülményeket, amennyiben ezeket a törvényi büntetés mértékének megállapításánál már nem vették figyelembe; ezen kívül figyelembe kell venni a büntetés kihatását és a cselekmény más várható, az elkövetőnek a társadalomban való további életvitelét érintő következményeit. Ezzel kapcsolatban mindenek előtt azt kell tekintetbe venni, mennyiben kell a cselekményt az elkövetőnek a jogilag védett értékekkel szembeni elutasító vagy közömbös beállítottságára és mennyiben olyan külső körülményekre és indító okokra visszavezetni, amelyek a jog által védett értékeket elfogadó emberek számára is érthetővé teszik azt."
3. Az 1978. évi IV. törvény a szocialista kódex-szerkesztési hagyományoknak megfelelően deklarálta célját: a társadalomra veszélyes cselekményekkel szembeni védelmet és a szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására, valamint a törvények tiszteletére való nevelést. Ezt az 1993. évi XVII. törvény törölte.
A kriminálpolitikában régi eszme a represszió és a prevenció összetársítása; előbb a büntetésnek szántak egy preventív aspektust, majd lábra kapott az a gondolat, hogy be kell avatkozni a bűnözést "termelő" társadalmi folyamatokba és azokat kell úgy alakítani, hogy ezáltal a bűnözés visszaszoruljon. Ennek szélsőséges változata volt a bűnözés, mint társadalmi tömegjelenség eltüntetését ígérő szocialista elmélet.
A modern társadalomelmélet reményei addig terjednek, hogy a bűnözést - más deviáns viselkedési formákkal együtt - ellenőrzés alatt tartsa. "Nincs bűnözés nélküli társadalom, és ezért a büntetőpolitika fő célja sem lehet a bűnözés felszámolása, hanem csak az, hogy a bűnözést a lehető legalacsonyabb szinten tartsa" - olvashatjuk az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az "Európai büntetőpolitika a változás időszakában" c. Ajánlásában [R (96) 8., I/a 4.]. Ez csak komplex intézkedési rendszerek révén lehetséges; a devianciák minden fajtájának féken tartása érdekében kell tenni: ez mindenütt megelőzést jelent, s a megelőzés - általánosságban szólva - korrekciós politika, a meglévő és működő, működésük során deviáns magatartást (pl. bűncselekményt) kiváltó automatizmusok ellen ható tevékenység.
A devianciák visszaszorítását, féken tartását, s ezen belül a bűnözés kontrollját szolgálja a kidolgozás alatt lévő Nemzeti Bűnmegelőzési Stratégia. A büntető törvény rendeltetése szűkebb körű: nem a bűnözést termelő társadalmi folyamatok befolyásolása, illetve kiküszöbölése, hanem a hivatalos társadalmi értékek és normák védelme az ellenük irányuló támadások bizonyos változatainak bűncselekménnyé, s az ilyet elkövető személy bűntettessé minősítésével és megbüntetésének előírásával.
A büntetőjog tehát a devianciák, s ezen belül a bűnözés ellenőrzés alatt tartását szolgáló társadalmi intézményrendszer része, amennyiben a tételes büntetőjog szabályai határozzák meg, hogy a deviáns viselkedés mely változatai (megnyilvánulásai) minősülnek bűncselekményeknek és ezek elkövetői milyen büntetéssel büntetendőek. Ehhez igazodik az elsődleges és másodlagos bűnmegelőzés - a korrekciós politikai tevékenység - működési területe.
A büntető törvény a büntetés kilátásba helyezésével élesen megkülönbözteti a helyeset és a helytelent, a büntetés tényleges alkalmazása azonban már - s egyáltalán, a tág értelemben vett büntető igazságszolgáltatás puszta léte és működésének ténye - a harmadlagos bűnmegelőzés: a reagálás a megtörtént deviáns viselkedésre és esetleges korrekciós intézkedések (pl. a pártfogó felügyelet) a bűnismétlés megelőzésére.
Itt komoly hangsúlyt kap az a tény, hogy míg a "szocialista" büntetőjogban a büntetésnek több-kevesebb (egyre csökkenő mértékű), nevelő funkciót volt szokás tulajdonítani, a jogállami az "alkotmányos" büntetőjog ezt elutasítja.
Az 1950. évi II. törvény 51. §-a szerint "a büntetést a dolgozó nép érdekében az elkövető megjavítása és nevelése, továbbá általában a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása érdekében" kell alkalmazni. Az 1961. évi V. törvény 34. §-a az elkövető neveléséről már nem szól. A későbbi kriminológiai kutatások a "reszocializáció"-ban határozták meg a büntetés-végrehajtás alatti "megjavítás" reálisan elérhető célját, az 1978. évi IV. törvény 37. §-a pedig a büntetés alkalmazásának céljául a társadalom védelme érdekében annak megelőzését határozza meg, hogy "akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el".
A törvény felsorolja a büntetéseket.
A büntetések elemzésének útján a büntetőjogi büntetés mibenlétét és attributumait a büntetőjog tudománya már régen meghatározta; kérdés, hogy ezek után kell-e a büntető törvénybe az a rendelkezés, amely szerint - mint a tudomány tanítja - "a büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány" - de tovább megyek: kérdés, hogy szükség van-e a törvényben a büntetés céljának megjelölésére, ahogyan azt a Btk. 37. § 2. mondata tartalmazza.
Szabó András számos írásában [Büntetőpolitika és alkotmányosság, Jogtudományi Közlöny 1995. évi 9. szám, A büntetőjog reformjáról és a reform büntetőjogáról, Kriminológiai közlemények 26-27. kötet, Bp. 1989. és az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) AB sz. határozatához fűzött párhuzamos véleményében] kifejtette azt az álláspontot, amely mértékadó cáfolatot vagy érdemi kritikát azóta sem kapott: a büntetőjog - és ezen belül a büntetés - nem puszta eszköze a hatalomnak, hanem az igazságos megtorlás olyan intézményrendszere, amely egyidejűleg szab korlátot az egyéni önkénynek és az állami önkénynek. Az alkotmányos jogállamban a büntetőjogi büntetés - mint kifejtette - jogépségi büntetés, funkciója szimbolikus: annak szemléltetése, hogy a büntetőjogi tilalmakat nem lehet semmilyen indokkal büntetlenül megsérteni; [alkalmazásának] célja önmagában, közelebbről a jogépség nyilvános szemléltetésében rejlik, s alkalmazandó a jog megsértése esetén akkor is, ha nem ér el semmilyen vélt célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére; a tettel arányos. Ez a felfogás rímel a volt Királyi Curia álláspontjára: "a javítási cél elérésének szempontjai a büntetés mértékének megállapításánál nem jöhetnek tekintetbe" (Kuria, 1639/1909.).
Azt is hangsúlyozta Szabó András, hogy a retributív büntetés nem érinti az elítélt személyi autonómiáját, a lelkiismereti szabadságot, tiszteletben tartja a személyiséget, nem vesz át sem pszichoterápiai, sem gyógyító, sem szociális vagy lelkigondozói szerepet. Ezek a büntetés végrehajtása során szolgáltatásként felkínálhatóak és felkínálandóak az elítéltnek, de nem erőltethetőek rá.
4. A büntetés - személytelen intézmény, nincs tehát pszichikuma, következésként nem lehet a szó valódi értelmében célja sem. A büntetés legfeljebb az elrendelőjének vagy alkalmazójának (a jogalkotónak vagy a bírónak) a célját szolgálhatja, mint célra vezető eszköz. A büntetésnek tehát nem célja, hanem rendeltetése van, ha alkalmazása a törvényhozó és a bíróság szerint valamilyen célt szolgál. Ez a cél - a már idézett hatályos törvényszöveg szerint - "annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más" (vagyis bárki) bűncselekményt kövessen el".
A büntetésnek azonban, mint törvényes fenyegetésnek és mint ténylegesen alkalmazott hátránynak egyaránt van egy sor - egyebek mellett visszatartó - hatása, akár akarja ezt a jogalkotó és a bíróság, akár nem. Ezek a hatások - mint a tudományos kutatások feltárták - rendkívül összetett individuál- és szociálpszichológiai mechanizmusok közvetítésével és sok tekintetben egyénileg is változó utakon-módokon és mértékben érvényesülnek, nem is feltétlenül azonos irányba mutatnak, épp ezért a ténylegesen megvalósuló eredő eredmény rendszerint pontosan nem kalkulálható előre, és utólag sem mérhető. Mindazonáltal e mechanizmusok működnek és a különféle lehetséges hatásokhoz - a szokásos címszavakkal: "elrettentés", "ártalmatlanná tétel", "megtorlás", "reszocializáció", "rehabilitáció" -, mint célbavett eredményekhez más és más mechanizmus vezet; ezzel számolva viszont a büntetés kívánatosnak tartott eredményétől függően rendszerint más és más természetű, tartamú és súlyú hatósági ténykedés (büntetés vagy intézkedés) látszik célravezetőnek.
Mindezt számításba vette az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága és a következőket ajánlotta:
"1. A törvényhozó vagy más kompetens hatóságok igyekezzenek, ha az alkotmányos elvek és a jogi hagyományok ezt megengedik, a büntetéskiszabáshoz vezéreszméket deklarálni.
2. Ha szükséges, és különösen, ha a különböző vezéreszmék konfliktusba kerülhetnek, iránymutatásokat kell adni arra vonatkozóan, hogy miként kell megállapítani a büntetés kiszabására vonatkozó vezéreszmék lehetséges rangsorát.
3. Ahol lehetséges, és különösen a bűncselekmények vagy az elkövetők bizonyos csoportjait illetően, meg kell jelölni az elsődleges vezéreszmét.
4. Bármilyen elvet is hirdetnek meg a büntetés kiszabáshoz, kerülni kell a bűncselekmény és a büntetés súlyossága közötti aránytalanságot.
5. A büntetéskiszabási vezéreszméket időről időre felül kell vizsgálni. Bátorítani és támogatni kell azt a tendenciát, hogy európai szinten egységes megfontolások és rangsorok jöjjenek létre. A büntetés-kiszabási gyakorlatot kritikai értékelésnek kell - a felesleges szigor elkerülése végett - alávetni.
6. A büntetéskiszabási verzéreszméknek összhangban kell lennie a modern és emberséges büntetőpolitikával, különösen a szabadságvesztés alkalmazásának csökkentését, a közösségi szankciók és intézkedések szélesebb körű használatát, a dekriminalizáció politikájának folytatását, a mediációhoz és az áldozat kártalanításának biztosításához hasonló elterelési intézkedések használatát illetően.
7. Sem az elkövető, sem az áldozat faji hovatartozása, bőrszíne, neme, nemzetisége, vallása, társadalmi állása vagy politikai meggyőződése szerint nem szabad a büntetés kiszabásánál különbségeket tenni. Az olyan tényezők, mint az elkövető munkanélküli volta, kulturális vagy szociális körülményei nem befolyásolhatják a büntetést az elkövető terhére.
8. A büntetés kiszabására vonatkozó javaslatnál számot kell vetni a büntetésnek az adott bűnelkövetőre gyakorolt valószínű hatásával is, hogy elkerülhető legyen a felesleges szenvedés, az elkövető lehetséges rehabilitációjának az akadályozása.
9. A büntető igazságszolgáltatásban a késedelmeskedés kerülendő; a vádlottnak fel nem róható, vagy az ügy természetéből eredő szükségtelen késedelmeket a büntetés kiszabásánál figyelembe kell venni." [Az Európa Tanács Miniszter Bizottság R (92) 17. sz. Ajánlásának Függeléke]
Az Európai Unió különféle - a nemzeti törvényhozások számára iránymutatásnak szánt - dokumentumai visszatérően a "tényleges, arányos és visszatartó" ["effective, proportionate and dissuasive"] büntetésekről beszélnek, amikor az Unió büntetőpolitikai elgondolásait próbálják a tagállamok törvényhozásához közvetíteni. [Az "effective" szót általában "hatékony"-nak szokás fordítani, a büntetőpolitikai célkitűzés azonban a visszatartás, amit a "dissuasive" szó fejez ki; az "effective" szó első szótári megfelelőjének, a "hatékony"-nak az alkalmazása ezért a magyar szövegben nézetem szerint pleonazmus; a szakmailag helyes eljárás az "effective" 2. szótári jelentésének, a "tényleges"-nek a használata lenne.] Erre tekintettel úgy gondolom, a Btk.-ban egy hasonló mondatnak a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések élén helyet kellene kapnia; ebben kerülni kellene a "büntetés céljára" vonatkozó utalást és a hagyományosan tárgyalt büntetési eszmék körülírásánál szokásos szóhasználatot is, mert a szakirodalomban minden szokásosan használt szakkifejezésnek ismertek egymással tartalmilag szöges ellentétben álló értelmezései, amelyek valószínűleg félrevezető jogmagyarázati lehetőségeket nyitnának meg.
Úgy gondolom, azt kellene kinyilvánítani, hogy a büntetés rendeltetése [a jogalkotónak és a jogalkalmazónak a büntetés, mint eszköz segítségével elérni kívánt célja] a bűncselekményektől való visszatartás; s hogy a büntetés nemét és mértékét a konkrét esetekben ennek figyelembevételével kell megállapítani.
Ehhez hozzá lehetne társítani azt a követelményt, hogy a büntetés - súlyosságát tekintve - legyen arányban az elkövetett tett súlyával.
Az e §-okhoz kapcsolódó indokolásban kifejthető, hogy a "visszatartás" többféle értelmezésben használatos. A "visszatartás" magában foglalja a bűnelkövetésre való képtelenné tételt és a büntetéstől való puszta félelmen alapuló ("elrettentés") tartózkodást ugyanúgy, mint a cselekmény büntetendővé nyilvánításában megmutatkozó negatív erkölcsi értékítélet tudatosításából eredő tartózkodást a cselekménytől, de ide tartozik a szokásszerű jogkövetésből adódó jogszerű magatartás is, amelynél a kilátásba helyezett szankció jellegének és mértékének tulajdonképpen nincs is az egyén magatartása szempontjából jelentősége. El kellene magyarázni tehát, hogy a "visszatartás" más-más összefüggésben más-más mechanizmusok révén érvényesülhet, hogy ennek megfelelően különböző helyzetekben (a bűncselekmények bizonyos csoportjaira vagy az elkövetők bizonyos típusaira) különböző elgondolások lehetnek helyesek és ezek eltérő büntetéseket eredményezhetnek anélkül, hogy az a kriminálpolitika egyneműségét érintené. Ugyancsak az indokolásban kellene az ajánlás idézett eszméiről szólni, így különösen pl.: az idézett függelék B/5. pontjáról:
" (i) A szabadságvesztés-büntetést végső eszközként kell kezelni s így csak akkor kell alkalmazni, ha az egyéb releváns körülmények kellő értékelése szerint a bűncselekmény súlyosságára tekintettel nyilvánvaló, hogy semmilyen más büntetés nem lenne megfelelő. Ahol (ilyen alapon) egy szabadságvesztéssel járó büntetés mutatkozik helyesnek, annak időtartama ne legyen hosszabb, mint ami azok miatt a bűncselekmények miatt helyénvaló, amelyekben az illetőt bűnösnek találták. Ki kell dolgozni azokat a kritériumokat, amelyek alapján valamely bűncselekmény különösen súlyosnak minősíthető, s ahol lehetséges, kidolgozhatók azok a negatív kritériumok is, melyek kizárják szabadságvesztés-büntetés alkalmazását. Ilyen lenne különösen a csekély anyagi sérelem.
(ii) A szabadságvesztés alkalmazására vonatkozó törvényes tilalomnak az előző bekezdés szerinti bevezetését meg kell fontolni a rövid tartalmú szabadságvesztéseket illetően is.
(iii) A szabadság-elvonással nem járó büntetések és intézkedések alkalmazásának előmozdítása végett, és különösen, ha új törvények készülnek, a jogalkotó vegye fontolóra, hogy szabadságvesztés helyett szabadság-elvonással nem járó büntetést vagy intézkedést írjon elő bizonyos bűncselekményekre szankcióként."
5. Mindez természetesen nem szövegezhető közvetlenül bele a törvénybe, de a törvénynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy ezek a kriminálpolitikai megfontolások a törvény alkalmazása során érvényesíthetők legyenek, s ez a büntetési és büntetés-kiszabási szabályok megfelelő alakításával érhető el. Az eddigi elképzelések szerint az anyagi és eljárási jog alkalmasnak ígérkezik arra, hogy ha a nyomozás a bűncselekmény elkövetésének és az elkövető kilétének megállapításához kellő bizonyítékokat produkál, akkor az elintézés lehet
a) a nyomozás megszüntetése megrovással;
b) a vádemelés elhalasztása és megfelelő magatartási szabályok előírása mellett pártfogó felügyelet; aminek sikere esetén az eljárás megszüntetéssel lezárható, vagy
c) vádemelés - akár halasztás nélkül, akár úgy, hogy a vádemelés elhalasztása kudarcba fullad.
Vádemelés után az ügy elintézése lehet
a) tárgyalás nélkül
aa) mellékbüntetés önálló alkalmazása
ab) felfüggesztett pénzbüntetés, vagy
ac) felfüggesztett pénzbüntetés kiszabása mellékbüntetéssel
ad) tényleges pénzbüntetés és
ae) tényleges pénzbüntetés kiszabása mellékbüntetéssel
b) tárgyalás, aminek a kimenetele büntetés kiszabása nélkül
ba) megrovás
bb) kábítószerrel visszaéléshez kapcsolódó elterelés;
bc) próbára bocsátás előírt magatartási szabályokkal és pártfogó felügyelettel; - ha sikeresen telik el, megszüntetéssel,
c) ha próbára bocsátásra nem kerül sor, vagy a próba sikertelennek bizonyul, büntetést kell kiszabni. Az lehet:
ca) önállóan alkalmazott mellékbüntetés;
cb) pénzbüntetés felfüggesztve;
cc) pénzbüntetés felfüggesztve, mellékbüntetéssel;
cd) tényleges pénzbüntetés;
ce) tényleges pénzbüntetés, mellékbüntetéssel;
cf) közérdekű munka
cg) szabadságvesztés, felfüggesztve;
ch) szabadságvesztés felfüggesztve, mellékbüntetéssel;
ci) szabadságvesztés, részben felfüggesztve;
cj) szabadságvesztés, részben felfüggesztve, mellékbüntetéssel
ck) végrehajtandó szabadságvesztés,
cl) végrehajtandó szabadságvesztés, mellékbüntetéssel.
Büntetés kiszabására a standard eljárás mellett sor kerülhet továbbá a tárgyalásról lemondás vagy vádirat nélküli bíróság elé állítás nyomán is.
Látható tehát, hogy a büntetési rendszer jóval színesebbnek ígérkezik, mint az 1978. évi IV. törvény megalkotása idején volt.
Összehasonlításul: az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (2000) 22. sz. ajánlása a következő közösségi büntetéseket és intézkedéseket sorolja fel:
"- az előzetes fogvatartás alternatívái, mint pl. egy gyanúsítottat arra kötelezni, hogy meghatározott címen tartózkodjék, ahol az igazságügyi hatóság által kijelölt szervezet felügyeli és támogatja;
- próbára bocsátás, szabadságvesztés-büntetés kiszabása nélkül;
- a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése meghatározott feltételek mellett;
- a közösség javára fizetés nélkül végzett munka;
- az áldozat kártalanítása/kompenzálása/elkövető-áldozat közötti egyezkedés mediációval;
- kezelés előírása kábítószerrel vagy szeszesitallal visszaélő, továbbá mentális zavarban szenvedő és ezzel összefüggésben bűnös magatartást tanúsító elkövetők számára;
- az elkövetők bizonyos kategóriáinak szigorú felügyelete;
- a mozgási szabadság korlátozása pl. helyzetjelző technikai eszköz alkalmazásával házi őrizet;
- feltételes szabadságra bocsátás felügyelettel."
Nincs tehát okunk különösebb szégyenkezésre.
A jogellenes és bűnös, tehát büntethető magatartással szemben alkalmazható, szabadságelvonással nem járó jogkövetkezmények tárháza ugyan 1979 óta folyamatosan bővült, ám ezeket tudatosan rendszerbe szervezni egy új kodifikáció során lehet igazán. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása erről így szól:
"Megfontolandó a lehetséges szabadságelvonás nélküli büntetéseknek a viszonylagos szigorúság szerinti fokozatokba sorolása, figyelembe véve a szankciók különféle formáit (pl. felfüggesztett büntetés, pénzbüntetés) mellet a súlyosság változó fokait (pl. nagy vagy kisebb összegű pénzbüntetés, hosszabb vagy rövidebb tartalmú közérdekű munka); az ilyen fokozatokba sorolás arra nyújtana a bíróságoknak lehetőséget, hogy a szabadságvesztéssel nem járó büntetések egy olyan csoportjából, amely egyben tükrözi a tett relatív súlyosságát is, kiválasszák - szükség esetén az elkövető egyetértésével - azt, amelyik megfelel az elkövetőnek." [R (92) 17. Függelék, B/6. pont].
Ez a javaslat - és hasonlóképpen a B/3. és 4. pontokban megfogalmazott elképzelések, amelyek "büntetéskiszabási iránymutatás" ("sentencing orientations") és "kiindulópontok" ("starting points") néven büntetéskiszabási téren a bíráknak a törvényes kereteken belüli egyéniesítési tevékenységét kívánja megfelelő minták révén - tehát egy bizonyos "szűkített választék" körvonalazásával - segíteni, hazai rendszerünk mellett pillanatnyilag azért nem látszik használhatónak, mert egyfelől a kormányt adó parlamenti többség és a kormány, másfelől a büntető igazságszolgáltatásban közreműködő állami szervek: az ügyészség és a bíróság között nincs közvetlen jogpolitikai kommunikáció. A parlamenti többség csak törvény révén tudja jogpolitikai elképzeléseit kifejezni, az pedig nem bizonyult eddig sikeresnek.
Nem hiszem, hogy vitázni kellene arról: a büntetési keretnek nem ugyanaz a tartománya kerül a leggyakrabban alkalmazásra minden bűncselekménynél. Az adott minősítésen belül a cselekményeknek a relatív tárgyi súly szerinti eloszlása más és más; az "átlagos", az adott minősítés keretei között "közepes súlyú"-nak tekinthető eset egyes bűncselekményeknél lényegesen súlyosabb, mint a leggyakoribb (statisztikai átlagot) jelentő változatok; ennek megfelelően a tipikus, leggyakoribb büntetések a büntetési keret alsó zónájában kerülnek kiszabásra. Az eltérő típusú megítélést igénylő elkövető-csoportok körvonalazása is jogpolitikai természetű feladat és közvetlen törvényhozási úton csak igen felszínesen végezhető el. Úgy vélem tehát: el kellene gondolkozni azon, hogy a büntetőpolitikának ezekkel a kérdéseivel kinek kellene foglalkoznia, és hogyan lehetne az e területen megfogalmazásra kerülő gondolatokat intézményesíteni.
Ugyancsak jogpolitikai természetű kérdéseket vet fel a magyar büntetőjog és az európai integrációs szervezetek egyre szorosabbá váló kapcsolata, a jogközelítés ügye.
a) Ide tartozik a bűncselekmény-fogalom törvénybeli meghatározása: vajon "materiális" vagy "formális" definíció szerepeljen-e a Btk.-ban? Az erről lezajlott vita során a formális definíció gondolata győzött. Ennek azonban további következményei is vannak.
A materiális bűncselekmény-fogalom középponti eleme, a "társadalomra veszélyesség" ugyanis nem száműzhető nyom nélkül a büntetőjogi gondolkozásból. Méltányolható érv, hogy maga a kifejezés nem is hangzik magyarosan, továbbá, hogy 1950-ben a szovjet büntetőjog közvetítésével és ideológiai megfontolásokból került bele a magyar jogszabályszövegbe és ez baljós mellékzöngéket hoz működésbe. Ezzel is magyarázható, hogy az egykori szocialista országok Btk.-iból sorra száműzik a kifejezést, másutt pedig többnyire bele sem került a jogszabályszövegbe; nem törvényhozási, hanem tudományos kérdésként kezelték. Ám jó, ha tudjuk, hogy a fogalom a büntetőjog tudományába évtizedekkel korábban és mind földrajzi, mind politikai értelemben más égtáj felől érkezett, mint a magyar Corpus Juris-ba. A terminológia szemszögéből történeti megfontolásokból méltányolható érv így nem változtat azon a jogpolitikai követelményen, hogy bűncselekménnyé csak olyan magatartás minősíthető, amely valakinek - egy azonosítható személynek vagy körülírható közösségnek - közvetlenül vagy közvetve valamiféle belátható sérelmet okoz. A "társadalomra veszélyesség" definiált - és ideológiai függeléktől megtisztított - fogalmára tehát esetleg kell egy más szavakból álló elnevezést találni a tudományban, de továbbra is el kell ismerni azt, hogy a büntetőjogi elítéléssel és a jogépségi, tettarányos, igazságos büntetésben testet öltő hátrány okozásával egy, az erkölcsi és jogi értékrendben is tükröződő olyan materiális - a "rendben lévő"-nek tekintett viszonyokhoz mérten bekövetkezett, vagy reálisan fenyegető - változást kell ellensúlyozni, amit a büntetendő cselekmény váltott ki. E változás általános megítélése negatív, ezért büntetendő az azt kiváltó tett, s mértéke a büntetés arányosításának mércéje. Ez a mérték a büntethetőségi akadályok körében néhol elvontan a formális jogellenesség nyelvére is lefordítható (pl. jogos védelem, végszükség), másutt ez lehetetlen ugyan, de szerepe közvetve érzékelhető ("jelentéktelen súlyú cselekmény"), végül a büntetés kiszabásánál "a tett tárgyi súlya" kifejezés közvetítésével meghatározó jelentőséget kap.
A "tett tárgyi súlya" (korábban "a cselekmény társadalomra veszélyessége") a döntő ugyanis annak a maximális büntetési mértéknek a megállapítását illetően, amelyet még igazságosnak, arányosnak és ezért elfogadhatónak lehet tekinteni; ez az általános visszatartást még szolgáló igazságos megtorlás felső határa. Az már a büntetés alkalmazását vezérlő megfontolások korábban tárgyalt rendszerétől függ, hogy más célbavett hatások (reszocializálás, ártalmatlanná tétel, rehabilitáció stb.) eléréséhez milyen büntetés látszik szükségesnek; ha enyhébb is elegendő és a kérdéses célnak az eset körülményei folytán elsőbbség adható, úgy azt kell kiszabni.
Hart rámutat, az erkölcsi felháborodást ki nem váltó bűncselekményeknél - s a büntető törvényekben meghatározott bűncselekmények többsége ilyen - a büntetést szinte kizárólag utilitárius szempontok szerint lehet kiszabni és magyarázni (Hart: Punishment and Responsibility, 1968., 236. old.); mégsem korlátlanul azonban, mert a retribució (megtorlás) által megszabott határt utilitárius meggondolásokból nem szabad áthágni. "Az a tény, hogy nincs egy alsó határ amelyet a retribució megkíván, nem jelenti, hogy nincs olyan felső határ, ami az "igazságos büntetés" lenne. A retribució szemszögéből szükséges minimális büntetés hiánya inkább azt jelenti, hogy a visszatartás [deterrence] és más okok alapján megengedhető maximális büntetést korlátozza a közösség felfogása szerint igazságos büntetés viszonylag alacsony felső határa"- írja Zimring és Hawkins [Deterrence - the Legal Threat in Crime Control, Chicago - London, the Univ. of Chicago Press, 1973., 40. old.]. A "visszatartás"-on ("deterrence") a szerzők nem csak az elrettentést, hanem az erkölcsi meggyőződés megerősítésének, illetve a törvénytisztelet szokásának kialakításán alapuló tudatformálást is értik (ld. 76. és köv. oldal).
Mindez fontos a törvényes büntetési tételek megállapítása, de különösen a törvényi büntetési keret helyes értelmezése szemszögéből.
b) Mindenképpen meg kell említeni azt, hogy büntetőjogunk viharos változásainak idején az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága épp a büntetőpolitika befolyásolása végett számos ajánlást fogadott el. Érdemes ezeket is röviden áttekinteni.
Időrendben legkorábbi - 1992. október 19-én keletkezett - a Miniszteri Bizottság R (92) 16. sz. ajánlása a tagállamok kormányaihoz a közösségi szankciók és intézkedések európai szabályairól.
Megjegyezve, hogy a közösségben végrehajtott szankciók és intézkedések alkalmazását illetően a tagországokban figyelemre méltó fejlemények történtek; hogy e szankciók és intézkedések a bűnözés elleni küzdelemben fontos eszközt jelentenek, mert nélkülözik a bebörtönzés negatív hatásait, a Miniszteri Bizottság kívánatosnak tartotta, hogy "létesítésükről, alkalmazásukról és bevezetésükről nemzetközi normák legyenek". Ezért aztán az ajánlásban részletesen megvilágítják, hogy a különféle síkokon megjelenő ellentétes érdekeket gondosan ki kell egyensúlyozni, egyiket sem szabad háttérbe szorítani a másikkal szemben; a közösségi szankciók és intézkedések végrehajtására hivatott személyzet és a közösség mindazon tagjai számára, akikre e téren tennivalók várnak, világos magatartási szabályokat kell előírni, mert ez biztosítja "a megállapított feltételek és kötelezettségek iránti engedelmességet, s ezzel válnak hitelessé a szankciók és intézkedések". Ez azonban ne legyen merev formalizmus - mondja a dokumentum - inkább állandó gondot kell fordítani az egyéniesítésre, vagyis arra, hogy "elérjük: a bűncselekmény, az arra adott büntetőjogi válasz, továbbá az elkövető személyisége és képességei megfeleljenek egymásnak". "Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a közösségi szankciók és intézkedések, amennyiben a jelen szabályozás keretei között alkalmazzák őket, mind az elkövető, mind a közösség számára értékesek, mivel az elkövető továbbra is olyan helyzetben marad, amelyben választási lehetőségei nyílnak és vállalhatja a társadalom iránti felelősségét. A büntető szankciók végrehajtása pedig magában a közösségben - nem pedig egy olyan folyamatban, amely elszigetel tőle - jobb védelmet ígérhet hosszú távon a társadalom számára, ide értve az áldozat vagy áldozatok érdekeit is." A továbbiakban 27 rendelkezés írja le a legfontosabb kereteket; így azt, hogy a szankciókat és intézkedéseket törvényben kell szabályozni; a lényegüket alkotó feltételeket és kötelezettségeket, úgy szintén megszegésük jogi következményeit világosan és félreérthetetlenül kell az ügydöntő hatóságnak megszabnia; nem lehetnek határozatlan időtartamúak; természetüket és időtartamukat tekintve arányosnak kell lenniök az eljárás tárgyául szolgáló bűncselekmény súlyosságával és az elkövető személyi körülményeivel; alkalmazásukhoz az elkövető beleegyezése is szükséges: a döntés bírói hatóság kezében kell legyen, s egyszerű, gyors jogorvoslati eljárásról is gondoskodni kell. "A közösségi szankciók és intézkedések természete, tartalma és alkalmazási módszerei ne sértsék az elkövetők vagy családjaik méltóságát vagy magánszféráját, s ne vezessenek zaklatáshoz. Az önbecsülés, a családi kapcsolatok, a közösséggel való kapcsolatok és a társadalomban való működésre való képesség se szenvedjen csorbát. Biztosítékokat kell kialakítani, amelyek védelmet nyújtanak az elkövetőnek az inzultusokkal, valamint a szükségtelen kíváncsisággal és nyilvánossággal szemben." Az ellenőrzésnek a hatékony végrehajtásához szükséges mértéket nem szabad túlhaladnia; e szankciók, illetve intézkedések nem tartalmazhatnak olyasmit - különösen olyan orvosi vagy pszichológiai beavatkozást - amelyek nincsenek összhangban a nemzetközileg elfogadott etnikai szabályokkal, nem jelenthetik fizikai vagy mentális sérülés felesleges kockázatát, egyébként is bántó jellegük súlyosítása nélkül kell őket végrehajtani.
Ezt az ajánlást később, 1997. szeptember 10-én R (97) 12. sz. alatt a Miniszteri Bizottság kiegészítette egy részletes ajánlással arról, hogyan, milyen elveket kellene követni a kérdéses szankciók és intézkedéseket végrehajtó személyzet válogatásánál, kiképzésénél, munkafeltételeinek és mobilitásának szabályozásánál.
Még egy ajánlás foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ez 2000. november 29-én kelt R (2000) 22. szám alatt, s módosította a korábbi ajánlást annyiban, hogy "határozatlan időtartamú közösségi szankciót lehet kiróni olyan elkövetőre, aki egy korábbi vagy aktuális komoly bűncselekmény és sajátos személyiségi jellemzők okán nyilvánvalóan súlyos élet, egészség vagy biztonság elleni fenyegetést jelent a közösségben. Törvényben kell előírni, hogy az ilyen határozatlan tartamú szankciót vagy intézkedést a végrehajtó hatalomtól független és erre törvényesen felhatalmazott testület rendszeresen vizsgálja felül".
"Európai büntetőpolitika a változások időszakában" címmel R (96) 8. sz. alatt 1996. szeptember 5-én terjedelmes dokumentumot fogadott el és ajánlott a tagállamok kormányainak figyelmébe a Miniszteri Bizottság.
Ebben - a demokratikus jogállamiság követelményeire és az emberi jogok tiszteletére vonatkozó szokásos utalások mellett a bűncselekmény áldozatának érdekeit hangsúlyozzák: "A büntető igazságszolgáltatás egyik alapvető funkciója a bűncselekmények áldozatai érdekeinek védelme. Evégett szükséges mind a bűncselekmények áldozatainak a büntető igazságszolgáltatás iránti bizalmát fokozni, mind pedig a büntető igazságszolgáltatási rendszerben megfelelő gondot fordítani azokra a fizikai, lelki, vagyoni és társadalmi sérelmekre, amelyeket a bűncselekmények áldozatai szenvedtek."
Az egész dokumentum sarkalatos jelentőségű mondata a következő:
"A felsorolt elveknek megfelelően minden tagországnak kell legyen egységes és ésszerű büntetőpolitikája, amely a bűncselekmények megelőzésére irányul, beleértve a szociális megelőzést (pl. a szociálpolitikát, gazdaságpolitikát, oktatást, tájékoztatást stb.), a szituatív megelőzést (pl. a bűnelkövetési alkalmaknak és lehetőségeknek a csökkentését szolgáló intézkedések stb), a büntetőjogi reagálás egyéniesítését, a szabadságelvonással járó büntetések alternatíváinak előmozdítását, az elkövetőknek a társadalomba való visszaillesztését és a bűncselekmények áldozatainak való segítségnyújtást." Ezt tudományos közreműködéssel lehet csak kidolgozni és bevezetni, össze kell hangolni más természetű szakpolitikákkal; mindez feltételezi az adekvát szervezeti hátteret és adatgyűjtést, valamint az adatok nemzetközi cseréjét. Lényeges, hogy a bűnözés által okozott közvetlen és közvetett veszteségeket szembe kell állítani a bűnözés kontrolljának költségeivel, s hogy a bűnözési problémákról a lakosságot megfelelően tájékoztatni kell; annak kedvező attitűdje és cselekvő közreműködése nélkül sem a büntető igazságszolgáltatás, sem a büntetőpolitika nem lehet sikeres. A gazdasági és a szervezett bűnözést érintő elvek a kiképzés, a specializáció, az anyagi és eljárási szabályoknak a gyakorlati alkalmazhatóság érdekében esetleg szükséges módosítása, a sajátos információszerzési módszerek jogi bevezetése és gyakorlati alkalmazása körül csoportosulnak, nemzetközi síkon pedig az együttműködési megállapodások mielőbbi ratifikációját, a fenntartások elejtését, az együttműködési fórumok, szervezeti formák és gyakorlati módszerek mielőbbi és minél szélesebb körű kialakítását sürgetik.
További két - 1999-ből származó - ajánlást kell még említenem: a 19. számút (kelt 1999. szeptember 15-én) a bűnügyekben történő mediációval és a 22. számút (kelt 1999. szeptember 30-án), amely a börtönök túlzsúfoltságával és a börtönnépesség növekedésével foglalkozik. Az első - elismerve a bűncselekmény áldozatának jogszerű érdekét a tekintetben, hogy áldozattá válása következményeinek intézésében nagyobb szavuk legyen, s hogy beszélhessenek az elkövetővel, bocsánatkérést és reparációt eszközölhessenek ki, - számításba veszi azt is, hogy fontos az elkövető felelősségérzetének erősítése, és ezért lehetőséget kell biztosítani a számára a csorba kiküszöbölésére, amit a társadalmi visszailleszkedése és rehabilitációja követhet. Arra is rámutat, hogy a mediáció révén fokozottan tudatosulhat az, milyen fontos mind az egyén, mind a közösség szerepe a bűnelkövetés megelőzésében és az elkövetett bűncselekmények kezelésében, a hozzájuk kapcsolódó problémák elrendezésében, s ezzel a konstruktívabb, kevésbé represszív büntető igazságszolgáltatási megoldások bátorításában.
c) Az integrációs szervezetek - különösen az Európai Unió - jogalkotást befolyásoló tevékenysége egyre aktívabb és az tapasztalható, hogy a kívánatosnak tartott szabályozás egyre inkább részletekbe menő: az elvárások nem csak a büntetőjogi tilalom alá vonandó magatartási formákat, hanem már a büntetési tétel határait is megfogalmazzák.
A kerethatározatok - szövegezésük folytán - akár jogszabály-szövegnek is használhatók; mégis helyesebb őket a jogalkotásra vonatkozó minimális követelmények foglalatának tekinteni. Látnivaló, hogy sok olyan óhaj jut bennük kifejezésre, amelyekkel hagyományos jogi felfogásunknak nem könnyű megbarátkozni.
Ezek közé tartozik a jogi személy büntetőjogi felelősségének beiktatása is, amely "mind a megfelelő indokok, mind a dogmatikai illesztés, mind a szankciók alkalmazhatósága tekintetében trauma a klasszikus büntetőjogi nézeteket valló jogrendszerek számra" [Kiss Norbert: Válaszutak az európai büntetőjogok bűnösségi elméleteiben és dogmatikájában, Kézirat (PhD. Értekezés), Bp. 2002., 223. oldal] Ehhez kapcsolódik a szervezeten belüli jogálláshoz kapcsolódó felelősség kérdésköre is, amely a magyar büntetőjog hagyományos gondolatrendszerében maradva, a megfelelő Különös Rész-beli változások esetén a mulasztás és gondatlanságból való elkövetés büntetőjogi értelmezése keretében elvileg kezelhető [ld. a Btk. 253. § (3) és (4) bekezdését, továbbá 258/B. § (3) és (4) bekezdését].
A jelek szerint megoldást sikerült találni a szervezett bűnözés kriminológiai jelenségének a tételes büntetőjog nyelvére való "lefordítása", vagyis a "bűnöző szervezet" büntetőjogi fogalmának és az ehhez kapcsolódó jelenségek (bűnszervezet létrehozása, szervezése, vezetése, működésében való részvétel) megfogalmazására. Az elfogadott szabályok alkalmazhatóságával kapcsolatos eddigi tapasztalatok szinte teljesen hiányoznak.
Annyit minden esetre meg lehet állapítani, hogy az Európai Unió kerethatározatai nem a nálunk hagyományosnak mondható kodifikációs technikát követik, hanem egy bizonyos jogi tárgy ellen irányuló bizonyos típusú támadások mindenféle fajtáját igyekeznek körülírni. A büntetendő magatartások körének és a jogkövetkezményeknek a meghatározásánál általában nincsenek tekintettel arra, hogy egyes jogrendszerek - mint pl. a mienk is - általános szabályként büntetendőnek minősítik a bűncselekmény kísérletét, továbbá általános előírásokat tartalmaznak az előkészület büntetendőségére, úgyszintén a bűnrészesség kezelésére stb. Nem átfogó, egységes szemléletű kodifikációról, hanem egyes kiragadott problémák körültekintő büntetőjogi szabályozásáról, "statutory law" alkotásáról van szó, ezért a szabályozás körébe vonható magatartásformákat egy-egy mozzanat - pl. a célzat (terrorizmus), vagy a motívum (rasszizmus és xenofóbia) - segítségével határozzák meg.
Mindez a jövőben még nem kevés nehézséget fog okozni.
Az Európai Unió ugyanis számos területen támaszt a tagállamokkal szemben igényt a tekintetben, hogy mit kell büntetendővé nyilvánítani és mit nem. A tagállam - és méginkább az az állam, amely, mint hazánk, a tagság elnyerésére törekszik - az igényeknek igyekszik megfelelni és széles körben kriminalizál olyan magatartásokat, amelyek egyébként az adott társadalomban nem jelentkeznek, s ezért az érintett nemzeti közösségnek nincs is velük kapcsolatban kialakult erkölcsi és jogi felfogása. A Btk.-ban ma mintegy ötvennel több bűncselekmény definíciója található, mint eredetileg, 1978-ban volt, s ezek nem csekély hányada integrációs kívánalomra tekintettel - nem pedig a bűnügyi vagy közönséges tapasztalatok nyomán - került bele.
Nézetem szerint a kodifikáció jó alkalom lehetne arra is, hogy a büntetőjogi védettség köre a védelem szükségességének a tükrében is felülvizsgálat tárgyává legyen. Az olyan büntető jogszabályok fenntartása ugyanis, amelyek tényleges alkalmazására évek során át nincs szükség, valóban egyedi vizsgálatot és döntést igényelne; különösen, ha a specifikus rendelkezések elejtésével sem szűkülne a büntetőjogi védettség köre, mert a hagyományos szabályozás - mint pl. a pénzmosás esetében az orgazdaság és a bűnpártolás törvényi tényállása - a harmonizációs igények miatt bevezetett új előírás tárgykörét is "lefedi".
Végigtekintve a legutóbbi büntető kódex megalkotása óta eltelt évtizedeket, azt kell megállapítanom, hogy helytállóak a büntetőjog tudományában rendszeresen emlegetett érvek: a hazai büntetőjog tudománya soha nem szakadt el az Európában megszokott gondolkozástól; többé-kevésbé magáévá tette mindig azoknak az elméleti irányzatoknak főbb eszméit, amelyeket ott kibontakoztak, s beleplántálta ezeket a tételes büntetőjogba is.
Az 1978. évi IV. törvény szocialista büntető kódex volt ugyan, de nagyrészt megőrizte a hazai jogi hagyományokat és igazodott az Európában az időben uralkodó áramlatokhoz, az első novellái pedig - akár tudatosan, akár ösztönösen - rímeltek a börtönnépesség csökkentését és a szabadságelvonás nélküli büntetéseket szorgalmazó "nyugati" elméleti törekvésekben szereplő gondolatokra.
Az 1993-as novella - a közveszélyes munkakerülés és az üzletszerű kéjelgés dekriminalizálása mellett - a különös visszaesői minőséget törölte a büntetőjogi felelősséget megalapozó körülmények közül és az enyhítő rendelkezések alkalmazhatóságának kivételes jellegét megszüntette. Ezzel szélesedett a rövid tartamú szabadságvesztés helyett más - szabadságelvonással nem járó - büntetések (pl. közérdekű munka vagy pénzbüntetés) kiszabásának lehetősége, s ez megfelel az 1992 óta ismételten hangoztatott európai büntetőpolitikai alapgondolatoknak. Az 1997-es novella sem ellentétes pl. az Európai Tanács által kifejezett óhajokkal.
Egyedül az 1998. évi novelláról mondható el, hogy kifejezett szigorító szabályait, mint általános előírásokat, nehéz lenne összhangba hozni a változások éveire kívánatosnak mondott Európai Tanács-i ajánlásokkal. Ami viszont lényeges: a pártfogó felügyeleti szolgálat legutóbbi időkben történt átszervezése és az intézkedés új keretei, valamint a Nemzeti Bűnmegelőzési Stratégia kifejezetten arra irányul(t), hogy bizonyos "európai" eredetű elképzeléseket intézményesítsen jogunkban. Erre tér többfelé is lenne.
A sértett helyzetének erősítése évek óta hangoztatott nemzetközi kívánalom, s valljuk be, tételes jogunkban e tekintetben tényleges intézkedés alig történt. A mediáció bevezetése és a szabadságvesztés otthoni "szobafogság" jellegű, technikai eszközzel biztosított alternatívája is az e pillanatban még beláthatatlan jövő zenéje. Emiatt azonban nem kell szégyenkeznünk, hiszen közösségre alapozott büntetéseket rendszeresíteni egy olyan társadalomban, amelynek a strukturáltsága és közösségekre tagoltsága a szociológusok számára - mint Gombár Csaba miskolci előadásából kiviláglott a 65. Nemzetközi Regionális Szemináriumon - több mint kétséges ["A bűnözés új tendenciái, a kriminálpolitika változásai Közép- és Kelet-Európában" című rendezvényen, 2003. március 12-én elhangzott előadás: "A rendszerváltozás társadalmi hatásai, különös tekintettel a változások és devianciák összefüggéseire"] igencsak merész vállalkozás lenne. Ennek hiánya nem fosztja azonban meg tételes büntetőjogunkat egyetlen számonkérhető korszerű európai értéktől sem. A kodifikációra a Btk.-nak nem az elméleti vonásai, kriminálpolitikai szemlélete vagy jellemzői, hanem megviselt állapota adja a valódi indokot. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre, miniszteri főtanácsadó, Igazságügyi Minisztérium, kandidátus
Visszaugrás
