A Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Szili Katalin a Köztársasági Elnökkel, az Alkotmánybíróság elnökével, a Legfelsőbb Bíróság elnökével illetőleg az igazságügy-miniszterrel folytatott megbeszéléseket követően az említettek egyetértésével 2003 novemberében öttagú szakértői csoportot hívott össze egy EU-konform alaptörvény megalkotása lehetőségének vizsgálatára. Ennek a munkának keretében készült ez a tanulmány, amely az új magyar Alkotmány tematikai vázlatának kidolgozásához azzal próbál segítséget nyújtani, hogy elemzést ad a jelenleg hatályos Alkotmány EU-vonatkozású szabályainak továbbfejlesztési lehetőségéről. Az egyes felvetett megoldási javaslatok természetesen további alapos vizsgálatokat igényelnek. Ezek lefolytatására az indító tézisekkel kapcsolatban esetleg kialakuló szélesebb szakmai, társadalmi vita idején feltétlenül sort kell keríteni.
A Magyar Köztársaság és az Európai Unió jogi kapcsolatrendszerének megalapozásához fontos előkérdés a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának rendezése a jogi elméletben és a jogalkotásban. Ennek a problémának a megítéléséhez a tiszta szemléletű megközelítés kialakítása már nem halasztható tovább. Az amúgy nem túlságosan intenzív, lagymatagnak tűnő, elhúzódó elméleti viták lezárásával1 el kellene jutnia a magyar jognak a monista koncepciót valló, adopciós kodifikációs technikát követő és a nemzetközi szerződés önvégrehajtó (self-executing) jellegét elismerő álláspontig. Kívánatos volna kialakítani egy olyan tiszta konstrukciót, amit például a Cseh Köztársaság Alkotmánya tartalmaz. A Cseh Köztársaságban az EU-csatlakozásra való felkészülés jegyében módosították a cseh Alkotmányt 2001. október 18-án és a csatlakozási problémakör részeként egyértelművé tették a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát. A cseh Alkotmány 10. §-a most azt tartalmazza, hogy "Azok a kihirdetett nemzetközi szerződések, melyek ratifikálásához a parlament hozzájárult és amelyek kötelezik a Cseh Köztársaságot, jogrendje részét képezik; abban az esetben, ha a nemzetközi szerződés mást állapít meg, mint a törvény, a nemzetközi szerződést kell alkalmazni."
Ha a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát nem sikerül belátható időn belül monista alapon rendeznünk, akkor Magyarország előtt könnyen egymásra torlódhatnak a nemzetközi közjogi és az EU-jogi problémák.
A jelenlegi Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése helyett szükségesnek látszik kimondani, hogy a ratifikált és kihirdetett nemzetközi szerződések beépülnek a magyar jogrendszerbe, annak részét képezik, közvetlen alkalmazhatóságukhoz további végrehajtási rendelkezések meghozatalára nincs szükség2. Abban az esetben, ha a nemzetközi szerződés és valamely törvény tartalma eltérő, a nemzetközi szerződést kell elsődlegesnek tekinteni3.
A nemzetközi jog és a belső jogi viszonyának szabályozása során már az EU joga és a magyar jog viszonylatában felvetődő jogszerkezeti kérdésekre is tekintettel kell lenni. Emiatt is javaslom, hogy az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdését helyettesítő új konstrukció ne a nemzetközi közjogászok által sokszor használt "elsőbbség" szó alkalmazásával legyen kialakítva, hanem az EU-jog irányába mutató "elsődlegesség" terminológiára épüljön (az EU-jogában ugyanis mást jelent, és ezért eltérő tartalommal használatos e két jogi kifejezés)4. A hatályos Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése helyébe lépő elsődlegességi konstrukció akkor nyújthat támaszt az EU-jog és a magyar jog viszonyának szabályozásához, ha a két intézménykör között fogalmi és terminológiai kapcsolatot teremtünk. Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése helyébe lépő, a nemzetközi jog elsődlegességét állító új megoldás éles karakterét annak hangsúlyozásával lehet árnyalni némileg, hogy Magyarországon az Alkotmánybíróságnak a nemzetközi szerződések előzetes normakontrolljára és - ahogy az utóbb tisztázódott - lényegében utólagos normakontrolljára is van lehetősége. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. §-ának a) pontja értelmében a nemzetközi szerződések előzetes alkotmányossági vizsgálatára a megerősítés időpontjával bezárólag eleve volt lehetősége a magyar Alkotmánybíróságnak, a 4/1997. (I. 22.) AB határozatával pedig az Alkotmánybíróság a transzformációs koncepció felhasználásával lényegében a nemzetközi szerződések utólagos normakontrolljára is teremtett lehetőséget. Kimondta ugyanis az Alkotmánybíróság, hogy az utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály5.
Megjegyzem, hogy bár többen igen élesen kritizálják az Alkotmánybíróság ezen határozatát, mégis jogbiztonsági okokból egy új Alkotmányt körvonalazó munka kezdeteinél azt "de lege lata szerű" adottságnak kell tekinteni.
A világgazdasági és politikai globalizáció idején, amikor a nemzetközi együttműködésre nyitott állam képe a zsáner sokfelé, a nyitottság következtében Magyarországgal is előfordulhat, hogy államok feletti szervezet vagy szervezetek alkotta normák áramolhatnak be a magyar jogrendszerbe, olyanok, amelyek nem feltétlenül a magyar Alkotmány 2. §-ának (1) és (2) bekezdésén alapulnak, így de lege lata a magyar népszuverenitás nem is legitimálja azokat6.
A klasszikus állami szuverenitás-fogalom megbontása és relativizálása elengedhetetlen követelmény a modern nemzetközi együttműködésben és integrációban résztvevő nemzetállamok számára. Az állami szuverenitást korlátozni kell, illetve funkcionálissá kell azt tenni7. Figyelemre méltó, hogy még a hagyományosan dualista felfogáson lévő olasz jog is eljutott addig, hogy az olasz Alkotmány 11. cikke szerint: Olaszország más államokkal való egyenlőségének elve alapján beleegyezik szuverenitásának olyan mértékű korlátozásába, amely szükséges a nemzetek közötti béke és igazság biztosításához.
Az állami szuverenitást különböző módszerekkel, jogi technikákkal lehet megbontani. Ezek közül az egyik - talán a legegyszerűbb - az, amely nem az államot, hanem a népet teszi a szuverenitás letéteményesévé. A nemzetközi kooperáció érdekében a nemzeti alkotmányok által megnyitott állami szuverenitás koncepciója alkalmasnak látszik megoldani a szuverén felségjogok átruházásával kapcsolatban jelentkező problémákat, mert maga a nemzetállam alkotmánya fogalmazza meg az átruházás feltételeit és alkotmányossági követelményeit8. Ez az a jelenség, amit Peter Häberle találóan együttműködőbb jogállamnak, "kooperativer Verfassungsstaat"-nak nevez9. A formai követelmény, a népszuverenitás elméletéből adódóan az, hogy csak a nép ruházhat át felségjogot, így az átruházásnak is törvényben, vagyis a népképviselet révén kell megtörténnie. Eszerint a felfogás szerint a nép mintegy "alkotmányozza" és ezáltal "konstituálja" a nemzetközi (államközi) szervezetet és azt a feladatai ellátásához szükséges hatáskörökkel a népképviselet megítélése szerint szükséges mértékben fel is ruházza10. Az átruházással a népképviselet felségjogának terjedelme csökken, a nemzetközi (államközi) szervezeté pedig megalapozódik, illetve bővül. Ez pedig a nép szuverenitását is, az állam polgárainak alkotmányjogi jogosítványait is érintheti - a hatáskör átruházás törvényi szinten való rendezése ezért is fontos11.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
