A dolgozat az antik iskolai retorika három területét: az ügyállások tanát, a topikát, valamint a stilisztikát tekinti át a jogi szemiotika szempontjából. Célja, hogy (1) megvizsgálja, az ezekhez tartozó eszközök milyen szerepet játszottak - és játszhatnak ma is - a jogi szövegek elemzésében, valamint hogy (2) összefoglalja, az antik hagyomány milyen fölismerésekkel gazdagíthatja a jelenkori jogtudományi kutatást. A jogi szemiotika legfőbb ígérete e területen az antik (jogi) rétorika, valamint a rétorikai hagyomány működésének jobb megértése lehet, míg a rétorikai kutatások a jogi gondolkodás számára fontos szemiotikai eszköztár árnyaltabb leírásához járulhatnak hozzá, a jogi szövegek értelmezését gazdagítva ezáltal.
Amint azt egy nemrégen megjelent, a klasszikus jogi rétorikának szentelt monográfia szerzője megállapítja, az ókori rétorikaelmélet rendszere különösen alkalmas volt "a jogi diskurzus elemzésére és létrehozására".[1] Arra a kérdésre azonban, hogy ez az alkalmasság egész pontosan minek köszönhető, sem az említett könyv, sem a vonatkozó szakirodalom nagy része nem ad választ. A következőkben ez utóbbi kérdést igyekszem megvizsgálni két különböző - jóllehet élesen aligha elválasztható - szempontból. Az első a szorosan vett jogi szemiotika perspektívája: innen nézve a kérdés úgy hangzik, hogy mennyiben értelmezhetők a jogi diskurzusok az antik rétorikaelmélet által használt fogalmak segítségével. A másik szempont a jogtudományé, kérdése pedig, hogy a klasszikus rétorikai hagyomány milyen meglátásokkal szolgált (és szolgálhat a továbbiakban) a jog, a jogi szövegek kutatói számára.
Áttekintésünk egyik szempontból sem lehet kimerítő. Ami a rétorikát illeti, a klasszikus (iskolai) rendszernek csak három területével foglalkozom: az ügyállások elméletével, a topikával, valamint a stilisztika egyes kérdéseivel. A teljességre törekvés itt azt kívánná, hogy a memória és az előadás kérdéseit is érintsem, hiszen ezek is az iskolai rétorika integráns részei voltak. A jogi kutatások terén a vizsgálódás még szelektívebbnek bizonyul. E téren az aránytalanságra bizonyos mértékben magyarázatot ad, hogy a vizsgált területek nem egyforma hangsúllyal voltak jelen a rétorika - s a jogi gondolkodás - történetében: egyes kérdések, módszerek "újrafölfedezése" érezhetően figyelemfölkeltő hatással volt.
- 3/4 -
Dolgozatom elsődleges célja, hogy az említett példák segítségével próbáljon választ adni a jogi szemiotika lehetőségeinek kérdéseire: egyfelől arra, hogy mit kínál a jogi szemiotika az antik rétorika kutatójának, másfelől pedig arra, hogy az antik rétorika mennyiben használható a jogi diskurzusok szemiotikai elemzésének fogalmi kereteként. Az nem kétséges, hogy a klasszikus ókorban elemzésre is alkalmazták a rétorika rendszerét: álláspontom szerint a jelenkori jogi szemiotika egyes meglátásai hozzájárulhatnak az elemzési funkció jobb megértéséhez, s ezáltal inspirációval szolgálhatnak a további kutatásokhoz. Ahogyan ma a szemiotika, úgy az antik rétorika is elméleti kereteket biztosított a jog nyelvi aspektusainak módszeres vizsgálatához. Mindezt szem előtt tartva a következőkben a jogi szemiotika és az antik rétorika közös pontjaira koncentrálok, s azokra a területekre igyekszem rámutatni, ahol a két kutatási irány termékenyítőleg hathat egymásra.[2]
Elsőként röviden körülhatárolom az antik rétorikán belül azokat a területeket, melyekkel a továbbiakban foglalkozom.[3] A klasszikus tankönyvek, mint amilyen Quintilianus Institutio oratoriája, a szónoki munka öt szakaszát különböztetik meg, a tárgyalandó ügy elemzésétől kezdve a beszéd előadásáig. Az első (1) az alkalmazható érvek összegyűjtése (heuresis, inventio), azt követi (2) az érvek elrendezése (taxis, dispositio), (3) a beszéd megfogalmazása (lexis, elocutio), (4) memorizálása (mnémé, memoria), végül pedig (5) előadása (hypokrisis, actio).[4] Az inventio legelső lépése, mely az érvek tulajdonképpeni összegyűjtését is megelőzi, az eset vizsgálata: ennek célja a vita középpontjának azonosítása.[5] Az ügyál-
- 4/5 -
lások, melyeket a rendszeresség igényével elsőként a hellénisztikus kor szerzői tárgyaltak, éppen ezt a célt voltak hivatottak szolgálni.
A Kr. e. 2. században élt elméleti szerző, a témnosi Hermagoras egy - részben talán maga által - kidolgozott ügyállásrendszert írt le, mára sajnos elveszett tankönyvében.[6] A szónoki beszédben tárgyalható kérdéseket két csoportra osztotta: "meghatározatlan" (általános) és "meghatározott" (konkrét) ügyekre (thesis, quaestio infinita, illetve hypothesis, causa). Utóbbiakat sajátos körülményeik (peristasis, circumstantia) határozzák meg.[7] Az utóbbi típusba tartozó ügy tárgyalásakor a szónoknak ezekre a körülményekre kell különös figyelemmel lennie, hiszen az érvek forrásaként (topos, locus) szolgálhatnak. Az ügyállások (stasis, status) célja az ilyen meghatározott ügyek szónoki kezelése volt: a jogi gyakorlat pedig túlnyomórészt efféle kérdéseket vet föl.
A klasszikus hagyomány különbséget tesz továbbá az ügyállások két alcsoportja között.[8] Az első, az ún. "logikai" ügyállások egy adott cselekedet - erkölcsi vagy jogi - megítéléséhez kapcsolódó vita lehetséges pontjait tárják föl. A tankönyve magyarázata szerint, ha valakit megvádolnak egy bizonyos jogsértő cselekedettel, akkor az illető tagadhatja az elkövetés tényét, megkérdőjelezheti a vádban szereplő meghatározást, a cselekedet (morális vagy jogi) minősítését, vagy akár magát a peres eljárást is.
Hogyan működtek a gyakorlatban ezek az ügyállások? Az antik tankönyvek szerint a beszéd szerzőjének először meg kell határoznia a vita középpontját, majd ennek alapján számba vennie az alkalmazható érveket. A vitás pont meghatározása azonban korántsem magától értetődő. A szembenálló feleknek ehhez meg kellett ismerniük a másik fél álláspontját, azaz a vád és a védelem pontos állításait. Noha mind a görög, mind a római eljárásjogban mód volt erre még a bírósági tárgyalást megelőzően, nem mondhatjuk, hogy a szónok adottnak veheti az ügyállást. Ebből két dolog következik. Egyrészt az, hogy a szónokok megpróbálhatták beszédeik révén "áthelyezni" a vita fókuszát, legalábbis megkísérelve befolyásolni azt, hogy az eljárás résztvevői hogyan fogják föl a vitát. Másrészt pedig az, hogy a peres feleknek célszerű volt már előre föltérképezniük az ügy részleteit a fönti elméleti séma segítségével, hogy szükség esetén adekvát választ adhassanak a másik fél "fókuszáthelyezési" kísérleteire. A gyakorlatban az ügyállások rendszere nem pusztán egy ügy előzetes megértésének az eszközét jelentette, hanem a már megírt beszédek oktatási célú elemzését is szolgálhatta. Az iskolai rétorikában ez utóbbi került elő elsőként, hiszen a tanulók csak a megfelelő ismeretek és készségek elsajátítását követően kezdtek saját beszédeik megírásához.
- 5/6 -
Az ügyállások másik csoportja, az úgynevezett "jogi" kérdések több szempontból is különböztek a "logikaiaktól". Középpontjukban egy adott normaszöveg értelmezése állt: a gyakorlatban a legtöbbször előforduló ellentmondásokra hívták föl a szónok figyelmét. Az első jogi kérdés alapja a szöveg szó szerinti és a szerző föltehető - s az előbbitől különböző - szándéka szerinti értelmének a szembeállítása. A második kérdés úgy áll elő, hogy a két peres fél más-más szövegre hivatkozik álláspontja alátámasztásaként, s a kettőből más-más megoldás következnék. A harmadik kérdésnél ugyanazon szöveg kétféle olvasata áll szemben egymással. Végül a negyedik esetén az egyik fél állítása szerint a vita szempontjából releváns norma híján analógiát kell alkalmazni - ilyenkor egy párhuzamos szöveget is meg kell jelölni.
A kétféle ügyálláscsoport működése láthatólag különbözik egymástól. A legfontosabb eltérés, hogy a logikai ügyállások alkalmazhatóak ugyanabban a vitában egymással párhuzamosan, vagy egymást követően is, mintegy "védvonalakként": ha az érvelés egy ponton nem éri el a kívánt hatást, egy másik ponton még megállítható az ellenfél. Egyes tankönyvek szerint az ügyállások csökkenő erősorrendben követik egymást, hiszen jóval erőteljesebb védekezés a cselekmény elkövetésének tagadása, mint a bíróság hatáskörének kétségbevonása. A jogi ügyállások ugyanakkor nem állíthatók sorba, sem "erejüket" tekintve, sem egymást követő "védvonalakként". Az azonban ezekről is elmondható, hogy szinte minden, a gyakorlatban előforduló jogvita megragadására alkalmasak, s az is, hogy alkalmazható egymással párhuzamosan is.[9] A példa kedvéért idézhetjük a Lon L. Fuller fiktív jogesetében szereplő egyik véleményt, mely igen meggyőzően kapcsolja össze a fönt ismertetett jogi kérdések közül az elsőt a negyedikkel:
"A bírói jogszabály-módosításhoz három lépésre van szükség. Ezek közül az első, hogy kitalálunk egy egyedi »célt«, amelyet a törvény szolgál. Ez annak ellenére megtörténik, hogy százból egy törvénynek sincsen ilyen egyedi célja, és szinte minden egyes törvény célját másként értelmezik az előterjesztésüket támogatók különböző csoportjai. A második lépés, hogy fölfedezzük: a »jogalkotó« nevezetű mitikus lény, miközben erre a képzeletbeli »célra« törekedett, valamit figyelmen kívül hagyott, vagy hézagosan, tökéletlenül hozta létre a művét. Ekkor jön a feladat utolsó és legszórakoztatóbb része, tudniillik hogy kitöltjük az így létrehozott űrt. Quod erat faciendum"[10]
- 6/7 -
De hogyan képesek az ügyállások hozzájárulni a jogi diskurzus értelmezéséhez? Ennek megértéséhez a legcélszerűbb abból kiindulnunk, amit Bernard Jackson a jogi eljárás pragmatikája narrativizációjának nevez. Ha Jacksont követve megkülönböztetjük a tárgyaláson előadott történeteket (stories in the trial), valamint a tárgyalást mint története(ke)t (story of the trial), akkor úgy fogalmazhatunk, hogy az ügyállások rendszere alapot adhat ahhoz, hogy föltárjuk az előbbiek szerkezetét. Ez a föltárás azonban részben az utóbbi fajta történetek cselekménye is: a tárgyalás során válik világossá a versengő történetek közötti különbség, s az eljárás résztvevői mindezt a maguk tárgyalásról alkotott történeteinek a keretében fogják föl.[11] Az ügyállások tehát nem csak arra szolgálhatnak, hogy segítségükkel föltárjuk az ügyet a megfelelő érvek összegyűjtését és a tárgyaláson előadandó történet megkomponálását megelőzően. Az eljárás résztvevői - jóllehet az esetek túlnyomó többségében kimondatlanul - az ügyállásokra utalnak, hogy ezen keresztül befolyásolhassák magának a tárgyalásnak a történetét.
Ez utóbbival kapcsolatban említendő, hogy az ügyállások a huszadik századi jogtudomány magyarázataiban is megjelentek. Ez elsőként a jogtörténet területén következett be. A római jogi gondolkodás kutatói évtizedeken keresztül vitáztak a causa Curiana jelentőségéről, s a vita középpontjában jó ideig a görög rétorikaelméletnek, különösen pedig az ügyállástannak a római jog fejlődésére gyakorolt hatása állt.[12] Későbbi kutatások fölhívták a figyelmet a "logikai" ügyállások és a klasszikus dogmatikai bűncselekmény-fogalom közti párhuzamokra.[13] Hasonló párhuzamok mutathatók ki a büntetőeljárás lépéseivel kapcsolatban.[14] A "jogi" kérdések hatása pedig a szerződésértelmezés hagyományával kapcsolatban merült föl.[15]
Ez utóbbiak azt példázzák, amit talán a tárgyalásról szóló történeteknek nevezhetünk. Ezek annyiban mindenképpen hasonlóak a tárgyaláson elhangzó történetekhez (szemben a történetként megélt tárgyalással), hogy explicite meg is fogalmazzák őket. A tárgyalás történetével viszont az köti őket össze, hogy maguk is a jogi eljárásról szólnak. A későbbiekben a tárgyalásról szóló történetek is visszatér-
- 7/8 -
hetnek a bíróságra, példák, precedensek, vagy egyéb érvek formájában.[16] Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az ügyállások nem pusztán a tárgyaláson előadott történetek, illetve a résztvevők által történetként fölfogott tárgyalás megértéséhez járulhatnak hozzá, hanem a jogról tágabb perspektívában és nagyobb időtávlatban megfogalmazott történetek elemzéséhez és értelmezéséhez is.
Az ügyállásokhoz hasonlóan a toposok is az érvek fölkutatását szolgálták. A topika kifejezés "a helyekre vonatkozó dolgokat" jelent: a szónok munkáját illetően ezek a helyek azok, ahol az érveket találjuk.[17] Aristotelésnél, aki elsőként dolgozta ki elméleti igénnyel ezeknek a "helyeknek" a rendszerét, a topos (locus) értelmezhető olyan föltételes állításként, melynek segítségével kiegészíthetünk egy enthymémát, ezáltal egy hipotetikus szillogizmust hozva létre. A rétorikatörténet során a toposok tana számos újraértelmezésen ment keresztül, ezeket azonban nem tudom itt bemutatni. Ehelyett csak két kérdésre koncentrálok: először, hogy a toposok hogyan járulhatnak hozzá a jogi diskurzusok elemzéséhez; másodszor pedig, hogy hogyan jelennek meg a jogi gondolkodásban.
Ami az első kérdést illeti, értékes meglátásokkal szolgál Jack M. Balkin egy cikke.[18] Balkin fő állítása úgy összegezhető, hogy az érvek összegyűjtésére és a visszatérő argumentatív struktúrák alkalmazására szolgáló toposok egyrészt egyértelműen jelen vannak a jogi diskurzusokról való jogászi gondolkodásban, másrészt pedig a rájuk jellemző tartalmi megközelítés (ez szerinte általában is jellemzi a klasszikus rétorikát) nem mond ellent a formális-racionális jogi gondolkodásnak, hanem inkább kiegészíti azt.
- 8/9 -
Aristotelés egyértelművé teszi, hogy olyan elemzési módszert ismertet könyvében, melyet a rétorika már korábban is ismert.[19] Ezzel kettős célt kívánt elérni: egyrészt tananyagot adni tanítványai kezébe, melynek alapján a dialektikus vitát gyakorolhatják, másrészt pedig fölvázolni a filozófiai (logikai, etikai, természettudományos) vizsgálódások általános módszerét. Ami az előbbit, a dialektikus vitát illeti, a gyakorlat abból áll, hogy a két vitatkozó fél megpróbálja érvekkel alátámasztani egy adott problémával kapcsolatban képviselt álláspontját, és megcáfolni a másik fél érveit. A toposok ismerete fejlesztheti a tanítványok képességét, hogy gyorsan azonosítsák bármely érv szerkezetét, rátapintsanak az esetleges érvelési hibákra, és hogy saját érveiket kellő tartalommal töltsék meg. Ezt a tanulási folyamatot elősegítendő Aristotelés egyrészt tartalmi, másrészt logikai szempontból csoportokba sorolta a jellegzetes érvtípusokat, melyek a leggyakrabban kerülnek elő a dialektikus vitában.
A toposoknak a jogi diskurzusok értelmezésében játszott szerepét tekintve számos hasonlóságot figyelhetünk meg az ügyállások rendszerével. A toposok a "logikai" ügyállásokhoz hasonlóan egyfajta logikai struktúrán alapulnak. Ez a struktúra ugyanakkor az érvelés dinamikáját, valamint pragmatikai működését is meghatározza. Ilyenformán a toposok funkciója tekinthető egyfajta "grammatikának" is - amint azt Aristotelés maga is nyilvánvalóvá tette.
A narratív megközelítés sem látszik indokolatlannak a toposok megértése terén. Ezt a legvilágosabban az Aristotelés által "sajátos helyeknek" nevezett toposok példájával igazolhatjuk. Az igazságosság, erény stb. toposai "sajátosak", szemben a "közös helyekkel" (amilyen például a "rész és az egész", a "több és kevesebb" stb.), mert közelebbről kapcsolódnak egy sajátos helyzethez és az annak sajátos tulajdonságokkal rendelkező szereplőihez. Az ügyállásokkal kapcsolatban fönt azt állítottam, hogy szerepük van vagy lehet a jogi eljárás értelmezésében, amennyiben az eljárás résztvevői az ügyállásokat alapul véve tulajdonít(hat)nak értelmet a helyzetnek.[20] A toposok esetében ez a jelenlét különösen világosan tetten érhető, legalábbis a kontinentális jogi kultúrában.[21] A jogászképzésben, a dogmatikában, de a konkrét ügyekben kifejtett érvekkel kapcsolatban is gyakran említik a klasszikus hagyományban bevett nevükön a toposokat (mint például a contrario vagy a maiore ad minus): ennek célja az, hogy a jogász végső soron képes legyen befolyásolni az eljárás többi résztvevőjének a percepcióját azáltal, hogy elfogadtat velük egy bizonyos értelmezési keretet.
Mindez mutatja, hogy a toposok az ügyállásoknál sokkal inkább "láthatóak" a jelenkori jog(ász)i módszertanban. Ezenkívül a klasszikus rétorika recepciójának
- 9/10 -
történetben is nagyobb hatással bírtak, a jogtudomány terén éppúgy, mint az irodalomelméletben. A huszadik századi kutatások közül elsőként Ernst Curtius munkája[22] érdemel említést, aki a középkori latin irodalmat vizsgáló tanulmányaiban kiemelt figyelmet fordított a klasszikus antikvitásból átvett témák adaptációjának. Az ő - azóta széles körben elterjedt - toposfogalmának a középpontjában ezek a visszatérő témák állnak, gyümölcsöző perspektívát kínálva az irodalmi hagyományok tanulmányozásához, de a szemiotikai megközelítéshez is. A Curtius által alkalmazott fogalom sok tekintetben rokona a "rögzült elbeszéléseknek" (anchored narratives), melyek egyfajta társadalmi tudásként - többek között - a jogi eljárásokban és az azokról előadott elbeszélések, valamint az elbeszélésekként fölfogott eljárások háttereként szolgálnak.
Nem sokkal Curtius könyvének megjelenését követően a toposok a jogtudományi szakirodalomban is megjelentek, elsőként Theodor Viehweg azóta igen népszerűvé vált habilitációs dolgozatában.[23] Gianbattista Vico egy utalásából kiindulva, Viehweg áttekintette a toposoknak az európai jogi gondolkodásban betöltött szerepét, azzal a céllal, hogy a modernitás óta hagyományosan deduktívnak tekintett jogi gondolkodás egy másik aspektusát mutassa be. Curtiushoz hasonlóan Viehweg is visszatérő témákként azonosította a toposokat, ezáltal - egy huszonegyedik századi kritikus szerint - "a megfoghatatlanságig tágítva a kifejezés eredeti értelmét".[24] Ha azonban nem a rétorikatörténet, hanem a jogi módszertan szempontjából nézzük, akkor Viehweg meglátásai fontos adalékot jelenthetnek a toposok működésének megértése szempontjából azáltal, hogy kiemelik a tudatosság és a szervezettség momentumát. Míg Curtius fölismerései a jogi elbeszélések szerkezetének (hasonlóan Vladimir Proppnak a népmesék szerkezetére vonatkozó kutatásaihoz[25]) és hagyományának tanulmányozásához járulhatnak hozzá, Viehwegnél a toposok mint a jog megértésére szolgáló keret tudatos kialakításának az eszközei kerülnek előtérbe, ez a tevékenység pedig a jogi kommunikáció (és meggyőzés) terméke és alapja is egyben.
Viehweg után újabb öt évvel Chaim Perelman és Lucie Olbrechts-Tyteca[26] könyve adott új inspirációt a topika és általában az érvelés kutatásának. Perelmanék kifejezett célja az volt, hogy visszatérjenek ahhoz az arisztoteliánus célkitűzéshez, mely filozófia és rétorika közös pontjainak a fölmutatására, valamint egy mindkét területen alkalmazható módszer kidolgozására törekszik. Az Új Rétorika nagyobb része ennek megfelelően a perelmani topikát tartalmazza, amint arra a szerzők rá is mutatnak a könyv bevezetésében.[27] Klasszifikációs kritériumaik is az arisztotelészi megközelítést tükrözik: a gyakran használt érvtípusok azonosítására szolgálnak, ezáltal behatóbb elemzést téve lehetővé, mint a Curtius vagy Viehweg által alkal-
- 10/11 -
mazott kategóriák. Noha Perelmanék topikai tárgyú fölismerései talán kevesebb visszhangot keltettek a jogtudomány területén, mint Viehwegéi, egy lépéssel mindenesetre közelebb visznek a rétorika működésének a megértéséhez. Azáltal, hogy hidat képez az érvek logikai szerkezete és a meggyőzés pragmatikai célja között, az Új Rétorika a klasszikus hagyomány talán legfontosabb tulajdonságában osztozik.
A szónoki feladatok, s az antik iskolai rétorika nekik megfelelő öt fő területe közül - gondolhatnánk - a stílus igényel és érdemel a legkevesebb magyarázatot. Ez lehet az oka annak is, hogy a megfogalmazás kérdései csak ritkán jelennek meg közvetlenül a jogtudományban.[28] Tekintettel arra, hogy a klasszikus hagyománynak ez az eleme mutatja a legnagyobb folyamatosságot, talán nem is volna oka a kifejezetten neki szentelt figyelemnek, kivéve azokat az eseteket, amelyekben valamely problémával kifejezett kapcsolatban áll (a legfontosabb ilyen kivétel a nyelvi egyszerűsítésre való törekvés: bővebben lásd az alábbiakban). Mindamellett, ha az elocutio kerül szóba, az sokszor a szó- és gondolatalakzatokkal bőven díszített, egyébként azonban üres "retorika" képzetét idézi föl. A rétorikát története során csakugyan évszázadokon keresztül azonosították az alakzatokkal, ami számos huszadik századi szerzőt késztetett apológiára, melyek általában a klasszikus hagyomány teljességéhez való visszatérést, s a hagyomány alaposabb megismerését szorgalmazzák.[29] Az effajta vállalkozások hasznát - olykor egyenesen szükségét - nem tagadva a továbbiakban azt igyekszem megmutatni, hogy miért fontos a stilisztika a jogi diskurzuselemzés szempontjából, amellett érvelve, hogy e diskurzusok megértéséhez a stílus kérdései nem pusztán az ornamentika azonosítása révén képesek hozzájárulni. Ennek során a stílus két szintjéről szólok: egyrészt az alakzatok megjelenésének a szintjéről,[30] másrészt a szöveg egészéről, amellyel kapcsolatban a rétorikai elemzés a "stílusnemek" (charaktéres, genera dicendi) terminusát alkalmazza.
Az alakzatokkal kezdve, tehát azokkal a rétorikai eszközökkel, melyek egy szó vagy kifejezés jelentésének megváltoztatásán alapulnak (amilyen például a metafora, metonímia stb.), kiindulásként megállapíthatjuk, hogy a jogi nyelv viszonya ezekhez legalábbis ambivalens. A jog egyfelől - a jogbiztonság jegyében az egyértelműségre törekedve - azt állítja, hogy kiiktat mindenfajta többértelműséget, közben azonban működése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ha a legszélsősége-
- 11/12 -
sebb példát, a jogszabályok szövegét tekintjük, melyek a jogi diskurzusok közül a leginkább mesterséges nyelvet használják, az sohasem kérdés, hogy szövegezőik igyekeznek kerülni a többértelműséget. Ennek érdekében a megfogalmazás olykor el kell, hogy szakadjon a hétköznapi nyelvhasználattól, igyekezzék rögzíteni az alkalmazott fogalmak jelentését, mintegy kiemelve azokat a nem jogi diskurzus szükségszerű meghatározatlanságából.[31] Ezt vizsgálva a "világosság" (saphéneia, perspicuitas) stíluserényét két szempontból is értékelnünk kell. A jogi diskurzus igyekszik a jog nyelvében "a folytonos használat révén alkalmassá vált kifejezés"[32] alkalmazására. Azáltal azonban, hogy kiszakítja a szavakat (a legtöbb) hétköznapi kontextusukból, voltaképpen metaforákat hoz létre.[33] Nincs tehát egyetlen világosság, hiszen nem fogalmazhatunk világosan egyszerre a hétköznapi nyelvhasználat és a jogi diskurzus szempontjából.[34] Ami pedig az utóbbit illeti, a világosság (ti. hogy az alkalmazott kifejezés csakugyan a verbum proprium) idővel megkérdőjeleződik, ahogyan a rögzített jelentés nem elégíti ki a társadalmi viszonyokkal kapcsolatos elvárásainkat.[35] Éppen azért, hogy a szöveg stabilabb és maradandóbb legyen, valamint számos egyéb okból, a törvényalkotók hajlamosak tolerálni egy bizonyos fokú meghatározatlanságot a jogszabályok fogalomhasználatában.[36] A rétorikai nyelvhasználat másik klasszikus erénye az "illőség" (prepon, aptum): a harmónia a szöveg formája és tartalma között, egyben azonban "a rétorikai diskurzus és az általános kommunikatív kontextus között, melyben a szónok létrehozza vagy előadja azt, a publikum pedig befogadja".[37] Ez természetesen tág teret hagy az egyéni mérlegelésnek, hiszen végső soron a szónok megítélésén múlik,
- 12/13 -
hogy mit tekint az adott helyzetben adekvát stílusnak. A jogi nyelv már-már archetipikusnak mondható megközelítését kiválóan összegzi Benjamin Cardozo:
"Barátaim mondják olykor, hogy a bírói véleménynek nem föladata, hogy szépirodalmi alkotás legyen. A bálvány legyen csúf - különben még összetévesztjük a közönséges emberrel. Ha azt kívánjuk, hogy előadásunkat kifogás vagy habozás nélkül elfogadják, akkor egyfajta zord fönségnek kell jellemeznie, mely megveti a kegyek hajhászását."[38]
Ebben az idézetben is az autonóm jogi diskurzus gondolata jelenik meg, melynek saját mércéje van az "illőségre". Számunkra az alakzatok és a szövegegész szintjén is az az érdekes, hogy a szöveg szerzője a diskurzus mikroszintjén végzett műveleteivel igyekszik orientálni a hallgatóság percepcióját, azaz irányítani szövegének pragmatikai működését, az eljárásban előadott történetek és a történetként fölfogott eljárás tekintetében egyaránt.
Mint mindig, itt is a diszfunkciók szolgáltatják a legtanulságosabb példákat. Ilyen helyzetek adódhatnak abból, hogy a hallgatóság (legalábbis részben) nem rendelkezik azzal a tudással, amely szükséges volna a szónoki erőfeszítés értékeléséhez - vagy akár csak a közvetíteni kívánt üzenet megértéséhez. A Plain Language Movement alighanem egy hasonló problémára kíván választ adni.[39] A jog nyelve évszázadokon keresztül meglehetősen távol állt a hétköznapi nyelvtől - a fönt már említett okokból. Ez a távolság pedig részévé vált a jogászok saját szakmai identitásáról alkotott elbeszéléseinek, s ezért - többek között - az antik stilisztika által leírt eszközöket is mozgósították fönntartása érdekében. De nem pusztán a távolság fönntartásáról van szó, hiszen az beleíródott az elbeszélésként fölfogott tárgyalásba (story of the trial) és a tárgyalásokról alkotott elbeszélésekbe (stories about the trial) egyaránt, tehát részét képezte mind a jogászok, mind a nem jogászok percepciójának a jogi eljárásokkal kapcsolatban.[40] Ugyanez az oka annak, hogy amikor a jogi diskurzusokat az átlagpolgár számára is hozzáférhetővé igyekeznek tenni, ezzel egyben a demokratikus és hozzáférhető jogról alkotott elbeszélést propagálva, a jogi szövegek (valamint a szövegek létrejöttét szabályozó normák) megalkotóinak azokra az elképzelésekre is tekintettel kell lenniük, melyekkel a jogászok rendelkeznek a világosságot és az illőséget tekintve.[41] Nem tehetik meg, hogy eltekintenek az így megkettőződött rétorikai stíluserények valamelyik oldalától: arra van csupán módjuk, hogy igyekezzenek elsimítani a kettő közötti ellentmondások
- 13/14 -
többségét, valamivel közelebb hozva őket egymáshoz, és hogy olyan elbeszéléseket kínáljanak, melyek jogász és nem jogász számára egyaránt elfogadhatók.
Ugyancsak a jogi diskurzus terén találhatjuk a legjobb példákat az ügyállások, a toposok és a stílus közötti szoros kapcsolatra.[42] Az egyik terén hozott szerzői döntés a többire is kihat, amint azt például a definíciók esetében is láthatjuk: a meghatározást a klasszikus rétorika egyszerre tárgyalja az ügyállások és a toposok között, miközben egyértelműen összefügg a szavak megválasztásának (stilisztikai) kérdésével.
Az utóbbi évtizedek szakirodalmában több szerző hangot adott annak a meggyőződésnek,[43] hogy a rétorika végső célja a meggyőzés lévén a rétorikai elemzés kizárólag a diskurzus pragmatikai szintjét képes megragadni. Ez a meglátás nyilvánvalóan nem alaptalan. Alátámasztja többek között Hermagoras sokat idézett definíciója, mely szerint a szónok célja az adott kérdés lehető legmeggyőzőbb tárgyalása,[44] de az a tény is, hogy az antik rétorikaelmélet a bíróságokon és egyéb helyeken zajló gyakorlat megfigyelése révén fejlődött ki. Ebből pedig az következik, hogy az elmélet itt egyértelműen a gyakorlat alapján és érdekében működött. Hogy visszatérjünk egy korábban már említett példához: a szónoki tevékenység szakaszainak fölsorolása leírja, hogy mit kell megtennie a szónoknak. Bernard Jacksonnak a pragmatika narrativizációjával kapcsolatos megfigyelései azonban rámutatnak, hogy ez a pragmatikai megközelítés mindenfajta interpretációt és analízist jellemez, nem pusztán a rétorikáét. Azt pedig remélhetőleg a többi itt tárgyalt példa is igazolja, hogy az alapvetően pragmatikai perspektíva nem szükségszerűen korlátozza a rétorikai vizsgálódást a nyelvhasználat pragmatikai szintjére, hanem éppen ellenkezőleg: az elméleti apparátus képes számot adni a diskurzus valamennyi szintjén zajló, a pragmatikai hatáshoz hozzájáruló műveletekről.
A jogi szemiotika legfontosabb ígéretét a rétorikai kutatások szempontjából az jelenti, hogy képes hozzájárulni az antik iskolai rétorika rendszerének a megértéséhez: remélhetőleg azzal is, hogy segít megválaszolni a forrásaink hiányos volta miatt eddig meg nem válaszolt kérdéseket, de azzal mindenképpen, hogy rámutat a további tisztázást igénylő pontokra. Ezen túlmenően a szemiotika abban is segít-
- 14/15 -
het, hogy megértsük, hogyan működik a rétorikai hagyomány - ez a hagyomány pedig a mai napig eleven része a jogászi gondolkodásnak. A másik oldalról közelítve pedig azt mondhatjuk, hogy a rétorikai kutatás jelentősége abban áll, hogy föltárja a jogászi gondolkodás szempontjából létfontosságú szemiotikai eszközök egész sorát. Az ez irányú kutatáson belül a klasszikus rétorikai hagyomány lehető legpontosabb rekonstrukciója az értelmezési keretünk finomítását és gazdagítását eredményezheti. ■
JEGYZETEK
[1] Michael H. Frost: Introduction to Classical Legal Rhetoric: A Lost Heritage (Aldershot: Ashgate 2005) VII, 2.
[2] Ez a megközelítés föltételezi egyfajta kulturális folytonosság meglétét a két hagyomány, a rétorika és a szemiotika között, valamint - tágabb megközelítésben - a kettő közötti összehasonlítást lehetővé tevő emberi tulajdonságok létezését. Ez a föltevés mindazonáltal nem idegen egyik megközelítéstől sem, hiszen mind az antik rétorika, mind a modern szemiotika nagyban épít rá - még akkor is, ha mindkét terület számos példát szolgáltat a naturalizmust megkérdőjelező elméletekre. A Greimas-i jogi szemiotika ezen aspektusairól lásd Bernard Jackson: Semiotics and Legal Theory (London: Routledge and Kegan Paul 1985) 9-12, valamint 271-272. Antik előzményként különösen a sztoikus rétorika és dialektika releváns: ezekről lásd Szoboszlai-Kiss Katalin: "A tiszta képzetek filozófiája" Műhely 2012/4. 19-22.
[3] Az antik rétorika rendszerén azt a bevett iskolai rétorikát értem, mely a hellénisztikus korban alakult ki, s apróbb változtatásokkal évszázadokon keresztül az iskolai oktatás stabil eleme volt. Az ezen a hagyományon (illetve annak rekonstrukcióján) belüli vitákról vagy eltérésekről csak akkor teszek említést, ha a mondanivalóm szempontjából elkerülhetetlen.
[4] Lásd azonban David Pujante: "The Role of Dispositio in the Construction of Meaning: Quintilian's Perspective" in Olga Tellegen-Couperus (szerk.): Quintilian and the Law: The Art of Persuasion in Law and Politics (Leuven: Leuven University Press 2003) 170-171, 5. lj. az öt teendő egyidejű jelenlétéről a beszédírás során.
[5] Későbbi szerzők olykor megkülönböztetnek egy hatodik szakaszt, az intellectiót (noésis) is, azaz az ügy "megértését". Ennek kapcsolatáról a stílus egyes kérdéseivel (melyekről alább a 3. pontban esik majd szó), szemiotikai nézőpontból lásd Francisco Chico-Rico: "Some (Semiotic) Aspects of elocutio in Quintilian: More about latinitas, perspicuitas, ornatus and decorum" in Tellegen-Couperus (4. lj.) 208-210.
[6] Hermagoras töredékeinek legújabb kiadása Frédérique Woerther: Hermagoras. Fragments et témoignages (Paris: Les Belles Lettres 2012). Tankönyvének rekonstrukciójához lásd még Dieter Matthes: "Hermagoras von Temnos 1904-1955" Lustrum 1958. 158-214.
[7] Meghatározatlan kérdés pl. hogy "jó dolog-e megnősülni", míg meghatározott kérdés, hogy "jó dolog-e Catónak megnősülnie", lásd pl. Quintilianus: Institutio oratoria (3, 5, 8).
[8] A különféle fölosztások tömör áttekintését adja Quintilianus: Institutio oratoria (3, 6). Az általa említett szerzők közül szemiotikai szempontból a közép-sztoikus Poseidónios érdemel figyelmet (3, 6, 37), a töredékről legújabban lásd Szoboszlai-Kiss Katalin: Poszeidóniosz. Töredékek és kommentár (Budapest: L'Harmattan 2009) 220-225.
[9] Lásd pl. Johannes Stroux: "Summum ius summa iniuria" in Römische Rechtswissenschaft und Rhetorik (Potsdam: Stichnote 1949) 7-66. Az antik szerzők is tisztában voltak az ügyállástípusok besorolásának viszonylagosságával, aminek köszönhetően igen sokféle ügyállástan jelent meg. Áttekintésként lásd pl. Lucia Calboli Montefusco: La dottrina degli »status« nella retorica greca e romana (Hildesheim: Olms 1986); Antoine C. Braet: "Variationen zur Statuslehre von Hermagoras bis Cicero" Rhetorica 1989. 239-259; Malcolm Heath: "The Substructure of Stasistheory from Hermagoras to Hermogenes" Classical Quarterly 1994/1. 114-129.
[10] Lon L. Fuller: "The Case of the Speluncean Explorers" Harvard Law Review 1949. 634. A magyar fordítás forrása Lon L. Fuller: "A barlangász-eset" [ford. Varga Koppány] in Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia (Budapest: Szent István Társulat [4]2003) 255.
[11] Lásd Bernard Jackson: Law, Fact and Narrative Coherence (Liverpool: Deborah Charles 1988); Bernard Jackson: Making Sense in Law: Linguistic, Psychological and Semiotic Perspectives (Liverpool: Deborah Charles 1995).
[12] Elsőként lásd Johannes Stroux - eredetileg 1926-ban íródott - tanulmányát: Stroux (9. lj.).
[13] Lásd Franz Horak: "Die rhetorische Statuslehre und der moderne Aufbau des Verbrechensbegriffs" in Franz Horak - Wolfgang Waldstein (szerk.): Festgabe für Arnold Herdlitzcka (München: Fink 1972) 121-141; Antoine Braet: "The Classical Doctrine of status and the Rhetorical Theory of Argumentation" Philosophy and Rhetoric 1987/2. 79-93.
[14] Lásd Braet (13. lj.).
[15] David J. Bederman: Classical Canons: Rhetoric, Classicism and Treaty Interpretation (Aldershot: Ashgate 2001). Tágabb kontextusban mindenképp említést érdemel az a kutatás, melynek során Bill Clintonnak, az Egyesült Államok egykori elnökének a Monica Lewinsky-üggyel kapcsolatban követett stratégiáját elemezték a "logikai" ügyállások segítségével, lásd Michael R. Kramer - Kathryn M. Olson: "The Strategic Potential of Sequencing Apologia Stases: President Clinton's Self-Defense in the Monica Lewinsky Scandal" Western Journal of Communication 2002/3. 347368. A közlemény figyelmet keltett a kríziskommunikációval foglalkozó kutatók körében is - újabb olvasókat szerezve ezáltal az antik tankönyveknek (lásd pl. Charles Marsh: "The Syllogism of Apologia: Rhetorical Stasis Theory and Crisis Communication" Public Relations Review 2006/1. 41-46).
[16] Részletesebben, a causa Curiana példájával lásd Miklós Könczöl: "Law, Fact and Narratives in Ancient Rhetoric: The Case of the causa Curiana" International Journal for the Semiotics of Law 2008/1. 21-33; Miklós Könczöl: "From Law to Literature and Back (Then Again)" in Marcin Pieniazek (szerk.): The 23rd IVR Congress "Law and Legal Cultures in the 21st Century: Diversity and Unity": Special Workshop "Students and Young Researchers" (Kraków: Andrzej Frycz Modrzewski University 2009) 77-89.
[17] Lásd pl. Cicero, De partitione oratoria (2, 5), ahol az ifjú Cicero a meggyőzés eszközeiről kérdezi édesapját: "Minek a segítségével alakul ki a meggyőzés? - Az érvekkel, melyeket vagy magában a dologban rejlő, vagy a máshonnan vett helyekről nyerünk. - Milyen helyekre gondolsz? - Hát ahol az érvek rejtőznek." Egy másik lehetséges magyarázatot (mely egy másik narratív mintára vezethető vissza) fogalmazott meg az ókori görög hadászati terminológiára utalva Zsigmond Ritoók: "Zur Geschichte des Topos-Begriffes" in Actes de la XlIe conférence internationale d'études classiques "Eirene" (Amsterdam: Hakkert 1975) 112. Ritoók nézetéhez csatlakozik Sarah Rubinelli: "The Ancient Argumentative Game: τόποι and loci in Action" Argumentation 2006. 267-270. Rubinelli további meggyőző érveket hoz a hagyományos magyarázattal szemben, mely szerint Aristotelés az antik mnémonikában megszokott értelemben beszél toposokról - utóbbihoz lásd pl. Paul Slomkowski: Aristotle's topics (Leiden: Brill 1997) 47. Lásd továbbá Jack Balkin listáját a topos kifejezés lehetséges jelentéseiről Jack M Balkin: "A Night in the Topics: The Reason of Legal Rhetoric and the Rhetoric of Legal Reason" in Peter Brooks - Paul Gewirtz (szerk.): Law's Stories: Narrative and Rhetoric in the Law (New Haven: Yale University Press 1996) 212-213.
[18] Balkin (17. lj.).
[19] Lásd W. Martin Bloomer: "Topics" in Thomas O. Sloane (szerk.): Oxford Encyclopedia of Rhetoric (Oxford: Oxford University Press 2001) 779.
[20] Lásd Michael Winterbottom: "Schoolroom and Courtroom" in Brian Vickers (szerk.): Rhetoric Revalued (Binghamton: CMERS 1982) 66-70.
[21] Ilyen jogi topikát kínál pl. - az alkotmányértelmezésre összpontosítva - Jakab András: "Az alkotmányértelmezés módszerei" Századvég 2008/1. 3-36. Balkin meggyőzően állítja ugyanakkor, hogy "az Egyesült Államokhoz hasonló common law-jogrendben [...] az érvek topikus szerkezete egészen nyilvánvalóvá válik a doktrína precedensek révén történő fejlődése során". Balkin (17. lj.) 214.
[22] Ernst R. Curtius: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter (Bern: Francke 1948).
[23] Theodor Viehweg: Topik und Jurisprudenz (München: Beck 1953).
[24] Bloomer (19. lj.) 779.
[25] Vö. Vlagyimir Propp: A mese morfológiája [ford. Soproni András] (Budapest: Gondolat 1975).
[26] Chaim Perelman - Lucie Olbrechts-Tyteca: La nouvelle rhétorique. Traité de l'argumentation (Paris: PUF 1958).
[27] Perelman-Olbrechts-Tyteca (26. lj.) 6.
[28] A stílusfogalom szerepéről a jogtudományban lásd legújabban Cserne Péter: "Stílus a jogban: a bírói érveléstől a stilus curiae-ig és vissza" in Hegyi Szabolcs - Vinnai Edina - Ződi Zsolt (szerk.): Orbis iuris. Ünnepi tanulmánykötet Szabó Miklós 65. születésnapjára (Miskolc: Bíbor 2016) 183198.
[29] Lásd pl. Perelman-Olbrechts-Tyteca (26. lj.) 5; Brian Vickers: In Defence of Rhetoric (Oxford: Clarendon 1988).
[30] Alakzatok és trópusok megkülönböztetése nem mentes a vitáktól az antik (és a jelenkori) rétorikai szakmunkákban, lásd Galen O. Rowe: "Style" in Stanley E. Porter (szerk.): Handbook of Classical Rhetoric in the Hellenistic Period (330 B.C.-A.D. 400) (Leiden: Brill 1997) 125.
[31] A huszadik századi jogelméleti irodalomból a klasszikus szöveg e problémát illetően Herbert Harttól származik, lásd Herbert L. A. Hart: The Concept of Law (Oxford: Clarendon 1961) 121-122. Ez a jelenség természetesen mindenféle szaknyelvi diskurzusban megfigyelhető. Ahogyan pl. Cicero a filozófiai szaknyelvről mondja De finibus bonorum et malorum c. munkájában (3, 2, 4), az ember "nem a forumon szedi össze a szavakat" ahhoz, hogy erről a témáról beszéljen.
[32] Vö. Rowe (30. lj.) 123.
[33] A metaphora kifejezés az "átvitelre" utal, így aztán maga is metafora, vö. George A. Kennedy (ford.): Aristotle, On rhetoric: A Theory of Civic Discourse (New York - Oxford: Oxford University Press 1991) 222, 25. lj.
[34] Lásd Alexandre Flückiger: "The Ambiguous Principle of the Clarity of Law" in Anne Wagner -Sophie Cacciaguidi-Fahy (szerk.): Obscurity and Clarity in the Law (Aldershot: Ashgate 2008) 9-24. Az (etikai) normák közvetítésével kapcsolatos dilemmákról - Hérakleitos gnómái kapcsán -lásd Szoboszlai-Kiss Katalin: "A görög etikai gondolkodás kezdete. Hérakleitosz" Jog - Állam -Politika 2014/4. 100-104.
[35] Ennek oka lehet a szemantikai tartalom tág vagy éppen szűk volta egyaránt: példaként említhetjük az előbbire (egyes) nemzetközi jogi szereplők erőfeszítéseit, mellyel egy sor fegyverest konfliktust igyekeznek kizárni a "háború" fogalmából, a másodikra pedig a "lopás" klasszikus fogalmának alkalmazását olyan esetekre, amelyekben meg nem fogható "dolgok" eltulajdonításáról van szó.
[36] Lásd Gianmaria Ajani: "The Transplant of Vague Notions" in H. Szilágyi István - Paksy Máté (szerk.): Ius unum lex multiplex. Studia Z. Péteri dedicata (Budapest: Szent István Társulat 2005) 17-37; Anne Wagner: "Les apports de l'analyse linguistique dans la conception du flou et de la sécurité juridique" La semaine juridique. Editions générales 2005. 2355-2359; legújabban, széles körű szakirodalmi áttekintéssel lásd Ződi Zsolt: "A jog koherenciájának mítosza" in Fekete Balázs - H. Szilágyi István - Kiss Anna - Ződi Zsolt (szerk.): lustitia körülnéz. Tanulmányok a "jog és irodalom" köréből (Budapest: Szent István Társulat 2017) 209-227.
[37] Chico-Rico (5. lj.) 207.
[38] Benjamin N. Cardozo: "Law and Literature" in Law and Literature and Other Essays and Addresses (New York: Harcourt - Brace & Co. 1931) 3.
[39] Lásd Jackson 1995 (11. lj.) 4. fej.; Michèle M. Asprey: Plain Language for Lawyers (Annandale: Federation Press [3]2003); Peter Butt - Richard Castle: Modern Legal Drafting: A Guide to Using ClearerLanguage (Cambridge: Cambridge University Press [2]2006).
[40] Különösen érdekes példát ír le - az actio területén, de az elocutióra vonatkozó megfigyelések mellett - Loss Sándor és H. Szilágyi István az általuk "cigány pernek" nevezett eljárásokból, ahol a talár "üzenetét" félreértő jelenlévő papoknak nézte a bírákat: Loss Sándor - H. Szilágyi István: "A cigány per" Beszélő 2001/4. 98.
[41] Lásd Flückiger (34. lj.).
[42] Lásd Chico-Rico (5. lj.) 210-211.
[43] Lásd pl. Jackson (2. lj.) 303-304; Michel Meyer: Questions de rhétorique: langage, raison et séduction (Paris: Livre de poche 1993) 13-15. A némiképp egyoldalú rétorikakép a szofisták hagyományos negatív megítélésével is összefügg: az irányzat - és rétorikai működésük - újraértékelésére tesz kísérletet Szoboszlai-Kiss Katalin: "A filozófia első megújítói, a szofisták" Műhely 2013/2. 3-14.
[44] Az idézetet lásd pl. a pseudo-augustinusi De Rhetoricában: "dicit enim esse oratoris officium persuadere, quatenus rerum et personarum conditio patitur." A különböző antik rétorika-definíciókról lásd Françoise Desbordes: "Agir par la parole: La rhétorique" in Peter Schmitter (szerk.): Geschichte der Sprachtheorie. Sprachtheorien der abendländischen Antike (Tübingen: Narr 1991) 2. köt. 395-426.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 28-30; tudományos munkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, 1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4. E-mail: konczol.miklos@jak.ppke.hu.
Visszaugrás
