Az örökhagyó pontosan meg nem határozható időpontban hunyt el. Szomszédai bejelentésére, lakását a rendőrség törte fel, ahol az örökhagyót holtan, oszló állapotban találták 1996. február 13-án.
A közigazgatási eljárásban az örökhagyó halálának időpontját 1996. január 1. napjában határozták meg, eltemettetéséről ismert hozzátartozó hiányában az I. r. alperes polgármesteri hivatal gondoskodott. A halottszemle-jegyzőkönyvében rögzítettek szerint a holttesten talált egy pár fülbevalót levették, az örökhagyó három gépkocsi nyereménybetétkönyvét, két karikagyűrűt, két köves gyűrűt, egy láncot, két medált és 14 900 forint készpénzt találtak, amit a szekrényben elzártak. A lakásban hatósági fertőtlenítés végzése volt szükséges, és csak ezt követően került sor a hagyatéki leltár felvételére, amelyben 14 750 forint készpénz, egy pár fülbevaló, egy köves gyűrű, egy aranylánc és két medál nem szerepelt.
A hagyatéki eljárásban eljáró közjegyző az örökösöket hirdetmény útján idézte, melyre bejelentés nem érkezett, ezért az örökhagyó hagyatékát a Magyar Államnak adta át, közjegyzői költséggel terhelten. A II. r. alperes, mint a Magyar Állam képviselője, az átadott hagyaték egy részét elszállíttatta, a lakásban maradt ingóságok egy része lomtalanításra került. Ezt követően a II. r. alperes a hagyatékban szereplő ingóságok egy részét 1996. szeptember 23-1996. december 11. közötti időszakban értékesítette.
A felperesek az örökhagyó halálát követően csaknem egy év múlva kérték a hagyatéki eljárás megismétlését, melynek eredményeként a közjegyző az örökhagyó hagyatékát részükre adta át. A II. r. alperes a birtokában lévő hagyatékot kiadta, illetve az értékesített ingatlanok ellenértékével elszámolt, költségeit pedig hagyatéki teherként érvényesítette.
A felperesek a keresetükben az örökhagyó hagyatékához tartozó ingóságok ellenértékének és a hagyatékban alulértékelt, továbbá lomtalanított ingóságok ellenértékének megtérítésére kérték az alperesek kötelezését, a Ptk. 349. § (1) és 339. § (1) bekezdése alapján.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indokolása szerint az I. r. alperes alkalmazottjaként eljáró hagyatéki leltárelőadó tevékenysége a jogszabályi előírásoknak megfelelt, így az I. r. alperest felróhatóság hiányában kártérítési felelősség nem terheli. A II. r. alperessel szembeni elutasítást pedig a bíróság azzal indokolta, hogy a jogszerű hagyaték átadással a II. r. alperes rendelkezési jogot nyert a hagyaték tárgyai felett és a perben a II. r. alperessel szemben sem volt megállapítható olyan magatartás, amely kártérítési vagy megtérítési kötelezettségét megalapozná.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek: az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását kérték. Érvelésük szerint a bíróság a tényállást nem derítette fel megfelelően, és téves jogi következtetést vont le. Arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú eljárásban az örökhagyó anyagi viszonyaiból egyértelműen megállapítható volt, hogy hagyatékában lényegesen nagyobb értékű ingóságok: betétkönyvek, festmények, porcelánok is voltak és az általuk állított tárgyak a lakás fertőtlenítésével nem semmisültek meg. Az alperesek a perben a hagyatéki tárgyak létére ellentétesen nyilatkoztak és nem tisztázódott az sem, hogy milyen tárgyak lomtalanítására és értékesítésére került sor, a felvett leltár pedig hiányos. Ezért az volt az álláspontjuk, hogy a bizonyítási teher nem kizárólag őket terhelte, hanem elsősorban azokat, akik a hagyatékot fertőtlenítették, leltározták, elszállították és értékesítették.
A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság nem találta megalapozottnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
Az elsőfokú bíróság kellő terjedelemben lefolytatta a bizonyítási eljárást, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével helyes tényállást állapított meg, és az arra alapított jogi döntése is helytálló. Az I. és II. r. felperes fellebbezésében olyan új tényt, körülményt vagy bizonyítékot nem jelölt meg, amely eltérő tényállás megállapítását és eltérő ítéleti döntést eredményezett volna.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a hagyatéki leltárelőadó a hagyaték leltározásával kapcsolatban nem mulasztott el olyan intézkedési kötelezettséget, amellyel okozati összefüggésben a felpereseknek kétséget kizáróan bizonyított kára merült volna fel, és ami az I. r. alperes kártérítési felelősségét a Ptk. 349. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint megalapozná.
Helytálló a kereset elutasítása a II. r. alperessel szemben is, mert a II. r. alperes a megismételt hagyatéki eljárás eredményeként álörökössé vált ugyan, de mindaddig, amíg a valódi örökösök személyéről tudomást nem szerzett, jóhiszemű álörökösnek volt tekinthető. Ezáltal a hagyatéknak a részére való teljes hatályú átadása után a hagyaték tárgyaival rendelkezhetett. Az általa értékesített tárgyak forgalmi értéke a vételár volt és ezzel volt köteles a felpereseknek elszámolni, ami nem vitásan megtörtént.
Téves a felperesek bizonyítási teherrel kapcsolatos álláspontja is. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a felpereseket terhelte az alperesek kártérítési és elszámolási kötelezettségét megalapozó tények bizonyítása. Az elsőfokú bíróság a perben releváns bizonyítást lefolytatta, annak eredménye azonban a keresetben foglaltakat nem támasztotta alá. A bíróságot a perben hivatalbóli bizonyítás kötelezettsége nem terhelte, a felperesek további bizonyítási indítványa mellőzésének pedig az elsőfokú bíróság megfelelő indokát adta.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - annak helyes indokai alapján - helybenhagyta (Legf. Bír. Pf. II. 25. 652/2001.).
A közjegyző végzésével az örökhagyó hagyatékát - így a b.-i lakásingatlant is - az örökhagyó leszármazója részére adta át törvényes öröklés jogcímén.
A végzés ellen az örökhagyó élettársa fellebbezett. Arra hivatkozott, hogy a hagyatéki eljárásban az ingatlanra tulajdoni igényt érvényesített, amit az örökös nem ismert el, ezért tulajdonjogának megállapítása iránt pert indított. A közjegyzőnek a hagyaték átadásával kapcsolatos végzése ezért a He. 64. §-ának (2) bekezdését sérti, és az ítélkezési gyakorlattal is ellentétes.
A másodfokú bíróság végzésével a közjegyző végzését helybenhagyta. Indokolása szerint a közjegyzőnek a hagyaték átadásáról kell rendelkeznie és ezt az élettárs által előterjesztett tulajdoni igény tárgyában indított per nem akadályozhatja. Ezért helyesen járt el a közjegyző, amikor a tulajdoni igény figyelmen kívül hagyásával adta át a hagyatékot a törvényes örökös részére.
A jogerős végzés ellen az örökhagyó élettársa felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a másodfokú bíróság végzésének a közjegyző végzésére is kiterjedő hatályon kívül helyezése, új eljárás és új határozat hozatalára utasítása iránt. Megsértett jogszabályként a He. 64. §-ának (2) bekezdését jelölte meg.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet részben találta alaposnak a következők szerint.
Az örökhagyó hagyatékához ingó és ingatlan vagyon egyaránt tartozott, az ingatlan-nyilvántartásban az örökhagyó tulajdonaként bejegyzett ingatlanra élettársa közös szerzésre alapítottan tulajdoni igényt érvényesített, és ez iránt pert is indított.
A He. 67. § (1) bekezdése értelmében a hagyatéknak az örökös részére történő átadásáról a közjegyzőnek végzésben kell határoznia. A He. 64. § (2) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartásban az örökhagyó tulajdonaként bejegyzett ingatlant csak abban az esetben lehet a hagyatékból kihagyni, ha az ingatlan tulajdonjogára igényt tartó személy az igényét az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésre alkalmas okirattal bírósági vagy államigazgatási határozattal igazolja, illetőleg ha a közjegyző által engedélyezett megfelelő határidő alatt tényleges birtoklási eljárás útján, vagy más módon a tulajdonjogot a javára az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzik.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a közjegyzőnek a hagyatéki eljárás során az örökhagyó élettársa részére megfelelő határidőt kell adnia, hogy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztethesse (PJD V. 340.). A határidő engedélyezése azonban nem képezi akadályát a hagyatékhoz tartozó egyéb vagyontárgyak átadásának.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban is, hogy a He. 64. § (2) bekezdése nem különböztet aszerint, hogy a tulajdonjog peres vagy nemperes eljárás eredményeként jegyezhető-e be az igénylő javára (BH 1980/389.). Helytálló ezért a jogerős végzésnek és a közjegyző végzésének az ingóságok átadására vonatkozó rendelkezése és e részében alaptalan a jogerős végzés hatályon kívül helyezésére irányuló felülvizsgálati kérelem.
Az ingatlant illetően azonban a közjegyző végzése és másodfokú bíróság végzése is a He. 64. § (2) bekezdését sérti. Helyes a felülvizsgálati kérelem érvelése abban, hogy a jogszabály helytelen megszorító értelmezésével került sor a hagyaték átadására. A jogszabály ugyanis nem különbözetet abban, hogy a tulajdonjogot peres, vagy nemperes eljárás eredményeként jegyzik-e be az igénylő javára. Ezért a jogerős végzésnek a közjegyző végzésére is kiterjedő, az ingatlan átadására vonatkozó rendelkezését a Legfelsőbb Bíróság a He. 89. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a közjegyzőt új eljárásra és új határozat hozatalára utasította (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 717/2001.).
Az 1996. szeptember 1-jén elhunyt örökhagyónak a felperes házasságon kívül született gyermeke, az alperesek oldalági rokonai: testvérei. A hagyatéki eljárásban csatolt 1996. március 25-én kelt írásbeli magánvégrendelet szerint az örökhagyó a kiskorú felperest minden ingó és ingatlan vagyonából kitagadta. Ezt azzal indokolta, hogy őt a felperes mint vérszerinti édesapját "megtagadta és nevelőapját választotta, amiből kifolyólag rendőrségi ügye is lett". Egyben összes ingó és ingatlan vagyona örökösévé testvéreit nevezte.
A végrendelet kézírással készült, melyet két tanú a végrendelet második oldalán aláírt.
A hagyatéki eljárásban a felperes törvényes képviselője írásbeli nyilatkozatában kijelentette, hogy a végrendeletet érvényesnek fogadja el, és kötelesrész kielégítése jogcímén 300 000 forint összeget az örökösöktől elfogad.
A közjegyző végzéssel jóváhagyta a felek között létrejött azon egyezséget, amelyben az örökhagyó testvérei vállalták, hogy kötelesrész kielégítése jogcímén egyetemleges kötelezettként a kiskorú felperes részére a gyámhatóság által megjelölt letéti számlára megfizetnek 300 000 forintot. Ezt követően az örökhagyó hagyatékát a közjegyző a végrendelet alapján az alperesek részére adta át.
A hagyatéki tárgyalás után a felperes törvényes képviselője beadványt intézett a közjegyzőhöz, amely szerint "alaki kifogással él és kötelesrész iránti jogát a kiskorú nevében fenntartja". A hagyatékátadó végzés ellen azonban fellebbezést nem terjesztett elő, hanem a jelen pert indította meg.
A felperes a keresetében a hagyatéki eljárásban tett jognyilatkozatát tévedésre alapítottan megtámadta és kérte a végrendelet érvénytelenségének megállapítását. Az örökhagyó házas ingatlanát és a b.-i ingatlanilletőségét törvényes öröklés jogcímén kérte a tulajdonába adni, kérte továbbá az alpereseket 1996. Szeptember 1-jétől havi 10 000 forint használati díj fizetésére kötelezni, amelyet az örökhagyó egyik ingatlanának hasznosítása címén vettek fel.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. A III. r. alperes pervesztessége esetére viszontkeresetében 1 160 760 forint és kamatai iránt hagyatéki hitelezői igényt terjesztett elő.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az örökhagyó 1996. március 25-én kelt írásbeli magánvégrendelete a peres felek viszonylatában érvénytelen, és megállapította a közjegyző által jóváhagyott egyezség érvénytelenségét is. Egyben az örökhagyó hagyatékát törvényes öröklés jogcímén a felperesnek "tulajdonul átadta". Kötelezte a III. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 84 830 forintot, amelyet a felperes javára nyitott gyámhatósági fenntartásos betétkönyvben kell elhelyezni.
A bíróság által megállapított tényállás szerint az örökhagyó nőtlen volt, a felperes megszületése után vele és édesanyjával nem élt együtt, a felperest nyolc évig nem is látta, utána gyermektartásdíjat nem fizetett. 1994 márciusától 1995 decemberéig a felperes az örökhagyóval élt, ezalatt egy ideig a felperes édesanyja is élettársi kapcsolatban állt az örökhagyóval, majd ez a kapcsolat megszűnt. Amikor a felperes édesanyjának élettársa a felperest más városba akarta vinni, az örökhagyó ittas állapotban az élettársra rátámadt. E cselekménye miatt garázdaság vétségében az örökhagyó bűnösségét a bíróság megállapította és őt elítélte, a felperes pedig végleg elkerült az örökhagyótól.
Az örökhagyó rokkantnyugdíjas volt, nyugdíja 1996-ban 17 350 forint, szívinfarktusa előtt alkalmi munkát is vállalt. Négy alkalommal volt kórházban, akkor testvérei látogatták, a kórházi tartózkodáshoz szükséges ruhaneműkkel ellátták. A II-IV. r. alperesek, mint testvérek az örökhagyót otthonában is rendszeresen látogatták, több alkalommal élelmet vittek részére. Az örökhagyó rendszeresen ivott, dohányzott, nyugdíja a megélhetéséhez szűkösen volt elegendő, közüzemi tartozásai keletkeztek, amit halála után az alperesek egyenlítettek ki. A felperes törvényes képviselője a hagyaték átadása után érdeklődött a végrendelet készítésének körülményeiről, azt "szokatlannak" találta. Az alperesek az egyezségben vállalt kötelesrészt nem fizették meg.
Az elsőfokú bíróság a meghallgatott tanúk vallomásai, a felek személyes előadásai és az írásszakértői vélemény együttes mérlegelésével azt állapította meg, hogy az örökhagyó nem végrendelkezett, ezért úgy foglalt állást, hogy a hagyatéki eljárásban tett elismerő nyilatkozat megtételekor a III. r. alperes a felperes törvényes képviselőjét megtévesztette, így a Ptk. 210. § (4) bekezdése alkalmazásával az egyezség érvénytelenségét is megállapította.
A perben a felperes a hagyatéki hitelezői igényből 465 170 forintot (a temetés, a hagyatéki eljárás, a közüzemi tartozások, a síremlékállítás és derítő létesítés, WC-tartály kialakításának költségei, csaptelep szerelési díj) elismert.
A felperes használati díj iránti igényét az elsőfokú bíróság 1996. szeptember 1-jétől 2000. március 31-ig 55 hónapra 550 000 forintban állapította meg, amelybe a hagyatéki tartozás összegét beszámította.
Az elsőfokú bíróság az örökhagyó tartása és gondozása címén előterjesztett hagyatéki hitelezői igényt a Ptk. 590. §-ára (közeli hozzátartozók közötti tartás ingyenességének vélelme) és a PK 89. sz. állásfoglalásra hivatkozással azért utasította el, mert azt látta megállapíthatónak, hogy az örökhagyó nem végrendelkezett és testvéreinek végrendeleti juttatást sem ígért. A perben a II. és III. r. alperes személyes előadásukban is akként nyilatkoztak, hogy szolgáltatásaikat nem örökségi juttatás reményében végezték.
Az ítélet ellen a kereset teljes elutasítása, ennek hiányában viszontkeresetüknek való helytadás iránt az alperesek fellebbeztek.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet fellebbezett részét részben megváltoztatta: a III. r. alperes 84 830 forintban való marasztalását mellőzte, a felperest kötelezte, hogy az I-V. r. alperesek részére fizessen meg 30 nap alatt 25 670 forintot. Ezt meghaladóan az ítélet fellebbezett részét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a tényállást az iratok tartalma alapján azzal egészítette ki, hogy az alperesek az örökhagyó sz.-i ingatlanát az örökhagyó halálától albérlet útján hasznosították, amelyből legalább havi 10 000 forint albérleti díjhoz jutottak. A felperes megtévesztés jogcímén keresetet nem érvényesített. Az, hogy a végrendelet a III. r. alperestől származna, megállapítást nem nyert. A III. r. alperes 1 230 171 forint összegű igényét pertársai nevében is érvényesítette, a viszontkereset 430 000 forint erejéig beszámításnak minősül és csak ezt meghaladóan viszontkeresetnek.
Ezt meghaladóan a másodfokú bíróság a megállapított tényállással és jogi döntéssel egyetértett. A fellebbezés alapján azt emelte ki, hogy a bizonyítékok okszerű mérlegelésével állapította meg az elsőfokú bíróság azt, hogy az örökhagyó után végrendelet nem maradt. Annak megítélése, hogy a végrendelet az örökhagyótól származik-e, szakkérdés, a szakvélemény megdöntésére pedig az alperesek fellebbezési érvelése nem alkalmas. A másodfokú bíróság az ingatlan hasznosításának időtartamát 43 hónapra kijavította, és ezért e címen helyesen az alperesek terhére 430 000 forint használati díjat számolt el. A másodfokú bíróság a festés címén igényelt összeg megtérítését alaptalannak ítélte, mivel az értékemelkedést nem eredményezett. A tartás és gondozás címén előterjesztett viszontkeresettel kapcsolatban a másodfokú bíróság azt emelte ki, hogy annak fejében az örökhagyó juttatást az alpereseknek nem helyezett kilátásba. Márpedig a bírói gyakorlat szerint a juttatás ígéretének konkrétnak és személyre szólónak kell lennie, és szükséges, hogy arról az érintett is tudomással bírjon. A II. és III. r. alperesek nyilatkozatuk szerint a juttatás szándékáról nem tudtak és nem gondoltak arra, hogy szolgáltatásaik fejében ellenszolgáltatásban részesülnek.
A módosított tényállás alapján a másodfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy a felek megállapodásának érvénytelensége tévedés [Ptk. 210. § (1) bekezdés] jogcímén állapítható meg. Kétségtelen, hogy a felperes a hagyatéki eljárásban tett anyagi jogi nyilatkozatát a bírói gyakorlat szerint egyoldalúan nem vonhatta vissza, annak azonban nincs akadálya, hogy a Ptk. szabályai szerint azt megtámadhassa. A felperes keresete előterjesztésének ezért jogszabályi alapja volt. Az pedig, hogy a törvényes képviselő abban a tudatban volt, hogy az örökhagyó után érvényes végrendelet maradt, a tévedést kellően megalapozza.
A jogerős ítélet ellen az alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Sérelmezték a végrendelet érvénytelenségének megállapítását, mert az - álláspontjuk szerint - téves szakértői véleményen alapult. Hivatkoztak a PK 261. sz. állásfoglalásra, amelyből szerintük az következik, hogy az anyagi jogi nyilatkozatot egyoldalúan visszavonni nem lehet, ezért a hagyatéki eljárásban kötött egyezséget érvényesnek kell tekinteni. Hagyatéki hitelezői igényük elutasítása pedig ellentétes a Ptk. 677. §-ában és a Legfelsőbb Bíróság PK 89. sz. állásfoglalásában foglaltakkal.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
1. Annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy a végrendelet az örökhagyótól származik-e a Pp. 177. §-a értelmében írásszakértői vélemény beszerzésére volt szükség. A szakvéleménynek a Pp. 182. § (3) bekezdésében felsorolt hibái (homályos, ellentmondó, más bizonyítékokkal ellentétben állónak látszik) nem állapítható meg. Elkészítéséhez a szakértőnek a nyomozati iratokban az örökhagyótól származó különböző időpontokban tett aláírásai álltak rendelkezésre, de tanúvallomás is alátámasztotta, hogy a végrendeletet nem az örökhagyó készítette. A perben eljárt bíróságok ezért eljárási szabálysértés nélkül alapíthatták döntésüket a szakvéleményben foglaltakra.
2. Arra helyesen hivatkoztak az alperesek, hogy a PK 261. sz. állásfoglalásban is kifejtetteknek megfelelően a hagyatéki eljárásban tett anyagi jogi nyilatkozat egyoldalú visszavonására nincs lehetőség. Ettől azonban különbözik a nyilatkozat megtámadása.
A Ptk. 199. §-a értelmében az egyoldalú nyilatkozatokra - ha a törvény kivételt nem tesz - a szerződésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni, ezért a hagyatéki eljárásban tett nyilatkozat megtámadására is a Ptk. szerződés megtámadásra vonatkozó rendelkezései az irányadók. Az adott jogvita tárgya felperes törvényes képviselője által a hagyatéki eljárásban tett és a végrendelet érvényességét elismerő anyagi jogi nyilatkozat megtámadása volt tévedés jogcímén, amely eredményre vezetett. Az alperesek tehát okkal nem hivatkozhatnak arra, hogy az eleve érvénytelen anyagi jogi nyilatkozat "visszavonására" nem volt lehetőség.
3. Az alperesek hagyatéki hitelezői igényét a felperes részben elismerte. Az ezt meghaladó hitelezői igény azonban a PK 89. sz. állásfoglalás b) pontja szerinti tényállás - tartás nyújtása örökségi juttatás ígérete fejében - hiányában nem volt megállapítható, mert az I-II. r. alperes a végrendeletről, illetve a végrendeleti juttatás szándékáról sem tudtak. A III. r. alperes részéről pedig olyan szolgáltatás nyújtása, amely a tartásnak, gondozásnak megfelelne, nem volt megállapítható, ezért a tartási költségek megtérítésére irányuló hagyatéki hitelezői igény elutasítása anyagi jogszabályt nem sért.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 976/2000. szám) ■
Visszaugrás
