"Aki kutatja a törvényt, eltelik azzal.
A ravaszkodó azonban belegabalyodik"
(Sír 32,19.)
A vitarendezési mechanizmusok áttekintése kapcsán egyetlen fogalmat kell nagyon láthatóan fókuszpontba állítani, ez a fogalom pedig a konfliktus, amely szükségessé teszi a vitarendezési módszerek kialakítását. Magát a konfliktust azért fontos a vizsgálódás alapjává tenni, mert mind a jognak, mind egy olyan felsőbb hatalmi szervezetnek mint a közigazgatás, alapját képezi, ahogyan az emberi együttélés elválaszthatatlan eleme is. A konfliktus az a jelenség, ami miatt létrehozunk problémamegoldó mechanizmusokat, amelyekbe energiákat fektetünk és megpróbáljuk azokat folyamatosan tökéletesíteni, illetve jobbá tenni. A problémamegoldásnak különböző formái alakultak ki, amelyeket akkor, amikor osztályozni kívánjuk őket, próbáljuk egymástól elkülöníteni, hatásmechanizmusukban azonban gyakran keveredő megoldásokkal találkozunk.
A konfliktusok az emberi magatartásformákra akkor is hatást gyakorolnak, ha nem jutnak el a vita szintjére, a nyílt konfliktushelyzetek azonban mindenképpen valamilyen megoldást várnak mielőtt általános, a közösségre kiható destruktív folyamatok hatalmasodnának el. Mint minden az ember számára elkerülendő negatív jelenség kapcsán elsődleges - azaz amivel foglalkozni kell - a vita megelőzése, a konfliktushelyzetek kialakulásának elkerülését biztosító szisztémák kialakítása. Itt kell kiemelni, hogy Rudolf Stammler a jog helyessége kapcsán a közösségre mint értékre hivatkozik.[1] Ez azért érdekes, mert a közösség kialakulásával megjelennek a törvények is, és ahogyan az együttélés magával hozza a konfliktushelyzeteket, a közösség kialakítja a saját autoritásait. Ezek kezdeti formáiban egy kézben van a jogalkotó, a végrehajtó és a bírói hatalom. Jól tudjuk, hogy e hatalmi ágak tényleges elválasztása csupán egy idealista elképzelés, a modern jogszabályi környeztet áttekintve pedig teljes mértékben illuzórikusnak tekinthető. Tamás András a normativitás osztályainak elemzése során azzal kezdi, hogy minden normativitásnak alapfeltétele az individuális normák léte.[2] Ezen gondolatnak csak kiindulópontja az, hogy valamennyi személy rendelkezik az általa helyesnek vagy helytelennek tekintett ítéletalkotás képességével, egyben azonban rámutat arra is, hogy az emberek szükségszerű különbségéből adódik az összeütközések olyan létezése, amely mind egyéni, mind társadalmi szinten kezelendő.
A hivatkozott Tamás András gondolat továbbfűzéseként "az individuumnak meg van a véleménye a világról és a szabályosságról."[3] Ebből az egyéni szabályrendszerből ered a konfliktusrendezés első megoldási formája, mégpedig a közvetlen viszályrendezés módja, amikor a felek maguk találják meg a megoldásokat az általuk felvetett vagy velük megtörtént problémákra.[4] Meggyőződésem, hogy a konfliktuskezelés leggyakoribb formája a harmadik személy igénybevétele nélkül történő közvetlen konfliktusrendezés, amelynek ismeretesek békésebb és erőszakos formái is. A társadalmi együttélés szempontjából nyilvánvalóan hasznosnak mutatkozik az erőszakos konfliktusrendezési formák minél inkább történő visszaszorítása. Habár a nézeteltérések erőszakkal történő rendezése sokszor kívánatosnak tűnik, néha még szükségszerűnek is mutatkozik (lásd: jogos védelmi helyzet, végszükség, jogos önhatalom a birtoksértés elhárítására), mégis minden fejlett jogrendszer igyekszik a legkisebb területet engedni az erőszakos konfliktusrendezés állami erőszakszerveken kívüli érvényesülésének.
A kétszereplős konfliktusrendezés gyakoriságára, illetve annak eredményességére erőteljesen hat a továbbiakban tárgyalt metódusok fejlettsége és hatékonysága. Ugyan az egyén-egyén közötti viszályrendezésre természetesen számos más körülmény is hatással lehet, azonban e körülmények számbavétele egy jóval nagyobb lélegzetű mű keretében is csak nehezen lenne tárgyalható. Mindenképpen fontos azonban kiemelni azt, hogy az első testvérpár, Káin és Ábel története óta az emberiség folyamatos törekvése olyan rend és rendszer megalkotása, amely képes elkerülni a hasonló tragédiákat.
A továbbiakban ismertetett szisztémák alapja a vitában álló felektől független, a vitarendezést segítő harmadik fél megjelenése, amely létezhet intézményesült formában vagy megjelenhet természetes személyként, a vita kialakulásával együtt. Szerepkör szerint csoportosítva - követve Eckhoff Torstein felosztását - beszélhetünk a közvetítő, a bíró és az adminisztrátor szerepköreiről a viszályrendezésben.[5] Mind a közvetítésnek, mind az ítélkezésnek és az adminisztrációnak is léteznek intézményesült és intézményen kívüli formái. Ha csak az intézményes formákat próbáljuk összehasonlítani és azoknak is egyfajta fő sodorvonalát, vagy ideáltípusát meghatározni, arra a következtetésre juthatunk, hogy a tényleges mechanizmusok már jelentősen eltérnek attól, hogy tiszta megkülönböztetés tárgyai lehessenek. Annak vizsgálata, hogy melyik forma valósult meg korábban, eleve esélytelennek tűnik. Valószínűsíthetően a három szerepkör organikusan fejlődött az emberiség történetével, majd egyik a másik után kapott a közösség írásos nyomaiban is megerősítést. Túlzó megnyilvánulási formáinál pedig elkerülhetetlen kívánalomként jelentek meg az ellenőrizhetőség, átláthatóság, korlátozottság és szétválasztás eszméi, amelyek szabályrendszerekben kristályosodtak ki, és formálódtak a folyamatosan változó kihívások és érdekviszonyok által alakítva.
Az ítélkezés kapcsán elvárható, hogy rögzített normarendszeren alapuljon, a normák pedig relevánsak legyenek a vita szempontjából. A törvényszéki érvelés technikájára utalva Torstein azt emeli ki, hogy a döntés azt a látszatot kölcsönzi, mintha tudás és logika, nem pedig értékelés és választás termékei lennének.[6] Ennek végiggondolása azért is különösen fontos, mert valójában a hivatkozott négy elem - így a tudás, a logika, az értékelés és a választás - gyakran egymásra épül. Választásaink a bennünk rejlő individuális normarendszerből erednek, amely nagyban függ az általunk ismert világról alkotott nézetünktől, a jogi, erkölcsi, szokási és vallási ismeretektől. Az értékelés és választás előtérbe helyezése pedig azt a gondolatot sugallja, hogy a bíró először dönt a vitás kérdésben, majd ezt megtámogatja a normarendszer által adott keretekkel. Amennyiben ezt a gondolatot nem tartjuk elvetendőnek, felmerül a sokat hangoztatott jogbiztonság és a jogszolgáltatás ki-
- 20/21 -
számíthatóságának kérdése. Anélkül, hogy ennek részletes taglalására sor kerülne, arra mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, hogy a bírói döntésnek valóban az egyik legfontosabb eleme a választás: mérlegelés a bizonyítékok értékelése során, választás a jogszabályok adta keretek között, és sok esetben választás az eljárás egész folyamatának meghatározása körében. Eredményét tekintve pedig olyan választás, amelynek következtében adott személyt bűnösnek vagy ártatlannak mondunk ki (halkan megjegyezve azon árnyékfoltot is, amikor valamely személyt "kicsit bűnösnek" tartunk, azaz bűnösségének megállapítása mellett a büntetéskiszabás körében értékelve azt, hogy a teljes bizonyosság hiányait az enyhe büntetés és az ezzel járó jogerős döntés kompenzálja). Polgári jogi ügyekben a mérlegelés és a választás eredménye a kereset elutasítása, a keresetnek történő helyt adás vagy részben helyt adás. E választások határozott állásfoglalást és egyértelmű határok kijelölését jelentik olyan esetekben is, amikor az állásfoglalás határozottsága és a határok kijelölése nem feltétlenül eredményez megnyugtató konfliktusrendezést.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
