Szladits Károly a magyar magánjog meghatározó egyénisége, akinek iskolateremtő munkássága máig meghatározó tényezője a magyar magánjog tudományának és oktatásának. Munkássága, és kiemelkedő jelentőségű, a magyar magánjogot összefoglalóan bemutató művei nagy hatással voltak és tanítványainak, kiváló professzoroknak munkásságán keresztül később is hatottak, sőt részben a mai napig hatással vannak a magyar magánjogi gondolkodásra.
A magyar magánjogot öt évvel a Jogi Kar alapítása után, 1672-ben kezdték előadni Nagyszombatban a "hazai jog" (ius patrium) elnevezésű tárgy keretében. A hazai jog a kánonjog (ius canonicum) és a római jog (ius civile) mellett ekkortól szerepelt a tanrendben, és az egész magyar anyagi és eljárásjogot magában foglalta. Első tanára Dvornikovics Mihály győri kanonok volt. Folyamatos oktatásról a karon (mint ahogy az egész egyetemen is) valójában csak 1687-től beszélhetünk, mert a megelőző évtizedekben a tanítást járványok, és a török alóli felszabadító háború eseményei minduntalan megszakították. Természetesen háborús események a tanítás hosszabb-rövidebb szünetelését később (például a Rákóczi-szabadságharc idején) is kikényszerítették. A hazai jogot hol egy, hol két tanár adta elő. Két professzor esetén a tanárok közötti munkamegosztás választóvonalát nem a modern diszciplináris tagolás jelentette: magánjog, büntetőjog stb., hanem az anyagi jog és eljárásjog szerinti elkülönítés.[1]
A magánjog első igazi tudós művelője az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karán Kelemen Imre volt, aki közel negyedszázadon át - 1793 és 1817 között - adott elő, és egy több kiadást megért, négykötetes átfogó tankönyvet is írt (természetesen latinul, minthogy az egész oktatás latinul folyt): Institutiones iuris privati Hungarici címmel.[2] A jogforrásokat történetileg rendszerező első kötet után a tételes jogot leíró további három kötet a gaiusi-justinianusi institúciók rendszerét követi: a személyekről (de personis), a dolgokról (de rebus) és a perjogról (de actionibus).[3]
A régi magyar magánjogot összefoglaló legnagyszerűbb művet Kelemen utóda, Frank Ignác írta, aki ugyancsak több mint két évtizeden át - 1827 és 1850 között - volt a kar professzora. Korszakos jelentőségű monográfiája először szintén latinul jelent meg: Principia Iuris Civilis Hungarici címmel[4], majd átdolgozott formában magyarul "A közigazság törvénye Magyarhonban" cím alatt látott napvilágot.[5] E munkája alapján választotta levelező taggá a Magyar Tudományos Akadémia 1847-ben. Székfoglalóját Ősiség és elévülés címmel tartotta 1848. szeptember 11-én. Peschka Vilmos némi szemrehányással említi, hogy Frank "az 1840-es évek jelentős jogszabályaival[6] alig foglakozik, azokat éppen csak megemlíti"[7]. Eckhart Ferenc, aki a karról írott történetében egy egész fejezetet szentel Frank Ignác működésének, e műről azt írja, hogy "régi magánjogi
- 72/73 -
irodalmunk klasszikus munkájának tekinthetjük, amely ha a régi magánjogról tájékozódni akarunk, úgyszólván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak."[8] Frank személyét, a kar életében játszott szerepét pedig a következőképpen méltatja Eckhart: "Kiemelkedő egyéniségével, nagy szellemével, nemcsak mint tanár, hanem mint a karnak csaknem állandó hivatalos vezetője is, ráütötte bélyegét a magyar reformkor forrongó éveiben a kar történetére."[9]
A feudális kötöttségektől megszabadított, polgári magánjog korszaka Magyarországon 1848 után, sőt teljes lendülettel csak 1861 után kezdődött. Az 1840-es években alkotott kereskedelmi, váltó- és hiteljogi törvények[10] egyértelműen a kapitalista piac követelményeinek kívántak ugyan eleget tenni, de a feudális társadalmi berendezkedés alapvető jegyei (feudális kötöttségekkel terhelt földtulajdon, ősiség, jobbágyság stb.) még érintetlenül jelen voltak; azokat csak az 1848-as törvények, illetve a szabadságharc bukása utáni királyi dekrétumok szüntették meg, éspedig fokozatosan és következetlenül.[11] Mindezek következtében polgári magánjogtudomány kialakulásáról csak az 1860-as évektől kezdve beszélhetünk.
E korszak első professzori generációjának jogfelfogását viszont az ekkor már egyértelműen visszahúzó történeti jogi iskola nézetrendszere tartotta befolyása alatt. A történeti jogi iskola múltba néző szemlélete, és misztikus tanai pedig nem igazán támogatták a polgári magánjogtudomány lendületes fejlődését. Ezt állapíthatjuk meg mindenekelőtt Wenzel Gusztáv (1812-1891),[12] Suhayda János (1818-1881),[13] Zlinszky Imre (1834-1880)[14] és Herczeg Mihály (1840-1926)[15] összefoglaló munkáiról. Ezek elméleti bevezetéseikben a történeti jogi iskola tanításait fejtik ki, a részletekben is az irányzat sajátos "történeti" módszerét alkalmazzák. Hasonló szemlélet tükröződik Grosschmid Béninek (1851-1938) a jog keletkezésére, mibenlétére és lényegére, a szokásjog és a törvényi jog viszonyára vonatkozó nézeteiben is.
Grosschmid azonban, aki közel négy évtizeden át: 1890 és 1928 között volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karának páratlan hatású professzora, a 19. század végén a polgári magánjogtudomány megalapozásához vezető legfontosabb magyar jogtudományi munka, a Fejezetek[16] megírásánál teljesen függetlenítette magát a történeti jogi iskola tanításaitól. Sőt szuverén szellemére nem igazán hatottak az addigra már teret nyerő érdekkutató jogtudomány nézetei sem. A modern kötelmi jog stílusát alapvetően, sok kérdésben máig hatóan formáló és e jogterület dogmatikai vértezetét kidolgozó művében maga alkotott egy - mondhatjuk: saját, öntörvényű, egészében zseniálisnak nevezhető - új világot. Szemlélete nem Jhering[17] és a német érdekkutató magánjogtudományi irányzat hatására alakult. Előadásunk főszereplőjének, Szladits Károlynak megállapítását idézzük: "Nincs kapcsolat Grosschmid módszere és a külföldi jogi iskolák között, amelyeknek elméleti vitáiról Grosschmid jobbára tudomást sem vett."[18] Grosschmid például az alanyi jogot is jogilag védett érdekként határozza meg. A Fejezetekben pedig ezt írja senkiéhez nem hasonlítható stílusfordulattal: Az érdek "részint sugallatos oka egy-egy jogszabálynak, részint előírt zsinórmértéke hellyel-közzel a jogalkalmazásnak".[19] Az érdekkeresés általános gondolatával kapcsolatban Grosschmidra jellemző a következő megállapítás is: "Az érdekszempont bevezetése nem kikezdése ekként a törvénynek kívülről, hanem a törvény saját, belülről jövő, csakhogy halkabb önszavának a meghallgatása a lármásabb tételek mögül."[20]
Jhering követője, legnagyobb magyar tanítványa volt viszont a századforduló másik nagy civilistája, Szászy-Schwarz Gusztáv (1858-1920). Ő több mint két évtizeden át a római magánjog és a magyar kereskedelmi jog professzora volt karunkon[21], és imponáló tudományos felkészültséggel, európai látókörrel írt művekben szállt
- 73/74 -
szembe a történeti jogi iskola addigra már elavult tanaival.[22] A jheringi érdekkutató elméletet a "forgalmi jóhiszem" elvével bővítve fejlesztette tovább. Peschka szerint Szászy-Schwarz a századforduló után a formalista és a teleológiai irányt szintézisbe hozó 'új dogmatikához', a céljogtudományhoz csatlakozott, és gondolkodásában a stammleri "helyes jog" eszméje is némi teret kapott, sőt - ius speciale formájában - a szociális törvényhozás szükségessége is megjelent.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
