Pompej épületeinek, illetve romjainak falain olvasható feliratok (inscriptiones, dipinti) számos, a város közélete és hétköznapjai szempontjából releváns információt hordoznak. Jelen írás a városi tisztségek elnyeréséért folytatott választási kampányok során keletkezett feliratokat vizsgálva kíván néhány adalékkal szolgálni az egyesületek (collegia) szerepéhez a választási kampányban. Először a pompeji választási feliratok főbb jellemzőit (I.), majd a collegiumok társadalmi és politikai jelentőségét tekintjük át - elsősorban a cicerói beszédek és a Commentariolum petitionis, az első kampánystratégiai kézikönyv tükrében - a választási kampányban (II.), végezetül a collegiumok és foglalkozási ágak megjelenését vesszük sorra a pompeji választási feliratokon (III.).
A választási feliratok (dipinti) akként készültek: hogy a dealbator (szó szerint "fehérre festő") lealapozta a falfelületet, majd a scriba (írnok) felfestette a szöveget. (Olykor ugyanaz a dealbator és scriba készítette az egymással rivalizáló jelöltek "plakátjait" is.) Egy átlagos felirat a jelölt és az ajánló(k) nevét, a pályázó által elérni kívánt tisztséget, a szavazásra vonatkozó felhívást, illetve ajánlást tartalmazta, és esetleg a jelölt kiválóságára (dignus, vir bonus stb.) vonatkozó klisészerű utalást.[1] A dipinti a mai plakát-standardhoz közelített: a jelöltek nevének betűi olykor a 60 cm-es magasságot is elérték, ám nem egy felirat betűmérete 20 cm körüli.[2] A dipinti bő fele a Vezúv kitörésének évéből, Kr. u. 79-ből származik, vagyis Pompej utolsó nagy választási küzdelmét dokumentálja - ezek az ún. tituli recentiores. Ugyanakkor számos felirat a köztársaság utolsó századában keletkezett - az ún. programmata antiqua.[3]
A kampányfeliratok az alábbi három tisztségre ajánlják a jelölteket: duumvir (iure dicundo), aedilis, duumvir quinqennalis. Pompej legfőbb testülete, a száztagú városi tanács (ordo decurionum, ordo sanctus) vidéki viszonylatban a római szenátust mintázta, a tagság adott honorarium fejében is megszerezhető volt, ami jól mutatta a rómaiak azon alapállását, hogy az adott város/közösség vezetését azok lássák el, akik egyfelől vállalkozásaik, vagyonuk, beruházásaik révén a legnagyobb contributiót teljesítik a köz felé, másfelől pedig akiknek a fennálló rend felborulásával a legtöbb a vesztenivalójuk, mivel ezektől várható el a legfelelősségteljesebb vezetés. Akik nem a honorarium segítségével kerültek a decuriók sorába, azokat a városi populus választotta be a testületbe. A professio petentium, vagyis a jelöltek - a passzív választójogot Augustus korában harmincról huszonöt évre csökkentették - listájának összeállítása után vette kezdetét a választási kampány, amely márciustól márciusig, az új hivatali év kezdetéig tartott. (Az annuitás elve, amely szerint a magistratus egy évig töltheti be hivatalát, a helyi tisztségek szintjén is érvényesült, akárcsak a kollegialitás, valamint az intercessio elve, hatalommegosztás nem lévén megakadályozva a túlzott hatalomkoncentrációt.)
A városi hierarchia is a birodalmi igazgatás rendjét mintázta. A duumviri (dioviri) iure dicundo irányították a jogszolgáltatást a magánjogi perekben, elnököltek a városi szenátusban, és gondoskodtak az ott született (az ő hivatali évük szerint datálódó) határozatok végrehajtásáról, valamint intercessiót gyakorolhattak egymás és az alacsonyabb rangú magistratusok intézkedéseivel szemben - vagyis hatáskörük helyi szinten a consulok és a praetorok jogkörét fedte. A városi aedilisek (aediles viis aedibus sacris publicis procurandis) az utakat, a vallási- és középületeket, a vásárokat és a gabonaellátást felügyelték, valamint a ludi megrendezéséért feleltek - hatáskörük a városban nagyjából a római aedilisekével volt azonos. Az ötévenként megválasztott duumviri quinquennales a polgárok listáját állították össze, elvégezték a polgárság vagyoni besorolását, felülvizsgálták az ordo decurionum tagjainak listáját, és ellátták az erkölcsfelügyeletet - tehát helyi censorokként működtek.
A magánszemélyek által alapított - általában collegiumnak nevezett - egyesületek az egyazon településen lakó, foglalkozáshoz vagy vallási kultuszhoz tartozók védelmi és segítségnyújtási közösségeit fogták össze, ám elsősorban nem a politikai hétköznapok harcainak voltak hivatottak eszközéül szolgálni.[4] Költségeik fedezésére bizonyos egyesületek belépési (capitulare) vagy rendszeres havi tagdíjat (stips menstrua) követeltek, ami természetszerűleg korlátozta a tagság létszámát, vagyis e collegiumok tagjai leggyakrabban a városi köznép (plebs urbana) vagyonosabb rétegéből, a kereskedők, iparosok, hajótulajdonosok, nem pedig az egyszerű munkások soraiból kerültek ki.[5] Ha az
- 592/593 -
egyesület - amely nem követelt tagdíjat - nem tudta kiadásait önerejéből finanszírozni, számíthatott ugyan vezetősége, illetve egy patronus bőkezűségére, ha azonban a fenntartó szándékaival ellentétes magatartást fejtett ki, úgy a támogatást el is veszíthette.[6] A collegiumok politikai jelentősége mind a birodalmi,[7] mind a helyi tisztségekre történő pályázás idején nyert nagyobb hangsúlyt, ám ekkor is elegendőnek bizonyult a pályázónak a collegium vezető személyiségeit céljai számára megnyerni, a tagság többsége engedelmesen követte a hangadókat.[8]
Kérdésként merül fel, hogy a clientela intézménye a lakosság milyen arányát ölelte fel - Gelzer szerint a város köznépe (plebs urbana) valamilyen módon része volt a clienteláknak -, s ennek keretében a cliensek milyen szolgáltatásokkal tartoztak patronusuknak, illetve hogy a clientela révén mennyire lehetett a szélesebb tömegeket manipulálni és mozgósítani. A köztársaság kezdeti időszaka óta a kölcsönös bizalomra (fides) alapították a patronus és a cliens közötti viszonyt, amelynek keretében a kiemelkedő tekintéllyel (auctoritas), méltósággal (dignitas) és vagyonnal (vires) rendelkező patríciusok, majd utóbb plebejusok is felvállalták a rászoruló és azt kérő polgárok,[9] valamint az utazó idegenek (hospites) - különféle jótéteményekben és szívességekben (beneficia, merita) megnyilvánuló, financiális és törvény előtti - védelmét.[10] A cliensek patronusukhoz fűződő függő viszonyuk ellenére megtartották személyes szabadságukat, s nem voltak kénytelenek lemondani a politikai-közéleti tevékenységről sem, mi több, pártfogójuk általában ebben is támogatta őket.[11] A megbecsülés (reverentia) és a hála (gratia) kinyilvánításán kívül a cliensek számos szolgáltatást voltak kötelesek teljesíteni patronusuk felé,[12] így például szállásról gondoskodtak pártfogójuk vagy annak barátai számára,[13] részt vállaltak a büntetések kifizetésében,[14] a bírósági eljárás során támogatták patronusukat,[15] a hivatalra való pályázás és a hivatal betöltése idején eszmei, illetve anyagi támogatást juttattak pártfogójuknak,[16] veszély esetén személyes védelmét is felvállalták,[17] külföldi cliensként árukkal látták el a patronust,[18] és lehetőség szerint mennél többeket tájékoztattak pártfogójuk nagylelkűségéről.[19] Mindezek alapján tehát a cliensek számos esetben leginkább a patronus érdekeit és nézeteit voltak hivatottak a szélesebb tömegek felé világosan és hathatósan artikulálni.[20] A clientela lényeges támogatóbázist biztosított ugyan a patronus számára, ám a patronatust betöltő polgárok korántsem csupán a cliensekre támaszkodtak politikai céljaikhoz felhasználható eszközöket keresve, hiszen egyfelől a clientela kötődése inkább etikai, semmint jogi természetű volt - tehát a támogatást a pártfogó jogi úton nem is kényszeríthette ki, illetve e támogatást csak megfelelő ellenszolgáltatás kilátásba helyezésével kaphatta meg -, másfelől pedig a cliensek általában saját foglalkozásukat űzvén nem állhattak állandó jelleggel a patronus rendelkezésére.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
