https://doi.org/10.59851/jk.79.05.4
A tanulmány középpontjában az a kérdés áll, hogy az életvitelszerű közterületen tartózkodás hazai szabályozása megfelel-e az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) által támasztott emberi jogi követelményeknek. A tényállás történetének rövid ismertetését követően az írás az EJEE releváns cikkeit és az azokhoz tartozó esetjogot részletezi, valamint foglalkozik az európai konszenzus kérdésével, amely az EJEE értelmezését befolyásolhatja. Ezt követően bemutatja a szabálysértési tényállás kriminálpolitikai kérdéseit, végül pedig ismerteti, hogy milyen gyakorlati, eljárásjogi nehézségei vannak annak, hogy az életvitelszerű közterületen tartózkodás tényállása az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elé kerüljön.
Tárgyszavak: kriminálpolitika, büntetőpolitika, kriminológia, hajléktalanság, EJEB
This paper focuses on the question of whether the domestic regulation of habitual dwelling in public places complies with the human rights requirements of the European Convention on Human Rights (hereinafter: the Convention). After a brief history of the criminalisation of habitual residence in public places in Hungary, it presents the relevant articles of the Convention and related case law, and addresses the issue of European consensus that may influence the interpretation of the Convention. It then discusses the criminal policy aspects of the offence. Finally, it describes the practical and procedural difficulties of bringing the offence of habitual dwelling to the European Court of Human Rights.
Keywords: habitual dwelling in public places, human rights, criminal policy
A hazai hajléktalanság kriminalizálása[1] 2010 decemberében vált igazán jelentős kérdéssé - ekkor fogadták el a közterületek, ingatlanok rendjéről és a köztisztaságról szóló rendelet módosítását. A módosított rendelet értelmében büntethetővé vált az életvitelszerű közterületen tartózkodás. A tényállás időközben átkerült a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvénybe (a továbbiakban: Szabs. tv.), amellyel szemben az alapvető jogok biztosa utólagos normakontrollt kezdeményezett. Érvelésében arra hivatkozott, hogy a szabálysértési törvény célja nem a közrend védelme, hanem az, hogy a hajléktalan embereket a szociális ellátás igénybevételére kényszerítse, ez pedig sérti az Alaptörvényben rögzített emberi méltósághoz való jogot. Az Alkotmánybíróság 2012-ben a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában a szabályozást alkotmányellenesnek ítélte és a jogszabályt megsemmisítette.[2] Ezt követően a jogalkotó módosította az Alaptörvényt. A XXII. cikk (3) bekezdése kimondta: "Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vo-
- 245/246 -
natkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást."[3] Felülírva a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatot, 2013. október 15-től ismételten szabálysértési bírsággal vált sújthatóvá az életvitelszerű közterületen tartózkodás. Öt évvel később, 2018 nyarán újabb fejlemények történtek a hajléktalanság kriminalizálásában: az akkor elfogadott hetedik Alaptörvény-módosítás alapján már egységesen mindenhol tilalmazottá vált az életvitelszerű közterületen tartózkodás. Az Alaptörvény-módosítással összhangban, a Szabs. tv. 178/B. §-a[4] határozza meg az életvitelszerű közterületen tartózkodás szabályainak megsértése tényállását. Bírói normakontroll-indítványok következtében 2019-ben az Alkotmánybíróság ismételten vizsgálta a kérdést. A 19/2019. (VI. 18.) AB határozat azonban nem semmisítette meg a tényállást, ugyanakkor alkotmányos követelményként megállapította azt, hogy a szabálysértési szankciót akkor lehet alkalmazni jogszerűen, ha a hajléktalan személy ellátórendszerben való elhelyezése a cselekmény elkövetésekor igazolhatóan biztosított volt.[5]
Mivel a 2019-es AB határozat az életvitelszerű közterületen tartózkodás tényállását alkotmányosnak ítélte, a hazai jogorvoslati utak kimerültek. Jelen tanulmány középpontjában az a kérdés áll, hogy az életvitelszerű közterületen tartózkodás hazai szabályozása megfelel-e az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) által támasztott emberi jogi követelményeknek. Ennek megvizsgálása érdekében a tanulmány foglalkozik a hajléktalanság kriminalizálásának, szabadságkorlátozásának legitim céljával. A tanulmányban az EJEE vonatkozó cikkeit relevanciájuk sorrendjében tárgyalom a szakirodalom-feldolgozás, a dogmatikai elemzés és a jog-összehasonlítás módszereivel.
Az Alaptörvény és a Szabs. tv. 2018-as módosítását követően az életvitelszerű közterületen tartózkodás már közvetlenül elzárással lett sújtható. Az EJEE 5. cikkének (1) bekezdése szerint "Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján".[6] E bekezdés a)-f) pontjai részletezik a főszabály alóli kivételeket. Az életvitelszerű közterületen tartózkodás vizsgálata szempontjából a kivételszabályok közül az a) és az e) pont merülhet fel. Álláspontom szerint az életvitelszerű közterületen tartózkodás tényállása tekintetében a kivételszabályok közül az EJEE 5. cikk (1) bekezdés e) pontja releváns. Azt, hogy az 5. cikk (1) bekezdés a) pontját miért nem tartom alkalmazhatónak, a későbbiekben, a tanulmány kriminálpolitikáról szóló pontjában tárgyalom.
A szabadságtól való megfosztás tilalma alóli kivételek között az 5. cikk (1) bekezdés e) pontjában szerepel a "törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele".[7] A csavargók őrizetbe vétele, annak megengedhetősége tehát kivételszabály az őrizetbe vétel általános tilalma alól. Az EJEE hivatalos fordítása az "őrizetbe vétel" fordulatot használja, ez azonban nem azonos a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény szerinti őrizetbe vétellel, azaz, itt általános értelemben vett fogvatartásra kell gondolnunk. Itt érdemes utalni arra, hogy az életvitelszerű közterületen tartózkodás tényállása két módon is szabadságmegvonáshoz vezethet: először akkor, amikor a szabálysértés elkövetőjét őrizetbe veszik, majd később akkor, amikor a bíróság elzárást szabhat ki.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) számos ügyben foglalkozott a törvényes őrizetbe vétel fogalmának meghatározásával. Ezek az ügyek azt mutatják, hogy az EJEB álláspontja szerint a törvényes őrizetbe vételnek a hazai jog mellett a nemzetközi jognak és a nemzetközi jog általános elveinek is meg kell felelnie.[8] Az Enhorn kontra Svédország döntés az EJEE 5. cikk (1) bekezdés e) pontját úgy értelmezi, hogy orvosi keze-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
