Az angliai laikus bíráskodás történetének témaköréből az esküdtszék középkori kiteljesedését mutatjuk be az intézmény kialakulását követő fejlődési ív megrajzolásával. E korszak a 13. századtól a Tudor-dinasztia uralkodásának középidejéig, a 16. század delelőjéig tartott. Az elméleti fejtegetéseket egy tanulságos jogeset: az Utópia szerzője, a politikusok védőszentje, Morus Tamás (Sir. Thomas More) 1535. évi hírhedt hűtlenségi perének sommája színesíti érzékeltetendő az esküdtek törvénykezésének gyakorlati nehézségeit és ambivalenciáit.
Az angolszász társas és laikus bírói testület: az esküdtszék tekintetében a jogintézményi kiinduló pont Angliában a középkori szokásjog kiformálódása,[1] valamint a bírósági szervezet létrejötte és megszilárdulása volt, amely párhuzamos folyamatok két periódusban zajlottak: az ottani jog "atyjaként" tisztelt II. Henrik (1156-1189), valamint az angolok "Jusztiniánusza", I. Edward (1272-1307) uralkodása idején.[2]
Azonban míg a magyar nyelvű szakirodalmak elsődlegesen a common law jogrendszer felsőbíróságai - a király személyes, majd önállósuló bírósága, a Court of King's Bench, a kincstárnok és az állami fiskális bevételek bírósága, a Court of Exchequer, valamint az uralkodó távollétében avagy kiskorúsága idején működő, később szintén állandósuló Court of Common Pleas (Bench) - említésével foglakoznak,[3] amelyek János (1199-1216) regnálása idején nyerték el 1882-ig állandó székhelyüket Westminsterben,[4] addig a középkori jury-k tekintetében a nem központi fórumok: a havi vagy hatheti rendszerességű, a sheriff vezette grófsági rendes (nemesi) bíróságok (countylshire courts), a királyi utazóbírák törvényszékei (eyres, itinera), a háromhetente a bailiff-fal ülésező századbíróságok (hundred and franchise courts), illetve a kiváltságolt városok magisztrátusi székei (city courts) ugyancsak említést érdemelnek.[5] A hivatkozott személyek közül a sheriff mindig állami (királyi) tisztviselőnek minősült, a bailiff ("ispán") azonban nyerhette megbízatását a magánföld-
- 477/478 -
birtokos lordtól is, a városok polgárai pedig, ha nem a korona javairól vagy érdekeiről volt szó, általában saját fórumaik előtt perlekedhettek - ahogy társaik azt Németországban vagy Magyarországon tették.[6]
A jurisdictio sajátos, a korra jellemző egyéb helyi orgánumai a hűbéri bíróságok (feudal courts), a földesúri bíróságok (manorial courts) és a világi jogszolgáltatásban is érintett egyházi fórumok voltak. Az utóbbiak különösen lényegesek témánk szempontjából, hiszen a kánonjog számos intézménye - főként az aequitas -, valamint a bírósági szervezetének tagozódása nagyban hatott a világi törvénykezésre,[7] a 12. évszázad vége előtti Angliában pedig a grófsági bíróságokon nem csupán a sheriff, de a püspök is gyakorta részt vett, s ilyenkor általában az egyházi, spirituális ügyeket tárgyalták először. A 12-13. században a magas rangú klerikusok nemegyszer királyi bírákként is feltűntek, tehát átmenetileg -valószínűleg a javakért és a hatalomért - világi szolgálatba szegődtek annak ellenére, hogy tettük szöges ellentétben állt London védőszentje, Szent Pál tanításával: az egyházi és világi hivatalok szekularizációjával.[8] Egy további érintkezési pont a két jogrendszer között a lordkancellár ítélő fóruma (Court of Chancery) és a későbbi equity-bíráskodás volt, hiszen a 16. századig jobbára csak egyháziak töltötték be e főméltóságot, a mindenkori kancellári törvénykezés pedig inkább a lelkiismeret és a keresztény morál individualizált normáinak talaján állt, mintsem a szoros értelemben vett jogi normák földjén.[9] Ehhez nagyon hasonlított a common law-beli esküdtszékek tényleges szerepfelfogása.
A földesúri bíróságok közül a szabad parasztság részére fennálló magánfórumon (halmote) jutottak az esküdtek jelentősebb szerephez a 13. században. Igaz, ezen esküdtek valójában évente választott személyek, tulajdonképpen tisztviselők voltak, a perbeli funkciójuk alapján mégis különböztek mind a felperestől, mind az elnöklő tiszttartótól (steward) vagy a bailifftól. Érdekes, hogy az esküdtek e fórumokon nem csak szabad, hanem dologilag kötött jogállású férfiak is lehettek - az angol tenant jelentése azonban egyértelművé teszi, hogy nem jobbágyokról (villains), hanem egyfajta haszonbérlőkről volt szó, akik státuszuk ellenére sem voltak mindenben engedelmes "igenemberek".[10]
Az esküdtek perbeli joghelyzetének változásaiban érhető tetten az esküdtszék valódi felemelkedése. A 13. század végére ugyanis egyértelművé vált, hogy ők nem eskütársak (compurgators), nem rendes, kiküldött vagy megbízott bírák (judges), de nem is a szemben álló felek valamelyike avagy tanúi voltak, hanem egyes kérdésekben érdemben határozó, a felek oldaláról nézve ideálisan pártatlan személyek, akik az ügy eldöntéséhez szükséges előleges ismerettel bírtak a tények és/vagy a szokásjog terén.[11] Abban viszont sokáig nem volt egyértelmű a szerepük, hogy egyénileg vagy kollektíven, illetve minden kérdésben vagy csak némelyekben dönthettek-e, valamint kezdetben az sem, hogy a vád- és az ítélő esküdtszék tagjaiban lehetett-e azonosság.
Minden esetre már az első esküdtszékek legalább három fontos funkciót láttak el: a szokásjogi jogtalálást (declaration of custom), a ténymegállapítást és a tények továbbadását (presentment), valamint az aktuális ügyek eldöntését (deciding issues). Az utóbbi lévén a legfontosabb, érdemes hozzátenni: e döntéshozatal egy különös jogfejlesztéssel járt együtt, ha ugyanis a szokásjog szabályai egymással konfrontálódtak, el kellett határozniuk, melyiknek adnak elsőbbséget; ez a precedensjogi rendszerben tekinthető egyfajta "jogalkotási" tevékenységnek (legislation).[12] A ténymegállapítás nem csupán a perre vonatkozott, hanem a törvénykezéshez szükséges információk közlését, a megfelelő tisztségviselőhöz (sheriffhez, ítélő bíróhoz) történő továbbításukat is jelentette. Már a Clarendon-i és a Northampton-i Assize (1166, 1176) kötelezővé tette egy századonkénti tizenkét tagú laikus testület számára a tudomásukra jutott súlyos bűncselekmények bejelentését. Később ez bizalmasan és nyíltan egyaránt működött.[13] Egy speciális formája az emberölési ügyek felderítésére alakult ki: ekkor az esküt tevők (sworn jurors) a halottkém (coroner) nyomozását vagy vizsgálatát segítették.[14] Ezek voltak a kialakuló vádesküdtszék (grand/accusing jury) tényleges előzményei.
- 478/479 -
A hivatásos (rendes) királyi bírák kara is abban az időben forrott ki, amikor az esküdtszék a történelmi útjára indult. A kettő kezdetben nem érintkezett szorosan, mivel a kevés számú, valódi szakbírák főként a királyi felsőbíróságokon és a kánoni fórumokon tevékenykedtek, ugyanakkor volt rá példa, hogy a királyi jogot érintő kérdésekben lovagokból álló special jury-t kellett az adott ügyben szervezniük.[15] Majd a vidéki esküdtszékek felemelkedésével megváltozott a helyzet. A büntető jury elterjedése mellett elsősorban a Nisipriusra utalunk; arra a delegált jogra, amely által a központi bíróságok egy-egy önálló magánjogi kérdést writ formájában átadhattak az utazóbíráknak s a melléjük szervezett megyei esküdtszékeknek (petty assizes). Az utóbbiak némelykor a bizonyítandó tények tekintetében már a királyi bírák jövetele előtt határozhattak, ekként a korona emberei (missi) gyorsan tudtak dönteni, valamint így nem kellett mindig Londonba menniük a perlekedőknek, a sheriffeknek és a vidéki esküdteknek, ha magas bíráskodásra volt szükség.[16] A felsőbíróságok egyébként a birtokvitákban maguk is alkalmazni kezdték az assize-okat: a koronát érintő vagy kincstári érdekeltségű ügyekbe (writ of right) bevont, eskütevőkből álló ad hoc testületeket.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
