Nem a jogtörténeti metodika bemutatása a feladatom, hanem azoknak a lehetőségeknek a felvetése, amelyek a historikus módszerek alkalmazása nyomán, szélesebb értelemben a jogtudomány területén adottak. Lehetőségeink mibenlétének egyfajta sűrített láttatásához azonban némi tudománytörténeti támpontokat kell használnom, amelyek viszont a jogi historizmushoz tapadnak. Nem kell közelebbi elemzés tárgyává tenni, hogy ez utóbbi fogalom már nem azonos a jogtörténettel, miután a jogi gondolkodásunk minden területén érvényesülő historizmus egyben világszemléletünk szerves alkotóeleme is. Nyilván érthető azonban, hogy éppen ebben az értelemben válik aktuálissá számunkra a történeti metodika a jogi kutatómunka minden területén. Közelítsük meg a szóban forgó módszertani lehetőségeinket mégis egy kis kitéréssel.
A modern historikus kutatómunka kialakulásától kezdve egyfajta határterületi szerepet tölt be a társadalomtudományok keretén belül. Alapvető feladatait koronként, és elsődlegesen az adott tudományágazatok által támasztott követelmények határozzák meg, a historikus kutatómunka által felhalmozott tudományos értékek azonban, csakúgy, mint a kutatás forrásai számos nem jogi jellegű tudományághoz is szorosan kapcsolódnak. Ez a kapcsolat főként a történeti-gazdaságtörténeti, illetve művelődéstörténeti kutatómunka, és a jogtudomány relációjában szembetűnő, amelyből jogosan fakad a követelmény esetenként a szorosabban kapcsolódó tudományágazatok eredményeinek felhasználását illetően. Ha már most ezt a tudományos előrehaladás által is sokszorosan igazolt, természetes kapcsolatot a közgazdasági, a szociológiai és az ún. történeti segédtudományok (a diplomatika, paleográfia, sfragisztika, a kronológia, vagy a numerikus közgazdasági, illetve ténykutató szociológia stb.) irányában vizsgáljuk, akkor könnyen a jogi jellegű kutatómunka módszertanának önállótlan voltára következtethetnénk. Való igaz az, hogy a túlnyomóan normaelemző jogi kutatómunka - miként a hazai példa mutatja - hosszú ideig nem is igényelte a módszertani önállóság megteremtését. Sem a liberalizmus, sem a történeti jogi irány, de még a hazai, viszonylag erőtlennek mondható pozitivista kutatómunka sem látta szükségét az önálló kutatási módszertan megteremtésének. Mindez idővel a módszertani törekvések zavaros együttélését eredményezte és meggyengítette a tudományos előrehaladást is. Ez a tény akkor vált szemlélhetővé, amikor pl. a retrospektív modernizálás, vagy éppen az ún. intuitív szellemtörténeti módszerek behatolásának eredményeiben a módszertani válságjelei a magyar jogtudomány területén is nyilvánvalóan kirajzolódtak. Kutató generációk egész sorának munkáját tette enerválttá ez a körülmény, a módszertan kimunkálása mégsem jutott előbbre. Kutatóink jobbára autodidaktaként szereztek némi módszertani ismereteket, vagy egyszerűen a történeti, illetve közgazdasági segédtudományok adta lehetőségekkel élve besoroltak az elődök közé. A magyar jogi gondolkodásnak a századforduló (a 19.-20. század) körül kibontakozó válságától mégis szembetűnik egy önmagában is deformálódó módszertani útkeresése,[1] amelynek erőtlensége a
- 203/204 -
20. század végéig megfigyelhető.[2] Sem az ide több tanulmányával is visszatérő Moór Gyula írásai, sem a jogi historikusok (Illés, Eckhart) törekvései nem vezethettek a módszertan tudományos alapjainak megvetéséhez. A történeti módszertan kimunkálatlanságának felismerésében rejlő lehetőségek deformálódásának különös színfoltját pedig éppen a komparatív kutatómunka értékeinek tudatos deminuálása és a magyar jogi közgondolkodás dezorientálása jelzi a 20. század első felében.
Az a tény, hogy a világnézeti beállítottságát tekintve leginkább maradinak mondható Illés József kezéből származott hazánkban[3] a történeti kutatómunka módszertani problémáinak keresése, eleve útját állta minden lényeges előrehaladásnak. Ezt a körülményt különös erővel támasztja alá az összehasonlító kutatómunka szerepének megrajzolása Illés által, amely még a 90-es években megírt "Ethnológus comparatív módszer és a jogtörténet" című műve nyomán az ellenforradalmi kor végéig kézikönyvként forgatott tankönyveibe is átkerült.[4] A hazai reakciós nacionalizmus kiteljesedő korszakában Illés tanításai nyomán a magyar jogi közgondolkodást dezorientáló, sommás ítéletek egész sora terjedt el a komparatív kutatómunka szerepéről. A tudománytörténeti előzmények, főként a haladó polgári komparatisztika törekvéseinek ignorálásával Illés ugyanis "a német összehasonlító jogtudomány" sikertelen erőfeszítéseire szűkítette le a figyelmet. Így a sommásan megfogalmazódó ítéletét, pl. a matriarchátus és az anyajog területén jelentkező eredmények sem kerülhették el.[5] Értelmét és jelentőségét megfosztva állt azonban e felfogásban a francia talajon keletkező összehasonlító jogalkotási törekvés is[6] és szembetűnően glorifikált képet alkotott ezzel szemben azokról a "legjobb erőkről", amelyek a nemzeti jogtörténet (német, római) felé fordították a figyelmet,[7] és nyilvánvalóan a történeti jog továbbélésének lehetőségeit szolgálták. Még az ismert német eredetű "kultúrkör-tipológia" felidézése is dezorientáló ebben a megfogalmazásban,[8] s hogy sejtetni sem engedi a közei-környező, sorsközösségben élő népek jogfejlődésének összefüggő voltát, azt teljes nyíltsággal juttatja kifejezésre,[9] mondván, hogy "a magyar jog fejlődése szempontjából (teljesen) elegendő a vezető európai népek tipikus jogintézményeinek tárgyalása".[10] Ilyen előzmények után könnyen érthető a Timon Ákos által fémjelzett nemzeties irányzatnak az akadálytalan térhódítása és az a körülmény, hogy az újabb módszertani vitát kiváltó Eckhart-féle fellépés (1931) is csak a sorok között elrejtett követelmények formájában állította előtérbe azokat a lehetőségeket, amelyek egy tudományosan megalapozandó módszertan következetesebb alkalmazása által eszközül szolgálhattak volna a magyar jogtudomány súlyos ellentmondásainak leküzdésében. E téren a hozzá legközelebb álló tanítvány, Murarik Antal jeles módszertani felkészültségének pedig a korai halál vágta útját.[11]
A modern historiográfia sokszorosan igazolt tételét fejezi ki az, a jeles lengyel jogtörténész, Julius Bardach által formába öntött megállapítás, hogy korunk társadalomtudományában az állam- és jogtudomány ama tudományágak körébe sorolandó, amelyek "leginkább predesztináltak az összehasonlító kutatómunka" alkalmazására. Nincs tehát semmi különös abban, hogy a jogfejlődés vizsgálatában szinte az eredőkig vissza lehet vezetni a tudományos előrehaladást szolgáló komparatív törekvéseket, sőt nem egyszer nyilvánvalóvá lett, hogy a tudomány a szélesebb összehasonlító aspektus megteremtése révén emelkedhetett csak a provincializmus korlátai fölé. A módszertani kutatások alapvető eredményeinek egyike ugyanis az a felismerés, hogy a jog nemzeti keretek közt történt fejlődése sem érthető meg, illetve még a fejlődési specialitásokat sem lehet elég mélyen feltárni az összehasonlító elemzés következetes érvényre juttatása nélkül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
