"A menedékesek látván, hogy védelmük megszűnését követően jogállásuk a jogsértő külföldiekével lesz azonos, a tartózkodás legalább minimális feltételrendszerével rendelkező és kérelmeik sikerében bízók kivételével, menedékjogi kérelmet nyújtottak be."
Vitathatatlan az a sokat hangoztatott tétel, hogy a szomszédos országokban élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező magyarokra vonatkozó általános politika természetes kiindulópontja, hogy a magyar származásúak a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagjai.
A környező országokban élő magyar származásúakkal kapcsolatban fel-fellángoló viták kereszttüzében álló elsődleges fontosságú kérdésben - tudniillik, elősegítse-e a magyar állam a Magyarországra való áttelepülésüket, illetőleg arra fektessen-e nagyobb súlyt, hogy inkább a szülőföldjükön maradva erősítsék a magyarságot - igen mértéktartó álláspontot képviselek. Semmiképpen sem kell ösztönözni, nem kell bátorítani a magyarok áttelepülését, de az áttelepülést választókat sem szabad egyáltalán gátolni abban, hogy boldogulásukat az anyaországban találják meg, hazai jogállásuk kézzel foghatóvá válhasson, legyen esélyük olyan jogállás megszerzésére, amely képes biztosítani tartózkodásuk jogi alapjait, garanciáit.
A tömegkommunikációban sokáig csak státustörvénynek keresztelt törvényhozási tárgy az utóbbi időben sokat "szelídült", s leginkább a szomszédos országokban élő, határon túli magyarokat több területen is kedvezményezni óhajtó elképzelésgyűjteménnyé alakult át.
A szomszédos államokban élő magyarokat preferáló szabályok kapcsán fontos kiemelni, hogy meg kell teremteni ezeknek az összhangját - például az idegenrendészeti normákkal. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi jogi normák között is igen jelentős tartalékok állnak rendelkezésre, és úgy gondolom, hogy messze nem kiaknázottak ezek a lehetőségek. A tág értelemben vett hazai migrációs jog egyes pontjain olyan érdemi változtatásokat kellene végrehajtani, amelyek révén a Magyarországon letelepedni szándékozók valódi segítséget kaphatnának gazdasági, szociális jellegű beilleszkedési terheik oldásában. Még akkor is, ha a politika azt szorgalmazza, hogy a határon túli magyarok maradjanak szülőföldjükön, és nem ösztönzi Magyarországra való áttelepülésüket. Gyógyír lehet-e például kedvezményes hazai tartózkodási jogosultság a határon túli magyarok számára, ha azok, akik dolgozni, illetve áttelepülni szeretnének, képtelenek teljesíteni a (várhatóan tovább szigorodó) idegenrendészeti követelményeket?
A magyar idegenrendészeti szabályozás egyértelművé teszi, hogy nem kíván vonzerőt gyakorolni a határon túli magyarokra, nekik ugyanúgy teljesíteniük kell a szigorú tartózkodási, letelepedési követelményeket. A politikának azonban szembe kellene néznie azzal, hogy mégis ők alkotják az immigránsok fő típusát, hiszen a bevándorolni szándékozók jelentős többsége a szomszédos országok magyarja. A bevándorlási engedéllyel hazánkban élő nagyjából hetvenezer külföldi többsége magyar nemzetiségű, a szomszédos országok állampolgára, ezért teljesen érthető, hogy az állampolgársági kérelmet benyújtók személyi összetétele évről évre szinte változatlan: magyar állampolgárságért főként azok folyamodnak, akiket vérségi és/vagy családi kapcsolatok fűznek a magyarsághoz. Mind az idegenrendészeti, mind az állampolgársági törvényben meghatározott főszabály szerinti bevándorló, illetőleg a honosítás alapesetébe tartozó külföldi igen kevés esetszámot takar, noha a jogi rendelkezések (szándékoltan) rájuk írattak...
A hazai migrációs intézményrendszer jelenleg a fokozatosságra épít: főszabályként a tartózkodási engedély az alapja a majdani bevándorlásnak, ez utóbbi pedig a magyar állampolgárság megszerzésének.
Megítélésem szerint a statisztikák ugyan változatlanul a magyarok létszámbeli fölényét tükrözik valamennyi mutató tekintetében, mégis számos, Magyarországon lévő határon túli magyar képtelen igazolni olyan jogszerű tartózkodást, amely akár tartózkodási, akár bevándorlási engedély megszerzését eredményezheti. Változatlanul gyakori azoknak az államhatáron ki-be lépőknek az esete, akik a vízummentes (egyébként kizárólag turista célú) tartózkodás lejártakor kiutaznak a hozzájuk legközelebb levő határátkelőhelyre, és újfent belépve folytatják honi tevékenységüket.
Az 1993. szeptember 13-án elfogadott, a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló 1993. évi LXXXVI. törvény szemlélete a jogalkotói deklarációk ellenére sem vett tudomást a magyar nemzetiségűekről, szigorú rendelkezései szinte kivétel nélkül rájuk is alkalmazandók (mind a mai napig). Az idegenrendészeti törvény két helyen próbált kedvezményt nyújtani, ebből azonban jogilag csak egyet sikerült maradéktalanul megfogalmazni.
- 91/92 -
Az idegenrendészeti törvény jelentősen szigorította a bevándorlási engedély megszerzésének feltételrendszerét, és 17. § (1) bekezdésében kimondta, hogy bevándorlási engedélyt csak az a külföldi kaphat, aki beutazásától számítva legalább három éven át megszakítás nélkül jogszerűen Magyarországon tartózkodik. Ezzel a bevándorlás "előszobájává" az itt-tartózkodás vált (ideiglenes, huzamos). A jogalkotó a felmentés lehetőségét kívánta biztosítani a magyar nemzetiségűek számára, jogi megoldása azonban felemásra sikeredett, a 17. § (4) bekezdés b) pontja szerint: felmentést kaphat az a külföldi, aki az állampolgárságról szóló törvény rendelkezései szerint magyar állampolgárságát visszahonosítás címén kérelmezhetné.
Az Országgyűlés 1993. június 1-jén elfogadta a magyar állampolgárságról szóló törvényt, amely a visszahonosítást azok számára tette lehetővé, akik korábban magyar állampolgárok voltak, de állampolgárságuk megszűnt. (A törvény a visszahonosítás feltételéül az itt lakás időtartamát nem határozza meg; a volt magyar állampolgár közvetlenül azután, hogy a magyarországi lakóhelyét megszerezte, a honosítás általános feltételeinek igazolásával folyamodhat a magyar állampolgárságért.)
Ebből következően azt a személyi kört, akit a jogalkotó eredendően is kedvezményezni szeretett volna: a személyében magyar állampolgár soha nem volt, de magyar állampolgár felmenővel rendelkező magyarokat kihagyta a törvényből (noha a magyarok közül bevándorolni szándékozók többsége közülük került ki). Erre a kodifikációs szarvashibára még időben felfigyelhettek. Az állampolgársági törvény 1993. október 1-jei hatálybalépését követően az idegenrendészeti törvény 1994. május 1-jei hatálybalépését egy nappal megelőzően kihirdetett, az idegenrendészeti törvény végrehajtásáról szóló 64/1994. (IV. 30.) Korm. rendelet 27. § (1) bekezdése, ha a jogforrási hierarchiát figyelmen kívül hagyva is, de orvosolta a hibát: a bevándorlás egyes feltételei alóli felmentés kapcsán ugyanis kimondta, hogy a legalább három éven át megszakítás nélküli, jogszerű Magyarországon tartózkodás alól felmentést kaphat az a külföldi, aki magyar nemzetiségűnek vallja magát, és akinek felmenője magyar állampolgár volt.
A fenti példa is jól érzékelteti, hogy az egymással rokon jogintézményekre vonatkozó jogszabályok nem egészen egymásra tekintettel születtek meg.
A jogalkotó 1997 decemberében kiköszörülte a csorbát, az idegenrendészeti törvény megfelelő módosítása révén 1998. március 1-je után már egyértelművé vált a jogi rendelkezés, most már törvényi szinten vált kedvezményezetté mind a visszahonosítandó, mind a magyar állampolgár felmenővel rendelkező: felmentést kaphat az a külföldi, aki magyar állampolgár volt, de állampolgársága megszűnt, vagy akinek felmenője magyar állampolgár volt. (Az érintett kormányrendelet megfelelő szabályát pedig hatályon kívül helyezte a 26/1998. (II. 18.) Korm. rendelet.)
A másik feltétel a "lakhatás biztosítottságát" illetően jelent meg: a külföldi lakóhelyet csak akkor létesíthet, ha az általa megjelölt jövőbeni lakóhelyén a vele együttlakókra személyenként legalább hat négyzetméter lakószoba-terület jut. E feltétel alól az idegenrendészeti törvény 22. § (3) bekezdése értelmében felmentést kaphat az, akinek valamelyik felmenője magyar állampolgár, tehát elegendő a törvényben előírtnál kisebb fejenkénti lakószoba-terület.
Ezen két konkrétumon kívül a hazai idegenjog nem kedvezményezi a határon túli magyarokat, a meglehetősen zord rendelkezésekkel tarkított idegenrendészeti joganyag szabályait kell a magyarokra is vonatkoztatni. A jogalkalmazási gyakorlat enyhíthetne e szigoron, de a sokhelyütt bürokratikus, számos ponton korszerűtlenné vált szabályok között gyakorta "elvész a lényeg", maga az ember. Annak következtében, hogy az idegenrendészeti joganyagban a nemzeti összetartozást kifejező feltételrendszer és jogállás még csírájában sem létezik, az alkalmazandó jog által megkívánt feltételek szigorával szemben hiányoznak azok a valós kedvezmények, amelyek legalább azokat segítik, akik letelepedési szándékkal az áttelepülés gyakorlati útjára lépve hazánkban keresnek boldogulást.
A gyakorlatban soha nem volt igaz az idegenrendészeti törvényhez fűzött miniszteri indokolás általános részében szereplő következő lózung: "A bevándorlási feltételek szigorítása (például meghosszabbodik a kérelem beadásához szükséges magyarországi tartózkodás ideje) azonban nem hozza hátrányosabb helyzetbe a kérelmezők közt nagy számú magyar nemzetiségű személyeket. Ők ugyanis azonos feltételek esetén választhatnak a visszahonosítás és a bevándorlás között. Ahhoz, hogy valaki visszahonosítás révén újból magyar állampolgárrá válhasson, előbb be kellett vándorolnia. (Az állampolgársági törvény 23. §-ában, a záró rendelkezések között elhelyezett, a magyarok számára jogi csapdának bizonyult szöveg szerint ugyanis az állampolgársági törvény alkalmazása szempontjából Magyarországon lakónak csak az az országban bejelentett lakcímmel rendelkező, nem magyar állampolgár minősül, akinek bevándorlását engedélyezték, vagy akit menekültként elismertek.) Mindebből következően a volt magyar állampolgárok közül, akiknek például nemzetközi egyezmény(ek) következtében szűnt meg a magyar állampolgársága, azok számára a magyar állampolgárság újbóli megszerzésének feltétele a magyarországi bevándorlás, majd azt követően a visszahonosítás. Azoknak, akik soha nem voltak magyar ál-
- 92/93 -
lampolgárok, a bevándorlást követően a kedvezményes honosítás egyik esete áll elő: a bevándorlást követő további egyévi itt-tartózkodás esetén kaphatják meg a magyar állampolgárságot.
A visszahonosíthatók esetében valóságos kedvezmény lenne, ha az idegenrendészeti törvény indokolásában megjelölt, ám soha meg nem valósított elképzelés valósággá válna, és ez a személyi kör bevándorlás nélkül (egy lépcsőfokot kihagyva) kérhetné a visszahonosítását, ráadásul az állampolgársági eljárásban soron kívül bírálnák el a visszahonosítási kérelmüket. A magyar állampolgár felmenővel rendelkezők esetében a bevándorlás mint feltétel meghagyása mellett eltörölhető lenne a bevándorlási engedély megszerzését követően előírt időtartam, vagyis a bevándorlást követően közvetlenül megnyílna az állampolgársági eljárás lehetősége.
Ezekkel a változtatásokkal a kedvezményes honosítás jelzett esete és a visszahonosítás feltételrendszere közötti fokozati összefüggés is megmaradna, a rendszer alapjai nem változnának meg, a jelzett rendelkezések nem ösztönöznének a szülőföld elhagyására, az itt levők számára viszont kézzel fogható segítséget jelenthetnének. Állam és polgára között a ténylegesség elvére építő hazai állampolgársági jogi szabályozást sem kezdené ki a visszahonosítottak esetében általam megengedhetőnek vélt bevándorlási engedély nélküli állampolgárság-szerzés. (Nincs azonban ilyen "ténylegességi" kényszer a köztársasági elnökhöz címzett, egyoldalú írásbeli nyilatkozattal történő "állampolgárság-szerzés" esetén, például az állampolgárságuktól megfosztottak, illetőleg az 1990. május 2-ig elbocsátottak esetében, továbbá sem a külföldön születés ténye, sem pedig a távollét nem eredményezi a magyar állampolgárság megszűnését, a magyar állampolgárok leszármazottjai a vérségi elvű állampolgárság-keletkeztetésnek megfelelően feltétel nélkül magyar állampolgárrá válnak.)
Az állampolgársági jogot érintő jogfejlődés újabb megnyilvánulásának tekintett Európai állampolgársági egyezményt 1997. november 7-én nyitották meg aláírásra.
Az állampolgársági egyezmény 2. cikke úgy határozza meg az állampolgárságot, mint "egy személy és az állam közötti jogi köteléket, amely nem utal a személy etnikai származására". Így az egy specifikus jogviszonyra utal az egyén és az állam között, amelyet az állam elismer.
Az állampolgárság jellege már önmagában is megköveteli az államoktól, hogy állapítsanak meg bizonyos kritériumokat saját állampolgáraik meghatározásához. Ezek a feltételek - adott esetben - kedvezőbb elbánást eredményezhetnek az állampolgárság keletkezésekor. Maga az állampolgársági egyezmény a 6. cikk 4. bekezdésében rendelkezik az állampolgárság megszerzésének elősegítéséről, a kedvezményes állampolgárság-szerzési esetekről.
Az állampolgársági egyezményhez fűzött magyarázó jelentés megengedettnek tekinti a distinkciót, a preferenciális eljárást. A distinkció (megkülönböztetés) nem éri el a (negatív) diszkrimináció szintjét, pozitív tartalmú megkülönböztetést jelent az állampolgársági jogban. A megkülönböztetés vagy preferenciális elbánás indokolt jogalapjaira szokásos példák közé tartozik a nemzeti nyelv ismeretének megszerzése a honosításhoz és a származás vagy születési hely miatti segített állampolgárság-szerzés; ezen ismérvek alapján kedvezményes elbánást biztosíthat a megkülönböztetett csoportba tartozók számára. Az állampolgársági egyezményt aláíró államok tehát kedvezőbb bánásmódot nyújthatnak bizonyos más államok állampolgárainak. (Példaként: az Európai Unió egy tagállama rövidebb állandó tartózkodást követelhet az európai uniós tagállamok állampolgárainak honosításához, mint amit az általános szabály megkövetel. Ez az állampolgárság alapján történő preferenciális elbánást jelentene, és nem a nemzeti származásjog alapján történő diszkriminációt.)
Az állampolgársági egyezmény szövegezésekor szükségessé vált, hogy eltérő módon vegyék figyelembe a bánásmódbeli olyan megkülönböztetéseket, amelyek nem diszkriminatívak, és azokat a megkülönböztetéseket, amelyek az állampolgárság vonatkozásában kimerítik a tiltott diszkriminációt. Az állampolgársági egyezmény 5. cikk 1. pontja szerint az állampolgárságra vonatkozó szabályok nem tartalmazhatnak megkülönböztetést vagy nem foglalhatnak magukban olyan gyakorlatot, amely kimeríti a nemre, vallásra, fajra, bőrszínre, nemzeti vagy etnikai származás miatti diszkriminációt.
A "nemzeti vagy etnikai származás" kifejezés az 1966. évi, a Faji diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló konvenció 1. cikkére és az Emberi jogok európai egyezménye 14. cikkének egy részére épül. A szándék szerint ezek magukban foglalják a vallási származást is. A "társadalmi származást" azért nem vették be, mivel ennek tartalmát túlságosan meghatározhatatlannak tekintették.
Az állampolgársági egyezmény 5. cikkének 1. pontjában szereplő felsorolás az állampolgársági ügyekben a tiltott diszkrimináció lényegi elemeit tartalmazza, és a törvény előtti egyenlőség biztosítását szolgálja. Az állampolgársági egyezmény számos rendelkezést tartalmaz, melyek célja, hogy megakadályozzák a hatalom önkényes gyakorlását, amely szintén diszkriminációt eredményezhet.
A magyar szabályozás számára levonandó tanulság az, hogy semmiképpen sem lehet diszkriminatív az ál-
- 93/94 -
lampolgárság megszerzésére és megszűnésére vonatkozó szabályozás. Ez a magyar jogban alapvetően rendezett, apróbb terminológiai pontosítás azonban feltétlen szükséges: a kedvezményes honosítás magyarokat preferáló esetkörében szerencsésebb a magyar nemzetiségre utalás elhagyása. A "magát magyar nemzetiségűnek valló, nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt" fordulat helyett elegendő az egyik feltétel szerepeltetése: olyan nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt. Ezzel az egyébként is rendkívül szubjektív kategória, a magyar identitás vállalása és annak bizonyítása (általában nyilatkozati formában megkövetelt igazolása) szükségtelenné válik. Hangsúlyozom, a jelenlegi szabályozással összhangban, bármilyen felmenő megfelelő alapot adhat a preferenciális eljáráshoz (e jogosultság megalapozásához elegendő a kérelmező vagy felmenői egykori magyar állampolgárságát igazoló vagy valószínűsíthető okirat).
Örömmel jegyzem meg, hogy az idegenrendészeti törvény "preferenciális" klauzulájának módosított szövege már az állampolgársági egyezmény szellemiségét tükrözi, maradéktalanul megfelel annak.
Nem volt zökkenőmentes a menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvényből (a továbbiakban: menedékjogi törvény) fakadó feladatok teljesítése: a Magyar Köztársaság területén 1998. március 1-jéig ideiglenes menedéket élvező külföldiek (menedékesek) a tartózkodási engedély, illetőleg a bevándorlási engedély megszerzéséig, ennek hiányában legfeljebb 1998. június 30-ig (majd hosszabbítás után október 31-ig, illetve november 30-ig) részesülhettek ellátásban a Magyarországon tartózkodó, ideiglenes menedéket élvező külföldiek átmeneti ellátásáról és támogatásáról szóló 41/1998. (III. 6.) Korm. rendelet (és módosításai) értelmében. Az egykori menedékesek közül sokan voltak olyanok (köztük magyar nemzetiségűek is), akik képtelenek voltak legális tartózkodóvá válni (szociálisan hátrányos helyzetű nagycsaládosok, más sérülékeny csoportok), esélyük sem volt akárcsak tartózkodási engedély megszerzésére, leginkább a lakhatás és a megélhetés biztosítottságának hiánya miatt (nem is beszélve az okmányproblémákról). A menedékesek látván, hogy védelmük megszűnését követően jogállásuk a jogsértő külföldiekével lesz azonos, a tartózkodás legalább minimális feltételrendszerével rendelkező és kérelmeik sikerében bízók kivételével, menedékjogi kérelmet nyújtottak be (ez többségük esetében nem kecsegtethetett sikerrel, hiszen évek óta hazánkban élve aligha valószínűsíthették genfi egyezménybeli üldözésüket vagy az attól való megalapozott félelmüket). A kérelmek elutasíttattak, a közjogilag meglehetősen furcsának tűnő eljárások befejeződtek. Megítélésem szerint nem kellett volna olyan helyzetet teremteni, hogy a volt menedékesek egy része menedékjogi eljárásba kényszerüljön. Azok esetében, akik nem tudtak vagy nem akartak hazautazni és esélytelenek voltak a tartózkodási engedélyek megszerzésére, a humánum, az itt töltött évek alapján meg lehetett volna vizsgálni annak a lehetőségét, hogy a menedékjogi törvény 3. § (2) bekezdésében szereplő jogintézmény, a belügyminiszter hatáskörében levő méltányosság alkalmazható-e (a miniszter humanitárius okból, kivételesen méltányosságot gyakorolhat). Ennek a jogintézménynek a lényege tehát az, hogy a miniszter akkor is menekült státust adhat, ha az illető nem menekült, de valamilyen humanitárius szempont indokolttá teszi elismerését (például ilyen lehet megítélésem szerint az, ha valaki egy adott országban hosszú évekig él valamilyen állam általi oltalom keretében). A másutt kvótamenekültnek hívott kategória lényege, hogy adott esetben a nemzetközi tehermegosztásnak megfelelően Magyarország is tudjon úgy menekülteket fogadni, hogy ahhoz érdemben nem kapcsolódik menedékjogi eljárás (például: szimbolikusan befogad néhány albán árva gyermeket). Megítélésem szerint ezzel a jogintézménnyel meg lehetett volna oldani a szívszorító eseteket, köztük számos magyar nemzetiségűét is, ráadásul nem lehetett volna a magyar hatóságokat a Geni egyezmény kijátszásával, a magyarok oktalan előnyben részesítésével vádolni, szemben azzal az esettel, ha általános menedékjogi eljárásban a magyar nemzetiségűek menekült státust nyertek volna.
A Magyar Köztársaság és a magyar állampolgárok között fennálló, az állampolgárságból fakadó, a státusjogokból és közjogi kötelezettségekből álló közjogi státus új szemponttal egészül ki Magyarország uniós csatlakozása következtében, hiszen a magyar állampolgárok egyben uniós állampolgárokká is válnak. Ennek fordítottjaként az uniós tagállamok polgárai sok tekintetben az eleddig csak a magyar állampolgárokat megillető státusjogokkal rendelkeznek majd (és nem feltétlenül csak akkor, ha életvitelszerűen Magyarországon tartózkodnak).
A közjogi gondolkodásban egyértelműen megkülönböztető jegyekkel rendelkező státusjogok a továbbiakban is elláthatják a megkülönböztetés funkcióját: részben alkalmasak lehetnek arra, hogy elkülönítsék
- 94/95 -
a szuverenitás személyi hatálya alatt álló magyar állampolgároktól a szuverenitás területi hatálya alatt álló idegeneket, azzal a megszorítással, hogy több státusjogi összetevő esetében külön csoportot képeznek az uniós állampolgársággal rendelkezők. (A külföldiek (ideértve a hontalanokat is) egy lehetséges csoportosítása: (vízummal vagy vízummentesen rövid ideig vagy ideiglenesen vagy huzamosan vagy állandóan) itt-tartózkodók, menekültek, menedékesek, befogadottak, az idegenrendészeti törvény 32. § (1) bekezdése alapján ki nem utasítható, vissza nem irányítható személyek, illetőleg kiutasítás, visszairányítás hatálya alatt álló személyek. Az uniós csatlakozást követően az uniós állampolgárság léte ezért némiképpen relatívvá teszi az egyes státusjogokat, hiszen néhány jog nem csupán a magyar állampolgárokat, hanem a magyar állampolgársággal nem rendelkező uniós állampolgárokat is megilleti.
Ebből a szempontból áttekintendők mind a külső szuverenitással összefüggő státusjogok (például a személyazonosító igazolványhoz mint a magyar állampolgárság tényét közhitelűen igazoló okirathoz való jog; a magyar állam felségterületén való háborításmentes tartózkodáshoz való jog, a kiutasítás és kiadatás tilalmának feltétlen garantálása; a mozgásszabadság (a külföldre utazás joga az útlevélhez való jog biztosításával; a magyar államterület szabad elhagyásának joga); a magyar államterület végleges elhagyásának joga; a magyar állam felségterületére történő bármikori hazatérés joga; a diplomáciai vagy konzuli védelemhez való jog, mind a belső szuverenitással összefüggő jogok (részvételi jogok a közügyek gyakorlásában: választójog; önkormányzáshoz való jog; a közhivatal viselésének joga; a közvetlen demokrácia egyes jogintézményei, a népszavazáshoz, népi kezdeményezéshez való jog; a szociális ellátáshoz és a művelődéshez való jog): például nem köthető teljes egészében a magyar állampolgársághoz az önkormányzati választójog, a szabad mozgás (be- és kiutazás, tartózkodás, az ország területén való letelepedés, mozgás), a diplomáciai vagy konzuli védelem, mivel e jogok az Unió polgárait is megilletik.
Az európai uniós állampolgárságból fakadó jogszélesítés alkotmányi szabályozása feltétlenül indokolt (akár az alapjogi fejezetben, akár az állampolgárságról szóló rendelkezések részletes beiktatásával). Jelenleg egyébként is meglehetősen hiányos az állampolgárság alkotmányi szabályozása, feltétlenül indokolt a hatályos normaszöveg bővítése. Kívánatos volna, ha maga az Alkotmány tartalmazná az állampolgárság fogalmát, az állampolgárság keletkezésének, megszerzésének, megszűnésének esetkörét (nem a részletszabályokat!), a magyar állampolgárokat megillető státusjogokat (legalább felsorolásszerűen).
A hatályos magyar Alkotmány nem koherens az egyes fogalmakat illetően (az Alkotmány szóhasználatában megjelenik az állampolgár, választópolgár, magyar állampolgár, nem magyar állampolgár, minden állampolgár, mindenki, bárki kategóriája). Elsőként tehát rendet kell tenni az egyes kategóriák pontos alkotmányi értelmezése érdekében (a mindenkit megillető jogok, terhelő kötelezettségek mellett jól körülhatárolhatóan meg kell ragadni azokat a jogokat, közjogi kötelezettségeket, amelyek státusjogi tartalommal bírnak, külön kell választani a státusjogok közül azokat, amelyek nem csupán a magyar állampolgárokat, hanem Magyarország uniós csatlakozását követően az uniós állampolgárokat is megilletik).
Indokolt, hogy továbbra is státusjogként (státusból fakadó kötelezettségként), kizárólag a magyar állampolgárok számára maradjon meg:
• az Alkotmány 69. § (1) bekezdése szerinti, a magyar állampolgárságtól való önkényes megfosztás tilalma (Állampolgársági Egyezmény, 4. cikk c ) pontja);
• az Alkotmány 69. § (1) bekezdése szerinti, magyar állampolgárnak a Magyar Köztársaság területéről való kiutasításának tilalma (Emberi jogok európai egyezménye, negyedik kiegészítő jegyzőkönyv, 3. cikk 1. pontja);
• az Alkotmány 69. § (2) bekezdése szerinti, a magyar állampolgárt megillető hazatérés joga (Emberi jogok európai egyezménye, negyedik kiegészítő jegyzőkönyv, 3. cikk 2. pontja);
• az Alkotmány 70. § (1) bekezdése szerinti aktív és passzív választójog az országgyűlési, a kisebbségi önkormányzati választásokon, továbbá országos népszavazásban és népi kezdeményezésben való részvétel;
• az Alkotmány 70/H. § (1) bekezdése szerinti honvédelmi kötelezettség.
A magyar állampolgár státusjoga (közjogi kötelezettsége) mellett a másodlagos jellegű uniós állampolgársággal rendelkező személy joga kell, hogy legyen:
• az Alkotmány 42. §-a szerinti helyi önkormányzás joga (a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása);
• az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerinti, az állam felségterületén való háborításmentes tartózkodás joga a törvényesen Magyarország területén tartózkodó személyek számára, törvényben meghatározott esetek kivételével a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is (Szerződés az Európai Unióról 8a. cikk, Emberi jogok európai egyezménye, negyedik kiegészítő jegyzőkönyv, 2. cikk);
• az Alkotmány 69. § (3) bekezdése szerinti, a magyar állampolgárt törvényes külföldi tartózkodásának
- 95/96 -
ideje alatt megillető védelem joga (Szerződés az Európai Unióról 8c. cikk);
• az Alkotmány 70. § (1)-(2) bekezdése szerinti aktív és passzív választójog a helyi önkormányzati képviselő- és polgármester-választáson, valamint helyi népszavazásban és helyi népi kezdeményezésben való részvétel (Szerződés az Európai Unióról 8b. cikk);
• az Alkotmány 70. § (4) bekezdése szerinti jog a közügyek vitelében való részvételre, a rátermettségnek, képzettségnek és szakmai tudásnak megfelelően közhivatalt viseléséhez való jog (Szerződés az Európai Unióról 8b. cikk);
• az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti jog a szociális biztonsághoz;
• az Alkotmány 70/I. § (1) bekezdése szerinti közteher-viselési kötelezettség.
Olyan valódi "státustörvényre" volna szükség, amely alapjaiban rendezi a Magyarországon jogszerűen tartózkodó külföldiek nem csupán jogi, de tágabb összefüggésrendszerű (például munkavállalási) helyzetét, akár ideiglenes, akár huzamos tartózkodási, akár bevándorlási engedéllyel rendelkeznek, illetőleg az idegenrendészeti törvény 32. § (1) bekezdése alapján ki nem utasítható, vissza nem irányítható személyekként a magyar szuverenitás területi hatálya alatt állnak, nem is beszélve a menedékjogi törvényben megjelenített személyi körről. E célnak a jelenleg hatályos idegenrendészeti törvény nem felel meg, hiszen szemléletében nyilvánvalóan rendészeti vonalvezetésű, a menedékjogi törvény szabályai pedig nem elégségesek.
A jogszerűen Magyarországon tartózkodó külföldiek jogállásának egységes szemléletű megragadása hiányában az egyes ágazati normák nem feltétlenül azt a logikus szabályozást eredményezik, amely egyébként a különböző jogállású külföldiekre elméletileg alátámasztott módon vonatkozna. Egy példa erre a közelmúltból: a külföldiek magyarországi foglalkoztatásának engedélyezéséről szóló 8/1999. SZCSM rendeletet módosító 2/2000. SZCSM rendelet preferenciális szabályokat alkot a munkavállalási engedély megszerzésére az olyan külföldi munkavégzéséhez, akinek a magyarországi foglalkoztatásához a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal az idegenrendészeti jogszabályok szerint hozzájárult, illetőleg hasonló rendelkezés vonatkozik a befogadottnak a befogadó állomáson kívüli munkavégzéséhez. ■
Visszaugrás
