Az Egyezmény 2. cikke, az élethez való jog: De Donder és De Clippel Belgium elleni ügye
Az Egyezmény 5. cikke, a szabadsághoz és biztonsághoz való jog: Kovács Ferencné Magyarország elleni ügye
Az Egyezmény 6. cikke, a tisztességes tárgyaláshoz való jog: Al-Khawaja és Tahery Egyesült Királyság elleni ügye
Az Egyezmény 8. cikke, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog: S. H. és mások Ausztria elleni ügye
Az Egyezmény 14. cikke, a diszkrimináció tilalma: Bah Egyesült Királyság elleni ügye
Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikk, a tulajdon védelme: Gladysheva Oroszország elleni ügye
Az ügy körülményei. A kérelmezők a szülők, akiknek a fia, Tom De Clippel 28 éves korában öngyilkos lett egy ghenti börtönben. A fiú tinédzserkorában kezdett könnyű drogokat használni, ezt követően alakult ki személyiségi zavara. Kezelte egy pszichiáter, de 1992 óta az állapota folyamatos romlott, ekkor került be egy drogelvonó programra. 1999 márciusában a fiút lopás kísérlete miatt letartóztatták. Ezt követően elmeszakértői vizsgálat alá vonták, ahol a pszichiáter megállapította, hogy "paranoid gondolatai" vannak. A szakértői vélemény szerint mind a bűncselekmény kísérletekor, mind a vizsgálat során a fiú nem volt képes cselekedeteit kontrollálni mentális állapota miatt. A szakvélemény a fiú szigorú pszichiátriai intézményben való elhelyezését javasolta, ahol megfelelően kezelik. Ugyanakkor leszögezte: az ilyen jellegű elővigyázatosság nem teljesen kompenzálja a fiú társadalomra való veszélyességét. 1999 májusában az elsőfokú bíróság bűnösnek találta és elrendelte őrizetbe vételét a szociális védelmi törvény alapján. Az ítélet szerint a fiú elmezavara szükségessé tette az intézkedést, mivel mind magára, mind a társadalomra veszélyt jelentett. A bíróság döntése szerint a kérelmezők gyermekét mindaddig a ghenti börtön pszichiátriai szárnyán helyezik el, amíg a megfelelő testület nem jelöl ki alkalmas intézetet a kezelésére. Az egészségügyi testület döntése szerint a fiút egy drogfüggőkre szakosodott kórházban helyezték el, itt maradt egészen 2001 januárjáig. Ez után ugyanez a testület elrendelte egy másik pszichiátriai intézetbe történő átszállítását: innen már a hétvégén eltávozhatott, feltéve, hogy folytatja a kezelést, megjelenik azokon a találkozókon, amelyek a reintegrációját célozták és jó magaviseletet tanúsít.
Egy 2001 júliusában kelt jelentés szerint a kérelmezők fia nem teljesítette az előírt feltételeket. Az azt megelőző hetekben különösen agresszívvá vált, olyannyira, hogy a vele foglalkozó szakemberek nem tudták folytatni vele a munkát. Ugyanazon a napon a helyettes ügyész elrendelte a fiú átszállítását a ghenti börtön pszichiátriájára, mivel a társadalomra veszélyesnek ítélte. A fiút 2001. július 30-án vették fel ismét a börtönbe, de nem a pszichiátriai szárnyban, hanem három másik emberrel közös cellában helyezték el. Másnap egy erőszakos vitát követően elkülönítették. Augusztus 2-án a pszichiáter megváltoztatta a kezelését és ezt követően egyszemélyes zárkába került. Az édesapa szerint őt csak három nappal később tájékoztatták a börtönbe való áthelyezéséről és augusztus 2-áig nem is látogathatta őt. Állítása szerint a fiút rendkívül megviselte a börtön és nem értette fogva tartásának indokait. 2001. augusztus 6-án a cellájában felakasztotta magát.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban a szülők kifogásolták az EJEE 2., 3. és 5. cikkének megsértését.
A döntés.[2] Az egyezmény 2. cikke alapján az államok kötelesek megfelelő intézkedéseket tenni a joghatóságuk alá tartozó személyek élete védelme érdekében. Esetenként a hatóságokat pozitív kötelezettség is terheli e tekintetben: meg kell védeni az egyéneket másoktól és saját maguktól is. Az esetjoggal összhangban az EJEB megvizsgálta, hogy a belga hatóságok tudtak, illetve tudhattak-e volna arról, hogy a fiú öngyilkosságot követhet el a börtönben, és ha volt erre vonatkozó információjuk, megtettek-e minden ésszerű intézkedést annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák. Az öngyilkosság közvetlen veszélyét illetően a testület megjegyezte: a fiú minden szempontból sérülékeny volt. Az öngyilkossági ráta lényegesen magasabb a börtönökben, mint azokon kívül. Ráadásul a kezelőorvos szerint már jóval a börtönbe kerülése előtt paranoid skizofréniában szenvedett, amely esetében az öngyilkosság valószínűsége nagyobb. Ezért az EJEB megállapította, hogy a ghenti börtönben történő elzárással valós veszéllyé vált a fiú öngyilkossága. Bár az aktákban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérelmezők fia korábban megkísérelte volna megölni magát, ebből nem következik, hogy a hatóságok nem tudtak volna annak lehetőségéről. A mentális betegsége ismert volt a hatóságok előtt a börtönbe való bekerülésétől kezdve. Végül egyéb tényezők is felkelthették volna hatóságok figyelmét, így az a tény, hogy a kezelés
- 119/120 -
nem használt, agresszívan viszonyult a börtönszemélyzethez, abbahagyta a gyógyszerek szedését és narkotikumokhoz nyúlt. Ezért rendelte el az ügyész a bebörtönzését. A következő napon összetűzésbe keveredett a cellatársával, ami egyértelműen jelezte, hogy kellemetlenül érzi magát. Az apa állítása és az akták e tekintetben összhangban voltak: a fiú nem értette, miért van ott, emiatt szorongott és agresszív volt. Bár nem voltak figyelmeztető jelek, a hatóságoknak tudniuk kellett volna, hogy egy mentális problémákkal küzdő fiatalember öngyilkosságot követhet el, ha rendes börtönbe zárják. Ezért sohasem kellett volna a börtön nem intézeti szárnyában elhelyezni. A belga hatóságok ezért megsértették az EJEE 2. cikkét (tartalmi védelem), de nem maradt el a hatékony nyomozás, így az élethez való jognak az az aspektusa nem sérült.
Az egyezmény 5. cikkét illetően az EJEB megállapította, hogy a szabadságelvonásnak volt törvényes alapja: a bíróság elrendelhette a mentális problémákkal küzdő fiú fogva tartását azon az alapon, hogy nem tudja cselekedeteit kontrollálni. A törvény szerint a fogva tartást speciális intézetben és nem rendes börtönben kell foganatosítani. Legrosszabb esetben a börtön pszichiátriai szárnyába lehet utalni az ilyen pácienseket. A helyettes ügyész az utóbbi esetet indítványozta. Az EJEB ezért kimondta, hogy a rendes börtönben való elhelyezés ellentétes volt a nemzeti joggal, ezért Belgium megsértette az EJEE 5. cikk (1) bekezdését is.
Az ügy körülményei. A 86 éves kérelmező ellen hivatalos személy bántalmazása miatt emeltek vádat 2001. március 8-án. 2003. március 21. és 2008. október 20. között összesen hát alkalommal nem jelent meg a kitűzött tárgyalásokon és nem is mentette ki magát megfelelően. Több tárgyalásra idézést is kibocsátottak vele szemben, hiába. Végül 2009. március 5-én a Tatabányai Városi Bíróság távollétében elrendelte előzetes letartóztatását a büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) 281. § (6) bekezdésére tekintettel. Az iratokból nem volt egyértelmű, hogy az aktusra tárgyaláson vagy ülésen került-e sor. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság elutasította a panaszos által előterjesztett fellebbezést. 2009. március 17-én letartóztatták és csak egy hónappal később engedték szabadon.
2007. március 7-ig a Be. valóban lehetővé tette a terhelt távollétében az előzetes letartóztatás elrendelést, ezt a fordulatot azonban az Alkotmánybíróság a 10/2007. (III. 7.) AB határozatával alkotmányellenesnek találta. A testület szerint az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt távollétében aránytalan intézkedésekre adhat alapot: az idézésre történő megjelenés elmulasztásából, bármi legyen annak az indoka, arra engedte a hatóságokat következtetni, hogy a terhelt jogellenesen járt el, és minden további vizsgálat nélkül lehetőséget adott az előzetes letartóztatás elrendelésére. A Be. vitatott rendelkezésének megmaradt része azonban hatályban maradt, így a távolmaradó terheltet ismételten idézni kell és el lehet rendelni az elővezetését is. Ha az elővezetést már korábban elrendelték és a vád tárgyává tett bűncselekmény szabadságvesztéssel büntethető, elfogatóparancsot is ki lehet bocsátani.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt sérelmezte, hogy az előzetes letartóztatásának nem volt törvényi alapja a magyar jogban.
A döntés.[4] A kormány elsősorban azzal védekezett, hogy előzetes letartóztatás nélkül nem lehetett biztosítani a kérelmező részvételét az eljárásban. Emellett úgy érvelt, hogy a Be. vonatkozó rendelkezése csak a tárgyaláson elrendelt előzetes letartóztatásra vonatkozik, a panaszossal szemben az intézkedést pedig ülésen rendelték el. A panaszos álláspontja szerint nem egyértelmű a törvény szövegéből, hogy az csak a tárgyalásra vonatkozik-e vagy az ülésre is. Fontos azonban, hogy az Alkotmánybíróság indokolása szerint a terhelt távollétében elrendelt előzetes letartóztatás aránytalan intézkedésnek minősül, és ebből a szempontból irreleváns, hogy azt ülésen vagy tárgyaláson rendelik-e el.
Az EJEB ismételten hangsúlyozta, hogy az egyezmény 5. cikk (1) bekezdésében említett "törvényes", illetve "törvényben meghatározott eljárás útján" kifejezések elsősorban a nemzeti jogra vonatkoznak, és az államnak az a kötelezettsége, hogy a saját tartalmi és eljárási szabályaival való összhangot biztosítsa. Ennek elmulasztása az egyezmény sérelmét jelenti, és az EJEB ilyen esetekben vizsgálhatja, hogy a nemzeti jog szabályait betartották-e, még akkor is, ha azok értelmezése elsősorban a nemzeti hatóságok feladata.
Jelen ügyben az EJEB megállapította: az előzetes letartóztatást azért rendelték el, mert a kérelmező az idézések ellenére kivonta magát az eljárás alól. Bár erre a Be. korábbi szabályozása alapján a nemzeti bíróság jogosult volt, a kérdéses szabályt jóval az ügy tárgyát képező intézkedés előtt megsemmisítette az Alkotmánybíróság. A strasbourgi testület irrelevánsnak tekintette, hogy az előzetes letartózta-
- 120/121 -
tást tárgyaláson vagy ülésen rendelték-e el, mivel az alkotmánybírósági határozatból egyértelműen következik, hogy maga az intézkedés sérti az Alkotmányt, függetlenül attól, hogy milyen keretek között dönt róla a bíróság. A 2007-es szövegváltozás ellenére a magyar hatóságok kiadhattak volna elfogatóparancsot és ezzel biztosíthatták volna a kérelmezőnek a tárgyaláson való megjelenését. Az EJEB ezért megállapította, hogy a magyar jog nem tette lehetővé az előzetes letartóztatás elrendelését a távollévő panaszossal szemben, ezért megvalósult az EJEE 5. cikk (1) bekezdésének sérelme.
Az ügy körülményei. Imad Al-Khawaja Brightonban élő brit állampolgár. Amíg orvosként dolgozott, két alkalommal szexuális zaklatással vádolták meg női páciensei, akik állítólag hipnózisban voltak a történtek idején. Az egyik nő öngyilkosságot követett el a pert megelőzően, de a halála előtt vallomást tett a rendőrségen. A tárgyaláson az a döntés született, hogy a nő vallomását fel kell olvasni az esküdtszéknek. A bíró álláspontja szerint a vallomás tartalma kiemelkedő fontossággal bírt az ügyészség számára, mivel nem volt egyéb közvetlen bizonyíték a bűncselekményre. A védelem elfogadta, hogy a vallomás felolvasható abban az esetben, ha azt megkérdőjelezhetik a tanúk kikérdezése során. A per során az esküdtszék számos más tanútól hallgatott meg beszámolókat, beleértve a másik vélelmezett áldozatot és az elhunyt nő barátait, akiket röviddel az incidens után beavatott a történtekbe. A barátok vallomásai és az elhunyt nő által elmondottak között voltak ellentmondások. A védelem keresztkérdéseket tehetett fel valamennyi tanúnak. Az összegzés során az eljáró bíró emlékeztette az esküdtszéket, hogy nem látták, amint a nő vallomást tesz és keresztkérdéseket sem intéztek hozzá, valamint hogy a vádakat a tárgyaláson tagadták. Az elhunyt nő és a barátok által tett vallomások közötti ellentmondásokra utalva a bíró megjegyezte: az esküdtszékre tartozik annak megítélése, hogy utóbbiak megkérdőjelezik-e az előbbi igazságát, de tartsák azt is szem előtt, hogy a barátok vallomása nem önálló bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a nő igazat mondott-e. 2004 novemberében a kérelmezőt mindkét vádpontban bűnösnek találták. Az ítélet ellen fellebbezett: beadványában elsősorban az elhunyt nő vallomásának bizonyítékként való elfogadására hivatkozott, állítása szerint a bíró nem oktatta ki megfelelően az esküdtszéket a vallomás figyelembevételének esetleg hátrányos következményeiről. A másodfokú bíróság a fellebbezést elutasította.
A második kérelmező, Ali Tahery beadványának alapját egy szándékos testi sértés miatti elítélés képezi. 2004 májusában a londoni iráni közösség egyik tagja (S.) vitába keveredett egy kurd férfival, és a panaszos kettőjük közé állt, hogy ezzel védje S.-t. Másnap hajnalban a kérelmező és S. egy étterem mellett akarták megbeszélni a történteket. Bár S. tagadta, hogy ő ütött volna először, a panaszos tárgyalásán elismerte, hogy megütötte őt. A kérelmező ekkor visszalökte S.-t, aki égető fájdalmat érzett a hátában, amelyet egy többszörös szúrt seb okozott. A két fél egymással szemben állt, így S. nem látta, hogy a panaszos szúrta volna meg és azt sem, hogy a háta mögé került és úgy késelte meg. A veszekedés alatt jelen voltak mások is, köztük az a kurd férfi, akivel S. korábban vitába keveredett. A tárgyaláson vallomásában elmondta, hogy elindult a földön fekvő késért, de azt az egyik barátja vagy maga a kérelmező (az adott ügy vádlottja) felvette és az étterem felé dobta. Emiatt S. rögtön azt feltételezte, hogy a kérelmező késelte meg, aki még a helyszínen tagadta ezt, ehelyett segített S.-nek a vérzés elállításában a mentő megérkezéséig, sőt a kórházba is vele ment. A kórházban a rendőröknek azt mondta, hogy két fekete férfi késelte meg S.-t. A helyszínen meghallgatott tanúk egyike sem látta, hogy a kérelmező szúrt, de két nappal később az egyik jelen lévő férfi a rendőrségen ellene vallott. Az igazságszolgáltatás akadályozása (a két fekete férfi tettesként azonosítása) és szándékos testi sértés miatt emeltek ellene vádat. A tárgyaláson S. megismételte korábbi vallomását, mely szerint nem látta, hogy ki szúrta meg, és hogy a kérelmező arra kérte, mondja, hogy két fekete férfi volt. A korábban terhelő vallomást tevő férfi nem jelent meg a tárgyaláson, állítólag túlságosan félt. A bíró meghallgatott rendőröket, akik megerősítették, hogy az iráni közösség nagyon zárt, és a férfi félelme a retorzióktól valós, őt és a családját többször megfenyegették a kérelmező körébe tartozók. A bíró ezért engedélyezte a vallomás felolvasását. A kérelmező saját maga védelmében tanúskodott és megismételte korábbi állításait. Az esküdtszéknek adott instrukciókban a bíró felhívta a figyelmet arra, hogy bár jogszerű volt a vallomás felolvasása, annak igazságtartalmát a védelem nem kérdőjelezhette meg, így az a kérdés is nyitva maradt, vajon a távolmaradó tanú helyes következtetést vont-e le a látottakból. Csak abban az esetben vehető figyelembe a bizonyíték, ha az esküdtszék
- 121/122 -
minden kétséget kizáróan meggyőződött arról, hogy az hűen tükrözi a kérdéses éjszakán történteket. Végül a bíró kiemelte, hogy az ügy terheltje (a kérelmező) személyesen nem felelős azért, mert a következmények miatti félelmében a tanú távolmaradt a tárgyalásról. A panaszost az esküdtszék többsége bűnösnek találta és kilenc év börtönre ítélte. A büntetést a másodfokú bíróság hét évre mérsékelte.
Az EJEB-hez eljuttatott beadványában mindkét panaszos sérelmezte az EJEE 6. cikk (1) bekezdésének és a 6. cikk (3) bekezdés d) pontjának megsértését, mivel - állításuk szerint - a büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet döntő mértékben támaszkodott olyan tanúk vallomására, akiket nem volt lehetőség kikérdezni a bíróságon.
A döntés.[6] A Nagykamara emlékeztetett arra, hogy az EJEE 6. cikke azt kívánja, hogy az eljárás teljes egészét tekintve legyen tisztességes. A 6. cikk (3) bekezdés d) pontjában foglalt jog, mely szerint a vádlottnak lehetőséget kell biztosítani, hogy a vád által hozott tanúkhoz kérdéseket intézhessen, azon az alapelven alapul, hogy a terhelt elítélését megelőzően valamennyi bizonyítékot nyilvános tárgyaláson kell előterjeszteni, ahol ezeket a terhelt kétségbe vonhatja. Két kötelezettség fakad ebből az alapelvből: egyrészt erős indokok kellenek ahhoz, hogy a tanú ne jelenjen meg a tárgyaláson, másrészt az olyan elítélés, amely kizárólag és döntő mértékben távollévő tanú vallomásán alapul, általánosságban véve összeegyeztethetetlen a tisztességes eljárás követelményeivel. Ugyanakkor a második követelményt nem lehet rugalmatlanul alkalmazni, hiszen az szembemenne az eljárás egészére vonatkoztatott tisztességesség követelményével. A fairness követelménye megkívánja, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsünk a védelem, a tanú és az áldozat érdekei, valamint a hatékony igazságszolgáltatáshoz fűződő közérdek között.
A két kérelemmel kapcsolatban a testület három kérdést ítélt lényegesnek: 1. szükséges volt-e a távollévő tanúk vallomásának befogadása; 2. a megkérdőjelezetlen vallomások az ítélet kizárólagos és döntő alapját képezték-e; valamint 3. voltak-e megfelelő ellensúlyozó tényezők, ideértve az erős eljárási garanciákat, amelyek biztosíthatták az eljárás egészének tisztességes voltát.
A tanúk távolmaradására vonatkozó indokokat és a korábban tett vallomások elfogadhatóságát illetően a Nagykamara megjegyezte: még abban az esetben is előfordulhat az EJEE megsértése, amikor a távolmaradó tanúk nyilatkozatának bizonyítékként való értékelése nem képezi a döntés kizárólagos és döntő alapját, amennyiben a távollétre nincsenek meggyőző indokok.
Az első kérelmező ügyében kétségtelenül szükségessé tette a vallomás elfogadását a nő halála, mivel ennek hiányában azt egyáltalán nem lehetett volna értékelni. Emellett a bíró, aki a vallomást befogadta, egyértelműen fogalmazott annak jelentőségét illetően. Ezért az döntő bizonyítéknak tekinthető. Ugyanakkor nem szolgált az elítélés kizárólagos alapjául, mivel a barátai és a másik áldozat alátámasztotta az abban foglaltakat. Az orvosnak a pácienssel szemben magánrendelésen tanúsított zaklató magatartására vonatkozóan nehezen képzelhető el egyéb, a páciens vallomását alátámasztó bizonyíték és mindenki mást a védelem is kikérdezhetett. Az esküdtszéknek adott utasításból is egyértelmű, hogy az elhunyt nő vallomása kisebb jelentőséggel bírt az eljárásban. Összességében megállapítható, hogy voltak megfelelő ellensúlyok az eljárásban és ezért az ő esetében nem sérült az EJEE 6. cikke.
A második kérelmező esetében a Nagykamara fontosnak tekintette a távolmaradás alapjául szolgáló félelem közelebbi vizsgálatát. Általánosságban elmondható, hogy amennyiben a tanú félelme a terhelthez vagy annak hozzátartozóhoz kapcsolódik, úgy kell tekinteni, hogy a terhelt feladta a tanú kikérdezésének jogát. Jelen ügyben a nemzeti bíró megfelelőnek találta a távolmaradásra felhozott indokokat. A Nagykamara azonban megjegyezte, hogy a tett színhelyén senki nem látta - az áldozatot is beleértve, hogy ki késelte meg, és a távolmaradó tanú is csak két nappal később tett vallomást. Kizárólag ő tett terhelő vallomást, így ha az még nem is volt kizárólagos, mindenképpen döntő bizonyítéknak tekinthető az ügyben. A vallomás nélkül a kérelmező ellen felhozott vád gyenge lábakon állt volna. Annak ellenére, hogy ránézésre a vallomás koherensnek és meggyőzőnek tűnt, nem mondható, hogy a nyilvánvalóan megbízható bizonyítékok közé tartozott. Ez a fajta megkérdőjelezhetetlen bizonyíték sokat nyom a latba, amikor az eljárás tisztességéhez szükséges egyensúlyról beszélünk. A kormány két ellensúlyt említett beadványában: egyrészt a bíró, amikor a bizonyítékot befogadta, kijelentette, hogy a kérelmezőnek lehetősége volt azt cáfolni, akár saját vallomásában, akár más tanúk meghallgatásával, másrészt a bíró figyelmeztette az esküdtszéket, hogy különös gonddal fogadja a vallomást, amelyet a távollévő tanú tett. A Nagykamara azonban úgy találta, hogy ezen ellensúlyok egyike sem önállóan, sem együtt nem volt alkalmas arra, hogy kompenzálja a védelem bizonyítási nehézségeit, hiszen a tanút nem tudták kikérdezni és a vallomás igazságtartalmát sem tudták kétségbe vonni. Az áldozat által tett vallomás és az a tény, hogy a támadóját nem látta, csupán közvetett bizonyítéknak minősül, és azt a
- 122/123 -
kérelmező sem vitatta. A bíró az esküdtszék kioktatása során valóban felhívta a figyelmet a vallomás elfogadásából eredő veszélyekre, de a Nagykamara annak ellenére nem találta ezt meggyőző ellensúlynak, hogy azt egyértelműen és meggyőzően tette. Az eljárás egészét vizsgálva a második kérelmező esetében a testület tehát megállapította az EJEE 6. cikk (1) bekezdésének sérelmét a 6. cikk (3) bekezdés d) pontjával összefüggésben.
Az ügy körülményei. A kérelmezők két osztrák házaspár tagjai, akik terméketlenség miatt mesterséges megtermékenyítési eljárásokat kívántak igénybe venni. Ezeket az eljárásokat az osztrák jog nem engedélyezte.
S. H., bár termel petesejtet, elzáródott petevezetéke miatt természetes úton nem eshet teherbe, és a férje, D. H. nemzőképtelen. Az egészségi állapotuk miatt csak az idegen spermával történő in vitro megtermékenyítés jöhet szóba náluk. Így a gyermek egyikükhöz biológiailag kapcsolódna. H. E.-G. betegsége miatt nem termel petesejtet, míg a férje nemzőképes. Az ő esetükben donortól származó petesejtre lenne szükség a sikeres in vitro megtermékenyítéshez ahhoz, hogy gyermekük születhessen. Mindkét eljárást tiltja a mesterséges megtermékenyítést szabályozó osztrák törvény: donortól sem spermát, sem petesejtet nem lehet ezekben az esetekben felhasználni. Ugyanakkor a törvény lehetővé teszi az in vitro megtermékenyítést a házastársak vagy együtt élő élettársak petesejtjével és spermájával, valamint kivételes esetben engedélyezi a spermadonációt, ha azt közvetlenül a nő nemi szervébe juttatják.
1998 májusában S. H. és H. E.-G. petíciót nyújtott be az osztrák alkotmánybírósághoz: ebben kérték a bíróságot, hogy állapítsa meg a fenti rendelkezések alkotmányellenességét. 1999 októberében az alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvény beavatkozást jelent a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogukba, de ez a korlátozás igazolható. A vitatott rendelkezések célja, hogy ezzel elkerülhető legyen a szokatlan személyi kapcsolatok kialakulása, mint például az, hogy a gyermeknek több mint egy biológiai anyja legyen (a genetikai és a kihordó anya). Emellett a nők kihasználásának megelőzését is szolgálták, mivel nyomás gyakorolható azokra a hátrányos helyzetű nőkre, akik egyébként nem engedhetik meg maguknak a mesterséges megtermékenyítési eljárást, annak érdekében, hogy petesejtet adományozzanak.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban a kérelmezők sérelmezték, hogy az ivarsejt-donáció tilalma a mesterséges megtermékenyítési eljárásokban sértette a családi élethez való jogukat és hátrányosan megkülönböztette őket az olyan párokkal szemben, akiknek nem volt szükségük hasonló donációra.
A döntés.[8] Az EJEB 2010. április 1-jén született kamarai döntésében egyezménysértőnek találta az osztrák szabályozást, mivel az sértette az EJEE 14. cikkét a 8. cikkel összefüggésben. Az osztrák állam ezt követően a Nagykamarához fellebbezett. Az EJEB korábbi gyakorlatával összhangban elfogadta, hogy a mesterséges megtermékenyítési eljárásokban való részvétel esetében is alkalmazható az egyezmény 8. cikke. A párok azon joga, hogy mesterséges úton foganjon gyermekük, egyértelműen a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog védelmét élvezi. Az osztrák jog alapján felmerülhet a kérdés: van-e az államnak pozitív kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy bizonyos mesterséges megtermékenyítési eljárásokat engedélyezzen és támogasson. Ugyanakkor a Nagykamara ésszerűbbnek találta, hogy a kérdést a jogkorlátozási teszt alapján vizsgálja és ezáltal az állam negatív - be nem avatkozási - kötelezettségét vegye górcső alá.
A kérelmezőket a szabályozás elzárt bizonyos eljárásoktól és azt sikertelenül támadták az osztrák fórumok előtt. A felek nem vitatták, hogy a korlátozásnak volt törvényi alapja és legitim célja. A korlátozás szükségessével kapcsolatban azonban a Nagykamara leszögezte: a tagállamok e téren is élveznek bizonyos mértékű mérlegelési szabadságot. E diszkréció terjedelme több tényező függvénye, így vizsgálandó, hogy mennyire fontos az egyén identitása és léte szempontjából a kérdés, illetve hogy van-e európai konszenzus a kérdésben. Az első szűkíti a tagállami mozgásteret, míg a második hiánya igazolhatja az önmegtartóztatóbb strasbourgi felülvizsgálatot. A Nagykamara megállapította, hogy egyértelmű trend figyelhető meg a tagállamok jogalkotásában az ivarsejtek in vitro megtermékenyítés céljára történő donációja terén, amely egy kialakulóban lévő európai konszenzusról tanúskodik. A kialakuló konszenzus azonban a fejlődés egyik állomását jelenti, még nem kristályosodtak ki a nemzeti jogokban azok az alapelvek, amelyek lényegesen korlátoznák az osztrák állam mozgásterét. Az in vitro megtermékenyítés továbbra is morális és etikai viták középpontjában áll, és a gyorsan fejlődő orvostudományt is szem
- 123/124 -
előtt tartva nem állapítható meg egyfajta közös alap a nemzeti jogrendszerek között. Ezért ebben a kérdésben széles a margin of appreciation, ami természetesen nem jelenti, hogy a terület teljesen mentesül a strasbourgi felülvizsgálattól. A Nagykamara itt elválasztotta egymástól a két pár ügyét.
A harmadik (H. E.-G.) és negyedik (a férj) kérelmező esetében a feleség betegsége teszi szükségessé a mesterséges megtermékenyítést, a férj nemzőképes. A petesejt-adományozással teljesülne az a vágyuk, hogy legalább az egyikükhöz biológiailag kötődő gyermekük szülessen. Az osztrák törvény kivételt nem engedve ezt zárja ki. A Nagykamara szerint a morális fenntartásokat és a társadalmi elvárásokat komolyan kell venni egy ilyen szenzitív kérdés megítélésekor. Ugyanakkor azok önmagukban nem igazolhatják a teljes tilalmat, a széles mérlegelési szabadságot szem előtt tartva is úgy kell kialakítani a jogi keretet, hogy az kellőképpen mérlegelje a felek érdekeit. Az orvostudomány gyors fejlődése miatt azonban a testület elfogadta, hogy indokolt lehet e területen különösen elővigyázatosan kialakítani a jogi szabályozást. A Nagykamara ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az osztrák jog nem általában tiltja a mesterséges megtermékenyítést, és elfogadhatónak tartotta az alkotmánybíróság azon érvelését, hogy az eljárásnak a lehető legjobban kell hasonlítania a természetes fogantatáshoz, így a mater semper certa est elvét itt is érvényesíteni kell. A jogalkotó a szabályozással megkísérelte összeegyeztetni a gyermektelen párok érdekeit és a modern orvostudomány e területe által a társadalomban keltett ellenérzéseket. Az osztrák törvény emellett megfelelő garanciális szabályokat is tartalmaz: csak kijelölt orvosok végezhetik az eljárást, és nem lehet fizetni az ivarsejt-donációért. A kormány azon kifogására, hogy a törvény megelőzi a szokatlan családi kapcsolatok kialakulását, a Nagykamara felhívta a figyelmet arra tényre, hogy ezek már nem idegenek a tagállami jogrendszerektől, elég csak az örökbefogadásra gondolni, még ha az nagyban különbözik is a kormány által hivatkozott élethelyzetektől. Kétségtelenül kialkítható olyan jogi keret is, amely lehetővé teszi a donációt, de az EJEB szerint e tekintetben releváns az európai konszenzus hiánya, vagyis nincs, ami a kormány döntését kétségbe vonná, európai szinten sem található egységes szabályozás.
Az első két kérelmező (S. H. és férje) esetében spermaadományozással születhetetne egyikükhöz biológiailag kötődő gyermek. A kamarai döntés különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy az ő esetükben két, külön-külön engedélyezett eljárásról volt szó: az in vitro megtermékenyítésről és a kivételes esetben megengedett spermadonációról. A kamara nem talált a tilalomra vonatkozó meggyőző érvet a kormány beadványában. A Nagykamara is elismerte, hogy a kormány érvei leginkább a nők kihasználására vonatkoztak és a petesejt-adományozás ellen szóltak. Azonban a Nagykamara kiemelte, hogy az osztrák társadalomban általában véve még nem volt konszenzus az ivarsejt-adományozás kérdésében, és figyelemmel kell lenni az érintettek méltóságára, a születendő gyermek érdekeire, a negatív következményekre és a visszaélés lehetőségére. A petesejt-donációval kapcsolatban ezeket az érveket a Nagykamara elfogadta és azok relevánsak a második pár esetében is. A jogalkotó a sperma adományozásának tilalmával is a társadalmi realitást mérlegelte az elvek (tilalom) mentén történő megközelítéssel szemben. Ugyanakkor az osztrák jog nem tiltja, hogy a gyermektelen párok külföldön végeztessék el a szükséges beavatkozásokat és a szülőség kérdését az osztrák polgári törvénykönyv megfelelően rendezi.
Az előzőek alapján a Nagykamara az egyik pár esetében sem találta egyezménysértőnek az osztrák szabályozást. Fontos azonban, hogy a testület hangsúlyozta: úgy tűnik, a jog átmeneti állapotban van e téren, és a gyorsan fejlődő orvostudomány és a változó társadalmi hozzáállás miatt a kérdést felülvizsgálat alatt tartja.
Az ügy körülményei. A kérelmező Sierra Leonéból származik és Londonban él. Bár megérkezése után, 2000-ben sikertelenül folyamodott menekültstátuszért, 2005-ben határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyt kapott az Egyesült Királyságban. Az 1994-ben született fia 2007-ben csatlakozott hozzá. Azzal a feltétellel maradhatott az országban, hogy nem kér közpénzből támogatást az ott-tartózkodásához. Nem sokkal fia érkezése után a kérelmezőt felszólították, hagyja el azt a szobát, amelyet addig bérelt, mivel a főbérlő nem járult hozzá a fiú beköltözéséhez. A panaszos ekkor fordult a helyi önkormányzathoz annak érdekében, hogy a szociális lakások kiutalása során kapjon elsőbbséget. A szociális lakások elosztásánál az önkormányzatok rendszerint előre sorolják azokat, akik önhibájukon kívül váltak hajléktalanná és kiskorú gyermeket nevelnek. Mivel a kérelmező fia csak azzal a feltétellel maradhatott az országban, hogy nem kér a megélhetéséhez
- 124/125 -
állami támogatást, őt a szociális lakhatás megítélése során nem lehetett figyelembe venni. A helyi hatóságok segítettek a panaszosnak lakást találni a körzeten kívül, így nem vált hajléktalanná. Állítása szerint azonban magasabb bérleti díjat kellett fizetnie, mintha szociális lakást kapott volna, és a fiának napi négy órát kellett ingáznia az iskolába. 17 hónappal később a kérelmezőnek felajánlottak egy egyszobás lakást, amelyet elfogadott.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy hátrányosan megkülönböztették a szociális lakások kiutalása során felállított sorrend kialakítása során, és ez sérti az EJEE 14. cikkét a 8. cikkel összefüggésben.
A döntés.[10] Az EJEB először a 14. cikk alkalmazásával kapcsolatos általános alapelveket tekintette át. E szerint a diszkrimináció tilalma más, tartalmi jogokkal összefüggésben alkalmazható, önállóan nem. A különbségtételnek egy azonosítható tulajdonságon vagy státuszon kell alapulnia, és azt csak egy hasonló helyzetben lévő csoporttal szemben lehet vizsgálni. Az eltérő bánásmód csak abban az esetben egyezménysértő, ha az nem szolgál valamiféle legitim célkitűzést és nincs arányban az elérni kívánt céllal. Ennek vizsgálata során az államokat megilleti a mérlegelési szabadság, de a kizárólag állampolgárságon és nemen alapuló különbségtétel nem igazolható az EJEE körében. Ugyanakkor a tagállamok hagyományosan széles körű mérlegelési szabadság illeti meg az általános gazdasági és jóléti döntések meghozatala során.
Az EJEB emlékeztetett arra, hogy az egyezmény 8. cikke alapján senkinek sincs joga a szociális lakhatásra. Ugyanakkor ha az állam úgy dönt, kedvezményes bérleti lehetőséget biztosít a rászorulóknak, annak kiutalása során nem járhat el diszkriminatív módon. Az EJEB annak ellenére vizsgálta a potenciálisan hasonló helyzetben lévők körét, hogy erre vonatkozóan a kérelmező nem nyilatkozott. Egyrészt felmerül annak lehetősége, hogy az összehasonlítható helyzetben lévők a brit állampolgárok, másrészt elképzelhető, hogy azokkal összehasonlítva vizsgálják a kérelmet, akik határozatlan idejű tartózkodási engedéllyel bírtak és akiknek a gyermekei nem estek a kérelmezőével hasonló korlátozás alá. Az EJEB végül nem foglalt állást e kérdésben. A különbségtétel alapját illetően a testület két indokot mérlegelt: egyrészt vizsgálta, hogy a kérelmező fiának bevándorlási státusza vagy - ahogyan a kérelmező állította - az állampolgársága igazolta a döntést. Az EJEB az eltérő bánásmód alapjaként a bevándorlási státuszt jelölte meg. A kérelmező fiát azzal az egyértelmű feltétellel engedték az Egyesült Királyságban maradni, hogy nem fog közpénzt igényelni. Az ő feltételhez kötött bevándorlói státusza, és nem az állampolgársága miatt nem kapott elsőbbséget a panaszos a szociális lakások kiutalása során. A rászorulóknak fenntartott lakások korlátozott száma miatt legitim állami intézkedés, hogy annak igénybevételét feltételekhez kössék. Ez mindaddig egyezménykonform, amíg a feltételek nem önkényesek és nem különböztetnek indokolatlanul az igénylők között. A vonatkozó jogszabály egyértelműen meghatározta, mely csoportok jogosultak szociális lakhatásra, beleértve azokat, akik az elosztás során elsőbbséget élveznek. Azok, akiknek joguk volt az országban tartózkodásra, így a menekültek és a korlátlan idejű tartózkodási engedéllyel rendelkezők is jogosultak voltak lakásra és lakhatási hozzájárulásra. Azoknak, akiknek a tartózkodását feltételhez kötötték a hatóságok, kívül estek ezen a körön.
A kérelmező elsőbbségi státuszának megtagadása nem volt önkényes. Amikor fiát az Egyesült Királyságba utaztatta, tisztában volt tartózkodási feltételeivel, kifejezetten elfogadta azokat és ennek következtében lemondott az állami támogatásokról. Anélkül, hogy az EJEB alábecsülte volna a bizonytalanság és a hajléktalanság lehetősége által okozott kiszolgáltatottságot, a testület megjegyezte: valójában egy percig sem volt hajléktalan. A lakáshoz a helyi hatóságok segítették hozzá, és a listán első helyen szereplők is nagyjából vele egy időben kaptak szociális bérlakást. Az EJEB úgy találta, hogy az angol hatóságok ésszerűen és objektíven jártak el akkor, amikor megtagadták a kérelmezőtől a szociális bérlakást, így nem valósult meg egyezménysértés.
Az ügy körülményei. A kérelmező és fia egy moszkvai lakásban él 2005 szeptembere óta, és a döntés idején kilakoltatással fenyegetik őket. A panaszos a korábban szociális bérlakásként szolgáló ingatlant megvásárolta V.-től, aki egy olyan nőtől vette, aki a privatizáció idején jutott hozzá. A vásárlás tényét és a kérelmező tulajdonosi státuszát elismerte az orosz állam, az ingatlan- és a lakcím-nyilvántartási rendszerek is. 2008-ban a moszkvai lakásügyi részleg eljárást indított a kérelmezővel szemben: mivel az eredeti vásárló csalással jutott a lakás tulajdonjogához, az egész szerzés semmisnek tekintendő. Az első vevő ugyanis házasként szerezte meg a tulajdont, pedig a férje már nem élt, és azt állította, hogy elve-
- 125/126 -
szítette az útlevelét. 2009 júliusában a nemzeti bíróság kimondta, hogy az eladó csalás útján szerezte meg a lakás tulajdonjogát. Elismerték, hogy a kérelmező jóhiszeműen jutott az ingatlanhoz, de a polgári törvénykönyvre hivatkozással úgy találták, hogy Moszkva városa nem kívánta azt eladni. A fellebbezését elutasították.
Időközben az eladóval szembeni büntetőeljárást, amelyben a kérelmező áldozatként vett részt, felfüggesztették. A polgári bíróság ítéletét követően kibocsátott kilakoltatási végzést kétszer elhalasztották, az utolsó halasztás 2011. június 1-jén járt le. A kérelmező elmondása szerint még nem lakoltatták ki, de arra bármelyik nap sor kerülhet.
A kormány úgy érvelt, hogy a kilakoltatás jogszerű és mások jogainak védelmét szolgálja (a szociális lakásra várók érdekeit védi). Ráadásul a panaszos beperelheti az előző eladót kártérítésért, esetleg beköltözhet a szintén Moszkvában élő szüleihez. 2009 decemberében a moszkvai ombudsman is írt a polgármesternek, hogy vegyék figyelembe a kérelmezőt, amikor szociális lakást osztanak, ezt a kérést azonban elutasították.
A döntés.[12] Az EJEB kifogásolta, hogy az orosz hatóságok csak 2008-ban fedezték fel a privatizáció során elkövetett csalást, amikor azt még 2004-2005-ben, az eladás során vizsgálniuk kellett volna. Kézenfekvő lett volna a házassági igazolást kibocsátó hivatalnál ellenőrizni annak valóságtartalmát, illetve az útlevél elvesztésére vonatkozó kifogást is egyszerűen megvizsgálhatták volna. Az állam feladata azon eljárások és feltételek meghatározása, amelyek teljesítése esetén tulajdonátruházás történik, és a feltételek fennállását is az államnak kell vizsgálnia. Nem lehet a kérelmezőre vagy akár a korábbi, jóhiszeműen szerző tulajdonosra hárítani az eljárás során felmerült problémák következményeit. Azokat az államnak kell viselnie és nem lehet jogorvoslatot kérni az érintettek kárára. A kilakoltatás és a tulajdon elvonása aránytalan terhet jelentett a kérelmezőnek, és a kormány nem hozott fel megfelelő érveket a közérdek igazolására sem. Ráadásul nem egyértelmű, hogy a kormány azon javaslata, hogy a panaszos beperelheti a korábbi tulajdonost, aki maga is jóhiszemű szerző volt, javítana a közérdek és az egyéni jogok közötti megbomlott egyensúlyon. A kártérítés iránti per - a büntetőeljárás sikertelenségének fényében - nem nyújtott volna elégtételt, főleg úgy, hogy a csalást elkövető nő időközben elhunyt. Ezért az EJEB megállapította a tulajdonhoz való jog sérelmét.
A kilakoltatási végzést a testület a 8. cikk alatt is vizsgálta. A kilakoltatás minden kétséget kizáróan beavatkozást jelent a lakás tiszteletben tartásához fűződő jogba, függetlenül attól, hogy végrehajtották-e. A korlátozás egyezménykonformitásához szükséges, hogy az alkalmazott intézkedés arányos legyen az elérni kívánt céllal, ebben az esetben azoknak a szociális lakhatásra jogosultak jogaival, akiknek a lakást kiutalnák. Az EJEB megállapította, hogy a szociális lakásokra fenntartott várólistán szereplőket nem lehet oly mértékben egyéniesíteni, hogy azt a kérelmező helyzetével szemben mérlegelni lehessen. A listán szereplők közül senkinek sem fűződött olyan erős érdeke az adott lakáshoz, mint a panaszosnak. Ő maga nem volt jogosult ilyen jellegű lakhatásra, így mindenképpen ki kellett volna költöznie. Az EJEB ezért úgy találta, hogy az orosz hatóságok teljesen mellőzték a kérelmezőnek a lakás tiszteletben tartáshoz fűződő joga mérlegelését, amikor a moszkvai önkormányzat érdekében jártak el, ezért sérült az EJEE 8. cikke is. A testület felhívta Oroszországot, hogy állítsa vissza a kérelmező tulajdonjogát és vonják vissza a kilakoltatási végzést, amelyet vele szemben kiállítottak. ■
JEGYZETEK
[1] 8595/06. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2011. december 6-án kelt ítélete.
[3] 19325/09. számú kérelem.
[4] Az EJEB 2011. december 20-án kelt ítélete.
[5] 26766/05. és 22228/06. számú kérelmek.
[6] Az EJEB 2011. december 15-én kelt ítélete.
[7] 57813/00. számú kérelem. Az eset és a Kamara döntésének összefoglalóját lásd Fundamentum, 2010/2, 68-69.
[8] Az EJEB 2011. november 3-án kelt ítélete.
[9] 56328/07. számú kérelem.
[10] Az EJEB 2011. szeptember 27-én kelt ítélete.
[11] 7097/10. számú kérelem.
[12] Az EJEB 2011. december 6-án kelt ítélete.
Visszaugrás
