Hazánkban a büntetőeljárások túlnyomó többsége számos esetben indokolatlanul elhúzódik. Ez különösen igaz az "egyszerű megítélésű" cselekmények esetében még akkor is, ha egyébként a rendelkezésre álló információknak köszönhetően a gyors, hatékony eljárást biztosító külön eljárás lefolytatását az érintett hatóságok könnyűszerrel kihasználhatnák.[1] Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 2017-ben tartott szakmai konferencián az előadó statisztikai adatokkal is igazolta, hogy az eljárások egyre hosszabb ideig tartanak. Míg például 2005-ben a nyomozások átlagos időtartama 159 nap volt, 2013-ban elérte a 410 napos értéket.[2] Az egyezség előzményének a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: régi Be. vagy rBe.) XXVI. fejezetében szereplő "Lemondás a tárgyalásról" elnevezésű külön eljárás tekinthető, - ezt részletesebben a következő pontban fejtem ki - amely a több alkalommal történt módosítás ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (a régi Be.-t elfogadása óta 89 törvény és 15 alkotmánybírósági határozat érintette, ezek közel 2000 helyen változtatták meg a szöveget, ezáltal a régi Be. koherenciája teljesen megbomlott[3]).
Az alig öt hónapja hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényben (a továbbiakban: Be.) bevezetésre került "Egyezség a bűnösség beismeréséről" című külön eljárás remélhetően kielégíti majd azt az alapvető társadalmi és politikai igényt, mely az eljárás egyszerű, gyors, hatékony és költségkímélő működését kívánja meg, figyelemmel az eljárás kriminalisztikai jelentőségére is, mely a beismerés esetén részleteibe menően feltárt tényállással segíthet esetleg más bűncselekmények felderítésében is.
Stephen Saltzburg szerint "a vádalku során a terhelt beleegyezik abba, hogy bűnösnek vallja magát az ellene felhozott vád tekintetében, abban bízva, hogy mindezért cserében kap valamit az államtól."[4]
A vádalku az angolszász büntetőeljárási jog sajátos intézménye, az Egyesült Államokban pedig az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb tényezője és a jogi gondolkodás érdeklődését fokozatosan felkeltő, sőt egyes országok jogalkalmazására impulzív hatású jogintézmény.[5] A Be. kialakítása során a kodifikátor az amerikai mintát vette alapul, azonban az említett külön eljárás amerikai értelemben véve nem minősíthető vádalkunak, sokkal inkább megegyezési mintának. A legnagyobb különbség, ahogy arra Fantoly Zsanett is rámutatott, hogy a tényállás és a jogi minősítés hazánkban nem lehet a megegyezés tárgya, annak meghatározása - a terhelt akaratától függetlenül - az ügyész joga. Az alku tehát nem a vádról folyik, hanem enyhébb büntetés kiszabását eredményező eljárás megindításáról.
Amint azt Pápai-Tarr Ágnes megfogalmazta: "Az amerikai államalapítást követő mintegy 150 évben a büntetőügyekben az anyagi igazság felkutatásának legmegbízhatóbb módja a bírósági tárgyalás volt. Nem véletlen tehát, hogy a plea bargainingről mind az alkotmány, mind a Bill of Rights hallgat."[6] A vádalkut kezdetben tehát sub rosa, azaz titokban folytatták le, majd az Egyesült Államok elnökének Büntetőjogi Tanácsadó Testülete 1967-ben nyilvánosságra hozott egy jelentést, amelyben bizonyos fenntartásokkal, de elismerte a plea bargainingot.[7] 1968-ban az Amerikai Ügyvédi Testület hozott a vádalkura vonatkozó irányelveket, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága pedig 1971-ben a Santobello-ügy kapcsán a plea bargainingot jogszerűnek ismerte el.[8]
Jelen tanulmányomban elegendőnek tartom rövideb-
- 690/691 -
ben ismertetni az amerikai vádalku eljárás menetét Herke Csongor tanulmányára alapítottan.[9]
A vádalku eljárás azzal kezdődik, hogy vagy a terhelt az ügyész előtt tett nyilatkozatában beismeri a bűnösséget, és kifejezi együttműködési szándékát; vagy úgy, hogy az ügyész - lehetőleg a védő útján - egyezséget ajánl kifejtve azt is, hogy milyen tartalmú, milyen adatokkal szolgáló beismerést vár el. Az ügyészi felhívásnak tartalmaznia kell a figyelmeztetést arra vonatkozóan, hogy a terhelt beismerésével lemond az alapvető alkotmányos jogairól, - azaz bűnösként kezelik, akár elkövette a vád tárgyát képező cselekményt, akár nem - illetve közölni kell vele, hogy milyen büntetésre számíthat. Hozzá kell tenni azt is, hogy a bíróságot nem köti a megállapodás.
Ezt követően a terhelt nyilatkozik az ügyészi felhívásról, melynek elfogadását követően az ügyész dönt, hogy milyen engedményeket tesz. Megegyezés esetén a bíróság nyilvános ülésén benyújtják az iratokat, majd a bíróság mindezek alapján dönt arról, hogy elfogadja vagy elutasítja a vádalkut.
A bíróságnak vizsgálnia kell a beismerés ténybeli alapjait, a beismerés önkéntes voltát, valamint a beismerés következményeinek a tudatát, továbbá azt is, hogy a védő megfelelően kioktatta-e a terheltet a jogi következményekről, a várható büntetésről és arról a tényről, hogy a vádalku nem kötelezi a bíróságot. A bíróságnak azt a szempontot is figyelembe kell vennie, hogy a vádalku elfogadása kellőképpen szolgálja-e a társadalom nyugalmát és a jogbiztonságot.
A magam részéről azonban Weigend állításával értek egyet, mely szerint: "úgy tűnik, tudomásul kell venni, hogy ez az intézmény az igazságszolgáltatás saját hatékonyságát és nem a társadalomnak az igazságos büntetéshez fűződő érdekét szolgálja."[10]
Az ezredfordulóig Angliában is általánosan elfogadottá vált, hogy a vád és a védelem megegyezik egymással a büntetőeljárás során. A megállapodás keretében a vád vagy elfogadja, hogy a vádlott enyhébb bűncselekmény elkövetését ismeri el, és ezt teszi a vád tárgyává, vagy a vádlott által elkövetett több bűncselekmény közül csupán a beismert bűncselekmények vonatkozásában képviseli a vádat, és a többi tekintetében nem mutat fel bizonyítékot. Angliában a vádhatóságnak sem a büntetés nemére, sem annak mértékére nincs befolyása, ezekre nem tehet indítványt. A vádirat felolvasása után a vádlott nyilatkozik: elismeri-e a bűnösségét vagy sem. Beismerés esetén a bizonyítási eljárás lényegesen lerövidül, az gyakorlatilag kimerül a bizonyítékok felsorolásában. Az ügyész korlátozott jogköre miatt a vádalku kisebb jelentőséggel bír Angliában, mint az Egyesült Államokban, a büntetőügyeknek azonban itt is alig 2-4 százalékát tárgyalja esküdtszék.[11] A bíróságok a bűnösség beismerése esetén a kiszabott büntetést jelentős mértékben - a büntetés negyedével, harmadával - alacsonyabban állapítják meg.[12] A vádalku eredményeként létrejövő beismerési eljárások arányát a szakirodalom, mintegy 30%-ra becsüli.[13]
A kontinentális jogi gondolkodás az angolszász jogi megoldásoktól meglehetősen idegenkedett, a szakemberek jelentős része - Erdei Árpádot idézve - egyenesen "kufárszellemű"-nek minősítette a vádalku jogintézményét.[14] Az 1970-es, 1980-as évektől kezdődően azonban már érdeklődés tárgyát képezte a szóban forgó jogintézmény, és ha nem is vezettek be vádalkut néhány országban, de ahhoz hasonlatos jogi megoldásokat dolgoztak ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
