Munkabaleset, biztosítás, kártérítés, említi a mai rendezvényünk meghívója. Három eltérő tartalmú jogintézményről esik tehát a következőkben szó, amelyek ugyanakkor egymáshoz is kapcsolódnak, illetve kapcsolódhatnak. A két fő eladónk közül dr. Sipka Péter a munkabaleset és a kártérítés, pontosabban a munkáltató kártérítési felelőssége, míg dr. Rakiczki Renáta a munkabaleset és a biztosítás kapcsolatáról beszél majd. Engem arra kértek a szervezők, hogy egy rövid bevezető előadással nyissam meg a rendezvényt, aminek témáját magam választhatom meg. Végül úgy döntöttem, hogy ezt az alkalmat a tárgyalandó jogintézmények közötti meglévő, illetve lehetséges összefüggések rövid bemutatására szánom.
Ami a jelenlegi helyzetet illeti, a munkabaleset közismerten társadalombiztosítási jogkövetkezményekkel járhat, amennyiben meghatározott, a munkaviszonnyal kapcsolatban keletkezett egészségkárosodások után járó társadalombiztosítási juttatás az általánostól eltérő tényálláson alapul. Csak néhányat említve, ilyen a baleseti táppénz, baleseti járadék, stb. Itt tehát sajátos, közjogi és "no fault" jellegű biztosításról van szó. Általános felfogás szerint a jelenlegi hazai megoldás elavult, amely a legkevésbé alkalmas a károsult (tehát a munkavállaló) reparációjára, azaz a biztosítás leglényegesebb funkciójának a betöltésére. Nem véletlen ezért, hogy az elmúlt évtizedekben számos ötlet, javaslat merült fel e körben, amelyek elsősorban egy önálló balesetbiztosítási ágazat létrehozását szorgalmazzák. Olyannyira, hogy e törekvések konkrét jogalkotási célként is megfogalmazódtak. A 60/1991., majd 20/2001. számú országgyűlési határozatok (az előbbi a társadalombiztosítás, az utóbbi a munkavédelem reformja keretében) egy önálló balesetbiztosítási ágazat kialakítását írja elő. 2009-ben a Kormány is tárgyalt ilyen tartalmú előterjesztést, amit az akkori gazdasági és költségvetési helyzetre figyelemmel nem fogadott el. Az előterjesztés egy korszerű, kockázatelemzésen alapuló, differenciált járulékrendszer bevezetését, a bonus-malus szisztéma alkalmazását javasolta, továbbá egy olyan, a társadalombiztosítás szervezetétől bizonyos értelemben elkülönülő intézmény kialakítását, amely (mások mellett) a munkavédelmi ellenőrzés feladatát is ellátta volna. Nem gondolom, hogy belátható időn belül megteremtődnek azok a feltételek, amelyek kellő eltökéltség esetén reálisan megalapoznák a fentiekben vázolt, financiális és intézményi önállósággal rendelkező, a társadalombiztosítás keretében működő balesetbiztosítás bevezetését. Ezért a piaci alapú és kötelező jellegű biztosítás alkalmazása lehet a realitás. (Akit bővebben érdekelnek a társadalombiztosítás körében kialakítandó balesetbiztosítás elvi és gyakorlati kérdései, érdemes elolvasni Kun Attila e tárgyban írt cikkét az e-munkajog 2014/1. számában.)
Természetesen a magánjogi (kötelező) biztosítás bevezetése is politikai elhatározást igényel. Ami annak jogi hátterét illeti, általánosságban elmondható, hogy azok adottak. Novotny Zoltán a kötelező felelősségbiztosítás alkalmazásának három feltételét emeli ki. Egyfelől a káresemények gyakori, tömeges volta, másodszor a káresemények anyagi következményeinek esetlegessége, kalkulálhatatlansága, végül harmadszor: a káresemény megítélésére létezzen felelősségi szabály. Az első két feltétel a munkabalesetek tekintetében (sajnálatosan) adott, a kérdés valójában az, hogy milyen felelősségi alakzat alapján álljon helyt a biztosító a munkáltató helyett. Kézenfekvőnek látszik, hogy e körben a Munka Törvénykönyve jelenleg hatályos szabályai, nevezetesen a munkáltató kárfelelősségét megszabó rendelkezések szolgáljanak a felelősségbiztosítás alapjául. Két ok miatt azonban felvethető, hogy ezek a szabályok változzanak, mégpedig akként, hogy a munkáltató kimentését eredményező indokok közül csak a károsult kizárólagos és elháríthatatlan magatartása maradjon.
Az első ok a bírói gyakorlat "jogalakító" hatásán alapul, aminek bemutatásához röviden vissza kell tekintenünk a munkáltató kárfelelősség korábbi szabályozására. Már az 1967. évi Munka Törvénykönyve a munkáltató felelősségének egyik kimentési tényállásaként határozta meg azt, ha a káresemény a munkáltató "működési körén kívül eső, elháríthatatlan" okra vezethető vissza. A bírói gyakorlat a "működési kör" fogalmát egyre tágabban értelmezte, s már az 1980-as évekre eljutott oda, hogy a "működési kör" voltaképpen valamennyi, a munkaviszony keretében elszenvedett káreseményre kiterjed, ide értve az úgynevezett úti baleseteket is. Lényegét tekintve a tárgyalt kimentési ok kiüresedett, alkalmazhatatlanná vált. (Azaz lényegét tekintve már nem felelősségi, hanem helytállási szabállyá alakult.) Ezt érzékelve a jogalkotó a jelenleg hatályos Munka Törvénykönyvében a "működési kör" helyett az "ellenőrzési kör" fogalmát vezette be, azzal a kifejezetten hangsúlyozott céllal, hogy valamifajta felelősségi ideát alkalmazzon, tehát a valóban a neki felróható káreseményért feleljen a munkáltató. (Itt természetesen a "felróhatóság" kifejezés nem azonosítható a vétkességgel.) Az elmúlt 10 év tapasztalata azt mutatja, hogy a bírói gyakorlatot alapjaiban nem változtatta meg a fentebb vázolt jogszabályi változás, azaz az "ellenőrzési kör" fogalmához a bíró továbbra is a korábbi, rendkívül kitágított "működési kör" tartalmat párosítja. Két példa erre. Az értelemszerűen a munkáltató telephelyén kívül munkát végző kéményseprő egy magánlakásban (a háziaktól kapott) létráról leesett és súlyos sérülést szenvedett. A jogerős ítélet szerint ez a munkáltató ellenőrzési körébe tartozott. A másik ügyben egy gépjárművezető a károsult, aki Üzbegisztánba szállított árut. Miután ezt kipakolták, a helyiek vacsorára hívták a gépjárművezetőt, aki ezt követően rosszul lett, az orvosi vizsgálat súlyos fertőzést állapított meg nála, aminek következtében munkaképességének csaknem a felét elveszítette. A Kúria ezt a tényállást is úgy minősítette, hogy a káresemény a munkáltató ellenőrzési körében történt. Jól látható, hogy a tárgyalt kimentési ok a gyakorlatban (változatlanul) csak kivételesen érvényesül, legfeljebb azzal jár, hogy részletes bizonyítást kell e körben lefolytatni, ami az eljárást adott esetben igen jelentős mértékben elhúzza.
A másik ok, ami miatt (legalábbis bennem) felmerül a kimentési okok szűkítése (következésképpen a kártérítési felelősség bővítése), első hallásra igen távlatosnak, még messze lévőnek tűnik, ugyanis meggyőződésem szerint a mesterséges intelligencia terjedése alapjaiban érinti a felelősségi szabályokat. Életünket egyre több területen érinti az ebből eredő digitalizáció, ami ma már messze nemcsak a kommunikáció hihetetlen terjedésében érzékelhető, hanem olyan területeken is, mint az automatizált árukezelés, de az ápolás és az orvoslás, és a sor tovább folytatható. A digitalizált környezetben pedig aligha lehet ítéleti bizonyossággal megállapítani a (remélhetőleg jelentősen csökkenő) káreseményekhez vezető okozati láncolatot, vagy ha ez sikerül is, aligha lehet ebből az emberi magatartás értékelésén alapuló felelősségi jogkövetkezményeket levonni. Egyszerűbben: a robot által okozott kár megítélése szempontjából a "vétkesség", a "felróhatóság", az "ellenőrzési kör", de akár az "előreláthatóság" kifejezések nagyjából értelmezhetetlenek lesznek. Természetesen ez utóbbi körülmény nemcsak a munkáltatói kárfelelősséget, hanem valamennyi magánjogi felelősségi formulát érint, aminek tárgyalása már messze meghaladja e rendezvény kereteit.
Köszönöm a figyelmüket! ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, a Magyar Munkajogi Társaság elnöke.
Visszaugrás
