A logikának a jog jelenségvilágára történő alkalmazása, egyfajta sajátosan jogi logika kidolgozása, egy súlyos dilemma elé állítja az e területtel foglalkozó kutatót. A problémát először explicit módon megfogalmazó Joergen Joergensen nevét viselő dilemma értelmezésem szerint a következő négy, a józan ész számára egyaránt igaznak tűnő állítás konfliktusából származik.
1. A jog különböző területein - például a jogalkalmazás vagy a jogalkotás során - fontos szerepet játszik a logikai következtetés.[1]
2. A logikai következtetés csak igaz vagy hamis kijelentések között értelmezhető viszony.
3. A jog normákból épül föl, így a jog különböző területein megjelenő logikai következtetések normákat (is) tartalmaznak.
4. A normák nem igaz vagy hamis kijelentések.
Nyilvánvaló, hogy e négy állítás együtt nem tartható. Valamelyiket el kell vetnünk ahhoz, hogy ne keveredjünk önellentmondásba. Ennek megfelelően:
a) Ha az 1) állítást vetjük el, akkor a logikának a jog jelenségvilágára való alkalmazhatóságát vonjuk kétségbe. Ha ezt az utat választjuk, akkor föladjuk bármiféle jogi logika lehetőségét.
b) Ha a 2) állítást vetjük el, akkor szembemegyünk a modern logika egyik legalapvetőbb elképzelésével, mely szerint a logika tudományának feladata "az igazság törvényeinek megismerése",[2] vagyis annak szabatos elemzése, hogy mely következtetési formák garantálják az igazság átöröklődését a premisszákról a konklúzióra, tehát azt, hogy igaz kijelentésekből ne juthassunk hamis kijelentésre. Ha ezt a megoldást választjuk, akkor a logika hatókörét tágabban húzzuk meg, mint az igazságét.
- 143/144 -
c) Ha a 3) állítást vetjük el, akkor határozottan szembemegyünk a jogról alkotott elterjedt elképzeléssel, amely szerint a jogszabályok a normák paradigmatikus példái. Ha erre a javaslatra voksolunk, akkor a jogszabályokat nem a parancsokhoz vagy az előírásokhoz hasonlónak tekintjük, hanem sokkal inkább a tényállításokhoz.
d) Ha a 4) állítást vetjük el, akkor azzal a széles körben elterjedt nézettel szállunk szembe, amely szerint a normák nem igaz vagy hamis állítások, sokkal inkább a parancsokhoz hasonlítanak. Ha ezt az utat választjuk, akkor általában is megkérdőjelezzük a normák, illetve a tényállítások közti különbséget.
A modern deontikus logika annak megalapítója, Georg Henrik von Wright nyomán mármost abból a megközelítésből indult ki - és később azt dolgozta ki részletesen -, hogy a normákat valamiképp át lehet alakítani igaz-hamis tényállításokká.[3] Ez azt jelenti, hogy a deontikus logika a fenti c) vagy d) megoldások valamelyikén alapul. Ezt már csak azért is érdemes hangsúlyozni, mivel a téma hazai szakirodalmában előfordulnak olyan megnyilatkozások, amelyek, úgy tűnik, e lehetőségeket eleve reménytelennek ítélik, annak ellenére, hogy a deontikus logika immáron több mint fél évszázada virágzik ezen meggyőződések talaján. Az alábbi szöveg például a probléma erős leegyszerűsítésének tűnik:
"A jogi gondolkodásban (de a logikaiban is) közhely, hogy a normák, mint tételezett előírások, nem láthatók el igazságértékkel, hanem ehelyett a normák érvényességéről és érvénytelenségéről beszélhetünk. Az érvényesség ugyanolyan alapfogalom a deontikus logikában, mint az igaz-hamis az alethikus logikában. Egy normatív ítélet nem lehet igaz vagy hamis, csupán érvényes vagy érvénytelen, azaz vagy előír jogként vagy kötelességként bizonyos cselekvést valaki számára, vagy nem."[4]
Meglepő, és a szakirodalomban szokatlan továbbá, hogy a szerző a klasszikus logika keretei közé nem illeszthető ún. deviáns logikának minősíti a deontikus (és a cselekvés-) logikát azon az alapon, hogy az nem alethikus, vagyis nem igaz-hamis állításokkal dolgozik.[5] Meglepő ez az eljárás, hiszen a deontikus logika történetileg a klasszikus, azon belül is az ún. intenzionális logikai rendszerek egyikeként jött létre (ld. alább), és az azóta kidolgozott deontikus rendszerek is ilyenként szerepelnek a kurrens sztenderd kézikönyvekben.[6]
A fentieket előrebocsátván tanulmányomban tehát azokat a különböző lehetőségeket szeretném megvizsgálni, amelyek az előíró jellegű jogi és nem jogi normák leíró jellegűvé alakítása, egyfajta deskriptivizálása előtt nyitva állnak. Ha ugyanis e lehetőségek valamelyike reálisnak bizonyul, akkor valójában semmi akadálya a normák közti logikai viszonyok klasszikus, alethikus logikán belüli kezelésének. Vizsgálódásaim során elsőként bemutatom a normatív rendszereknek a normaérvényesség fogalmára épülő deskriptivizálási kísérletét, amely a fenti c)
- 144/145 -
lehetőségnek felel meg; majd magának a norma fogalmának és nyelvi megjelenési formáinak rövid elemzésére térek rá, ami a d) megoldást támaszthatja alá. Végül ez utóbbi elemzést alapul véve a szakirodalomban leginkább bevett elképzelést veszem szemügyre, amely szerint a normák logikája egyfajta modális logika. Összességében tanulmányom célja annak kimutatása, hogy bár mindegyik megoldás jónéhány kisebb-nagyobb teoretikus akadállyal találja szembe magát, mindazonáltal a normák közti logikai viszonyok klasszikus, alethikus logikán belüli kezelésének kérdése korántsem olyan könnyen elintézhető kérdés, mint azt az e lehetőséget eleve elutasító leegyszerűsítő vélemények sugallják.
A normák logikájának szánt deontikus logika alapötlete azon a megfigyelésen nyugodott, hogy normatív nyelvi megnyilatkozásaink sokszor két olvasattal rendelkeznek. Ezek von Wright nyomán: a) a normatív aktus és b) a normatív állítás.[7] Vegyük pl. azt a mondatot, hogy "A házam előtt parkolhatsz." Intuitíve világos, hogy e mondat kimondása egyrészt lehet megengedő normatív aktus a beszélő részéről, aki így engedélyt ad a címzettnek a parkolásra, másrészt lehet egy fennálló megengedő normáról tájékoztató normatív állítás, amely igaz vagy hamis, attól függően, hogy ténylegesen mi a helyzet az adott normával kapcsolatban. Hasonló példa lehetséges a kötelezések köréből is, pl. ha emlékeztetőleg azt mondom "Le kell menned tejért!", ennek szintén meglehet a két fenti olvasata. Sőt, akár egyszerre mindkét olvasat közlése is állhat a megnyilatkozó szándékában.
A Joergensen-dilemma feloldása e stratégia alapján mármost úgy nézne ki, hogy a feltételezetten preskriptív normatív aktust megfogalmazó mondatokat mindig deskriptív normatív állításoknak olvassuk. Így e deskriptív megnyilatkozás tartalmaként egy olyan propozíciót kapunk eredményül, amely szerint létezik egy bizonyos norma. Egy normatív állítás kifejez egy normapropozíciót - egy norma létezésére vagy nemlétezésére irányuló propozíciót, ami viszont nyilvánvalóan igaz vagy hamis. Pl. a "Tilos uzsorakamatot kikötni a kölcsönszerződésben." mondat egy tényállítást fejez ki, amely szerint a hivatkozott releváns jogi kódex tartalmaz egy ugyanilyen tartalmú normát. Ily módon a preskriptív normatív aktusokat deskriptív normatív állításokra redukáljuk szemantikailag, hasonlóan ahhoz, ahogy pl. a modális állításokat a lehetséges világokról szóló egyszerű, nem modális állításokká "fordítjuk le".
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
