Nem véletlen, hogy az Európai Bíróság elé kerülő előzetes döntéshozatali kérelmek tárgyukat tekintve szinte minden évben a legmagasabb arányban az adózás területére esnek.1 A tagállami bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérelmek ugyan az uniós jog - és nem a nemzeti jog - értelmezésére irányulnak, az Európai Bíróság értelmező ítéletei nyomán egyértelműen megítélhető, hogy a vonatkozó nemzeti jogi rendelkezés uniós jogba ütköző-e. Amennyiben pedig ilyen esetben adó, vám, illeték vagy egyéb fizetési kötelezettséget előíró jogszabályról van szó, az Európai Bíróság joggyakorlata egyértelmű a tekintetben, hogy az állam által beszedett, uniós jogba ütköző adót vagy egyéb fizetési kötelezettséget az arra jogosultak számára vissza kell fizetni, a visszafizetés feltételeit és módját pedig - egységes uniós szabályozás hiányában - a tagállamok eljárási és anyagi jogszabályai állapítják meg.2 Az évek során az Európai Bíróság joggyakorlatában azt is lefektette, hogy az ilyen visszafizetésnek két alapelven kell nyugodnia, az egyenértékűség, illetve a hatékonyság elvén. Az egyenértékűség elve azt jelenti, hogy az uniós jogba ütköző fizetési kötelezettség visszatérítésére vonatkozó feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló, belső jellegű jogorvoslatokra vonatkozóak, a hatékonyság elve pedig azt követeli meg, hogy ezek a feltételek nem lehetnek olyanok, hogy azok gyakorlatilag lehetetlenné tegyék a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását.3 Az Európai Bíróság joggyakorlata értelmében az uniós joggal összefér a jogellenesen beszedett összeg visszatérítése esetén a visszatérítési igények érvényesítése tekintetében egy hosszabb vagy rövidebb, ésszerű, jogvesztő jellegű határidő meghatározása, azzal a feltétellel, hogy az nem teszi lehetetlenné, illetve nem nehezíti meg rendkívüli módon a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását.4 A Bíróság azt is megállapította, hogy nem kell visszatéríteni az uniós jogba ütköző adó vagy fizetési kötelezettség azt a részét, melyet a jogosult harmadik személyre hárított át, így a visszatérítéssel bizonyítottan jogalap nélkül gazdagodna.5 Az áthárítás megtörténtének bizonyítása azonban a hatóságot terheli, és egyúttal nem állíthatók fel jogszabályi vélelmek arra nézve, hogy bizonyos esetekben megtörtént az adó áthárítása.6
Adójogszabályainak az Európai Bíróság előtti megmérettetésével Magyarországnak is szembe kellett néznie. A 25 magyar előzetes döntéshozatali kérelemből7 9 érintette az uniós adójogszabályok (általában a hatodik HÉA irányelv) vagy a Szerződés megkülönböztető adók tilalmára vonatkozó korábbi 90. cikkének értelmezését és közvetetten a vonatkozó magyar jogszabályok uniós joggal való összeegyeztethetőségét.8
Ezek közül az ügyek közül az Európai Bíróság első ízben a C-291/05. sz. Nádasdi és C-333/05. sz. Németh ügyekben hozott ítéletet. Az ügy alapját a magyar regisztrációs adónak a 2004. május 1. és 2005. december 31. között hatályban lévő változata képezte. A regisztrációs adó az ekkor hatályos állapotában úgy került meghatározásra, hogy az teljesen figyelmen kívül hagyta a gépkocsi értékét, és a fizetendő adó összegét kizárólag a gépjármű műszaki tulajdonságai (motor típusa, lökettérfogata), valamint környezetvédelmi osztályba sorolása alapján határozta meg, az adó mértéke pedig egyáltalán nem tükrözte a használt személygépkocsik értékének csökkenését, és az teljesen független volt a személygépkocsi forgalomban elöltött idejétől.9 Az adó megítélésénél a Bíróság utalt korábbi joggyakorlatára, melyben kimondta, hogy az EK-Szerződésnek a megkülönböztető adók kivetését tiltó 90. cikke10 célja, hogy biztosítsa a belső adók teljes semlegességét a már a belföldi piacon található és a behozott termékek közötti verseny területén.11 Ennek céljából a Bíróság a más tagállamból újabban behozott használt személygépkocsikat terhelő regisztrációs adó hatását vizsgálta a Magyarországon már nyilvántartásba vett, és ennek folytán már adózott, hasonló használt személygépkocsikat terhelő regisztrációsadó‑maradvány hatásával összehasonlítva. Az összehasonlítás során megállapította, hogy az az új személygépkocsi, amely után Magyarországon megfizették a regisztrációs adót, idővel veszít piaci értékéből. Ezen értékvesztéssel arányosan szintén csökken a személygépkocsi megmaradó értékében foglalt regisztrációs adó összege. A jármű eredeti értékének csak tört részéért értékesíthető használt személygépkocsiként, amely rész magában foglalja a regisztrációsadó‑maradványt. A valamely másik tagállamban vásárolt, Magyarországon nyilvántartásba vett ugyanilyen típusú, korú, valamint a futott kilométert és egyéb jellemzőit tekintve is azonos személygépkocsit ugyanakkor e kategóriában 100%‑os regisztrációs adó terhelte. Következésképpen magasabb adó terhelte a behozott használt személygépkocsikat, mint a Magyarországon már nyilvántartásba vett és megadóztatott hasonló használt személygépkocsikat.12 Az ítélet alapján tehát egyértelmű volt, hogy nem önmagában a regisztrációs adó ütközött az EK-Szerződés 90. cikkébe, hanem annak az a része, ami a használt gépjármű időközbeni avulásának felelt meg. Mindebből következően a magyar államot is ez a rész - és nem a teljes adó összege - terhelte a visszatérítés tekintetében.
A regisztrációs adó közösségi jogba ütköző részének visszatérítését a magyar jogban jogalkotás útján kellett megoldani. Ennek oka az volt, hogy az ítélet meghozatalakor hatályos magyar jognak nem volt olyan rendelkezése, amely alapján analógia útján alkalmazni lehetett volna az egyenértékűség elvét, vagyis, hogy ugyanolyan szabályok érvényesüljenek, mint az olyan alkotmánybírósági határozatok következtében szükségessé váló adó-visszatérítés esetén, amikor az Alkotmánybíróság egy adó alkotmányellenességét ex tunc állapítja meg. Ennek fő oka, hogy az Alkotmánybíróság határozatai főszabály szerint ex nunc és csak kivételesen ex tunc hatályúak.13 Ezért új, kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában a jogosultak csak kárigényként tudták volna érvényesíteni az uniós jogon alapuló igényeiket. A jogalkotó azonban 2006-ban úgy döntött, hogy nem általános jellegű visszatérítési szabályokat fektet le a magyar jogban az uniós jogba ütköző adók visszatérítése tekintetében, hanem a regisztrációs adó vonatkozásában külön törvényt alkot a visszatérítés szabályairól. Ennek alapján fogadta el az Országgyűlés a regisztrációs adó részleges visszatérítéséről szóló 2006. évi CXXX. törvényt. A törvény alapján a visszatérítés kérelemre történt annál az adóhatóságnál, amely korábban az adót kivetette. A kérelem benyújtására 180 napos határidő állt rendelkezésre. A visszatérítés szempontjából fontos volt annak rögzítése, hogy az Európai Bíróság ítélete a 2004. május 1. és 2005. december 31. között hatályos regisztrációs adóra vonatkozó szabályozást érintette, ezért a visszatérítendő adó is erre az időszakra vonatkozhatott. Ennek oka, hogy 2006. január 1-jétől már új, úgynevezett avultatási skála alapján csökkentett adó mértéket kellett figyelembe venni a használt gépjárművek tekintetében, így megszűnt az uniós jogba ütköző tényező a regisztrációs adó rendszerében. A törvény 2. §-ának 4. pontja határozta meg a visszatérítésre jogosultak körét, méghozzá a regisztrációs adó sajátosságait is figyelembe véve. Ennek fényében egyértelmű volt, hogy jogosultak mindazok, akik a regisztrációs adót maguk fizették meg a vámhatóság részére. A törvény viszont jogosulttá tette azokat is, akik ugyan nem álltak adófizetőként közvetlen kapcsolatban az adóhatósággal, de az adóteher tényleges viselői voltak. Ez a törvény értelmében az a jogosulti kör, amelyre az adót vagy annak egy részét az adót megfizető személy (az előbbi jogosulti körbe tartozó személy) regisztrációs adóként áthárította.14 A gyakorlatban ilyenek voltak azok, akik használt gépjárművüket kereskedőtől vásárolták és a részükre kiállított számlán vagy a gépjármű eladási szerződésében egyértelműen kimutatható volt a regisztrációs adó összege. A törvény az Európai Bíróság joggyakorlatának azt az elemét is figyelembe kívánta venni, hogy az adónak azt részét, melyet a jogosult harmadik személyre áthárított, nem kell visszatéríteni, a bizonyítási teher azonban e tekintetben nem terhelheti a jogosultat. Ezért a törvény rendelkezései értelmében a visszatérítés iránti kérelemben a jogosultnak magának kellett nyilatkoznia arról, hogy az adót más személyre nem vagy csak részlegesen hárította át. A legnagyobb kihívást azonban a visszatérítendő adó mértékének meghatározása jelentette. Ezt a törvény úgy oldotta meg, hogy a 2003. évi CX. törvény 2006. január 1-jétől hatályos változatának II. mellékletében található táblázatban elhelyezett "avultatási táblázat" segítségével kellett csökkenteni a korábban megfizetett adó összegét (számított adó). A visszatérítés mértéke a ténylegesen megfizetett adó és a számított adó különbözete lett. A törvény alapján a visszatérítendő adó után minden naptári nap után a jegybanki alapkamat 365-öd részének megfelelő kamat járt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
