Gál Gyula[1]: Flachbarth Ernő, a tudós és professzor (JURA, 2000/1-2., 84-90. o.)

Flachbarth Ernő, a tudós és professzor életművét méltatni az egykori tanítvány számára megtisztelő feladat. Flachbarth Ernő olyan jogterület kiváló magyar tudósa volt, amelyről évtizedekig beszélni sem volt kívánatos. A nemzetközi kisebbségi jog a második világháború utáni rendezésben úgy tűnt, felesleges az általános emberi jogokat biztosítani kívánó bátortalan szerződésekkel és egyetemes nyilatkozatokkal szemben.

Ma, világszerte ható keserű tapasztalatok nyomán, a kisebbségi jog mint a nemzetközi jog de lege lata és de lege ferenda kérdése reneszánszát éli. Mi indokolná hát a magyar kisebbségjogi irodalomban tapasztalható hallgatást Flachbarth Ernő munkásságáról, ami ót hovatovább elfeledett tudóssá teszi? Ha életművét ma felidézzük, talán segítünk változtatni ezen a jelenségen.

I.

Flachbarth Ernő felvidéki volt. 1896. március 3-án Gölnicbányán született. Szülővárosa a felsőmagyarországi Szepes vármegyében Iglóval együtt az úgynevezett grundner-településekhez tartozott. Ősei, a szepesi szászok, zipserek évszázadokon át éltek a magyar királytól (V. István) kapott privilégium élvezetében a Sachsenspiegelból eredő joguk (Zipser Willkühr) szerint. Különállásuk a magukkal hozott erényeket őrizte meg a Regnum javára, amely az Intelmek szerint "gyenge és törékeny, ha egynyelvű és egyerkölcsű". A magyarországi németség e leghűségesebb törzsét, amelyből a magyar tudomány és kultúra számos jeles képviselője származott, az újkori nacionalizmus sem állította szembe hazájával. A Magyarország nemzetiségeinek történetéről írt könyvében Flachbarth Ernő elégtétellel állapítja meg, hogy a magyarországi németek többsége a vesztett háború utáni kataklizmában is lojális maradt a magyar államhoz. "1918. november 4-én Késmárkon tartott gyűlésükön - írja - a szepességi németek kinyilvánították, hogy hűek maradnak Magyarországhoz, és továbbra is hozzá kívánnak tartozni. A késmárki határozat szerint a Szepesség német lakosai mindig magyaroknak érezték magukat, és soha nem tapasztaltak mellőzést, hátrányt vagy megalázást német származásuk miatt," míg az erdélyi szászok az 1919. január 8-i medgyesi határozatukban a Romániával való egyesülésre szavaztak. [1]

Flachbarth Ernő, a fiatal jogász, bár szülőföldjét elszakították, ebben a szellemben maradt hű hazájához. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán, ahol a Bethlen Gábor Kör és a Széchenyi Szövetség alelnöke volt, ekkor fejezte be. 1922-ben a felvidéki magyar pártok prágai titkára lett, egyben a Prágai Magyar Hírlap első felelős szerkesztője. A csehszlovákiai nemzetiségek helyzetével és külpolitikai kérdésekkel foglalkozó elemzései a felvidéki magyarok körében ismertté és elismertté tették. 1925 és 1929 között a felvidéki magyar pártok központi irodájának igazgatója. 1922-től a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga ügyvezető alelnöke. Ebben a minőségében Szüllő Gézával együtt a népszövetségi ligák kongresszusain és a genfi kisebbségi kongresszusokon képviselte a felvidéki magyarságot. Mindezért a csehszlovák hatóságok részéről állandó zaklatást kellett elszenvednie, végül is a Tuka-per idején kénytelen volt Magyarországra menekülni. [2]

Az egyik életrajzi lexikon 1936-ban publicistának nevezi. Valóban az volt, a szó legnemesebb értelmében. Irodalmi tevékenysége továbbra is a magyar kisebbségek ügyét és a kisebbségi jog tudományos művelését szolgálta. A Danubian Review (Dunaukurier, Nouvelles Danubiennes) felelős szerkesztője, 1933-tól a Felvidéki Tudományos Társaság Budapesten főtitkára volt. Előadásokat tartott itthon és külföldön, így a heidelbergi egyetemen 1934-ben "Magyarország és a Dunavölgy problémái" címmel.[3]

Rendkívüli akarata és munkabírása tette lehetővé, hogy mindezen tevékenysége mellett megírja főművét a nemzetközi kisebbségi jogok rendszeréről.[4] Ez a nemzetközi irodalomban is egyedülálló szintézis lett habilitációs munkája. A magántanári címet 1939-ben nyerte el, és ugyanebben az évben nevezték ki egyetemi tanárrá a Tisza István Tudományegyetem Teghze Gyula halálával megürült Jogbölcseleti és Nemzetközi Jogi Tanszékére. Itt tíz éven át működött, átélve a háborús évek, majd az azt követő viharos évek

- 84/85 -

megpróbáltatásait.

A tudományegyetem 75 éves történetének krónikása az 1949. évre azt jegyzi fel, hogy május 8-án létrejött a természettudományi kar, miután a jogi kar átmenetileg megszüntette tevékenységét.[5] E mellékmondat olyan önkényes intézkedést kódolt, amely itt a jogi oktatást évtizedekre megszüntette, egyaránt szegényebbé téve az egyetemet és a város szellemi életét. Ezzel Flachbarth Ernő életének új, sajnos rövid utolsó szakasza kezdődött. 1949. június 16-ával a Pécsi Egyetem Nemzetközi Jogi Tanszékére nevezték ki, amelyet 59 éves korában, 1955. december 12-én bekövetkezett haláláig vezetett.

II.

1. Flachbarth Ernő minden írását a tudományos munka etikai normáinak tisztelete, a tartalom és a forma nagyfokú igényessége jellemezte. Módszerét a System előszavában így határozta meg: "híven minden tudományos kutatás őseredeti értelméhez, amellyel a legnagyobb tekintélyek eredményeinek kritikátlan átvétele sem fér össze, szerző gyakran volt kénytelen számos kiváló jogász, a Népszövetség Jogi Bizottsága vagy akár az Állandó Nemzetközi Bíróság eltérő véleményével is vitába szállni... tekintettel a világháború után a pozitivista iskolával szemben felmerült, szerfelett jogosult kritikára, szerző hangsúlyozza, hogy bár művének jogdogmatikai részében, ahol a pozitív jog ábrázolása másként nem lehetséges, a pozitivizmus módszerével dolgozott,. távol áll tőle, hogy a pozitivista elmélet követője volna. Sokkal inkább meg van győződve arról, hogy a jogtudomány azt a magas rangot, amelyet még a XVIII. században, a természetjog tanának korszakában élvezett, csak úgy szerezheti vissza, ha nem elégszik meg a jogalkotó tolmácsának szerepével, hanem ezen felül azt a célt tűzi ki, hogy a jogrendet az erkölcsi normákhoz, a társadalom igényeihez és a népek jogérzetéhez igazítsa."[6]

E kettős célkitüzés nyomon követhető azokban a tanulmányokban, amelyeket Flachbarth Ernő 1932 és 1936 között, csehszlovákiai tevékenysége folyamán írt. Valamennyi, a kisebbségi sorsra jutott felvidéki magyarok és más nemzetiségek jogait érintő kérdésekkel foglalkozott. Ezek többnyire hazai folyóiratokban, a Magyar Kisebbségben és a Magyar Szemlében jelentek meg. Ilyen tanulmányai többek között: Az utódállamok kisebbségeinek együttműködése.[7] A csehszlovákiai választások eredménye számokban.[8] A csehszlovák nyelvrendelet kritikai ismertetése.[9] Az új szlovenszkói bírósági beosztás és a kisebbségek jogai.[10] A csehszlovákiai magyarság küzdelme a belső fronton az utóbbi öt évben.[11]

A prágai közigazgatási bíróság két nyelvjogi döntése.[12] A csehszlovákiai magyarok és németek viszonya.[13] A magyarság politikai élete a cseh uralom alatt.[14] Ruszinszkó autonómiája a nemzetközi és a csehszlovák alkotmányjog szempontjából.[15]

Legyen szabad tudományos munkásságának ebből a korszakából két olyan tanulmányt kiemelnem, amely a magyarság sorskérdéseinek jogi megítélésével kapcsolatos felfogását tükrözi.

A területi revízió jogi alapjairól 1933-ban megjelent munkájában elveti azt a felfogást, hogy a trianoni szerződés bármely rendelkezése a clausula rebus sic stantibus elvére hivatkozva felmondható volna. Azt az uralkodó nézetet - írja -, hogy olyan szerződések, amelyeket valamely tényleges állapotra tekintettel és fönnmaradásának feltételezésével kötöttek, egyoldalúan felmondhatók, ha ez az állapot lényegesen megváltozott, nem tudja osztani, mert a clausula rebus sic stantibus ellenkezik a pacta sunt servanda elvével. Bár a kényszer és megtévesztés érvei (utóbbi az ún. Millerand-féle kísérőlevélre tekintettel) számításba jöhetnének, a revízió lehetőségét mégis reálisan a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya biztosítja. Ez ugyanis 19. cikkében kimondja, hogy a Közgyűlés időnként felhívhatja tagjait olyan nemzetközi állapotok újabb megvizsgálására, amelyek fennmaradása a világbékét veszélyeztethetné. "Nem fegyverrel, hanem a nemzetközi jog törvénykönyvével a kezünkben akarjuk a rajtunk esett igazságtalanságot jóvátétetni és helyünket a nap alatt biztosítani - írja. - A szétszakított magyarság az Egyezségokmány 19. cikkében találta meg a horgonyt, melyen feltámadásának hitét és reményét megrögzítheti." A Nemzetek Szövetsége nemcsak kezdeményezheti, hanem meg is ejtheti a revíziót úgy, amint azt Wilson elképzelte. Ez az az út, amelyen az emberiségnek haladni kell, ha azt kívánja, hogy igazságtalan szerződések és lehetetlen határok háború nélkül, a "civitas maxima", az emberiség közös szervezete útján megváltoztathatók legyenek.[16]

A tudós nemzetközi jogász reményeit a történelem sajnos nem igazolta. Az emberiség nem ezen az úton haladt, és két rövidlátó békerendezés tragikus következményeit - úgy tűnik - a nemzetközi jog eszközei ma is gyengék elhárítani.

Másik ilyen műve az Individualista és kollektivista irányzatok a nemzetközi kisebbségi jogban. A nemzet és nemzeti kisebbség fogalmáról adott meghatározása, amely egész gondolatrendszerének alapja, személyes vallomással ér fel. A minoritások, de különösen a nemzeti kisebbségek fogalmának lényege tagjainak az a közös érzése, az a közösségi öntudatuk, hogy a többségtől különböző kollektivitást, öncélú személyiséget alkotnak (vouloir vivre collectif). "Nemzetiségen nem azt értem - írja -, hogy egy államban csak az

- 85/86 -

etnikailag és nyelvileg azonos embereket egyesítsék, hanem mindazokat, akik az illető nemzethez öntudatosan tartoznak. A nemzeti hovatartozandóságot pedig csak a szubjektív elmélet alapján lehet meghatározni. Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát." Ebből pedig szerinte az következik, hogy vitás esetekben csak népszavazás útján lehet megállapítani valamely nemzet és nemzeti államának határait. "A közép-európai, dunavölgyi bármilyen határmegvonással mindig maradnak kisebbségek. E probléma fájdalmas valósága különösen miránk, magyarokra nézve fokozott mértékben áll fenn, mert közülünk csaknem minden harmadik magyar kisebbségi sorsban kénytelen élni. A kisebbségi kérdés időszerűségét nem fogja elveszteni mindaddig, amíg azokat a bevált módszereket, amelyekkel a vallási kérdést megoldani sikerült, nevezetesen az autonómia módszerét a nemzetiségi kisebbségek problémájára nem alkalmazzák."[17]

A nemzetiség szubjektív felfogása - amit Renan klasszikussá vált mondásával szokás jellemezni: "a nemzetiség naponként tartott népszavazás" - Flachbarth Ernő minden kisebbségi jogi munkájának alaptétele. A Magyarország nemzetiségeinek történetéről írt, már idézett művében a szubjektív nemzetfogalom helyességét az 1941 február 1-jei népszámlálás adataival látja igazoltnak. Ez alkalommal ugyanis az állampolgároknak módjuk volt anyanyelvüknek vallani azt a nyelvet, amit magukénak tekintenek, legjobban és legszívesebben beszélnek. Ugyanakkor nyelvi hovatartozásuk megtagadása nélkül arról is nyilatkozhattak, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak érzik magukat. Így félmillióval többen vallották magukat magyar nemzetiségűnek, mint a magyar anyanyelvűek száma volt. Külön kiemeli a németek adatait. Mint látható elégtétellel megjegyzi: a német völkisch mozgalom csúcspontján 187 000 német anyanyelvű polgár, a hazai németség 25,9%-a nyilatkozott a magyar nemzetiség mellett. Ez a statisztika és az a történelmi tény, hogy Magyarországon a nem magyar anyanyelvű lakosság jelentős része politikailag a magyarokkal azonosítja magát, ismét megerősíti azt az elméletet, hogy nyelv és nemzetiség nem azonos.[18]

Másik történelmi témájú tanulmányában, amelyet Tisza István gróf nemzetiségi politikájáról írt, ugyanezt emeli ki. Ilyen irányú politikai tevékenységének rendkívül részletes elemzése után jut arra a következtetésre, hogy Tisza is a politikai, nem pedig az etnikai, nyelvi értelemben vett nemzet alapján állt. Nem a német, olasz vagy szláv nemzetfogalom lebegett a szeme előtt, hanem az ő nemzetfogalma a nyugat-európai nemzetfogalom egy válfaja: az egységes magyar nemzetet mindazok alkotják, akik magukat a magyar Szent Korona tagjának érzik, tehát magukat a magyar állameszmével azonosítják. Minden nem magyar anyanyelvű polgár is a magyar politikai nemzethez tartozik, ha ez az érzés tölti el. A nemzet Tiszánál politikai, nem pedig népi vagy faji fogalom.[19]

Flachbarth Ernő tudományos munkássága a területi változások után is nyomon követte a magyar kisebbségek sorsát, amelyek idegen uralom alatt maradtak. A Külügyi Szemle, az Ungarische Jahrbücher, a Nouvelle Revue de Hongrie, a Láthatár közölte tanulmányait a második csehszlovák köztársaság nemzetiségi problémáiról[20], Magyarország 1938/39. évi területgyarapodásáról[21], az új szlovák-magyar határ kérdéseiről[22], a nemzeti kisebbségi jog legújabb fejlődéséről.[23]

A Felvidéki Tudományos Társaság adta ki azt a tanulmányát, amelyben a német protektorátus alatt létesült szlovák állam 1939. évi alkotmánytörvényének a "nemzeti csoportok" jogi helyzetére vonatkozó rendelkezéseit elemzi és bírálja. Így a viszonosság sajátos törvényi tételezését, mely szerint a nemzetiségi csoportok jogai annyiban érvényesek, amennyiben ugyanilyen jogokat a valóságban az illető népcsoport anyaállamának területén élő szlovák kisebbség is élvez.[24]

Különös figyelmet érdemel az 1940. augusztus 30-i bécsi német-magyar jegyzőkönyvről írt tanulmánya.[25] Közvetlenül azelőtt, hogy a magyar-román határvitában hozott döntést közölték volna, Csáky külügyminiszter kénytelen volt Ribbentropp külügyminiszterrel egy, a Magyarországi német népcsoportnak különleges jogokat biztosító szerződést (Bécsi Jegyzőkönyv) aláírni. Flachbarth Ernő az adott helyzetben nem kis bátorsággal mutat rá a jegyzőkönyv egyoldalúságára. Arra, hogy itt csak az egyik fél vállal kötelezettségeket a másik nemzetisége javára, minden viszonosság nélkül. Többek közt arra, hogy a népi németeket nemcsak a Volksgruppe-hoz tartozás, de a nemzeti szocialista világnézet megvallása miatt sem érheti semmi hátrány. A népcsoporthoz pedig az tartozik, aki magát a németséghez tartozónak vallja, és akit a Volksbund der Deutschen in Ungarn ilyenként elismer. A tanulmány kétségbe vonja a Volksgruppe mint közösség privilegizált jogállását, mivel a jegyzőkönyvben nem a népcsoport, hanem az ahhoz tartozó individuum (Angehörige der Volksgruppe) jogairól van szó, mégis azzal, hogy a szubjektív hozzátartozás eleméhez egy objektív is járul, a Volksbund elismerése, amit az indoklás nélkül megtagadhat. Ahhoz a tételhez, hogy a népi németeknek joguk van kulturálisan a nagy német anyaországgal szabadon érintkezni, Flachbarth Ernő nem habozik kimondani, hogy a politikai érintkezés korlátozásának a magyar állam részéről nincs nemzetközi jogi akadálya. Német szerzők (Feldl, Hugelmann) következtetését, hogy a Magyarországi németek most már kettős te-

- 86/87 -

kintély (Autorität) alá tartoznak: egyik az államuk, másik a Német Birodalom vezére, sőt, elsősorban ő, azzal idézi, hogy ez a jog területéről a politika terére kalandozás, ahová nem kívánja követni az egyébként kitűnő német jogászokat.[26]

Főműve A nemzetközi kisebbségi jog rendszere, amely 1937-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Kisebbségjogi Intézetének kiadványaként német nyelven System des internationalen Minderheitenrechtes címmel jelent meg. A hatalmas mű előszava személyes sorsára utal: "Abban a felőrlő harcban, amelyet a szerző több mint egy évtizeden át folytatott a megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére a csehszlovák köztársaságba bekebelezett magyar kisebbség jogaiért ezen ország határain belül és azon kívül, bőven volt alkalma a nemzetiségi politika és kisebbségjog kérdéseivel mind gyakorlati, mind elméleti síkon foglalkozni. Amikor életének számára oly fontos e szakasza után korábbi tevékenységi területét és a szeretett szülőföldet elhagyni kényszerült, a tudományban keresett és részben talált kárpótlást és feledést."[27] Bevezető méltatást gróf Bethlen István írt a műhöz.[28] Joggal állapította meg, hogy a kisebbségi jog könyvtárra menő irodalmában e jogterület a System-hez hasonló minden részletre kiterjedő feldolgozása korábban nem jelent meg. Ő maga előszavában mintegy elhárítja az elismerést, amikor azt írja: "szerző mint magyar ember büszke arra, hogy magyar tudós, Balogh Artúr volt az, aki "Der internationale Schutz der Minderheiten" (München 1928) című művében a kisebbségjog tudományának szilárd vázát megépítette, amit a további kutatómunkának csak tovább kellett építenie."[29]

A művet két kötetre tervezte úgy, hogy a kisebbségi jog történetének és a hatályos nemzetközi kisebbségi jognak feldolgozása után a második kötet a jogpolitikai, de lege ferenda kérdésekkel fog foglalkozni. Utóbbira már nem került sor. A System azonban mint ma már szinte egészében jogtörténeti anyag indíttatást, megfontolandó modelleket szolgáltathat a mai nemzetközi jogalkotás számára.

A mű rendszerbe foglalja és elemzi az első világháború után keletkezett nemzetközi kisebbségi jogot, amit így határoz meg: "azoknak a partikuláris nemzetközi jogszabályoknak az összessége, amelyek az államok felségjogának a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségekkel - illetőleg az azokhoz tartozó személyekkel vagy csoportjaikkal - szemben való gyakorlására vonatkozó jogait és kötelességeit tárgyazzák más államokhoz való viszonyukban, valamint szabályozzák e kötelezettségek teljesítésének biztosítékait." A jogok és kötelességek szabályozását anyagi, a biztosítékokra vonatkozó normákat alaki kisebbségi jognak tekinti.[30]

Az egyéni, kollektív és autonóm jogokat a legyőzött államokkal kötött békeszerződések kisebbségjogi rendelkezései, a Szövetséges és Társult Főhatalmak Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Görögországgal kötött úgynevezett kisebbségi szerződései, valamint ezek bármelyikére vonatkozó bilaterális nemzetközi szerződések elemzésével tárgyalja.

A mű, mint mondottuk, a mának is szól. Ha pl. valaki azt állítja, hogy a kisebbségi kérdés megoldása autonómia útján merőben új dolog és ellenkezik az európai gyakorlattal, Flachbarth Ernő művében részletes bemutatását találja mindazoknak az autonómiáknak, amelyek a Népszövetség védelme alatt vagy anélkül a két háború közt éltek és részben ma is élnek. A második világháború utáni békeszerződések, amelyeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak Olaszországgal, Finnországgal, Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal kötöttek, az emberi jogok és alapvető szabadságok biztosítására kötelezték ezeket az államokat faji, nemi, nyelvi és valláskülönbség nélkül, kisebbségi rendelkezéseket nem tartalmaznak és az első világháború utániakhoz hasonló kisebbségi szerződések sem létesültek. A magyar kormány kezdeményezte ilyen szerződések létrehozását az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjai, azaz az öt nagy-hatalom és a Duna-medence államai között. A tervezetet a külügyminiszter megbízásából Flachbarth Ernő dolgozta ki.[31] A szerződés az igen széles körben meghatározott kisebbségi jogokat az ENSZ védelme alá helyezte volna oly módon, hogy azok megsértésére bármely tagállam felhívhatja a Biztonsági Tanács vagy a Gazdasági és Társadalmi Tanács figyelmét. Az esetleges vita nemzetközi jogi vitának tekintendő, amit a Nemzetközi Bíróság elé lehet terjeszteni. A szerződés egyébként a szubjektív elméletnek megfelelően a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait biztosította volna oly módon, hogy valamely nemzetiséghez azok tartoznak, akik magukat ahhoz tartozónak vallják.[32]

A tervezetet a magyar delegáció 1946. augusztus 30-án kelt jegyzékével nyújtotta át a békekonferencia főtitkárának, hangsúlyozva, hogy bármi is legyen a konferencia döntése a határokról, magyarok százezrei maradnak nagy valószínűséggel idegen szuverenitás alatt, ezért szükséges megfelelő kisebbségjogi szerződés létrehozása.[33]

A tervezet vita tárgya sem lett, ami a nemzeti kisebbségekkel szemben érzéketlen, sőt ellenséges légkörben nem volt meglepő. Mi is lett volna a következménye a Beneą-dekrétummal, vagy kétszáz-ezer magyar békeszerződésben foglalt kényszer-kitelepítését célzó csehszlovák követeléssel szemben az olyan tételeknek, amelyet Flachbarth Ernő így fogalmazott: "egy állampolgár sem fosztható meg saját állampolgárságától a kisebbségek valamelyikéhez tartozása miatt" vagy "kiustasítások s bármely kényszer-helyváltoztatások akár belföldön is, emberteleneknek te-

- 87/88 -

kinttetnek és nem hajthatók végre."?[34]

Flachbarth Ernő a békedelegáció tagja volt. 1946. július 24-én kellett volna Párizsba utaznia. Megbízását utolsó pillanatban táviratilag vonták vissza. Úgy hírlett, csehszlovák rosszallás miatt - aminek okmányszerű bizonyítékát nem láttam, de tanúja voltam az ő örömének afölött, hogy mint mondotta, nem lesz kénytelen egy reménytelen helyzetben részt venni egy második Trianon létrejöttében.

2. Egyoldalú képet rajzolnánk Flachbarth Ernő, a tudós életművéről, ha csupán a nemzetközi kisebbségi jog kiváló művelőjeként méltatnánk. Debreceni működése a világháború éveire esett. A hadviselés embertelen módszereinek nemzetközi jogi megítélése élénken foglalkoztatta. Ennek eredménye volt az a nagyszabású tanulmány, amelyet a hadifoglyok nemzetközi jog szerinti büntetőjogi felelősségéről a Szentpétery Kun Béla Emlékkönyv számára írt.[35] A könyv ugyan csak 1946-ban került nyomdába, ő azonban már a háború alatt írt arról, hogy a fogságba esésük előtt elkövetett háborús büntettekért a hadifoglyok a genfi egyezményben foglalt eljárási garanciák mellett felelősségre vonhatók. Háborús bűntettek alatt azonban a nemzetközi jogi kötelezettségek folyományaként alkotott büntető jogszabályokba ütköző cselekmények (delicta juris gentium) értendők, amelyek elkövetésük idején a nemzetközi hadijog megsértését képezték. A tanulmány megjelenésekor lábjegyzetben utalt arra, hogy a népbíráskodásról szóló 1440/1945 ME. sz. r. 6. § 5. pontjában írt "háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályok súlyos megsértése" ilyen cselekmény.[36] A népbírósági rendelet - hozzátehetjük - így olyan cselekményekre is vonatkozott, amelyek nem ex post facto minősültek bűncselekménynek és nem ellenkeztek a nullum crimen sine lege elvével.

A nemzetközi jog alapkérdésével, hogy ti. ezt a normarendszert igazi, tételes jognak lehet-e tekinteni, a Debreceni Szemlében "Van-e nemzetközi jog?" címmel megjelent írásában foglalkozott. Somló Bódog nézetéből kiindulva, ami szerint a nemzetközi jog csak konvencionális szabályokból áll, és azért sem jog, mert általában nem követik őket, érveket sorakoztat fel az ellenkezőjére. A nemzetközi jog normái jogszabályok, nem pedig az erkölcs, a konvenció vagy a szokás normái. Másfelől elismeri, hogy igazuk van azoknak, akik a nemzetközi jogot gyenge, nem tökéletes jognak nevezik. " A magyar nemzetnek - írja -, amely állami önállóságát csak úgy tudta átmenteni sok viharos századon át, hogy szívósan ragaszkodott sokszor már csak virtuálisan létező közjogához, legkevésbé van oka arra, hogy megtagadja a nemzetközi jog létjogosultságát, amely bár gyenge, de igazi jog." "Nemzetközi jog ma is van és lesz mindig, amíg legalább két szuverén állam lesz a földön."[37]

A másik alapkérdéssel, a nemzetközi jog és a belső állami jog viszonyával Pécsett foglalkozott. Ilyen címmel az Állam- és Jogtudományi Kar 1954. évi évkönyvében jelent meg tanulmánya. Ebben elveti a nemzetközi jog primátusának kelseni elméletét, egyben a hegeli tant is, amely a nemzetközi jogot külső állami jognak tekinti. A dualista felfogás olyan változatát fogadja el, amely a belső állami jognak nem primátust, hanem történetileg és logikailag érvényesülő prioritást tulajdonít.[38]

A nemzetközi jog elméletének jogfilozófiai előadásaiban is teret szentelt. Előadásait A jog fogalma címmel jegyzet formájában kéziratként adták ki. Ez a munka ma is nyeresége lenne jogbölcseleti irodalmunknak, ha kiadóra találna. A jog szó etimológiájától az elméletek kritikai ismertetésén át jut el saját definíciójához: "a tárgyi értelemben vett jog az igazságosság megvalósítására törekvő társadalmi rend, amelynek érvényességéről és kötelező erejéről a jogközösség túlnyomó többsége meg van győződve."[39]

Utolsó, kiadatlan munkája a "Népek önrendelkezési jogáról" írt tanulmánya volt, amit a pécsi akadémiai napok keretében a nemzetközi jogi szekció 1955. október 1-jei vitaülése számára készített, de személyesen már nem tudott előadni. A szuverenitás történetéről készülő nagyszabású munkáján még a kórházi ágyon is dolgozott. Ez az utolsó mű halála miatt kéziratban, befejezetlenül maradt.

III.

Flachbarth Ernő életművének jellemzője a tudományos munkásság és professzori hivatás egységének tudatos vállalása. Legyen szabad erre nézve pécsi éveiben tett két nyilatkozatát idéznem:

Egy akkor szokásos tanszéki összefoglaló jelentésben 1954-ben írja: "tudományos műveim megírásánál mind a tartalomra, mind a formára nagy gondot fordítok és a horatiusi «nonum prematur in annum» intelmet igyekszem - ha nem is szó szerint - követni. Műveimet kimerítő criticus apparatus-szal szeretem felszerelni. A jogászi fogalmazás szabatosságán, sőt csiszoltságán kívül különösen a világos kifejezésmódra törekszem, mely nézetem szerint legkevésbé sem zárja ki az alaposságot. Ennek ellenére nem számítom magamat a tudomány művelőinek «klasszikus» fajtájához, hanem inkább a «romantikusok» közé tartozónak érzem magamat, mivel tudományos írásaimmal is tanítani szeretnék és az egyetemi előadásoknak tudományos szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítok."

A másik idézet egy 1955-ben nem sokkal halála előtt tartott tudományos ülésszakot bevezető

- 88/89 -

beszédéből való. "Az állam- és jogtudományi karok nemcsak arra hivatottak, hogy jogi szakembereket képezzenek, hanem arra is, hogy az állam- és jogtudományi kutatásoknak gócai legyenek, mert e nélkül nem tudnák kiképezni a követelményeknek megfelelő szakembereket. E feladatkör ellátása számunkra legkevésbé sem jelent külön megterhelést, mivel a vérbeli professzor számára a tudományos munka öröm, és az az idő, amelyet könyvei között tudományos problémáiba merülve, azok megoldását találva, és papírra vetve dolgozószobájában zavartalanul tölthet, szellemi kielégülést és megnyugvást jelent neki. Ennek az időnek megrövidítése helyett inkább meghosszabbítása után vágyódik."[40] Mindez olyan, akkor lábra kapott törekvések ellenében hangzott el, amelyek készek lettek volna a jogi oktatást egyfajta jogtechnikumi képzéssé degradálni.

A Tisza István Tudományegyetemen, ahol Teghze Gyula halála után átmenetileg az 1940/41. tanév első feléig Baranyai Béla, a jogtörténet professzora adta elő a nemzetközi jogot, Flachbarth Ernő a második félévben vette át a katedrát. A következő, 1941/42. tanévben az első szemeszterben heti 5 óra jogbölcseletet, a másodikban ugyanígy nemzetközi jogot adott elő. Egy-egy félévben speciálkollégiumot hirdetett "A nemzetközi jog és tudományának története", valamint "A háború nemzetközi joga" címmel. Ezután csak egy tanév következett, amikor mindkét tárgyat zavartalan rendben előadhatta. Az 1943/44. tanévben csak az első félévet lehetett szabályszerűen befejezni. Ekkor hallgattam először Flachbarth professzort heti 4 órás "ethika és filozófiai enciklopédia" előadásain. A második félévben csak néhány előadást tarthatott "Az elcsatolt területek jogviszonyai" című speciálkollégium keretében. A német megszállás után a tanévet egy VKM-rendelet alapján 1944. április 20-ával lezárták. Flachbarth Ernő, miután a rendezett egyetemi oktatás megkezdése, amit az egyetemi tanács október 23-ra tűzött ki, lehetetlen volt, Budapestre távozott.

Debrecen október 20-án végbement szovjet megszállása után a jogi oktatás maroknyi hallgató, a távollévő professzorokat helyettesítő néhány gyakorló jogász segítségével a háborús pusztulás képét mutató központi épületben heteken belül megindult. Flachbarth professzor az ostromot Budapesten élte át, és az elszenvedett nélkülözések miatt legyengülve, rossz egészségi állapotban 1945 februárjában tért vissza. Fizikai gyengesége sem akadályozta abban, hogy saját tárgyai mellett vállalja a közjog, majd az 1945/46. tanév első felében a büntető jog előadását. Ugyanígy ő vállalta az 1948/49. tanévben a magyar alkotmány- és jogtörténet és az általános jogtörténet előadását is. Mindezeket a tárgyakat épp oly felkészültséggel, lelkiismeretesen adta elő, mint ezt saját tárgyaival tette.

Az általa vezetett nemzetközi jogi szemináriumok fő témája a világháború hadtörténeti eseményeinek, a hadviselés módszereinek nemzetközi jogi elemzése volt. A szemináriumi munkában többnyire az a tanítványi kör vett részt, amely Flachbarth professzor tanszékéhez és nem utolsósorban az általa vezetett Nemzetiségi Jogi Intézethez kötődött. Ennek az intézetnek a vállalkozásaként 1947 augusztusában tanulmányi utat vezetett Békéscsabára, ahol a folyamatban lévő szlovák-magyar lakosságcsere lebonyolítását tanulmányozhatták a résztvevők.

A kisebbségi jog révén Péccsel korábban is intenzív kapcsolata volt. A Faluhelyi Ferenc igazgatása alatt működő Egyetemi Kisebbségi Intézet folyóiratában, a Kisebbségi Körlevélben több írása jelent meg és előadásokat tartott az Intézet által rendezett több kisebbségi ankéton. 1942-ben hosszabb ideig tanulmányozta az intézeti munkát. Áthelyezésekor azonban az Intézet, amelynek utolsó igazgatója Csekey István professzor volt, már nem működött.

A most már a jogelméleti tanszékhez tartozó egykori jogfilozófia nélkül a nemzetközi jogra szorított tanári feladatait épp oly lelkiismeretesen látta el, mint Debrecenben. Hogy ez a megváltozott körülmények közt tudományos meggyőződésének és igényességének a politikai elvárásokkal egyeztetésével, nem minden belső konfliktus nélkül történt, s ez olykor milyen felőrlő hatással volt rá, csak közvetlen munkatársai érezhették.

A nemzetközi jog ezekben az években különösen csábított arra, hogy a tételes ismeretanyag rovására a publicisztika közhelyei teret hódítsanak az oktatásban. Flachbarth Ernő soha sem tett ilyen engedményt. Akár Debrecenben, az itt kiadott jegyzetei is ezt tükrözték.[41]

Szóban és írásban egyaránt pedagógus volt. Olyan tanár, akinek az oktatás szenvedélye, aki mindazt, amit tud, megosztani kívánja a tudni vágyókkal.

A tárgyi tudás szigorú megkövetelését ebben az időben divat volt "pozitivizmusnak", "maximalizmusnak" nevezni és elítélni. Az úgynevezett "lemorzsolódás elleni harc" jegyében támasztott ilyen vád őt mégsem érte. A hallgatóság - a cupida legum juventus - az ő vizsgázókkal szembeni igazságos szigorát tudomásul vette, tanártársai ezért is tisztelték.

Egykori tanítványai emlékezhetnek sajátos előadásmódjára. A legtöbb nevet, számot, adatot tartalmazó előadásához sem használt soha semmilyen vázlatot vagy feljegyzést. Mégsem szabadon adott elő, hanem egy gondosan előkészített, láthatatlan kéziratból felolvasott. Mindezt kitérő, lapszus, a szabad előadásban megengedett rögtönzés nélkül.

Flachbarth Ernő professzor volt a szó legnemesebb értelmében. Olyan tanár, aki nem "lead" egy "anyagot", hanem professzora, megvallója az álta-

- 89/90 -

la felismert vagy elismert igazságnak. Egyike azoknak a nagy professzoregyéniségeknek, akik emberi és hivatásbeli karakterünket alakították, akik szellemi hagyatékából egy életen át indíttatást merítettünk, s akiknek mindvégig tanítványai maradunk! ■

JEGYZETEK

[1] A History of Hungary's Nationalities. Budapest 1944. 109. o.

[2] Vö. Magyar írók élete és munkái. Budapest 1992. IX. k. Magyar életrajzi lexikon. Budapest 1967. I. k.

[3] Ki kicsoda - kortársak lexikona. Budapest 1936 (?) I. k.

[4] System des internationalen Minderheitenrechtes. Geschichte des internationalen Minderheitenschutzes - positives materielles Minderheitenrecht. Budapest 1937. XXXVII.+ 475 o.

[5] Némedi Lajos: A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem 75 éve. Debrecen 1988. 32. o.

[6] System IX. o.

[7] Magyar Kisebbség 1925. 9. sz. 327-331. o.

[8] Magyar Kisebbség 1925. 24. sz. 920-930. o.

[9] Magyar Kisebbség 1927. 9. sz. 325-331. o.

[10] Magyar Kisebbség 1927. 11. sz. 429-430. o.

[11] Magyar Kisebbség 1928. 9. sz. 201-208. o.

[12] Magyar Kisebbség 1928. 10. sz. 373-375. o.

[13] Magyar Szemle 1925. II. k. 4. sz. 354-359. o.

[14] Magyar Szemle 1928. IV. k. 2. sz. 98-108. o.

[15] Miskolci Jogászélet 1934. 50. o.

[16] A területi revízió jogi alapjai. Kiadja az Erdélyi Férfiak Egyesülete. Budapest 1933. 5., 14. és 19. o.

[17] Individualista és kollektivista irányzatok a nemzetközi kisebbségi jogban. A Debreceni m. kir. Tisza István Tudományegyetem 1936/37. évkönyve. Klny. 16. és 28. o.

[18] L. 1. jzet 121-132. o.

[19] Tisza István gróf nemzetiségi politikája. Láthatár 1944. 1. sz. 28-29. o.

[20] Külügyi Szemle 1939. 2. sz. 144-153. o.

[21] Ungarische Jahrbücher 1939. Bd. XIX. H. 1.1-10. o.

[22] Nouvelle Revue de Hongrie 1933. XXX[e]/VIII[e] année 5. vol. 395-402. o.

[23] Láthatár 1942. 10. sz. 234-238. o.

[24] A nemzeti csoportok jogi helyzete a szlovák alkotmány szerint. Pécs 1943. 12. o.

[25] A bécsi német-magyar jegyzőkönyv. Kisebbségi Körlevél 1943. 3. sz. 131-155. o.

[26] Peter Feld: Universale und partikuläre Regelungen im heutigen Völkerrecht. Zschr. f. Öff. Recht Bd. XXVII. H. 13.

[27] System VII. o.

[28] System V-VI. o.

[29] System VII. o.

[30] System 66. o. V. ö. Nemzetközi kisebbségi jog. Közigazgatásunk nemzetközi kapcsolatai. A VI. közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai. Budapest 1941. 628. o.

[31] La Hongrie et la Conférence de Paris. Tome 1[er]. Les Rapports internationaux de la Hongrie avant la Conférence de Paris. Budapest 1947. 143-171. o.

[32] Tervezet 7. cikk. L. 31. jzet 147. o. A Néplap (Debrecen) 1946. augusztus 30-i számában közölt ismertetésében rámutat, hogy a tárgyi ismérvek (faj, nyelv, név stb.) alkalmazása a közelmúlt tanulságai szerint visszaélésekre ad alkalmat.

[33] L. 31. jegyzet 142-143. o.

[34] Tervezet 5. cikk. L. 31. jzet 146. o.

[35] A hadifoglyok büntetőjogi felelőssége a nemzetközi jog szerint. Emlékkönyv Szentpétery Kun Béla hetvenedik születésnapjára. Debrecen 1946. 164-196. o.

[36] I. m. 184. o.

[37] Van-e nemzetközi jog? Debreceni Szemle 1942. 26-33. o.

[38] A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának évkönyve. Tankönyvkiadó, Budapest 1954. 22-37. o.

[39] A jog fogalma. Dr. Flachbarth Ernő egy. ny. r. tanár előadásai alapján. MEFESZ Budapest, é.n. 29. sz. 90. o.

[40] Kéziratok a szerző birtokában.

[41] Vö. Nemzetközi jog. Dr. Flachbarth Ernő egy. ny. r. tanár előadásának vezérfonala az 1950/51. tanév I-II. félévében. Kiadja a PTE Jogi Kar tan. osztálya. Pécs 1951. 346 o. Hajdu Gyula-Buza László-Flachbarth Ernő: Nemzetközi jog. Budapest 1952. 137. o. Általa írt fejezetek: V. Az állam lakossága. X. Az államok együttműködése különleges célok megvalósítására.