Nótári Tamás: In memoriam Zlinszky János (1928-2015) (JK, 2016/1., 70-71. o.)

2015. június 18-án életének 88. évében elhunyt a magyar romanisztika doyenje, Zlinszky János professor emeritus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának alapító dékánja, a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának volt alkotmánybírája, az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja.

Zlinszky János 1928. március 7-én született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait 1938 és 1946 között a budapesti piarista gimnáziumban végezte, majd 1947 és 1951 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. A római jog iránti érdeklődése már egyetemi hallgató korában megmutatkozott, amelyre a római jog professzora, Marton Géza is felfigyelt, aki mellett 1948 őszétől könyvtárkezelő demonstrátorként dolgozott a Római Jogi Tanszéken.

A diktatúra időszakában, 1951 májusában - néhány hónappal tanulmányai befejezése előtt - egy koncepciós eljárás alapján kizárták az ország összes egyeteméről, majd júniusban családjával együtt Zsáka községbe kényszerlakhelyre kitelepítették. Ezt követően egy évre katonai szolgálat címén munkaszolgálatra rendelték. A kötelezővé tett ács szakmunkási vizsga letétele után több éven át építőmunkásként kényszerült dolgozni. Budapestre csak 1956-ban kerülhetett vissza.

Hat évvel egyetemi stúdiumainak kényszerű megszakítás után, 1957-ben kapott engedélyt tanulmányai befejezésére, ezen év márciusában szerezte meg jogászi diplomáját (dr. jur.). 1957 és 1968 között állami vállalatoknál dolgozott alkalmazott jogászként. 1968 és 1983 között ügyvédként tevékenykedett vidéken.

Az egyetemi oktatás lehetősége 55 éves korában nyílott meg előtte: 1983-tól a Miskolci Egyetem Jogelméleti - Jogtörténeti Intézetében adjunktusként római jogot adott elő. 1984-ben megszerezte a jogtudomány kandidátusa (C.Sc.) fokozatot, amelyre már ezt megelőzően is több kísérletet tett, ám az illetékes fórumok azt szakmainak nem minősíthető okokból megakadályozták. 1985-től intézetvezető docensként működött Miskolcon.

A rendszerváltozás - amely már 60 éves kora felett érte - pályájában is fordulatot hozott. 1990-ben megszerezte az állam- és jogtudományok akadémiai doktora (D.Sc.) fokozatot, s még ugyanebben az évben egyetemi tanárrá és a Miskolci Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskolájának vezetőjévé nevezték ki. 1991-ben az ő szervezőmunkájának köszönhetően Miskolcon került megrendezésre a SIHDA kongresszus.

1989 őszén az Országgyűlés alkotmánybíróvá választotta, amely tisztséget egészen 70. életévének betöltéséig, 1998 márciusáig látta el.

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának megalapításában 1994 nyarától a szervezőbizottság vezetőjeként vállalt oroszlánrészt. Itt először a római jog tanáraként és a Jogtörténeti Intézet vezetőjeként, majd 1995 májustól 2000 júniusáig a fakultás dékánjaként működött.

Az Osztrák Tudományos Akadémia 1993-ban levelező tagjává választotta. 1992 és 1998 között az Európa Tanács Jogi Bizottságában (Velence Bizottság) magyar delegátusként működött. Nyugdíjba 2002 decemberében vonult, amivel egyidejűleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professor emeritusi címet adományozott neki.

Tudományos munkásságát egyetemi hallgatóként kezdte meg Marton Géza vezetése alatt. Érdeklődése homlokterébe többek között a XII táblás törvény került, amelynek utóbb bilingvis szövegkiadását és magyarázatokkal ellátott fordítását is elkészítette.[1] E tárgykörben készítette el négy évtizeddel később akadémiai doktori értekezését is, amely monográfiaként is napvilágot látott.[2] Az archaikus kor jogának számos részkérdését önálló tanulmány keretében is feldolgozta, amelyek idegen nyelven is megjelentek.[3]

Abban az időszakban, amikor építőipari munkásként kényszerült dolgozni, szabadidejét a kutatómunkának szentelte: 1954-ben Ferenczy Endre ókortörténész javaslatára a Magyar Tudományos

- 70/71 -

Akadémia Latin Irodalmi Bizottsága megbízta Baranyai Decsi János Históriájának bevezetéssel és kommentárral ellátott kiadásának előkészítésével. E téma is visszatért több későbbi munkájában.[4]

Első nagyobb német nyelvű munkája a holtnak nyilvánítás kérdésével foglalkozott a római jogban, amely kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki.[5] Marton Géza életművének gondozójaként közreadta felelősségtani művét.[6] A római jog továbbélésének problematikáját, magyarországi recepciójának útjait és annak tudománytörténeti vetületeit tárgyaló munkái hiánypótlóan tárták fel a közép- és újkori magyar jogtörténet e vetületeit.[7]

Egyéni látásmódú monografikus - az egyetemi képzésben tankönyvként is kiválóan használható - munkákban dolgozta fel a ius publicum[8] a iusprivatum[9] és a római büntetőjog[10] anyagát. Róma jogállamiságának kérdését, valamint a ius publicum mint közjogi propedeutikum oktatásának jelentőségét több írásában vizsgálta, illetve hangsúlyozta.[11] Számos könyvet, tanulmányt szentelt a jogászi etika kérdéskörének,[12] számos, alkotmánybírói működése kapcsán felmerült tárgyat önálló tanulmány formájában is feldolgozott.[13]

Hetvenedik születésnapján kollégái Iustum, aequum, salutare című,[14] nyolcvanadik születés-napján pedig Sapienti iniuria fieri non potest című[15] ünnepi kötettel tisztelegtek előtte. Szintén 80. születésnapja alkalmából látott napvilágot a Durch das römische Reált, aber über dasselbe hinaus című kötet,[16] amely nem kollégái, hanem az ünnepelt római jogi, jogtörténeti és alkotmányjogi tárgyú munkáiból adott reprezentatív válogatást.

Életműve, személyisége, tartása és segítőkészsége nemcsak a magyar és a nemzetközi romanisztika, hanem az egész jogásztársadalom megkérdőjelezhetetlen tekintély-évé tették, amelyet jellemezi legtalálóbban saját szavaival lehet, amelyeket az elérni vágyott - és bizton mondhatni: általa megvalósított - jogászi és emberi eszményről a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében a Iuris Consulto Excellentissimo díj átvétele alkalmával 2013. november 28-én mondott:[17] vir bonus, dicendi peritus, amicus certus, consors fidelis, dator hilaris. ■