A családi viszonyokra vonatkozó jogi szabályozás sokáig magán viselte az egyházi befolyás, emellett a rendi és területi partikularizmus elvén nyugvó különbségtételek formájában jelentkező intézmények érvényesülését.
A magyar családjog alakulása tekintetében elmondható, hogy a törzsi-nemzetségi szervezet korában a honfoglalás előtt a házasságkötés formája az adásvétel volt.1 A monogám házasság szigorú kialakulása valószínűleg csak a letelepedés után, a magántulajdon kialakulásával következett be. Az Árpád-kori jogalkotás a házasságkötésnek az ősmagyaroktól, s nem ritkán az itt talált népektől eredő számos szokását beépítette saját szokásjogába és azt átvitte a feudális jogba.
Már I. László törvényében jelentkezik a kis család, vagyis az apai házból az apa életében kiváló fiú családja, és a földművelés uralkodóvá válásával egyidőben önállósul a korábbi nagycsalád keretei között megtalálható kis család.
A kereszténység felvétele után fokozatosan kezd érvényesülni az egyháznak a házassághoz szükséges megegyezésről vallott felfogása, melyet Kálmán törvénye is rögzít. Eszerint a házasságot az egyház színe előtt, pap jelenlétében tanúk közreműködésével kellett megkötni. Kálmán törvénykönyvének rendelkezése a nők rablását is tiltotta már, és azt az egyházi ítélőszék elé utalta. A házasság felbonthatatlanságának szintén egyházi követelményét azonban a magyar társadalom sokáig nem fogadta el.
A férj és az apa korlátlan családfői hatalmának egyes nyomai még a korai feudális magyar állam jogában is fellelhetők voltak: így például a férj a házasságtörő asszonyt büntetlenül megölhette, feleségét, gyermekeit adósságai fejében rabszolgaként zálogba adhatta.
Kálmán törvényét követően - a rendi képviseleti állam kialakulása korában - mind jobban érvényesül a házassági kérdések szabályozására gyakorolt egyházi befolyás.2 A tridenti zsinat után (1545-1563) a római katolikus egyház anyagi joga, eljárási szabályai és az általa szervezett egyházi bíróságok voltak a házassági jog kizárólagos forrásai; általánossá vált, hogy a nem egyház előtt kötött házasság puszta együttélésnek minősül. Az egyház állapította meg a házassági akadályokat és adhatott alóluk díjfizetés ellenében felmentést. Ennek ellenére még ebben a korszakban is érvényesült az állami törvényhozás, a kánonjog az állam által recipiált jogot képezett, az egyházi bíráskodás polgári érvénye pedig az állam elismerésén nyugodott.
A reformáció hazánkban történő elterjedése, az ennek hatására kialakuló protestáns egyházak szervezete, e hitfelekezetek törvényes elismerése szükségszerűen hatott a házassági jog fejlődésére is. Ettől az időponttól kezdve a vallásszabadság kérdése szorosan összefüggött a házassági jog kérdésével. A XVII. század folyamán már több házassági jogrend (ágostai, helvét, görög-keleti stb.) állt egymás mellett, bár nem egyenlően fejlett alakban.
A protestánsok házasságai saját egyházaik hatáskörébe tartoztak, de amint a házassági kötelék kérdése került szóba, megnyílt a szentszékek bíráskodásának tere és teljes következetességükben érvényesültek a kánonjog tanai. A protestánsok körében a házasság felbonthatósága, míg a katolikusok között a házasság felbonthatatlansága érvényesült.
A római katolicizmus III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt következetesen támogatott államvallássá lett, mely érvényesült a házassági jog területén is: a protestánsok számára reverzális adásától tették függővé a vegyes házasságot, ami nagyban hozzájárult a vallási türelem iránti igényhez. Gyökeres változtatásokat csak II. József vezetett be, aki a mindinkább érvényre jutó egyházi partikularizmussal szemben felismerte, hogy egyik egyháznak jogát a többire reá erőltetni ellenkezik a vallásszabadsággal, s ezért a házassági jog egészére nézve az állami szabályozás útját választotta. II. József Türelmi rendelete (1781), illetve később kiadott pátense (1783) a jogegységet állami alapokon alkotta újra. A pátens a házasságot polgári szerződésnek tekintette. Egységesen állapította meg a házasság megkötésének alakzatát és érvényességének feltételeit, valamint a házassági pereket különbség nélkül az állami hatóságok elé utalta. Bár a pátens fenntartotta a házasságkötés egyházi formáját, de az egyházi közegekben állami tisztségviselőket látott, akiket kötelezett a házasságkötésnél való közreműködésre oly módon, hogy elvárta tőlük az egyházi törvényektől való esetleges eltéréseket. II. József a házassági anyakönyvek vezetését állami rendszabályok alá helyezte, a házassági bíráskodást pedig a világi bíróságokra bízta. A jogegységet csak a házasság megszűnésének kérdésében törte meg, mivel kimondta, hogy a katolikusok tekintetében a házasság felbonthatatlan, a nem katolikus felekezetűek esetén azonban felbontható. II. József pátense a házassági jog szabályozását egyértelműen polgári alapokra helyezte.
Az ily módon létesített állami jog és jogegység csak rövid ideig maradt érvényben. 1790-től, II. Lipót dekrétumának megszületésétől újra az a felfogás adott irányt a magyar törvényhozásnak, hogy a házassági viszony szabályozása az egyházak feladata, hogy az egyházakat illeti házassági ügyekben a házassági akadályok alóli felmentési hatalom és a bíráskodás. Ettől az évtől kezdve egészen 1868-ig ez a vezéreszme vezette a magyar törvényhozást és a küzdelem csak az iránt folyt, hogy az eszme minden egyházra egyaránt megvalósuljon.
Ötven éves szünet után az 1832-’36. évi, majd az 1839-’40. évi országgyűléseken a protestánsok újra követelni kezdték a reverzálisok eltörlését és azt, hogy a vegyes házasságok protestáns lelkész előtt is megköthetők legyenek függetlenül attól, hogy miként vélekedik ezekről a római egyház.3 Lényegi változást a reformkor szellemi áramlatában született 1844. évi III. törvény hozott, amely II. Lipót 1790. évi dekrétumát - a házassági jog területét is érintve - két kérdésben módosította. Egyrészt törvényessé tette az evangélikus lelkipásztor előtt kötött vegyes házasságokat, másrészt rendelkezett ezek összeírásáról és az egyházi anyakönyvezésről. Még ugyanebben az évben a törvény rendelkezéseit a görög vallásúakra is kiterjesztették, mellyel a katolikus egyház nyolc évszázados államegyházi pozíciója tört meg.4
Fontos állomás a házassági jog fejlődésében az 1848. évi XX. törvénycikk, mely kizárta azt, hogy törvényes vallásfelekezet híve más felekezet házassági jogának, vagy bíráskodásának legyen alávetve, illetve hogy egyik felekezettel szemben az állam a házassági jogban a hitfelekezet felfogásának tért engedjen, egy másik hitfelekezettel szemben pedig attól eltérjen. Az 1848. évi törvényhozás azonban nem volt abban a helyzetben, hogy a megfogalmazott elveket törvényesen meg is tudja valósítani. Másrészt a forradalom nem tűzte zászlajára az állam és az egyház szétválasztásának követelését, mely előfeltétele lett volna a polgári házasság és a válás bevezetésének. Napirenden csupán a vallások koordinációja volt, valamint a reformáció óta e téren jelentkező társadalmi feszültségek enyhítése. A különböző vallásokhoz tartozók házasságuk és az abból fakadó viták tekintetében különböző - egyházi, illetve állami - joghatások alá tartoztak és a problémák főként a "vegyes" házasságok és gyermekeik esetében merültek fel.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
