A pignoris capio, vagyis a szinguláris, az adós egyes vagyontárgyaira irányuló bírósági végrehajtás eljárási rendje a császárkori római jogban teljesedett ki és öltött végleges formát, vált mind a köz-, mind a magánjogban a legelterjedtebb és legáltalánosabban alkalmazott végrehajtási eszközzé. A végrehajtási eljárás megindulásának alapjául egyfelől a jogerős bírói ítélet, másfelől az adós tartozást elismerő nyilatkozata szolgált - a jogerő a császárkori jogban a fellebbezés elmaradása, illetve a rendes (és rendkívüli) jogorvoslati lehetőségek kimerítésével állt be. A császári rendeletek és a jogtudósi responsumok olyan pontossággal, a gyakorlati igényekre és a jogbiztonsági garanciákra, az adós és a hitelező/végrehajtást kérő jogos érdekeire irányuló teljes körű figyelemmel szabályozták mind a fellebbezési, mind a végrehajtási eljárást, hogy a római jog megoldásai számos ponton találkoznak a hatályos eljárási rend szabályaival.
A végrehajtás már a római jogban is a jogerős ítéletben foglalt marasztalás kikényszerítésének jogilag szabályozott módjának számított, aminek akkor volt helye, ha a marasztalt alperes az ítéletnek önként nem tett eleget. A végrehajtás lehetett személyi, így például a civiljogi perrendben az adós testére irányult; és lehetett vagyoni, ezen belül a praetori perrendben univerzális (vagyis az adós egész vagyonát mint jogi egységet érintő, azaz csődszerű), a császári perrendben pedig már szinguláris (az adós egyes vagyontárgyaira irányuló).
Azon eljárás, amelyből később majd a szinguláris végrehajtás kialakult, már az ősi jogban is jelen volt: a legis actio per pignoris capionem kivételes végrehajtási eljárásnak minősült, segítségével a hitelező privilegizált követelései (áldozati állat vételára, katona zsoldkövetelése stb.) fejében önhatalmúlag, ünnepélyes szavak kíséretében lefoglalhatta az adós vagyontárgyait, s eladhatta azokat, követelését a vételárból kielégítve.[1]
A vagyoni végrehajtás a császári perben elsődlegesen nem univerzális (csődszerű), hanem egyes vagyontárgyakra menő (szinguláris) volt. Ha az ítélet természetbeni szolgáltatásra, vagyis a dolog kiadására szólt, akkor a dolog elvételéhez a pernyertes fél hatósági segédletet vehetett igénybe. A pénzösszegre szóló ítélet végrehajtása a bírói zálogolással (pignus ex causa iudicati captum) és az egyes vagyontárgyak elárverezésével történt. (Az egész vagyonra menő végrehajtásra az adós csődje esetén került sor.) Bizonyos kedvezmények már korábban is megillették az adóst: ha vagyonát a birtokba utalt hitelezőknek önként átengedte (cessio bonorum)[2], mentesült a személyi végrehajtástól és a becsületvesztéstől (infamia). Ebben az esetben megillette a beneficium competentiae is, vagyis későbbi szerzeményeiből csak annyit lehetett végrehajtani, hogy az ne veszélyeztesse életfenntartását. Iustinianus ezt a beneficium competentiaet, tehát azt, hogy az adós vagyonából csak az életfeltételeihez szükségesen felüli részt lehetett végrehajtás alá vonni, a végrehajtáskor meglévő vagyonra is kiterjesztette.[3] A császárkorban
- 341/342 -
a maga teljességében kialakult az actio Pauliana[4], amely a hitelezőket védte az adós csalárd, őket megkárosító vagyonelidegenítéseitől, fedezetelvonásaitól, ami már a praetori jogban is megjelent előzményeiben: a vagyont az adóssal összejátszva, illetve annak szándékáról tudva megszerző személy köteles volt a kárt megtéríteni, a jóhiszemű, ingyenesen szerző személy gazdagodás kiadására volt perelhető.[5]
A jogerő terén a tankönyvek alaki és anyagi jogerőt különböztetnek meg: az előbbi okán a felperes a már elbírált igényt újra nem peresíthette (ez exceptio rei iudicataet keletkeztetett), az utóbbi pedig az ítéletet (legyen bár téves, avagy helyes) a perben állt felek közötti relációban irányadóvá, res iudicatává[6] tette.[7]
A római perjog is megkülönböztet rendes és rendkívüli jogorvoslatokat, ám ezek a jogfejlődés és a jogforrási rendszer sajátosságai okán értelemszerűen nem egyazon időben jöttek létre. Sem a ius civile, sem a ius praetorium kora nem ismerte a rendes jogorvoslatot, vagyis fellebbezés intézményét. Kivételként rendkívüli jogorvoslatra nyílott lehetőség[8], amelynek sikere azt az állapotot teremtette meg, mintha a perre, illetve az ítéletre sor sem került volna, azaz - a rendes jogorvoslati rendszerrel ellentétben - nem az ítélet fogyatékosságait orvosolta, hanem azt mindenestül hatályon kívül helyezte.[9]
A civiljogi és praetori perrend mint rendes eljárás (cognitio ordinaria) mellett rendkívüli eljárásként (cognitio extraordinaria) kialakuló császári perrendben olyan igényeket is érvényesíteni lehetett, amelyeket a praetori perben nem. Megszűnt a per kettéosztottsága, s az esküdtbíráskodást a hivatalnokbíráskodás váltotta fel, valamint kialakult a fellebbezés (appellatio) intézménye. Idővel a császári perrend kiszorította a praetorit, illetve 294-től fel is váltotta. A praetori perrendet 342-ben végképp el is törölték, innentől fogva a császári perrend lett a rendes eljárás (cognitio ordinaria), s a császári bíróságok rendszere (s vele a birodalom eljárási rendje) ekkor vált egységessé.
A rendes jogorvoslat intézménye a császári perben mint cognitio extrordinariában jelent meg tehát először, ám feltehetőleg megjelenésével szinte egyidejűleg a régebbi eljárási rendekben is alkalmazták[10], lévén hogy Suetonius arról ír, miszerint már Augustus korában is lehetett a quaestiók, vagyis a büntető esküdtszékek ítélete ellen a császárhoz fellebbezni.[11] Általános jelleggel valószínűleg onnantól érvényesülhetett teljeskörűen a rendes jogorvoslatok rendszere, amikor a Kr. u. II. század közepére Róma városában és Itáliában a praefectus urbi, a provinciák tekintetében pedig a praefectus praetorio lett a birodalom legfőbb bírája.[12]
A rendes jogorvoslat intézményének bevezetését jogdogmatikailag aligha indokolhatta más, mint azon, több évszázaddal később Diocletianus rendeletében is megfogalmazott gondolat, miszerint a bíráskodás elsődleges feladata az igazság megtalálása[13], s annak felismerése, hogy a fellebbezés intézményére akkor is szükség van, ha azt - amint már Ulpianus is kiemelte - a szükségesnél gyakrabban is veszik igénybe[14], utalva azon - ezek szerint már a római császárkorban is elharapózott - gyakorlatra, hogy a felek a fellebbezést időhúzásra, a végrehajtási eljárás rosszhiszemű késleltetésére használták.
A rendes jogorvoslatra, vagyis az appellatióra vonatkozó szöveghelyeket - nagyon kevés kivételtől eltekintve - a Digesta 49. könyvének első három titulusa tartalmazza (a Codex Iustinianus e kérdéskört illetően alig foglal magában rendeleteket), és túlnyomórészt a Kr. u. II. és III. század jogtudósainak responsumait öleli fel, ami arra enged következtetni, hogy a fellebbezés intézményének alapjai már a császárkor első felében kialakultak.[15]
- 342/343 -
A fellebbezésre vonatkozó határköri (és illetékességi) szabályok tekintetében elsősorban Ulpianus responsuma ad eligazítást, méghozzá az e ponton - feltehetőleg rendszeresen, hiszen másképp nem foglalkozott volna a jogtudós e kérdéssel - megjelenő téves gyakorlat felől közelítve. Ezek szerint: ha valaki a kelleténél magasabb szintű bírósághoz fellebbezett, vagyis egy instanciát átlépett, a tévedés nem vált kárára (error ei nihil oberit), vagyis fellebbezése érvényes volt; ezzel szemben, ha a megfelelőnél alacsonyabb fokú bíróhoz fellebbezett - tehát feltehetőleg fellebbezését példának okáért az első fokon eljáró bírósággal akarta elbíráltatni, vagy egy azonos fokú, ám területileg nem illetékes bírósághoz fordult -, úgy a tévedés kárára vált (error ei nocebit), azaz fellebbezése nem volt érvényes.[16] E jogtudósi szakvélemény érveléséből hallgatólagosan az is kiolvasható, hogy ilyes esetben nem működött az áttétel intézménye.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
