Mind a jogban, mind pedig a jogtudományban vannak axiomatikus tételek, melyeknek - köztudottan - sem a létjogosultságát, sem pedig az igazságtartalmát bizonyítani nem kell. Miért nem szorulnak ezek bizonyításra? Mert a jogi axiómák tartalmát és létjogosultságát egyaránt a több évszázados, sőt olykor-olykor, egyik-másik esetében a több évezredes társadalmi közfelfogás és jogi közmeggyőződés alakította ki, tette vitathatatlanná azáltal, hogy a történelmi és tudományos fejlődés lecsiszolt róluk mindent ami felesleges vagy vitatható. A magánjog hatalmas anyaga egészében bővelkedik ilyen axiomatikus tételekben, alapvető értékekben. Nem bátorság, hanem szűklátókörű vakmerőség volna ezen alapvető tételek, alapértékek bármelyikét nagyon alapos ok nélkül, mondjuk pillanatnyi társadalmi változások vagy személyes tudományos felfogások okán megváltoztatni vagy pláne "a történelem szemétdombjára dobni" (ahogyan azt a marxista jogtudomány művelői tették nem is oly rég).
A polgári jogot illetően ilyen általánosan elfogadott tétel, hogy az - mind történeti kialakulásában, mind hatályos anyagában - döntő mértékben vagyonjog. Ezt a felfogást nem sérti, ha elismerjük, sőt hangsúlyozzuk, hogy a vagyonjog mellett gyors ütemben és növekvő arányban fejlődik a személyi jog (különösen a személyiségvédelem és a szellemi alkotások, az immateriális javak védelme terén). A vagyonjog alapjogviszonya a tulajdonjogviszony. A tulajdonjogviszony léte szempontjából elsődleges kérdés a tulajdonjog megszerzése. Ezáltal az egész vagyonjog szempontjából is kiemelkedően jelentős kérdés a tulajdon-szerzésmódok törvényi szabályozása. A szerzésmódok szabályozása terén további axiomatikus tételek léteznek. Ezek közül a három legfontosabb, hogy a szerzésmódok törvényi felsorolása taxatív jellegű, az egyes szerzésmódok törvényi szabályai kogensek, továbbá hogy különbséget teszünk eredeti és származékos szerzésmódok között. Az átruházással, mint a legfontosabb és tömegesen előforduló származékos szerzésmóddal kapcsolatban ilyen axióma, hogy az a magyar jogban szigorúan jogcímes jelenség.1 Az első három tétellel itt az elméleti alapvetés keretében foglalkozunk, a szerzésmód és jogcím kapcsolatáról pedig az átruházásnál lesz szó.
A 19. század magánjogának tudománya dolgozta ki a dologi jogok "numerus claususának", azaz véges számának a gondolatát.2 Ennek lényege, hogy újfajta dologi jogot csak törvény hozhat létre, a személyek magánautonómiája erre nem terjed ki. Az európai magánjogi kódexek ennek megfelelően tételesen felsorolták az általuk elismert dologi jogokat (a tulajdonjogot és az egyes korlátolt dologi jogokat). A magánjogi tankönyvek ettől kezdve következetesen hangsúlyozzák a dologi jogok zártkörűségének elvét. A magyar jogirodalomban pl. Almási Antal megfogalmazásában: "a dologbeli jogosultságok sora zárt, úgy hogy az érdekelt felek ügyleti vagy bármely más rendelkezéseik útján sem létesíthetnek a forrásban el nem ismert új fajú dologbeli jogosult-ságot".3 Mivel ebből következően a felek a dologi jogoknak csak a törvényben elismert fajtái, azaz típusai közül választhatnak, német szerzők a zártkörűség elvét a dologi jogban érvényesülő "típuskényszer" (Typenzwang) elvének is nevezik.4
A dologi jogban érvényesülő zártkörűség elvének legkézenfekvőbb magyarázatát Szladitstól olvashatjuk: "Az abszolút jogok szorosan zárt kört alkotnak, amelyen belül e jogok fajait név szerint fel lehet sorolni. Más típusú abszolút jogokat a felek akarata sem keletkeztethet, mert a felek magánautonómiája, a törvény különös felhatalmazása nélkül, nem háríthat kötelezettségeket kívülálló harmadik személyekre".5 A zártkörűség elvének újabb keletű és egyben további magyarázatát adják az osztrák tankönyv szerzői. Szerintük az adott társadalomban érvényesülő vagyoni berendezkedéshez, "a vagyonmegosztáshoz fűződő jogbiztonság és áttekinthetőség elveiből következik, hogy a dologi jogok fajtáit a törvény pontosan előírja. A felek nincsenek abban a helyzetben, hogy új dologi jogot hozzanak létre. Más szóval létezik a dologi jogok, ,numerus claususa', azaz véges száma".6 Mivel a dologi jog a vagyonjog egészének alapja és egyúttal a társadalom vagyoni berendezkedésének a joga, ezen a téren fokozott jelentőséggel bír a jogbiztonság egyúttal alkotmányos követelménye és ettől elválaszthatatlanul az áttekinthetőség (Klarheit) elve. Hiszen bizonyos mértékig mindenki tulajdonos, jogosult, akivel szemben mint kívülálló mindenki kötelezett, és ez megfordítva is igaz, minden jogosult mint kívülálló, egyúttal kötelezett is a mások tulajdonával szemben. Ugyanakkor a társadalomnak mint egésznek, a magántulajdon közterhei és közkötelezettségei szempontjából nyomós közérdeke is fűződik a dologi jogviszonyok áttekinthetőségéhez. Ezt szolgálja és egyúttal nagy mértékben megkönnyíti a dologi jogok véges száma.
Lényegében ugyanezen nyomós indokok alapján mondhatjuk azt is, hogy a legfontosabb dologi (és egyúttal vagyoni) joghoz, a tulajdonhoz sem juthat bárki, tetszése szerinti módon. Ahogyan a dologi jog fajtákat, úgy a tulajdonszerzési módokat is a törvény alapján pontosan számba lehet venni, ezek törvényi felsorolása (ha nem is egy, hanem több törvényben) taxatív jellegű, azaz létezik a szerzésmódok zárt köre, véges száma is. A felek magánautonómiája nem csak új dologi jog fajtát nem keletkeztethet, de más módon sem keletkeztethet, mint amit törvény szerzésmódként elismer.
A zártkörűség elvéhez logikusan kapcsolódik a másik dologi jogi alapelv, a tartalmi kötöttségelve (szemben a kötelmi jogban érvényesülő tartalom-meghatározás szabadságával). A felek számára nem csak a dologi jogok fajtái vannak törvényileg meghatározva, de azok lényeges tartalmi elemei is. Vagyis nem csak új fajta dologi jogot nem alapíthatnak, de a törvényileg adottakat sem tölthetik meg másfajta tartalommal, mint amit a törvény elismer. Ennek magyarázata is az, hogy míg a szerződés szabadon megállapított tartalma a két fél "magánügye", kívülállókra az tipikusan nem hat ki, addig az abszolút szerkezetű dologi jogok tartalma minden kívülállóra mint "kötelezettre" kihat. Ezért tilos mind más fajta, mind pedig több kötelezettséget is a kívülállókra hárítani, mint amit és amennyit a törvény megenged. A tartalmi kötöttség elve ugyanúgy a jogbiztonságot és az áttekinthetőséget is szolgálja, ahogyan azt a zártkörűség elvénél is láttuk.
Az alapelv érvényesülésének szükségszerű követelménye a szerzésmódok tekintetében a törvényi szabályozás kogenciája. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonszerzési módok mint tulajdonjogviszonyt keletkeztető jogi tények, tényállások minden lényeges elemét a törvénynek kell meghatároznia, mégpedig oly módon, hogy attól a felek - hacsak maga a törvény kivételt nem tesz - sem egyoldalú jognyilatkozattal, sem szerződéssel nem térhetnek el. Ha mégis eltérnek, az nem minősülne tulajdonszerzésnek (nem keletkeztetne tulajdonjogviszonyt), és kizárólag a felek közötti (kötelmi) hatállyal bírna. A megoldás nem zárja ki, hogy a felek több lehetséges szerzésmód között szabadon válasszanak (pl. a ráépítés törvényi szabályai helyett az átruházást - az adásvételt, ajándékozást - válasszák).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
