A magánszféra védelme és a szólásszabadság lehetséges konfliktusainak vizsgálata ingoványos talajra vezetik a témában elmélyülni kívánót. A magánszféra védelme ugyanis jelentős eltérésekkel valósul meg az egyes jogrendszerekben, maga a terület pedig a jog számára szinte behatárolhatatlan tágas, a magánszféra elismeréséből fakadó egyes jogosultságok kimerítő jelleggel fel-sorolhatatlanok. A téma - amennyiben egységes, rendszerező, összehasonlító jellegű tárgyalására történik kísérlet - ki-kicsúszik a vizsgálódást végző kezei közül.
A modern társadalomban fokozatosan nyert elismerést a magánszféra védelme, Benjamin Constant már rosszallóan jegyzi meg a "régiek" és a "modernek" szabadságáról írt tanulmányában, hogy a modern ember privát szférája ugyan minden korábbinál jobban védett, de eközben megfosztják őt a közösség ügyeinek eldöntésében való részvétel lehetőségeitől.1 A magánszférába a különböző jogrendszerek általában különböző jogokat is "értenek bele", melyek hol nevesítve, hol nevesítés nélkül léteznek. Az amerikai privacy-felfogás például az önrendelkezési jog bizonyos elemeit is ide tartozónak tekinti, mint például az egyén saját teste feletti rendelkezési jogát (és ebből vezeti le például a jogot az abortuszhoz), a strasbourgi gyakorlat pedig egyfajta általános szabadság-értelemben alkalmazza a Római Egyezmény 8. cikkelyét. A mi témánk természetszerűleg igényli a fogalom szűkítő értelmezését: a továbbiakban kizárólag azon problémákkal foglalkozunk, amelyek a magánszféra és a szólásszabadság lehetséges ütközőpontjait érintik.
Ahogyan Balás P. Elemér mondta: "a jog (...) respektálja a nyilvánosságtól való irtózást".2 A kérdés jogtörténeti kiindulópontjának Samuel Warren és Louis Brandeis klasszikussá vált tanulmánya, a Harvard Law Review-ban 1890-ben megjelent Jog a magánszférához ("The right to privacy") tekinthető, amely kifejezetten az akkoriban már nem ismeretlen bulvársajtóval szemben fogalmazta meg "az egyedül hagyatáshoz való jog" [the right to be let alone] szükségességét.3 A cikk írói szerint a sajtó kielégíthetetlen éhsége az újabb és újabb szenzációra és a "pletykára", a fényképezés technikájának fejlődése a korábbiakban ismeretlen mértékben veszélyezteti az egyén szuverén, belső világának érinthetetlenségét.
Az ún. információs társadalom jelenlegi fejlettségi foka a technicizálódás következtében minden korábbinál nagyobb veszélyeket rejt a magánszférára nézve.4 A magánszféra - a társadalom elembertelenedéséhez vezető - megsértésének legismertebb irodalmi ábrázolása kétségkívül George Orwell 1984-e.5 A kettéosztott Európa keleti részén évtizedekig tiltott könyv ma már egyetemes érvényű figyelmeztetésként, és nem csupán a totalitárius diktatúrák elleni vádiratként olvasható. Bár Majtényi László szerint az 1984 nem a legalkalmasabb a "Nagy Privacy Metafora" szerepére, a regényben szereplő, mindenkit, mindig, otthonában is figyelő "Nagy Testvér" alakja vált a modern társadalomban a magánéletre leselkedő veszélyek leggyakrabban emlegetett jelképévé. Az Állam mellé - és itt a korábbiakhoz képest még inkább indokolt a nagy kezdőbetű -ugyanakkor időközben felsorakozott számos "Kis Testvér", olyan hatalmi koncentrációk, amelyek - eltérő érdekekből ugyan -, de szintén a privát szféra ellenségei lettek. Ezek jellemzően üzleti célból halmozzák fel az állampolgárok adatait, kategorizálják őket; ismerik vásárlási szokásaikat, a könyveket, amelyeket olvasnak.6 A szabad szólás természetesen bizonyos mértékben akkor is védelmet élvez, ha az éppenséggel magántermészetű ügyeket bolygat meg, titkokat fecseg ki, engedély nélküli fényképek készítésével jár. Kézenfekvő az összehasonlítás a hírnévvédelem szabályaival. A közérdek itt is nyomós érv lehet, az alapvető elválasztás tehát hasonló: a közre tartozó ügyek esetében a magánszféra védett terjedelme szűkebb, mint ahogy a rágalmazó állítások is védettebbek, ha közüggyel összefüggésben hangzanak el. A hírnévvédelem kapcsán is felmerül a kérdés, hogy mennyiben indokolt a szólásszabadság kiterjesztése a hírességeket érintő hírnév- és becsületsértő kifejezésekre. A magánszféra kapcsán ez a probléma még hangsúlyosabban merül fel, mert - bár elvi kiindulópontként itt is leszögezhető, hogy még a legvakítóbb reflektorfényben élő híresség is rendelkezik védendő privát szférával - ezen a területen a bekövetkező jogsértések miatt felmerülő felelősség legalábbis megoszlik a sajtó és a magánszféráját óvó híresség között. A hírességek ugyanis maguk keresik a nyilvánosságot, abból szívják éltető erejüket, a nyilvánosság segítségével tesznek szert vagyonukra (és ma már odáig jutottunk, hogy bármiféle produktum nélkül, önmagában a nyilvánosság előtt zajló élet ismertté tehet valakit). Ugyanakkor a "sztárok" csak addig élvezik a nyilvánosságot, amíg az hasznukra válik, eljöhet az idő, amikor vissza kívánnának húzódni autonóm belső szférájukba (és ennek az a tény sem mond ellent, hogy legtöbbször a botrányízű hírek, balul sikerült házasságok, megcsalások, halálesetek a legkurrensebb cikkek a hírpiacon, mert a hírességek ezt adottságként fogadják el, és általában vállalják a szennyes kiteregetését). Tragikus példája volt e furcsa kettőségnek Lady Diana, az angol trónörökös elvált feleségének korai halála 1997-ben, aki lesifotósok elől menekülve halt meg egy autóbalesetben. Tipikus példája volt ő a médiát kénye-kedve szerint használó modern hírességnek, aki, miután önként kínálta magát a bulvársajtó prédájául, már nem tudta elérni azt, hogy a magánéletének legalább egy részét mégiscsak tiszteletben tartsák.7
A magánszféra, a szólásszabadsággal szembeni védelmének egyes esetei nehezen sorolhatók be olyan többé-kevésbé tiszta, meghatározott tartalmú jogi kategóriákba, mint a rágalmazás vagy a becsületsértés. A magánszféra sérthetetlenségéhez való jogot akár az általános személyiségi jog megfelelőjének, a személyiségi jogok generálklauzulájának is tekinthetjük.8 Képtelenség kimerítő jelleggel felsorolni azokat a tényállásokat, amelyek absztrakt módon képesek meghatározni mindazon eseteket, amelyekben a szólásszabadság ütközhet a magánélethez való joggal. Az alábbiakban azon területeket vizsgálom, amelyek kiemelten fontosak a sajtó és a magánszféra védelmének lehetséges összeütközései szempontjából. A magyar és a stras-bourgi állapotok vizsgálata mellett, a közelmúltban történt érdekes fejlemények okán ezúttal indokolt az angol jog közelebbi szemügyre vétele is.
A hatályos magyar jog általában véve nem védi a magánszférát. A polgári és a büntetőjog egyes kiemelt, nevesített személyiségi jogokat határoz meg, amelyek a privát szféra elemeit képezik, és amelyek megsértése esetén különféle szankciók alkalmazására nyílik lehetőség. A magánszféra általános védelméért, illetve az Alkotmányba való beillesztéséért Lábady Tamás már egy 1995-ös cikkében szót emelt, hangsúlyozva, hogy a kívánt rendelkezésnek kifejezetten generálklauzulának kell lennie, mert egész egyszerűen nem lehetséges valamennyi, belőle eredő személyiségi jog nevesítése.9 Úgy fest, a Lábady-féle elképzelés, legalábbis a polgári jog területén a közeljövőben megvalósulhat: az új Ptk. Tervezetének egyik rendelkezése szerint ugyanis "a személyhez fűződő jogok védelme kiterjed a magánszféra védelmére" [2:118. § (1) bekezdés]. Aterve-zett új rendelkezés külön kiemeli, hogy "a magánszféra megsértését jelenti a személyek magánéletével és családjával kapcsolatos jogellenes beavatkozás" [(2) bekezdés], az indokolás szerint különösen ilyen a mások intimszférájába való illetéktelen beavatkozás, ha az anyagi előnyszerzés érdekében történik.10 A generálklauzula-jelleg miatt valamennyi "intimszféra-sértés" pe-resíthetővé válna, és a bírói gyakorlat feladata lenne a szabály konkretizálása az életviszonyokra. Az új szöveg természetesen továbbra is tartalmazza a képmáshoz és hangfelvételhez, valamint a magántitokhoz fűződő személyiségi jogokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
