Uitz Renáta a részleges születéssel járó abortusz korlátozását alkotmányossá nyilvánító amerikai legfelső bírósági döntést vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az állam semlegességének doktrínáját félretéve a bírák nem kérdőjelezték meg a téves kongresszusi megállapításokon nyugvó jogkorlátozás alkotmányosságát. A többségi döntés meggyőző erejét rendkívüli módon gyengíti az a tény is, hogy az állam a hátrányos helyzetű terhes nőket saját döntésük következményeitől anélkül akarja megvédeni, hogy tekintettel lenne az érintettek valós életkörülményeire.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 2007 áprilisában a Gonzales kontra Carhart ügyben,[1] öt bíró szavazatával négy ellenében alkotmányossá minősítette azt a szövetségi törvényt, amely büntetni rendeli a késői művi terhességmegszakítás azon formáját, amelynek kivitelezése során az orvos szándékosan úgy jár el, hogy - a gyermek fejjel előre történő érkezésénél - a még élő magzat teljes feje, illetve - lábbal előre történő érkezésekor - a még élő magzat testének a köldökvonal feletti része az anya testén kívülre kerül az abortusz során.[2] Ezt a kriminalizált cselekményt, amely egyben a törvény címe is (Partial Birth Abortion Act) "részleges szüléssel járó abortusznak" nevezi, és a szövetségi büntető tilalom alól csak abban az esetben enged kivételt, ha az orvosi beavatkozás az anya életének megmentését szolgálja. A "részleges szüléssel járó abortusz", alkalmasabb magyar megfelelője nem lévén, az angol "partial birth abortion" kifejezés tükörfordítása; a szóösszetétel sem angolul, sem magyarul nem bevett orvosi szakkifejezés, nem egy bizonyos orvosi vagy műtéti eljárást jelöl. A pongyola fogalomhasználat ellenére világos, hogy a Legfelső Bíróság bíráinak többsége által jóváhagyott szövetségi büntető törvény betiltja a terhesség középidejében (a második trimeszterben) műtéti úton végrehajtott terhességmegszakításnak azt a módszerét, amelynek alkalmazásával a méhnyaktágítást követően a magzatot a lehető legnagyobb épségben távolítják el az anyaméhből a hüvelyen keresztül (úgynevezett intakt D&E eljárás).[3]
A Gonzales kontra Carhart ügyben a többségi véleményt Anthony Kennedy bíró jegyzi; álláspontját Roberts főbíró mellett Scalia, Thomas és Alito bíró támogatta. Thomas bíró rövid párhuzamos indokolásához Scalia bíró csatlakozott. A különvéleményt Ruth Bader Ginsburg bírónő írta, akivel egyetértett Stevens, Souter és Breyer bíró. A Kennedy-vélemény saját állítása szerint az abortuszügyekből jól ismert joggyakorlat mentén halad: nem kívánja megkerülni sem a világképformáló Roe kontra Wade döntésben,[4] sem az azt követő Planned Parenthood kontra Casey,[5] illetve Stenberg kontra Carhart[6] ügyben lefektetett alkotmányos alapokat. Thomas bíró párhuzamos indokolása lakonikus tömörséggel rögzíti jól ismert álláspontját: az alkotmányból nem vezethető le a terhes nő döntési szabadsága. Ginsburg bírónő különvéleménye azon a meggyőződésen alapul, hogy a vezető ügyek (Roe, Casey, Stenberg) nyomán haladva téved a Kennedy-féle többségi vélemény, amikor nem tesz különbséget az életképes, illetve az önálló életre még képtelen magzatokon végzett beavatkozások között. Téved továbbá a többség akkor is, amikor az anya életének védelmében tett kivétel mellett nem tartja szükségesnek az anya egészségét védő kivételt az érintett büntető szabályban. Ennyiből is jól látható, hogy a Gonzales kontra Carhart döntésben a Legfelső Bíróságot újra rabul ejtette saját konzervatív-liberális megosztottsága. Talán csak az okozhatott meglepetést, hogy az adott ügyben Kennedy bíró csapongó szavazatát a konzervatív oldal birtokolja. A Kennedy-szavazat jelentősége mellett szinte eltörpül, hogy a Legfelső Bíróságon még újoncnak számító Roberts főbíró és Alito bíró csendesen csatlakozott a Kennedy-véleményhez: egyikük sem ismertette külön saját álláspontját.[7]
Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, általánosan elfogadott becslések szerint az Egyesült Államokban évente 1,3 millió terhességmegszakítást végeznek. Az abortuszok 85-90 százaléka a terhesség első harmadában, a fennmaradó esetekben pedig döntően a terhesség második harmadában történik.[8] Ezen abortuszoknak csupán töredékét hajtják végre az ügyben érintett intakt D&E eljárással. A második trimeszterben az abortuszok döntő többségét egy olyan műtéti megoldással végzik, amelynek során a magzatot a tágítást követően feldarabolva - átlagosan tíz-tizenöt mozdulattal - távolítják el az anyaméhből a hüvelyen keresztül (D&E eljárás). Ritkán ugyan, de sor kerülhet a középidős terhesség megszakítására a terhes méh felnyitásával (hysterotomia) vagy a méh eltávolításával együtt (hysterectomia).[9] Ez utóbbi három eljárást - ideértve a leggyakrabban használt D&E eljárást - a részleges szüléssel járó abortuszt tiltó szövetségi törvény nem érinti.
Kívülről figyelve az eseményeket nem tűnik túl jelentősnek sem a szövetségi büntetőszabály, sem a bírósági döntés. Az alkotmányosnak talált szövetségi törvény a középidős abortuszok töredékét érinti
- 63/64 -
csupán, miközben változatlanul nyitva hagyja a terhességmegszakítás lehetőségét a második trimeszterben olyan sebészeti eljárások formájában, amelyeket a kriminalizáltnál eddig is szélesebb körben alkalmaztak szerte az Egyesült Államokban.[10] Az abortuszra vonatkozó bírói gyakorlat minden fontos pillére a helyén maradt, a Roe kontra Wade felülbírálását szorgalmazó tábor nem érte el célját: a többségi vélemény bevallottan és látványosan a Casey-, illetve a Stenberg-döntés értelmezésére támaszkodik. A második trimeszterben az állam még azokban az országokban is komolyabb beleszólással bír a terhességmegszakítás szabályainak meghatározásába, ahol a terhesség első trimeszterében a terhes nő döntési autonómiája erőteljes alkotmányos védelmet élvez.
Látszólag tehát nem történt jelentős tartalmi változás az amerikai abortuszszabályozás posztmodern történetében. Az abortuszvitáktól kissé talán elszokott magyar olvasó azonban a fenti rövid összefoglaló nyomán is érzékelhette, hogy alapjaiban változott meg a véleménycsere stílusa, változtak az érvek és a jog-, illetve érdekérvényesítési stratégiák. A fenti pár mondatból is jól látszik, hogy az egykori emberi és alkotmányjogi vita egy orvosinak tűnő kifejezésekkel színezett horrorshow képét kezdi nyújtani. Az új színjátékban a magzat helyébe a "meg nem született gyermek" lép, az orvos szerepét az "aborcionista" (abortionist) veszi át,[11] míg az egykori önálló döntéshozatalra képes, autonóm személyiséggel rendelkező terhes nőből oltalomra szoruló alany válik, akit az állam köteles védelmezni az aborcionisták túlkapásaival szemben. Ebben a környezetben Ginsburg bírónő kifejezetten visszafogottnak hatott, amikor a Gonzales kontra Carhart ügyben tartott Legfelső Bíróság előtti meghallgatáson így emlékeztette az államok képviselő Clement ügyészt: "Az Ön által felvetett egyedül kérdés az, hogy a Kongresszus betilthatja-e a terhességmegszakítás végrehajtásának egy bizonyos módszerét. Tehát a gyermekgyilkosságról, csecsemőkről, és hasonlókról tett említések nem tartoznak a tárgyhoz, mivel ez (a törvény) az abortusz egy módszerét tiltja. Az nem menti meg a magzat életét, hogy (a beavatkozás) nem a méhen belül, hanem a méhen kívül történik."[12]
A művi terhességmegszakítás alkotmányos alapjait és feltételeit övező vita számos jelentős átalakuláson ment át a Roe kontra Wade döntés óta, ezért érdemes alaposabban is szemügyre venni a Gonzales kontra Carhart ítéletig tartó időszakot. A főbb stációk természetrajza érdekes képet rajzol az orvosi közegben gyakorolt önrendelkezési jog természetéről. Egyes érvek sorsa betekintést enged a jogi (jogalkotói, bírói és jogvédő) gondolkodás és érvelés olykor furcsa fordulataiba és buktatóiba, miközben emlékezteti az olvasót, hogy emberi jogi megközelítés természetesen nem az egyetlen és meg csak nem is a domináns narratíva az abortusz szabályozás háza táján: a nőgyógyászati, és a bioetikai szakirodalomban kialakult álláspontok, kulturális, etikai és lelkiismereti szempontok sokkal nagyobb súllyal esnek latba, mint amit egy jogi megközelítés megnyugtatóan képes feldolgozni és közvetíteni az érintettek felé.[13]
Az abortusz szabályozása az Egyesült Államok visszatérő politikai vita- és kampánytémája az utóbbi években. Ezekben a vitákban az évszaktól és időjárástól függetlenül kerül terítékre a Warren bíróság idejéből származó híres-hírhedt Roe kontra Wade döntés felülbírálata, a terhes nő kérésére végrehajtható abortusz korlátozása, a terhességmegszakítás finanszírozásának korlátozása, abortuszellenes alkotmányos tilalmak bevezetése, vagy bizonyos terhességmegszakítási eljárások betiltása. A szövetségi Szenátus igazságügyi bizottságában hosszú ideje nem zajlott szövetségi bíró jelölési meghallgatás abortuszra irányuló kérdés nélkül. Pillanatnyilag is a szövetségi Képviselőház előtt fekszik egy tervezet, amely kiskorú abortuszához bizonyos kivételek mellett kötelezővé tenné az előzetes szülői beleegyezés beszerzését.[14] Egy másik törvénytervezet büntetni rendelné a terhes kiskorú olyan tagállamba utaztatását, ahol a kiskorú abortuszához nem szükséges szülői beleegyezés.[15] Egy kongresszusi határozattervezet a fogamzásgátló eszközök használatának népszerűsítése révén kívánja előmozdítani az abortuszok számának csökkentését,[16] míg egy másik törvénytervezet a terhességmegszakításokról történő statisztikai adatgyűjtést szorgalmazza.[17]
Mint rendesen, a kongresszusi napló inkább tükrözi, semmint formálja az eseményeket a részleges szüléssel járó abortusz tilalma esetében is. Az első hallásra suta, egyúttal taszító szóösszetétel az elmúlt évtizedben az amerikai abortuszellenes közbeszéd kedvelt fordulatává vált - mára számos tagállami, illetve az írásban is ismertetett szövetségi törvény címében és szövegében is visszaköszön. A Gonzales kontra Carhart döntéssel jóváhagyott szövetségi jogszabály nem előzmények nélküli: a tagállami szabályozási kísérletek mellett is említést érdemel, hogy 1996-ban Clinton elnök megvétózta a szövetségi törvény elődjét. A vétót kísérő üzenetében Clinton elnök hangsúlyozta, hogy bár nem tartja elfogadha-
- 64/65 -
tónak a pusztán az anya kérésére végrehajtott abortuszt a terhesség késői szakaszában, nem ért egyet egy olyan jogi megoldással, amely nem teszi lehetővé az előrehaladott terhességek megszakítását az anya egészségének vagy életének védelme érdekében.[18]
Bár első ránézésre is világos, hogyan kovácsolható értékes politikai tőke az új keresztény-konzervatív oldalon a "részleges szüléssel járó abortusz tilalma" kifejezés segítségével, az némi magyarázatra szorul, hogyan tett szert az abortuszkorlátozásnak épp ez a formája széles körű ismertségre jogvédő körökben. A történet szálai a Roe-döntést az 1990-es évek elején ért támadások mezejére vezetnek. Ebben az 1973-as ügyben (a Harry Blackmun bíró által írt többségi véleményben) mondta ki az amerikai Legfelső Bíróság, hogy az Egyesült Államok alkotmánya - a magánszféra (privacy) alkotmányos védelmének keretein belül - biztosítja a terhes nő szabadságát az abortusz választásához. A döntés legvitatottabb eleme az alkotmányos következményekkel járó trimeszter rendszer bevezetése. E szerint a terhesség első trimesztere során a terhesség megszakítása a terhes nő és orvosa döntésének kérdése. Az első trimeszter végétől addig a pontig, ameddig a magzat eléri azt a fejlettségi szintet, hogy már az anyaméhen kívül is életképessé válik, az állam annyiban avatkozhat bele a terhes nő döntésébe, amennyiben a terhes nő védelmében szabályozza az abortuszt (második trimeszter). Amikor azonban a magzat életképessé válik, az állam életvédelmi kötelezettsége a magzati életre is kiterjed. Ettől a ponttól az állam jogosult az abortuszt azokra az esetekre korlátozni, amikor az az anya életének vagy egészségének megóvásához szükséges.
A Roe kontra Wade döntés egyik legvitatottabb eleme a nő alkotmányos döntési szabadságának megalapozása. Mint ismert, az amerikai alkotmányjogi gyakorlatban a magánszféra védelme ingatag alapokon nyugszik, mivel a bírák soha sem tudták megnyugtatóan (és legfőképp: egyetértésben) rögzíteni a jogvédelem alapját vagy forrását az alkotmány szövegében. Túl ezen az örökzöld problémán a Roe kontra Wade döntés másik kritikus pontja maga a trimeszter rendszer: ez a beosztás nemhogy nem vezethető vissza az alkotmányszövegre, de az évek során eljárt az idő azok felett az orvosi érvek és bizonyítékok felett is, amelyekre Blackmun bíró a döntés ezen részeit alapozta.
Az 1990-es évekre megszaporodtak és felerősödtek a Roe kontra Wade határozat eltörlését szorgalmazó hangok, illetve bírósági eljárások. Az önbizalom növekedésének egyik oka az lehetett, hogy a döntéshez különvéleményt író William Rehnquist bíró 1986-ban átvette a főbírói széket, majd az évek során számos konzervatív bírót neveztek ki a Legfelső Bíróság székeibe.[19] A testület maga is tett azonban a Roe kontra Wade döntés eróziójáért, amikor az úgynevezett abortuszfinanszírozási ügyekben - nem szűkítve ugyan a terhes nő döntési autonómiáját - lehetővé tette, hogy a tagállamok megtiltsák vagy megnehezítsék az abortusznak a szociális ellátórendszeren belül történő finanszírozását.[20] Mindeközben a Webster-ügyben[21] a Legfelső Bíróság lehetővé tette az abortusz korlátozását a ténylegesen életképes magzat életének védelmében.
E fejlemények tükrében az volt a legmeglepőbb, hogy 1992-ben a Planned Parenthood kontra Casey ügyben a Legfelső Bíróság nem erodálta a Roe kontra Wade központi megállapításait. Az már senkit sem ért váratlanul, hogy Rehnquist főbíró, illetve Scalia, Thomas és White bíró egyértelmű különvéleménye mellett[22] helyenként kissé nehezen követhető, mi is a többség álláspontja. A többségi véleményt is tartalmazó közös indokolást az azóta már visszavonult Sandra Day O'Connor bírónő írta, ennek egyes részei azonban nem nyerték el a tiszta többséget, az eljárásban részt vevő bírák több mint felének szavazatát, így azok úgynevezett plurality opinion (más terminológiával: joint opinion) státuszban vannak.[23]
Előrebocsátandó, hogy a Casey-döntés alkotmányjogi jelentősége elsősorban nem az abortusz szabályozásának alakulásában, hanem a precedens alapú bírói érvelés szabályainak értelmezésében áll. Rehnquist főbíró és O'Connor bírónő elsősorban abban nem értett egyet, milyen alapon távolíthat el a Legfelső Bíróság egy régi, nagy hatású vezető döntést a jogrendszerből. Rehnquist főbíró erősen formalista álláspontja szerint erre abban az esetben kerülhet sor, amikor bebizonyosodik, hogy a precedens már meghozatalakor is hibás volt. O'Connor érvelésében (III. A. rész) azonban hangsúlyozta, hogy a bíróságnak a precedensekhez való viszonyát számos egyéb tényező mellett befolyásolják a vezető döntés meghozatalakor, illetve a precedens felülvizsgálatakor fennálló társadalmi körülmények. O'Connor bírónő kiemelte, hogy egy régi precedens fenntartása mellett szól, ha hosszú idő alatt jogalanyok tömegei irányították életüket a precedensben foglalt szabályra alapozva, mivel a szabály megváltozása vár-
- 65/66 -
hatóan súlyos terhet ró majd a társadalomra (III. A. 2. pont). Ez a várható társadalmi költség még abban az esetben is figyelmet érdemel, ha időközben kiderült, hogy maga a precedens ténybeli tévedéseken nyugszik.
A Casey-ügyben O'Connor bírónő álláspontja érdekes fordulatot hozott. A bírák többsége támogatta a Roe kontra Wade ügyben kimondott szabály lényegének fenntartását, vagyis a bíróság megerősítette, hogy az amerikai alkotmány védi a terhes nő döntési autonómiáját. A döntésnek a bírák többséget nem képező csoportja által jegyzett részében megdőlt a Roe kontra Wade ügyben bevezetett - majd elhíresült - trimeszter rendszeren alapuló megközelítés. A trimeszterek alkotmányjogi szerepét a jogkorlátozás megengedhető mértékének előrejelzésében a magzat életképessé válásának pillanata váltotta fel. Az életképesség elérése előtt az állam annyiban korlátozhatja az anya döntési szabadságát, amennyiben az nem jelent "túlzott nehézséget" (undue burden) a terhes nőnek. Az állami beavatkozás célja, hogy elősegítse az anya tájékozott döntését. Önmagában az, hogy az anyát a terhesség megtartására kívánja ösztönözni az állam a tanácsadás során, nem jelent túlzott nehézséget a bírák szerint.
Ronald Dworkin legújabb - a Gonzales kontra Carhart döntést kommentáló - írása szerint a Casey-ügyben a közös indokolás (joint opinion) egyértelműen kimondta, hogy az egyének alkotmányosan védelmezett szabadsága magában foglalja olyan döntések meghozatalát, amelyek alapvető etikai értékeken alapulva meghatározzák az egyén életfelfogását, az állam alkotmányos védelemre érdemes érdeke pedig a meg nem született élet és az anya egészségének védelme. Dworkin szerint a legújabb Gonzales kontra Carhart döntés alapjaiban kérdőjelezi meg ezeket a tételeket.[24]
A Casey-döntést komoly kritika érte. Sokan kifogásolták, hogy nem tartalmaz világos iránymutatást az alkotmányos védelem intenzitását illetően, mivel a "túlzott nehézség" fogalma korábban nem szerepelt a bíróság által alkalmazott jogkorlátozási tesztek között. Nem segített sokat, hogy a Casey-ügyben a tesztet alkalmazva a bíróság alkotmányosnak talált számos olyan tanácsadási és tájékoztatási szabályt, amelyek korábban nem mentek át az alkotmányossági vizsgálaton. Ezt követően az amerikai abortuszvita súlypontja némiképp áthelyeződött: a Roe kontra Wade döntés felülbírálása lekerült a napirendről, helyette az abortusz ellenzői azt kezdték tesztelni a bíróságokon, milyen mértékű korlátozások minősülnek még elfogadható nehézségűnek a Casey-teszt fényében.
Az évek során az abortuszellenes érvek egyre inkább eltávolodtak az alkotmányos diskurzus kereteitől, és igyekeztek az erkölcsi érzékre, vallási és lelkiismereti megfontolásokra és az érzékszervekre hatni - az értelem mellett, vagy inkább helyett. A magzati élet alkotmányos védelmét követelő tábor mind erőteljesebben kezdett hivatkozni a magzat fájdalomérzetére. Abortuszfogóktól menekülő magzatok képei és abortusz közben szenvedő magzatokról szóló asszisztensi beszámolók kezdték színesíteni a megfakult emberi jogi diskurzust. A terhes nő döntési autonómiájának védelmében (!) egyre gyakrabban merült fel, hogy a terhes nők nem hoznak tájékozott, valóban megalapozott döntéseket, amikor a terhességmegszakítást választják, mivel az orvosok nem avatják be őket az abortusz pontos menetébe, így nem érzékeltetik velük megfelelő súllyal, hogy a terhességmegszakítás során eltávolításra kerülő szövetek egy születendő gyermekhez tartoznak. Komoly tudományos eredményekkel dacolva egyre nagyobb nyilvánosságot kap az "abortuszt követő szindróma" (post-abortion syndrom) mint az "abortusztúlélők" kezelésre szoruló betegsége és társadalmi problémaforrás.
Valódi meglepetés volt, amikor 2000-ben a Stenberg kontra Carhart ügyben[25] a Legfelső Bíróság öt:négy arányú döntésével megsemmisítette Nebraska államnak a részleges szüléssel járó abortuszt tiltó büntető jogszabályát, amely húsz év szabadságvesztést és 25 000 dolláros pénzbüntetést helyezett kilátásba az elkövetőknek. A nebraskai törvény meghatározása szerint részleges szüléssel járó abortusznak minősül az a "terhességmegszakítás, amelynek során az abortuszt végző személy előre megfontoltan és szándékosan hüvelyi úton részben világra hoz egy élő, meg nem született gyermeket vagy annak egy részét, mielőtt a gyermeket megölné és befejezné a szülést". A törvény szerint az "előre megfontoltan és szándékosan hüvelyi úton részben világra hoz egy élő, meg nem született gyermeket" fordulat azt jelenti, hogy "előre megfontoltan és szándékosan a hüvelybe segíteni egy élő, meg nem született gyermeket, vagy annak döntő hányadát, egy olyan eljárás lefolytatása érdekében, amelyről az eljárást végző személy tudja, hogy meg fogja ölni és valóban meg is öli a meg nem született gyermeket". A jogalkotó csak akkor enge-
- 66/67 -
dett kivételt, ha azt az anya életének megmentése megkívánja.
A nebraskai törvény számos alkotmányossági kérdést vetett fel a Casey-ügyben újraszabott alkotmányos elvek fényében. Így problémás, hogy a törvény nem tett különbséget a magzat életképessé válását megelőzően, illetve az azt követően végrehajtott abortuszok között, illetve az is, hogy nem enged kivételt a büntetőtilalom alól a terhes nő egészsége érdekében. Továbbá mivel a jogszabály nem az orvosi terminológiát használja, hanem az időközben népszerűvé vált részleges szüléssel járó abortusz fogalmát is bevezető nyelvezetet, nem világos igazán, milyen abortusztechnikákat kíván tilalmazni a jogalkotó.
A Stenberg kontra Carhart ügyben - annak megállapítását követően, hogy a jogalkotó a középidős abortuszokat kívánta szabályozni - Breyer bíró többségi döntése szokatlan, többek szerint gyomorforgató részletességgel írja le a középidős terhességmegszakítás azon módszereit, amelyeket a nebraskai törvény potenciálisan érint. Mivel a törvény szövege nem használ pontos orvosi terminológiát, a többségi vélemény a szóba jöhető eljárások mindegyikét nagy alapossággal ismerteti, részletesen kitérve arra, hogy az egyes műtéti eljárások melyik pontján és milyen módon kerül sor a magzat elpusztítására. Ebből Breyer arra a következtetésre jutott, hogy nem azonosíthatók be kellő biztonsággal azok a műtéti eljárások, amelyekre a nebraskai büntetőtörvény hatálya kiterjed, ezért a törvény alkotmányellenes. Ezen túlmenően a bíróság alkotmányellenessé nyilvánította, hogy a törvény nem teszi lehetővé a középidős terhességmegszakítást az anya egészségi állapotának védelmében.
Az ügyben Rehnquist főbíró, valamint Kennedy, Scalia és Thomas bíró élt különvéleménnyel. Ezek közül - a későbbi fejlemények tükrében - Kennedy bíró álláspontja kiemelt figyelmet érdemel. Indításképp azt rója fel a Breyer-érvelés hibájaként, hogy szenvtelen orvosi terminológiai fordulatokkal ismerteti a jogvita tárgyát képező orvosi beavatkozást, ezáltal előnyben részesíti az abortuszt végző orvos perspektíváját; nem érzékeny annak a társadalmi csoportnak a nézőpontjára, amelyet sokkol, hogy az emberi élet kioltásának újabb módszerével kell szembesülnie. Kennedy szerint az orvosi terminológia használata elidegeníti a képzetlen olvasókat, ezért alkotmányos ellenvetéseinek részletezése előtt közérthető nyelven is ismertette a tényállást.
Kennedy bíró a Casey-ítélet félreértésének tekinti, hogy a terhességmegszakítási eljárásokat szabályozó törvényben kifejezett kivételt kellene tenni az anya egészségének védelmében, mivel egy ilyen kivétel a gyakorlatban azt jelentené, hogy az abortuszt végző orvosok kényük-kedvük szerint megvétózhatnák a törvényhozó döntését. Ezt meghaladóan Kennedy bíró hangsúlyozta azt is, hogy a bíróságok nem alkalmasak és nem is felkészültek orvosi-szakmai kérdések megítélésére. Álláspontja szerint ilyen jellegű tényfeltárásra a törvényhozó testületek szolgálnak. Különösen akkor nincs helye bírói beavatkozásnak, amikor egy szakmai közeg megosztott valamely álláspont helyességét illetően.
Bármilyen megrázó olvasmány is, a Stenberg kontra Carhart döntés nem tett pontot az abortusszal kapcsolatos viták végére. A tagállamok többségének hatályos törvényei tiltják a késői terhességmegszakítás bizonyos formáit. A Stenberg kontra Carhart döntésen felbuzdulva pedig a szövetségi törvényhozás is hozzáfogott a maga részleges szüléssel járó abortuszt tiltó törvényének megalkotásához. A 2003-ban végül elfogadott törvény szövege már első ránézésre is különös, mivel több oldalas bevezető ismerteti a Kongresszus által végzett tényfeltárás eredményeit. A teljesség igénye nélkül érdemes hosszabban idézni a Kongresszust vezérlő megfontolások terjedelmes felsorolásából. Az alábbi kivonat tanulságosan illusztrálja az amerikai abortuszdiskurzus hangvételéről és főbb motívumairól tett korábbi észrevételeket, valamint betekintést enged a politikai hatalmi ágak és a bíróságok kötélhúzásába.
"s.2.1 A morális, orvosi és etikai megegyezés szerint a részleges szüléssel járó abortusz végrehajtása -olyan abortusz, amelynek során az orvos kisegíti a meg nem született gyermek testét addig, amíg csak a feje marad az anyaméhen belül, a gyermek koponyájának hátulján egy hegyes eszközzel rést ejt, majd kiszívja a gyermek agyát, mielőtt a halott gyermeket világra segíti - olyan borzalmas és embertelen eljárás, amely orvosilag soha sem indokolt és betiltásra szorul. [...] s.2.4 [A Stenberg kontra Carhart ügyben] a Legfelső Bíróság a szövetségi kerületi bíróság ténymegállapításaira hagyatkozva jutott arra a következtetésre, hogy a részleges szüléssel járó abortusz statisztikailag és orvosilag ugyanolyan biztonságos, és számos esetben még biztonságosabb, mint más terhességmegszakítási módszerek. s.2.5 Mindezek ellenére a Stenberg-ügyben és más, részleges szüléssel járó abortuszt tiltó jogszabályokkal kapcsolatos ügyekben, illetve az alapos kongresszusi meghallgatásokon bemutatott döntő súlyú bizonyítékok igazolják, hogy a részleges szüléssel járó abor-
- 67/68 -
tusz soha sem szükséges a nő egészségének védelmében, az eljárás végrehajtása a nő számára számottevő egészségügyi kockázattal jár, és az orvosi ellátás körén kívül esik. [...]
s.2.7 [...] a Stenberg-ügyben a Legfelső Bíróság köteles volt elfogadni a kerületi bíróság nagyon kérdéses ténymegállapításait, aminek következményeként a Kongresszus és legalább 27 tagállami törvényhozás érvekkel alátámasztott ténybeli következtetései és policy-döntései váltak semmissé és érvénytelenné. s.2.8 A Legfelső Bíróság kialakult gyakorlata szerint azonban a Kongresszus nem köteles elfogadni azokat a ténymegállapításokat, amelyeket a Legfelső Bíróság köteles volt elfogadni a Stenberg-ügyben az »egyértelműen téves« mérce alapján. Ehelyett a Kongresszus saját ténybeli következtetésekre juthat - olyan következtetésekre, amelyeket a Legfelső Bíróság nagy körültekintéssel kezel - és e következtetések nyomán törvényeket alkothat mindaddig, ameddig az alkotmány keretein belül legitim érdekeket szolgál és lényegi bizonyítékok alapján ésszerű következtetésekre jut."
A Kennedy bíró tollából származó többségi határozat két lényeges bevezető motívumon alapul a Gonzales kontra Carhart ügyben. Az indokolás a késői terhességmegszakítási eljárások részletes, érzékletes leírásával kezdődik, amely nem szorítkozik az orvosi szakkifejezések szenvtelen összefoglalására: hosszan idéz egy asszisztens szavaiból, aki szerint például a terhességmegszakítást elszenvedő magzat olyan reakciókat mutat, "mintha leesne egy csecsemő". A hangütés egyértelműen szakít a semleges tónusokkal: áthatják a magzat mint meg nem született gyermek védelmének, valamit az abortuszt végző orvosok elmarasztalásának hangsúlyos szólamai. Ezt követően a többségi indokolás ismerteti a Casey-ítélet lényegét. Kennedy bíró szerint - függetlenül a tisztázatlan súlyú O'Connor-féle közös indokolás megítélésétől - az államnak legitim és lényeges érdeke fűződik a magzati élet védelméhez. A Casey-ügyben kialakított egyensúly lényege, hogy a magzat életképessége előtt az állam nem tilthatja meg a nőnek saját terhessége megszakítását. A túlzott nehézség alkotmányos tilalma lehetővé teszi olyan strukturális mechanizmusok kialakítását, amelyek által az állam megvédi a meg nem született emberi életet.
Az árulkodó bevezetés folytatásaként Kennedy bíró a szövetségi törvény alkotmányosságát elemzi.
Elsőként megállapítja, hogy mivel az indítvány nem a jogszabály alkalmazásának alkotmányosságát támadta ("as applied challange"), hanem magát a normaszöveget ("facial challenge/pre-enforcement challenge"), számos, az indítványban említett szempont a jelen ügyben nem vizsgálható megfelelően. Kennedy szerint a jogszabály kellőképpen meghatározott, és több olyan objektív referenciapontot is tartalmaz, amelyek - eltérően a Stenberg kontra Carhart ügyben vizsgált nebraskai törvénytől - elősegítik a büntető szabály kiszámítható gyakorlati alkalmazását. Ilyen például az anatómiai határpontok kijelölése a normaszövegben (a nebraskai törvényben szereplő, "a magzat számottevő darabja" fordulat helyett) vagy az "ölés" pillanatának és aktusának határozottabb elkülönítése.
A bíróság azt is vizsgálta, hogy túlzott nehézséget jelent-e a jogszabály alkalmazási körének kiterjedése. Az indítványozóknak a Stenberg kontra Carhart ügyből már ismert álláspontja szerint, mivel a jogszabály szövege nem egy bevett orvosi terminológián alapul, nem egyértelmű, hogy a büntető tilalom milyen orvosi eljárásokra terjed ki. Kennedy bíró szerint az indítványozó nem tudta bizonyítani, hogy a szövetségi jogszabály alkalmazási köre bizonytalan, mivel a törvényalkotási eljárásból származó bizonyítékok szerint a terhességmegszakítás során a magzat egyben történő kiemelése szinte mindig tudatos döntés eredménye, mivel például hosszabb ideig tartó, körültekintőbb méhszájtágítást igényel.
Ginsburg bírónő különvéleménye vehemensen érvel a Casey-döntésben lefektetett - és a Kennedy bíró vezette többség által a Gonzales kontra Carhart döntésben sutba dobott - alkotmányos alapelvek tiszteletben tartása mellett, kiemelve az önálló magzati életképesség mentén vont választóvonal, illetve a terhes nő egészségének védelmében megkívánt kivétel alkotmányos jelentőségét. Ginsburg emlékeztetett az autonómiavédelem alapvetésére, amely nem a magánszféra-védelem általános elvein, hanem a hátrányos megkülönböztetés tilalmán, még pontosabban a nők azonos állampolgári jogainak (equal citizenship) elismerésén nyugszik.[26] A Danforth-ügyre[27] hivatkozva emlékeztetett, hogy az állam nemcsak akkor köteles jeleskedni a terhes nőt fenyegető veszélyek elhárításában, amikor azokat a terhesség okozza, hanem akkor is, amikor a terhes nő az állami szabályozás következtében köteles kevésbé biztonságos terhességmegszakítási eljárásnak alávetni magát. Ginsburg szerint a kongresszusi ténymegállapítások egyértelműen helytelen és téves alapokon nyugszanak, majd kijelentette, hogy az eddigi abortuszügyekben a bíróságok - az eljárások során bemutatott szakértői véleményeknek és egyéb bizo-
- 68/69 -
nyítékoknak köszönhetően - megbízhatóbb orvosi és tudományos ismeretekkel rendelkeztek, mint a Kongresszus.[28]
A különvélemény legélesebb - és leginkább elgondolkodtató - pontja a többségi álláspont értékválasztásait vonja kétségbe. Ginsburg szerint a többség azért tartja elfogadhatatlannak a részleges szüléssel járó abortuszt, mert az eljárás során egyben kiemelt magzat elég egyértelműen hasonlít egy újszülöttre. Ez az érv azonban azért nehezen elfogadható, mert egy sor másik terhességmegszakítási eljárás során is egyben távolítják el a magzatot az anya testéből. Világos tehát, hogy a többségi álláspont mögött olyan morális megfontolások rejtőznek, amelyek a különvéleményen lévő bírák szerint nem igazolhatják alkotmányos alapjogok korlátozását. Gins-burg később rámutat, hogy a többség morális meggyőződése tette lehetővé, hogy a Legfelső Bíróság eltérjen a korábbi joggyakorlatban kialakult megkülönböztetéstől a még életképtelen, illetve önállóan életképes magzatok között. Kétséges, meddig tartható fenn az új értékválasztáson alapuló különbségtétel, amellyel a többség végül is nem védte meg a magzatokat a pusztulástól.
Különvéleményében Ginsburg külön kitér a Kennedy bíró vezette többség eljárásjogi álláspontjának, illetve következményeinek elemzésére. Ginsburg szerint furcsa, hogy a többség nem fogadta be a normaszöveg elleni indítványt, mivel a Stenberg kontra Carhart ügyben hasonló körülmények nem tántorították el a bíróságot annak megállapításától, hogy a nő egészségének védelme érdekében tett kivétel hiánya miatt a nebraskai törvény alkotmányellenes.[29] Emlékeztetett arra, hogy az abortuszügyek szinte mind normaszöveg elleni indítványokon alapultak, hiszen a Casey-döntés óta nem az a kérdés, hogy minden nő számára túlzott nehézséget jelent-e egy bizonyos korlátozás, hanem hogy azon nők számára túlzott nehézséget okoz-e a korlátozás, akik számára az indítvánnyal érintett jogszabály releváns. Mindezekre tekintettel tehát irreleváns, hogy az ügyben a bíróság megállapította, hogy az esetek többségében nincs szükség a nő egészségének védelme érdekében tett kivételre: a kivétel lényege, hogy kivételes esetekben védi az érintett nőket.
Történt-e lényegi elmozdulás a terhességmegszakítás szabályozásának alkotmányos keretfeltételeiben a Gonzales kontra Carhart döntéssel? Ronald Dworkin a New York Review of Booksban megjelent szenvedélyes hangvételű írásában kifejezetten sérelmezi, hogy Kennedy bíró összefoglalása a kialakult joggyakorlatról jelentősen eltér a Casey-ítélet korábbi olvasatától, mivel a Kennedy-indokolás a magzati élet védelmének jelentőségét az anya döntési szabadságának rovására erősítette meg. Robert Post és Reva Siegel közös írásában, a Legfelső Bíróság szerepét elemezve a közügyek megvitatásában, a Casey-ügy kapcsán különösen fontosnak ítélte, hogy az O'Connor-féle közös indokolás a társadalmat megosztó abortuszvitában mindkét fél álláspontját tiszteletben tartva egyensúlyi helyzetet hozott létre.[30] A szerzők szerint azonban a Gonzales kontra Carhart döntés épp az ellenkező irányba mozdult el, kiemelt jelentőséget tulajdonítva a magzatvédelmi érvelésnek, ezáltal újradefiniálva és jelentősen eltorzítva a társadalmi diskurzus terét és feltételeit.[31]
Bár ezek roppant súlyos érvek, számos megfigyelő akadt, akik a Gonzales kontra Carhart döntést egészen más okokból tartják problémásnak. A határozatot követően pár hónappal impozáns életútriport jelent meg a nyolcvanhét éves Stevens bíróról, a Legfelső Bíróság korelnökéről,[32] aki nem titkoltan küldetésének tekinti, hogy hatékonyan ellensúlyozza a megszilárduló konzervatív többség tevékenységét.[33] A fenti véleményektől eltérően Stevens a Kennedy-féle többségi véleményről szólva azt jegyezte meg, hogy a Gonzales kontra Carhart indokolásában Kennedy saját meggyőződése szerint (!) tartotta magát a Casey-döntésben megállapított alapelvekhez, és szemmel láthatóan nem érezte úgy, hogy a részleges szüléssel járó terhességmegszakítás miatt el kellene térnie a kialakult joggyakorlattól (illetve a kialakult joggyakorlatról szóló saját olvasatától).
A részletes elemzés megkezdése előtt érdemes egy rövid számszaki kitérőt tenni, hiszen első látásra is érzékelhető, hogy a korábbi Stenberg kontra Carhart, illetve a legújabb Gonzales kontra Carhart döntés között - a Kennedy bíró vezette többség erősködése ellenére - a leglényegesebb különbség nem az indítvánnyal érintett jogszabályok között áll fenn, és - amint az a korábbi joggyakorlat ismertetésénél is kiviláglik - nem is a legfelső bírák személyes véleménye változott meg.[34] A két döntés között kimutatható különbség jórészt a Legfelső Bíróság összetételében időközben bekövetkezett változásban gyökerezhet. A Stenberg kontra Carhart döntés óta leköszönt a bíróságról a Casey-ügy híres közös véleményét jegyző O'Connor bírónő, illetve időközben elhunyt Rehnquist főbíró.
Az abortuszra vonatkozó joggyakorlat központi téma volt az Alito és később Roberts beiktatását megelőző szenátusi meghallgatásokon. Csak hab a
- 69/70 -
tortán, hogy Alito bíró annak a csapongó szavazataitól hírhedt Sandra Day O'Connor bírónőnek a székét vette át, aki a Casey-ügy nagy tekintélyű közös indokolását írta, illetve a nebraskai részleges abortuszt tiltó törvény alkotmányellenessé nyilvánításához biztosította a többséget a Stenberg-ügyben. Az O'Connor bírónőt váltó Alito bíró, illetve az újonnan kinevezett Roberts főbíró a konzervatív bírákkal szavazott, így a kényes öt-négyes szavazati arány a konzervatív oldalra tolódott. A sajtóban különös figyelem övezte az ügyben együtt szavazó öt férfi véleményét, akik az anya egészségének védelme érdekében tett büntetőjogi kivételt nem tekintik alkotmányos követelménynek, miután a chicagói jogászprofesszor, Geoffrey Stone, illetve a Seattle Herald karikaturistája, Tony Auth szinte egy időben emlegette fel, hogy mind az öten hívő római katolikusok.[35] Ezt követően parázs vita alakul ki a sajtóban és az internetes fórumokon a bíróság, valamint a bírák személyes meggyőződéseinek helyéről és szerepéről a közvéleményt megosztó nehéz ügyek eldöntésében.
Érdemes tehát megvizsgálni, milyen lehetőségeket halasztott el, illetve milyen megfontolásokat hagyott figyelmen kívül a Legfelső Bíróság meghatározó konzervatív többsége a Gonzales kontra Carhart döntésben. Ez a gondolatkísérlet már csak azért is érdekes, mert a Kennedy bíró vezette többség - Ginsburg szerint némiképp abszurd módon - hangsúlyozta, hogy változatlanul nyitva állnak olyan indítványok befogadására, amelyekben a részleges szüléssel járó abortuszt tiltó szövetségi törvény alkalmazásának alkotmányosságát támadják.[36]
Míg a Roe kontra Wade döntést követő két évtized során az abortuszellenzők kampányának fő szlogenje azt hirdette, hogy az abortuszt megengedő közjogi szabályozás egy rossz precedensen alapul, a Casey-döntést követően - bár a viták szótárába bekerült a "túlzott nehézség" fogalma - a peres eljárásokban az abortusz mint orvosi beavatkozás kegyetlen, embertelen és gusztustalan voltára helyeződött a hangsúly. A Stenberg kontra Carhart-ítélet nyomában - miközben az abortusz horrorshow elemekben bővelkedő bemutatása továbbra sem hagyott alább - a technikai-jogi kérdés újrafogalmazódott: a terhes nő döntési autonómiájának alkotmányos korlátairól szóló eszmecserét félredobva sokkal fontosabb kérdéssé vált, mennyiben kötik a Legfelső Bíróságot a kongresszusi törvényalkotási eljárásban tett tényállítások és megállapítások egy orvosi-szakmai vita kellős közepén.
Stevens bíró a már említett riportban megjegyezte, hogy bár a szövetségi törvény oktalan ("silly"), a Legfelső Bíróság döntése keveseket érint, mivel az érintettek számára továbbra is rendelkezésre állnak a kifogásolt szabályozás által nem tiltott alternatív terhességmegszakítási eljárások. Stevens inkább abban látja a problémát, hogy a szabályozás a törvényhozási erőfitogtatás aggasztó példája. A harvardi jogi kar konzervatívnak tartott professzora, Charles Fried szerint a Gonzales kontra Carhart döntés épp amiatt nyugtalanító, hogy a Legfelső Bíróság (és különösen Kennedy bíró) nem tartotta magát korábbi gyakorlatához, és nem védte meg a kialakult alkotmányos alaptételeket a szövetségi törvényhozás otrombán hamis tényállításaival szemben.[37] Ennek legkézenfekvőbb példája az a törvényhozói megállapítás, mely szerint az Egyesült Államok orvosi fakultásain nem tanítják a második trimeszterben végrehajtandó terhességmegszakítás módszereit.[38] Ez a tényállítás egyszerűen és könnyen ellenőrizhetően hamis, amint azt a Legfelső Bíróság bírái is egyértelműen megállapították - leplezetlen felháborodással.
Más a helyzet a szövetségi törvény további bevezető bekezdéseivel, amelyekre nézve a bírák nem alakítottak ki egységes álláspontot. A fentebb már idézett bekezdésekben a Kongresszus a törvényben betiltott műtéti eljárás nyílt erkölcsi elítélése mellett hosszasan elmélkedik a Legfelső Bíróság vonatkozó gyakorlatáról, és értelmezi a Stenberg kontra Carhart döntés következményeit. Ezeket a megállapításokat olyan észrevételek tarkítják, mint az, hogy a "borzalmas és embertelen részleges szüléssel járó abortusz zavaró hasonlóságot mutat az újszülött megölésével, és olyan módon támogatja az újszülött emberi élet teljes semmibevételét, hogy azt csak az eljárás betiltásával lehet ellensúlyozni".[39] Hosszas megfontolás nélkül is észrevehető, hogy az utóbbi megállapítással már csak azért sem lehet az alkotmányos jogvédelem szótára teremtette keretek között érdemben vitatkozni, mert valójában nem tényállítás, hanem az alkotmányon túli megfontolásokon alapuló értékítélet.
Amikor a törvény előszavában hosszasan felvonultatott kongresszusi megállapítások bírósági vizsgálatának lehetőségeiről esik szó, nem csupán a bizonyítási teher megosztása a kérdés,[40] hanem az is,
- 70/71 -
mit tehet a bíróság, ha a törvényhozás téves vagy épp nem helytálló megállapításokra alapozta döntését. A teljesség igénye nélkül itt érdemes annyit megjegyezni, hogy az alkotmányos jelentőségű kérdésekben tett ténymegállapítás furcsa szerzet, ha másért nem is, hát azért, mert vonatkozhat a való élet és a joggyakorlat tényeire is. Érdemes továbbá szem előtt tartani, hogy alkotmányos ténymegállapításokat a közjogi vita minden résztvevője tehet, a bíróságok éppúgy, mint a politikai hatalmi ágak jeles képviselői. A szakirodalomban is jól ismert, hogy a bíróságok által alkalmazott alkotmányossági tesztek, illetve alapjogi tesztek arra indítják a politikai szereplőket, illetve a hatalmi ágakat, hogy döntéseiket a bírói gyakorlatban kialakult alkotmányossági mércék szerint alakítsák, vagy legalábbis képesek tevékenységüket a bírósági határozatok nyelvezetét utánozva igazolni.[41]
Számos ügyet lehetne felsorolni, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a Legfelső Bíróság nem bánt kesztyűs kézzel a szövetségi Kongresszus, illetve a tagállami törvényhozások tényfeltáró munkájának eredményével. Mégis, a joggyakorlat egyenetlenségei miatt a Gonzales kontra Carhart ügyben ismert jogászprofesszorok amicus curiae véleményükben hosszasan, számos döntést idézve igyekeztek meggyőzni a Legfelső Bíróságot: olyan alapjogi ügyekben, amelyekben a jogkorlátozás igazolását a bíróságok magas mércével mérik, elengedhetetlen, hogy a bírák közelebbről is részletesen megvizsgálják a törvényhozó indítékait. Az amicus vélemény nem abból indul ki, hogy a bíróság komolyabb szakértelemmel bír orvosi ügyekben, mint a törvényhozók, hanem azt hangsúlyozza, hogy alapjogi ügyekben a bíróság azért köteles a törvényhozási eljárás során felsorakoztatott bizonyítékokat és indokokat független vizsgálatnak (independent review) alávetni, mert a bíróság eljárása az utolsó esély annak biztosítására, hogy az alkotmány alapjogi rendelkezései valóban korlátozzák a törvényhozó hatalmat.[42]
Bár a probléma nem épp egzotikus és nem is új keletű, egy politikailag kevésbé megosztott Legfelső Bíróság is felettébb kellemetlen helyzetben találta volna magát a szövetségi törvény láttán, mivel a megoldáshoz többek között egy olyan kérdésre is választ kellett volna találni, amelyben régóta nincs egyetértés a bírák között. A makacsul visszatérő és máig megválaszolatlan előkérdés pedig már unalomig ismert: máig nem világos ugyanis, hogy az abortuszügyekben használt "túlzott teher" alkotmányos mércéje hogyan viszonyul az alapjogi ügyekből ismert szigorú vizsgálatot ("strict scrutiny") igénylő és az ésszerűségi ("rational basis") tesztekhez. A mai napig hiába várt válasz nem egyszerűen eredményhirdetés egy szójátékban. E választól függ, milyen alkotmányos jelentőséget tulajdonít a Legfelső Bíróság a nők döntési autonómiájának a terhességmegszakítás során: alapjogi védelemre érdemes szabályozási tárgyat vizsgálunk, vagy az állami közegészségügyi szabályozás egyik talán kevésbé hétköznapi, de semmiképp sem kivételes tétele ez csupán.
Mint korábban már annyiszor, most sem rajzolódott ki egységes álláspont: a párhuzamos indokolásban a bírák a korábbi ügyekből már ismert véleményüket ismételték fennhangon (mely szerint az alkotmányban szó sincs az abortuszhoz való alapjogról), míg a többség rezignáltan, ám kétértelműen kikerülte a válaszadást. Annyi bizonyos csupán, hogy a túlzott teher mércéje megmaradt az alkotmányos vizsgálódás szótárában, és a pillanatnyi többségi álláspont szerint magában foglalja annak vizsgálatát is, milyen hatással jár (vagyis túlzott terhet jelent-e) a nő egészségének védelme érdekében tett törvényi kitétel elhagyása egy abortuszt korlátozó jogszabály szövegéből. Az is kitűnik a többségi indokolásból, hogy a közegészségügyi indokolások nagyobb hangsúlyt kapnak a korábban megszokotthoz képest: a magzati élet védelme, illetve az anya védelme saját döntéseivel szemben hangsúlyosabb, mint az alapjog-korlátozás alkotmányosságának vizsgálatát tárgyaló ügyekben megfigyelhető volt.
A Legfelső Bíróság döntését nem könnyítette meg, hogy a Kongresszus által egyértelműnek feltüntetett számos kérdésben a valóságban alapvető problémákról folytatott szakmai vita, illetve tudományos bizonytalanság mutatható ki. Hatalommegosztási szempontból is nehéz helyzetbe kerülnek a bíróságok, amikor egy adott szakmai kérdésben nincs egyetértés a szakértők, illetve az egyes szakmák képviselői között.[43] A kanadai Legfelső Bíróság az Irwin Toy-ügyben,[44] amelyben gyermekeket célzó kereskedelmi reklámot korlátozó törvényi szabályozás alkotmányosságát vizsgálta, kimondta, hogy olyan esetekben, ahol egymásnak ellentmondó társadalomtudományi bizonyítékokon (conflicting social science evidence) alapul a szabályozás, még alapjogi ügyekben is helyes, ha a bíróságok önmérsékletet tanúsítanak, és nem bírálják felül a törvényhozás döntéseit.[45] A kanadai bírák azonban azt is kiemelték: különbséget kell tenni azon jogszabályok között, amelyekkel az állam a magánszemélyek egymás közötti életviszonyait rendezi és azok között, amelyekkel az állam a legitim fizikai kényszer monopóliumát érvényesíti az egyénekkel szemben (state as a singular antagonist), mint például a büntetőjog területén.
A szövetségi törvény bevezetője szerint "a késői abortusszal érintett gyermekek döntő többsége életben van az eljárás végéig. Azonban orvosi tény, hogy
- 71/72 -
a meg nem született gyermekek ebben az időszakban már éreznek fájdalmat (...) és erőteljesebb a fájdalomérzetük, mint az újszülötteknek. Következésképp a részleges szüléssel járó terhességmegszakítás során a gyermek teljes mértékben átéli a koponyája kilyukasztásával, valamint az agya kiszívásával kapcsolatban keletkező fájdalmat."[46] A magzat fájdalma, illetve fájdalomérző képessége a művi terhességmegszakítás korlátozását szorgalmazó tábor egyik hangsúlyos érve.[47]
A magzatnak okozott fájdalom mint a terhességmegszakítás ellenérve már jóval a Gonzales kontra Carhart ügy előtt megjelent az érvek sorában. A vizsgált szövetségi törvény történetének egyik említést érdemlő mellékszála a meg nem született gyermeknek okozott fájdalom tudatosításáról szóló törvénytervezet (Unborn Child Pain Awareness Act) karrierje. Azonban orvosi tudományos körökben nincs egyetértés abban, mikor kezd az anyaméhben fejlődő magzat fájdalmat érezni, illetve mikortól hasonlíthatók (már ha egyáltalán) a magzat által észlelt ingerek a fájdalomhoz.[48] A magzat fájdalomérzetére támaszkodó tábor egyik fontos hivatkozási pontja egy 1987-ben megjelent tanulmány,[49] melynek egyik szerzőjét, KJS Anand doktort 2005-ben szakértőként meghallgatta a Kongresszus a magzatnak okozott fájdalomról szóló törvényjavaslat vitája során.
A magzat fájdalomérzetéről, illetve fájdalomérző képességéről nehéz tudományos módszerekkel képet alkotni. Fontos megjegyezni, hogy a fájdalomérző szervi apparátus puszta jelenlétéből még nem következik, hogy a rendszeren végigfutó ingert az alany fájdalomként érzékeli. Számos egyéb tényező mellett például nem egységes az orvostudomány annak megítélésében, hogy a fájdalomérzet kialakulása megtörténhet-e kizárólag az anyaméhen belül, vagy szükséges hozzá anyaméhen kívül szerzett tapasztalat is. A már említett Anand doktor szerint a magzatban a fájdalomérzéshez szükséges anatómiai és fiziológiai fejlődés a terhesség második trimesztere során végbemegy. Stuart Derbyshire - aki a Planned Parenthood több helyi szervezete tanácsadójaként is eljárt - összefoglalása szerint az idegrendszer azon elemei, amelyeket egy felnőtt vagy egy kisgyermek szervezete a fájdalominger feldolgozásához használ, már a 23. héttől megjelenhetnek, és a hormonális stresszválasz korábban, már a 18 hetes magzatnál is megfigyelhető. A terhesség 26. hetére működőképesek a magzati szervrendszer azon elemei, amelyek a fájdalom érzékeléséhez szükségesek. A 26. héten a magzat már olyan magatartást tanúsít, illetve olyan agyi haemodinamikai válaszokat ad, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy a magzat fájdalmat érez. Derbyshire tanulmányában azonban azzal érvel, hogy bár a fájdalom érzékelésének anatómiai és fiziológiai előfeltételei megtalálhatók a magzatban, a fájdalomérzet tudatosítása egy olyan összetett tanulási folyamat része, amely csak a születést követő környezeti hatások következményeként képzelhető el.[50]
A másik, megnyugtatóan valószínűleg sohasem rendezhető orvosi-szakmai nézeteltérés központi kérdése, hogy a középidőben végezhető terhességmegszakítási eljárások közül melyik jár kisebb műtéti kockázattal. Szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy a szövetségi törvénnyel betiltott műtéti eljárásra egy orvos, dr. Martin Haskell 1992-ben elhangzott szakmai előadása irányította a közfigyelmet. A konferencián részletesen ismertette a késői terhességmegszakítás végrehajtásának ezt az akkor még új módszerét.[51] Haskell doktor előadása azóta bekerült a kongresszusi naplóba, és kötelező referencia minden magára valamit is adó késői terhességmegszakítással foglalkozó írásban, legyen az ismeretterjesztő mű, vagy amicus vélemény.[52]
Orvosi körökben a Haskell-előadás óta sincs egyetértés abban, mikor szükséges, illetve szükséges-e egyáltalán a késői terhességmegszakítás olyan módszere, amelynek során az abortuszt végző orvos a magzatot hüvelyi úton (a szülőcsatornán keresztül) egy darabban távolítja el az anya testéből.
Talán abban van csak számottevő konszenzus, hogy a középidő vége felé nagyobb méhszájtágításra van szükség, amennyiben az orvos a magzatot egyben kívánja eltávolítani. Abban azonban már megoszlanak a szakmai álláspontok, hogy az esetek mekkora hányadában kíván meg a nagyobb tágulás intenzívebb orvosi beavatkozást, illetve igényel hosszabb időt. A döntéssel betiltott eljárás támogatói sokszor hangsúlyozzák, hogy minden eset egyedi; orvosként egyénileg ítélik meg egy-egy beavatkozás szükségességét. Ezeket az álláspontokat az alsóbb bíróságok, illetve a Legfelső Bíróság már a Stenberg kontra Carhart ügy kapcsán megismerhette. A kongresszusi tényfeltáró munka jelen dolgozat számára is említésre érdemes sajátossága e tekintetben abban áll, hogy a kongresszusi napló erősen részrehajló - egyértelműen az eljárást ellenző orvosok javára, a vezető orvosi szervezetek szakmai álláspontjával szöges ellentétben.
- 72/73 -
Nem bölcs gondolat egy parázs orvosi szakmai vitában a törvényhozásnak állást foglalni, és különösen rosszul mutat, ha morális ítélettel hirdetnek győztest. A Gonzales kontra Carhart döntés ellen számos jelentős orvosi szaklap tiltakozott. A Kongresszus és a bíróságok által meghallgatott orvosok több esetben is emlékeztettek, hogy a betiltott műtéti eljárás biztonságosságának megítélése annyira szubjektív, és olyan egyedi helyzetben értelmezhető orvosi-szakmai szempontok összegzését igényli, amelyekre a törvényhozó valószínűleg nem képes az általános szabály kialakításakor. A Kongresszus - megengedhető túlzással - kuruzslóként lépett fel ebben az ügyben, orvosi döntést hozva a megfelelő előképzettség és hatáskör hiányában. Sajnálatos, hogy az eljárásban a törvény megfelelő számú támogatót talált a Legfelső Bíróságon.[53] A külső szemlélő számára a kuruzslás vádja túlzásnak tűnhet. Amint azonban a WHO 1997-ben készült jelentése is jelzi, minél többet végeznek egy bizonyos terhességmegszakítási műtéti eljárásból, annál nagyobb rutinra tesz sort az operáló orvos és az asszisztencia, ettől fogva maga a beavatkozás is biztonságosabbá válik. Ebből tehát az következik, hogy egyes műtéti módszerek jogszabályi korlátozásával vagy betiltásával automatikusan emelkedik a műtéti kockázat.[54]
Az eljárás betiltásával (hiszen a szándékosan végzett műtét kriminalizálása ezt jelenti) tehát a szövetségi törvény növeli a műtéti kockázatot azokban az esetekben is, amelyekben egyébként eltűri az ilyen irányú orvosi beavatkozás lefolytatását. A szövetségi törvény másik hatása, hogy sajtóértesülések szerint számos terhességmegszakítást végző orvos a Legfelső Bíróság döntését követően úgy hajtja végre a középidős terhességmegszakítást, hogy a méhszájtágítást megelőzően a magzatnak halálos injekciót ad be.[55] Az orvosok szerint ez az injekció a terhességmegszakításhoz szükségtelen, kisebb kockázatot jelent az anyára, és egyértelműen az orvosokat fenyegető szövetségi büntető tilalom ihlette. Ezzel egy időben egyes tagállamok is hozzáfogtak, hogy felvértezzék saját belső jogrendjüket a szövetségi törvény alkalmazásával szemben.[56]
A késői terhességmegszakítás e módszerének tiltása mellett szóló érvek közül alkotmányjogilag talán az a legproblémásabb, amelyik a női ösztönökre hivatkozva a terhességmegszakítást követő traumától kívánja megvédeni az érintett nőket. A választás szabadságának büntetőjogi eszközökkel történő korlátozását a többségi indokolás azért látta elfogadhatónak, mert a bírák szerint a gondoskodás anyai ösztöne visszatartaná a nőket a terhességmegszakítástól, ha kimerítő részletességgel tájékoztatnák őket az eljárásról. Bár ez az érv látszólag a terhes nők tájékozott beleegyezését kívánja elősegíteni, Ginsburg bírónő kimutatja, hogy a valóságban ezen a ponton a többség elfogadta a terhességmegszakítást követő traumára hivatkozó - egyébként tudományosan máig meg nem alapozott, ám az abortuszellenes mozgalomban nagy népszerűségnek örvendő - érveket. Ginsburg szerint a többségi álláspont személyes biztonságuk rovására fosztja meg a nőket a tájékozott döntés szabadságától. Mindemellett a többségi álláspont valójában egy olyan megoldást szentesít, amely továbbra sem követeli meg az orvosoktól, hogy a terhességmegszakítást kérő nőnek a pillanatnyilag szokásosnál alaposabb tájékoztatást nyújtsanak. A valódi probléma a kisebbségben maradt bírák szerint abban áll, hogy a többség álláspontja egy már a bíróság által is elvetett női szerepfelfogáson alapul: azon az elképzelésen, hogy a nők elsődleges feladata az otthonteremtés és a gyermeknevelés. Reva Siegel a Gonzales kontra Carhart döntést megelőző tanulmányában[57] részletesen elemzi az egyenlő bánásmód követelményével kapcsolatos legfelső bírósági gyakorlatot, és arra a következtetésre jut, hogy az alkotmány tiltja a családi szerepek megkülönböztetésével operáló, illetve a nővédelmi logikán alapuló jogi szabályozást.[58] Siegel egyik fő célpontja David Reardonnak az utóbbi években egyre felkapottabb abortuszkorlátozó érvrendszere, amely az abortuszt követő traumának és a nők társadalmi szerepének összekapcsolására támaszkodva igyekszik igazolni a nők döntési szabadságának korlátozását.
A Gonzales kontra Carhart döntés a választás szabadságának egy szélsőséges, népességstatisztikailag ritka esetéről szól. A felszínen csupán annyi a kérdés, választhat-e egy bizonyos terhességmegszakítási eljárást egy terhes nő a terhesség késői szakaszában (pontosabban a második trimeszterben). Pontos adatok hiányában is igazoltnak látszik, hogy az Egyesült Államokban a terhes nő kérésére végzett középidős terhességmegszakítások döntő többségét hátrányos anyagi helyzetben élő, illetve kiskorú nők kérik. A kiskorúak, akik nemritkán erőszakos nemi bűncselekmények, illetve családon belüli erőszak (vérfertőzés) áldozatai, általában nem ismerik fel a terhességüket a középidő előtt. A hátrányos
- 73/74 -
helyzetű nőknél az alapvető szaporodásbiológiai ismeretek hiánya mellett gyakori ok, hogy a terhesség tényétől megrettenve az apa a terhes nőt magára hagyja, aki egyedül nem képes viselni a gyermekvállalás anyagi terheit. Ezeket a tényeket, illetve a jogi szabályozás kiegyenlítetlen következményeit a Legfelső Bíróság nem vette figyelembe.
Ezek a nők nem az amerikai álom megvalósításán munkálkodnak. Könnyen lehet - mivel kiskorúak vagy nincs állampolgárságuk -, nem is választójogosultak, és alappal valószínűsíthető, hogy többségük nincsen tisztában alapvető alkotmányos, illetve törvény biztosította jogaival. Ez a csoport a hangtalan kisebbség tankönyvi példája is lehetne. Ha valakinek nincs kedve újra végigvinni a Carolene Products-ügy 4. lábjegyzetének,[59] vagy épp John Hart Ely mára már klasszikus művének (Democracy and Distrust) alapgondolatát, legalább Martha Nussbaum szavai ismerősen csenghetnek, amikor arra emlékeztet: "ilyen ügyekben egy jó bíró kell, aki el tudja képzelni azokat a valódi akadályokat, amelyekkel a nők szembenéznek."[60] A Legfelső Bíróság többségének ez most talán azért nem sikerült, mert ahelyett, hogy a potenciálisan érintett nők valós élet-és döntési helyzeteit vették volna szemügyre, az elképzelt gyenge nő védelmére keltek: megvédve őt az aborcionista - saját maguk által teremtett - sötét démonának csecsemőgyilkos indulatoktól fűtött túlkapásaitól. Az utóbbi állítást az is ékesen alátámasztja, hogy a többséget alkotó bírák az orvosok által benyújtott indítványok kudarcát követően elképzelhetőnek tartják, hogy a szövetségi jogszabály alkalmazása során további, megalapozottabb alkotmányos kifogások érkeznek majd.[61] Nem meglepő tehát, hogy Siegelhez hasonlóan Martha Nussbaum is figyelmeztet: bár a Gonzales kontra Carhart döntés abortuszra gyakorolt hatása csekély, de a női egyenjogúság terén valódi katasztrófa.[62]
*
A Gonzales kontra Carhart ügyben a Kennedy bíró vezette többség nem tekintette az abortuszt szabályozó szövetségi törvény önálló, az eddigi gyakorlat által megkövetelt fogalmi elemének a terhes nő egészségének védelmében tett kivételt, továbbá nem tett különbséget a magzat méhen kívüli életre való képességét megelőző, illetve azt követő terhességmegszakítási eljárások között. Kennedy indokolásában a magzati élet védelme különös hangsúlyt kapott, a terhes nő önrendelkezésének rovására: a terhes nő önrendelkezését felváltotta az állami gondoskodás, amely az abortuszt végző orvos tanácsát hivatott helyettesíteni. A Kennedy vezette többség hangsúlyozta a döntés marginális voltát (az alkotmányosnak talált büntető szabály csupán a terhességmegszakítás egy bizonyos módszerét tiltja), illetve hogy a bíróság döntése teret hagy a jogszabály alkalmazásából eredő további alkotmányossági vizsgálatnak. A különvéleményt író Ginsburg bírónő szerint a többség eltért az eddigi gyakorlat bevett értelmezésétől és alkalmazásától, így különösen figyelmen kívül hagyta azt, hogy a bíróság a terhes nő egészségének védelme érdekében kifejezett jogszabályi kivételt kívánt. Kifogásolta továbbá az önállóan még nem életképes, illetve már életképes magzatok között különbségtétel elsorvadását, illetve a magzati élet védelmét a terhes nő önrendelkezésének kárára.
A nem kívánt terhesség megszakítása minden esetben súlyos következményekkel járó nehéz döntés: a terhes nőnek éppúgy, mint a beavatkozás elvégzésére képes és hajlandó orvosnak. A középidős terhesség megszakítása a terhes nő kérésére kivételesnek számító orvosi beavatkozás minden olyan jogrendszerben, amely különösebb akadályok emelése nélkül lehetővé teszi az abortuszt a terhesség első heteiben. Attól, hogy az állam nem tiltja és morálisan nem ítéli el a terhességmegszakítást, az abortuszhoz kapcsolódó erkölcsi teher nem vész el, csupán átkerül abba a létszférába, ahová egy (poszt)modern szekuláris államban tartozik: a terhességmegszakítás mint döntés morális súlya minden következményével az anya személyes döntésének elemévé válik. A semleges állam orvosi tevékenységet szabályozó hatalmi megnyilvánulásai pusztán morális megfontolásokból nem növelhetik a terhességmegszakítást kérő nőre nehezedő orvosi kockázatot. A magzati élet védelme vagy az orvosi hivatásba vetett közbizalom féltése nem teremt alkotmányosan elfogadható indokot az olyan állami fellépésre, amely a terhességmegszakítást kérő terhes nő életét, testi épségét vagy egészségét pusztán morális indíttatásból olyan kockázatnak teszi ki, amely az állami beavatkozás nélkül nem fenyegetné a terhes nőt. Az állami beavatkozás különösen problémás mindazon esetekben, amikor az egyébként is hátrányos helyzetű terhes nőket az állam saját döntésük következményeitől úgy akarja megvédeni kétes ideálokra hivatkozva, hogy tisztában lenne az érintett nők valós életkörülményeivel.
Bár a Kongresszus a törvény bevezetőjében sztentori hangon tesz végső megállapításokat, a szövetségi törvény egy szerteágazó orvosi vitában a helyénvaló árnyaltság látszata nélkül foglalt állást. Könnyen belátható, hogy lezáratlan orvosi tudományos és szakmai vitákban nem a politikai hatalmi ágak képviselői hivatottak igazságot tenni. A Gonzales kontra Carhart ítélet külön gyengesége, hogy a bírák
- 74/75 -
többsége túlontúl nagyvonalúan és különösebb magyarázat nélkül hagyta rá a Kongresszusra a törvény előszavában foglaltakat.[63] Ezzel a bírói magatartással nem az a legnagyobb probléma, hogy a támadott törvény szövegébe ágyazott téves és torz megállapításokat szentesít, hanem az, hogy nem kérdőjelezi meg a téves kongresszusi megállapításokkal alátámasztott jogkorlátozás alkotmányosságát. Pedig a bíróság előtti eljárás közismerten lehetőséget és formalizált kereteket biztosít a látszólag csupasz tényeken alapuló jogi szabályozás mögött megbúvó értékítéletek és egyéb mögöttes megfontolások feltárására és értékelésére.[64]
Az abortuszszabályozás, ideérve a késői terhességmegszakítás egyes műtéti módszereinek betiltását, nem az Egyesült Államok egyedi jóléti problémája. A nemzeti jogok abortusztilalmai világszerte sújtják a nőket, és mindenütt többszörösen terhelik a szegényeket, az egyébként hátrányos helyzetűeket és a kiskorúakat.[65] A Világbank egy 2007 tavaszán közzétett dolgozatban arra hívja fel a figyelmet, hogy a családtervezési (ideértve a terhességmegszakítási) eljárások tényleges hozzáférhetősége a gazdasági stabilitás egyik fontos tényezője.[66] Azt már az elemzők vérmérséklete és jó ízlése határozza meg, hogyan értékelik egy vezető alkotmányos demokrácia döntésének hatását a késői terhességmegszakítás egyik valóban ritka, ám orvosi szempontból biztonságos módszerének betiltásáról a világ nyugati mintákra fogékony tájain. Bár a dél-amerikai és afrikai államok, ahol az abortusz dekriminalizációja még inkább félkész terv, mint valóság, nem kötelesek majmolni az Egyesült Államokat, az abortuszszabályozás terén már jó szívvel tanácsolható az emberi jogok védelme iránt elkötelezett reformereknek: ha valóban jót akarnak a nehéz helyzetbe került terhes nőknek, másfelé kereskedjenek. Mégis nehéz ezt a tanácsot jó szívvel megfogadni akkor, amikor a nemzetközi emberi jogi dokumentumok értelmezésében az amerikai Legfelső Bíróság joggyakorlata megkerülhetetlen hivatkozási pont.[67] ■
JEGYZETEK
[1] Gonzales versus Carhart, ügyszám: 05-380, meghallgatás: 2006. november 8., kihirdetve: 2007. április 18. Az oldalszámok a döntés Legfelső Bíróság által kiadott előzetes változatára (slip opinion) utalnak.
[2] A cselekmény fenti leírása követi a vonatkozó szövetségi jogszabály, a 2003. évi Partial Birth Abortion Ban Act, 18 USC § 1531 (2000 ed., Supp. IV) szövegét. A szövetségi törvény kifogásolt rendelkezése az orvos, és nem a terhes nő magatartására vonatkozik.
[3] A D&E rövidítés a Dilatio cervicis et evacuatio uter' (angolul: dilation and evacuation) kifejezésre utal.
[4] Roe versus Wade, 410 U.S. 113 (1973). Magyar nyelven ismerteti Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor, Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003 (a továbbiakban: Emberi jogok), 331.
[5] Planned Parenthood versus Casey, 505 U.S. 833 (1992). Magyarul összefoglalva lásd Emberi jogok, 333.
[6] Stenberg versus Carhart, 530 U.S. 914 (2000).
[7] Dworkin szerint Roberts és Alito bíró hallgatása csak annak újabb ékes bizonyítéka, milyen keveset is ér a frissen kinevezett legfelső bírák fogadkozása, mely szerint a precedenseket tiszteletben szándékoznak tartani. Erről lásd Ronald Dworkin: The Court and Abortion: Worse than You Think, The New York Review of Books, 31 May 2007.
[8] Gonzales versus Carhart, Kennedy, 3.
[9] Az említett műtéti eljárásokat magyar nyelven ismerteti Lampé László: Szülészet-nőgyógyászati műtéttan, Budapest, Medicina, 2000, 147 és köv. A művi terhességmegszakításra használt orvosi (gyógyszeres, illetve sebészeti) megoldások rövid, de átfogó angol nyelvű ismertetéséhez lásd WHO Scientific Group: Medical Methods for Termination of Pregnancy, WHO Technical Report Series 871, 1997.
[10] Lásd például David J. Garrow: Don't Assume the Worst, The New York Times, 21 April 2007, http://www.nytimes.com/2007/04/21/opinion/21garrow.html. Garrow a Guttmacher Intézet adataira hivatkozik. E szerint a szövetségi törvénnyel betiltott terhességmegszakítási eljárást kb. harminc orvos végzi az Egyesült Államokban. Ezek a beavatkozások az évi 1,3 millió abortuszból kb. 2200 terhességmegszakítást tesznek ki. Érdemes megjegyezni, hogy a cikk szerzője a magánszféra-védelemről (privacy) és a reprodukciós szabadságjogokról szóló egyik legátfogóbb, több kiadást is megért amerikai monográfia szerzője. Lásd David J. Garrow: Liberty and Sexuality: The Right to Privacy and the Making of Roe versus Wade, Berkeley, University of California Press, 1998.
[11] Ezt a szóhasználatot Ginsburg bírónő külön is sérelmezi a Gonzales kontra Carhart ügyben. Ginsburg-különvélemény, 19.
[12] Gonzales versus Carhart, a 2006. november 8. napján tartott szóbeli meghallgatás jegyzőkönyve,16.
[13] A magyar nyelvű bioetikai szakirodalom gyakran nyilatkozik elítélőleg a művi terhességmegszakításról. Különsen Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Budapest, SZIT, 1997, illetve újabban Jobbágyi Gábor: Az élet joga. Abortusz - eutanázia - művi megtermékenyítés, Budapest, SZIT, 2004.
[14] Parental Notification and Intervention Act of 2007, HR 1295 IH. Megjegyzendő, hogy az előzetes szülői beleegyezés beszerzését számos tagállam kötelezővé teszi.
- 75/76 -
[15] Child Interstate Abortion Notification Act, HR 1063 IH.
[16] Expressing the sense of the Congress concerning contraceptives for women, HCON 177 IH.
[17] Pregnant Women Support Act, H.R.3192.
[18] Arkansas állam kormányzójaként Bill Clinton aláírt egy olyan törvényt, amely a harmadik trimeszterben csak a terhes nő életének védelmében tette lehetővé az abortuszt. Megjegyzendő, hogy Arkansas alkotmánya (68. módosítás 2. szakasz) szerint "minden meg nem született gyermek élete védelmet élvez a fogantatástól a születésig, a szövetségi alkotmány által megengedett mértékben". A 68. módosítás tiltja az abortusz finanszírozását minden olyan esetben, ahol a terhességet nem az anya életének védelmében szakítják meg (Arkansas alkotmánya, 68. módosítás, 1. szakasz). A megszorítás hatályára nézve lásd Dalton versus Little Rock Family Planning Services, 516 U.S. 474 (1996).
[19] A republikánus Ford-elnökség alatt érkezett John Paul Stevens (1975), a szintén republikánus Ronald Reagan elnök nevezte ki Antonin Scaliát (1986), majd Anthony Kennedyt (1988). A republikánus idősebb George Bush elnök nevezte David Souter (1990) és Clarence Thomas (1991) bírót. A demokrata Jimmy Carter elnöksége idején került a Legfelső Bíróságra Sandra Day O'Connor bírónő (1989), aki hivatali idejében kiszámíthatatlan szavazatairól volt közismert. Ő írta azt a véleményt a Casey-ügyben, amelynek egyes részei többségi állásponttá avanzsáltak, más részei pedig mint közös vélemény, komoly tekintélyre tettek szert az évek során.
Az évek során a republikánus elnökök által kinevezett Stevens és Souter bíró egyre gyakrabban szavazott az egyértelműen liberális Ruth Bader Ginsburg bírónővel (1990) és Stephen Breyer (1993) bíróval, akiket a demokrata Clinton-kormányzat hozott a bíróságra. Az eredetileg szintén republikánus támogatottságú Kennedy bíró is átjár időnként a liberális táborba: a Gonzales kontra Carhart ügy előtt leghíresebb többségi véleményét a Lawrence kontra Texas (539 U.S. 558 [2003]) ügyben írta, amelyben a Bowers versus Hard-wick (478 U.S. 186 [1986]) ügyet nyíltan felülbírálva a Legfelső Bíróság kimondta, hogy a szabadság alkotmányos védelme magában foglalja a beleegyezésen alapuló nemi kapcsolat létesítését azonos nemű felnőttek között.
[20] Az abortuszfinanszírozási ügyeket magyarul összefoglalja Emberi jogok, 332.
[21] Webster versus Reproductive Health Services, 492 U.S. 490 (1989). Magyarul összefoglalja Emberi jogok, 332-333.
[22] Rehnquist és White bíró a Roe kontra Wade ügyben közös különvéleményt írt.
[23] A többségi indokolást O'Connor bírónőn túl Kennedy, Souter, Stevens és Blackmun támogatta. Stevens és Blackmun bíró önálló párhuzamos indokolást és különvéleményt is tartalmazó véleményt írtak az ügyben.
[24] Lásd Dworkin: I. m.
[25] Stenberg versus Carhart, 530 U.S. 914 (2000).
[26] Ginsburg bírónő itt a fentebb már említett yale-i jogászprofesszor, Reva Siegel munkáit idézi. Az érvrendszer kifejtésére lásd Reva Siegel: The New Politics of Abortion: An Equality Analysis of Woman-Protective Abortion Restrictions, 2007 University of Illinois Law Review 991 (2007).
[27] Planned Parenthood of Central Mo. versus Danforth, 428 U.S. 52 (1976). A Danforth-ügyben a jogszabály a késői terhességmegszakítások döntő többségénél abban az időben használatos terhességmegszakítási eljárást, a saline amniocentesist tiltotta. A Legfelső Bíróság a tilalmat alkotmányellenes találta mint ésszerűtlen és önkényes szabályozási megoldást. Kennedy bíró álláspontja szerint mivel a Danforth-döntés a késői terhességmegszakítás vezető eljárását érintette, nem alkalmazandó a Gonzales kontra Carhart ügyben: ez utóbbiban a szövetségi büntető tilalom egy ritkán alkalmazott orvosi eljárásra vonatkozik. Lásd Kennedy, 35.
[28] A különvélemény sorra veszi a Kongresszus, illetve az alsóbb bíróságok által meghallgatott szakértő tanúk, orvosi szakmai szervezetek véleményét, illetve az amicus indítványokban megjelent álláspontokat. Az 5. lábjegyzetben Ginsburg bírónő idézi a Dél-New Yorki-i Kerületi Bíróság ítéletét, amely megjegyezte, hogy a Kongresszus ténymegállapításaival a kormány saját szakértő tanúi sem értettek egyet. Erre a tényre Stevens bíró is rámutatott a meghallgatás során. Lásd a jegyzőkönyv 4. és köv. oldalait.
[29] Ginsburg bírónő szerint a bíróság előtt kellő bizonyítást nyert, hogy melyek azok az "elszigetelt, ám jól azonosítható esetek, amelyekben a betiltott terhességmegszakítási eljárás szükséges a terhes nő egészségének védelme érdekében". Lásd slip opinion, Ginsburg-különvélemény, 23.
[30] Robert Post, Reva Siegel: Roe Rage: Democratic Constitutionalism and Backlash, 42 Harvard Civil Rights-Civil Liberties Law Review 373, (2007) 429.
[31] Uo., 431.
[32] Jeffrey Rosen: The Dissenter, The New York Times Magazine, 23 September 2007, http://www.nytimes.com/2007/09/23/magazine/23stevens-t.html.
[33] A Legfelső Bíróság ügyrendje a főbírót követően a korelnöknek ad meghatározó igazgatási hatásköröket, amelyek végső soron kihathatnak akár a bíróság döntéseinek kimenetelére is. Így például amennyiben a főbíró nem szavaz a többséggel, a többséget alkotó bírák közül a legidősebb bíró jelöli ki a többségi indokolás
- 76/77 -
vázlatát készítő bírót. A jelenlegi, liberális-konzervatív vonalon mélyen megosztott Legfelső Bíróság esetében ez a szabály a közismerten liberális - és nagyon tapasztalt - korelnöknek, Stevens bírónak komoly súlyt ad a konzervatív Roberts főbíróval szemben. Az ideológiai megosztottság következtében a hírhedten csapongó Kennedy bíró pozíciója is jelentősen megerősödött, hiszen támogatása számos ügyben jelentheti a döntő győztes szavazatot valamelyik tábornak. Erről lásd részletesebben David Cole: The Kennedy Court, The Nation, 31 July 2006, http://www.thenation.com/doc/20060731/cole.
[34] E tekintetben különösen érdemes megnézni Kennedy bíró fentebb idézett különvéleményét a Stenberg kontra Carhart ügyben, illetve többségi indokolásának alapvonalait a Gonzales kontra Carhart ügyben.
[35] Geoffrey Stone saját jogi kari blogjában (http://uchicagolaw.typepad.com/faculty/2007/04/our_faithbased_.html), illetve a Huffington Post oldalán (http://www.huffingtonpost.com/geoffrey-r-stone/our-faithbased-justices_b_46398.html) tett közzé egy bejegyzést Our Faith Based Justices címmel. Tony Auth karikatúrája, amely a többséget alkotó öt bírát püspöksüveggel ábrázolja, megtekinthető a http://myseattleonline.com/blog/?p=612 címen. A szerzők álláspontját, valamint a reakciókat érdekesen elemzi Robert Barnes: Did Justices' Catholicism Play Part in Abortion Ruling?, The Washington Post, 30 April 2007, A13, http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/04/29/AR2007042901270.html.
[36] Az ügyben a Legfelső Bíróság nem vizsgálta, van-e a szövetségi Kongresszusnak hatásköre az abortusz ilyen módon történő szabályozására. Nem világos ugyanis, hogy az államok közötti kereskedelem szabályozására vonatkozó szövetségi hatáskör melyik értelmezési filozófiája tesz lehetővé egy ilyen szabályozást. Ennek az úgynevezett Interstate Commerce Clause (tagállamok közötti kereskedelem klauzula) alatti érvelésnek, illetve a vonatkozó joggyakorlatnak a kifejtése meghaladná jelen dolgozat terjedelmi korlátait.
[37] Charles Fried: Supreme Confusion, The New York Times, 26 April 2007, http://www.nytimes.com/2007/04/26/opinion/26fried.html. Fried professzor támogatta John Roberts főbírói kinevezését.
[38] S.2.14(B).
[39] S.2.14 (L).
[40] A legtöbb esetben a törvényhozás lényegesen jobb helyzetben van egy-egy komoly erőforrásokat és szakértelmet igénylő hatástanulmány lefolytatásához, mint a magánszemély indítványozó. A törvényhozás - mint az államműködések ellenőre - könnyebben jut adatokhoz és szakértői véleményekhez a társadalmi jelenségekről, mint a gyakran szűkös anyagi eszközökkel rendelkező magánszemélyek és társadalmi szervezetek.
[41] E tekintetben az alapjogi és államszervezeti ügyek különbözőségét világosan és máig érvényesen kimutatja Philip Frickey: The Fool on the Hill, Congressional Findings, Constitutional Adjudication, and United States versus Lopez, 46 Case Western. Reserve Law Review 695 (1996).
[42] Brief of Constitutional Law Professors David L. Figan and Shutosh A. Bhagwat, et al., as Amici Curiae in Support of Respondents, 34 Hastings Constitutional Law Quarterly 74 (2006), különösen 82.
[43] A lehetséges megközelítésekről az ügy kereteien belül lásd The Supreme Court, 2006 Term, 121 Harvard Law Review 265 (2007), 273.
[44] Irwin Toy Ltd. versus Quebec (Attorney General), [1989] 1 S.C.R. 927.
[45] Az ügyben megkérdezett pszichológusok elsősorban abban nem értettek egyet, milyen életkorban képesek megkülönböztetni a gyerekek a játékreklámokat a televízióban sugárzott meséktől.
[46] S.2.14 (M).
[47] A magzati fájdalomról az abortusszal kapcsolatban felvilágosítást nyújtó magyar nyelvű honlapon lásd például http://www.valsagterhesseg.hu/terhesseg05.html.
Lásd továbbá Peter Singer, a Princeton Egyetem bioetika professzorának válaszát Halmai Gábor kérdésére: "Nem volna megengedhető, hogy a magzat fájdalmat érezzen, ezért törvénynek kellene szabályoznia azt, hogyha ez a veszély fennáll, akkor mi módon lehessen megszakítani a terhességet. Itt nem az emberi méltóságról van szó, mert nem gondolom, hogy a magzatnak lenne emberi méltósága vagy élethez való joga." Fundamentum 2001/1, 63.
[48] A magzati fájdalomérzetre vonatkozó kutatások orvosi felhasználási területe a magzatokon végzett invazív orvosi beavatkozásokhoz, illetve műtétekhez szükséges érzéstelenítés, illetve fájdalomcsillapítás.
[49] Anand KJS, Hickey PR: Pain and its effects in the human neonate and fetus, New England Journal of Medicine 1987; 317(21) 1321-1329, http://www.cirp.org/library/pain/anand/, illetve http://www.cirtl.org/pain.htm.
[50] Stuart Derbyshire: Can fetuses feel pain?, British Medical Journal 2006; 332: 909-912 (15 April), http://www.bmj.com/cgi/content/full/332/7546/909.
[51] Dr. Martin Haskell, MD: Dilation and Extraction for Late Second Trimester Abortion. A National Abortion Federation által szervezett konferencia címe "Second Trimester Abortion: From Every Angle". Haskell doktor elhíresült előadásának szövege, amelyben leírja az intact dilatiót mint műtéti eljárást: http://www.house.gov/burton/RSC/haskellinstructional.pdf.
[52] Haskell doktor tovább borzolta a kedélyeket, amikor egy interjúban - annak magyarázata közben, hogy a
- 77/78 -
24 hetes magzattal könnyű emberként azonosulni, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy fájdalomérzete nem azonos egy kifejlett emberével - azt találta mondani, hogy a magzat a második trimeszterben nagyban hasonlít egy állatkára ("A lot like pets"). Second trimester abortion, An Interview with Dr. Martin Haskell, Cincinatti Medicine 1993, 18, 19, http://www.house.gov/burton/RSC/haskellinstructional.pdf.
[53] Jeffrey Drazen, MD: Government in Medicine, New England Journal of Medicine, 24 May 2007, http://content.nejm.org/cgi/content/full/NEJMe078086.
[54] Medical Methods for Termination of Pregnancy, 1997.
[55] Shots Assist in Aborting Fetuses, Boston Globe, 10 August 2007, http://www.boston.com/news/local/articles/2007/08/10/shots_assist_in_aborting_fetuses/. A kórházak között három, a Harvard Egyetem mellett működő intézmény is szerepel.
[56] Strengthening Abortion Rights, The New York Times, 29 April 2007, http://www.nytimes.com/2007/04/29/opinion/29sun2.html?_r=1&oref=slogin.
[57] Siegel: I. m. Siegel tanulmánya a Dél-Dakota államban végül népszavazással elvetett részleges szüléssel járó abortusztilalomról szól. A tervezet - az időközben elfogadott szövetségi törvényhez hasonlóan - csak az anya életének védelmében engedett kivételt, és nem tette volna lehetővé a terhességmegszakítás e formáját a terhes nő egészségének védelmében. A dél-dakotai tervezet végül azért bukott meg a népszavazáson, mert nem tett kivételt az erőszakból vagy vérfertőzésből származó terhességekkel sem.
[58] Erről újabban lásd Post, Siegel: I. m, 431-432, illetve Martha Nussbaum: Foreword, Constitutions and Capabilities: "Perception" Against Lofty Formalism, 121 Harvard Law Review 4 (2008), 86.
[59] United States versus Carolene Products Company, 304 U.S. 144 (1938).
[60] Nussbaum: I. m., 78, majd különösen 84.
[61] The Supreme Court, 2006 Term, 274-275.
[62] Nussbaum: I. m., 84. és köv., valamint Siegel: I. m.
[63] The Supreme Court, 2006 Term, 273-275.
[64] Erről például lásd Sheila Jasanoff: Judicial Fictions, The Supreme Court's Quest for Good Science, 38 Society 27 (2001), 28.
[65] Nemzetközi összehasonlító adatok, illetve elemzés például David A Grimes, Janie Benson, Susheela Singh, Mariana Romero, Bela Ganatra, Friday E Okonofua, Iqbal H Shah: Unsafe Abortion, The Preventable Pandemic, The Lancet, October 2006, 368 (9550), www.who.int/reproductive-health/publications/articles/article4.pdf, illetve a WHO saját jelentése Unsafe Abortion, Global and Regional Estimates of the Incidence of Unsafe Abortion and Associated Mortality in 2003, www.who.int/reproductive-health/publications/unsafeabortion_2003/ua_estimates03.pdf, illetve összefoglalóan lásd szerző nélküli szerkesztőségi írás: Making Abortion Legal, Safe and Rare, The Lancet, 28 July 2007, 70(9584): 291.
[66] Population Issues in the 21st Century. The Role of the World Bank, siteresources.worldbank.org/.../Resources/281627-1095698140167/PopulationDiscussionPaperApril07Final.pdf.
[67] Lásd UN Covenant on Civil and Political Rights, CCPR Commetary, ed. Manfred Nowak, Kehl am Rein, Engel, 2005, 154-155.
Visszaugrás
