Az európai vízszolgáltatási piac liberalizációjára irányuló törekvések a szektor - hatékonysági alapokon nyugvó - teljesítménymutatóinak javítására tett kísérletek is egyben. A privatizáció és a liberalizáció gyakran és indokolatlanul összekevert fogalmak, aminek részben az az oka, hogy a két folyamat gyakran összekapcsolódik. A jelentősebb európai példák erre: a brit piacra jellemző, teljes privatizáció és részleges liberalizáció, a francia - a közszolgáltatási jellegű működés és a privatizáció közötti - átmeneti megoldás, valamint a német "félprivatizáció".
A közgazdasági elemzések és a modern európai vízszolgáltatási gyakorlatokból megismerhető példák alapján a magyar piacra is alkalmazható megoldásnak tűnik egy olyan stratégiai megközelítés, amely a jelenlegi nehezen menedzselhető árszabályozás és az európai Víz Keretirányelv (a 2000/60/EK Tanácsi Irányelv) rendelkezéseinek az átgondolásából, és különösen a szennyező fizet elv hiánytalan implementálásából áll. Szoros kapcsolatban áll ez a két megközelítés egymással, hiszen amikor a szolgáltató vagy a szabályozó a piaci alapú árat kívánja meghatározni, figyelemmel kell (kellene) lennie olyan ár-összetevőkre is, mint a környezetben okozott károk értéke. Ez a megközelítés önmagában valószínűleg még nem vezet tökéletes eredményhez, azonban közelebb vihet egy hatékonyabb és ár-érték szempontból fenntarthatóbb szabályozáshoz a vízszolgáltatások piacán.
A tanulmány az európai vízszabályozási - környezetszabályozási - kérdésekkel foglalkozik, kiemelve a címben szereplő szennyezői felelősséget és annak a víz végfelhasználói árára való esetleges hatását. Nehéz azonban történeti megközelítés nélkül elhelyezni ezt a gondolatot a mai európai szabályozási keretben, hiszen ennek a hálózatos iparnak a többi hasonló iparágtól - telekommunikáció, energia, posta, szállítmányozás - eltérő központi szabályozói megközelítés a jellemzője. Igaz ez különösen a területre jellemző környezetre gyakorolt hatás figyelmen kívül hagyása, környezetvédelem, valamint patriotizmus fényében.
A magyar lakosság 98 százalékának van hozzáférése folyó(ivó-)vízhez. Egy 2010-ben megjelent EMLA tanulmány (Szilágyi, 2010) szerint azonban az ivóvízzel ellátott népesség mindösszesen 58 százalékának van olyan minőségű szolgáltatása, ami megfelel a vízminőségről szóló tanácsi irányelvben meghatározott mutatóknak, míg a maradék 42 százaléknak alacsony, vagy nagyon alacsony minőségű az ivóvíz-ellátottsága. Hasonló adatok alapján az ország szennyvíz-elvezetési lefedettsége 2002-ben 56,1 százalék volt, annak ellenére, hogy 1994 és 2000 között 7500-ról 22 300 km-re nőtt a csatornák hossza. Ez azt jelenti, hogy a közműolló - ami az ivóvíz-hálózat, és az elhasznált víz elvezetésére szolgáló csatornahálózat kiépítettsége közötti különbségre utal -, mintegy 36 százalék (Szilágyi, 2010). Ennek a környezet-egészségügyi problémákon túl jogi következménye is van, hiszen a települési önkormányzatok egy olyan, kötelező feladatot nem látnak el, amely immár több mint 20 éve terheli őket (az EU a saját normáit illetően erre bizonyos, alacsony népességű térségekben 2015-ig ad mentességet).
A magyar vízpiacon a vízszolgáltatás nyújtásáért, a mögöttes technikai és gazdasági tevékenységekért - a víziközmű szövetség adatai szerint - mintegy négyszáz gazdasági társaság (a továbbiakban: szolgáltató) felel. A piac koncentráltságát jellemzi, hogy a szolgáltatók negyede felelős a hazai vízellátás mintegy 95 százalékáért. A vízszolgáltatás nyújtásáért közvetlenül felelős társaságok, azaz a víziközművek üzemeltetői, a törvényi feltételek mellett kizárólag állami - ebből összesen öt van - vagy önkormányzati tulajdonban, vagy szigorú feltételek mellett, közös önkormányzati és magántulajdonban működnek. A nehezen átlátható törvényi szabályozás elsődleges indoka a több éve folyamatban lévő jogalkotási harc az önkormányzatok, érdekképviseletek, valamint a magánszféra között. Az alapvető véleménykülönbség a szolgáltatásnyújtás biztonsága, a szolgáltatás színvonala, a szolgáltatói kötelezettségek, a díjképzés szabályozása, valamint az EU támogatási szabályainak hatékony felhasználása körül van. Legfontosabb jellemzője ennek a helyzetnek, hogy a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szerint a települési önkormányzatok kötelesek gondoskodni az egészséges ivóvízellátásról, valamint felelősek végső soron a vízrendezésért és csatornázásért. A fővárosban a kerületi és a fővárosi önkormányzatok között ez úgy oszlik meg, hogy az egészséges vízellátásért a kerületi önkormányzatok felelnek, és a fővárosi önkormányzat csak a kerületi feladatokat meghaladó vízellátásért felel. Ez, amennyiben ún. agglomerációs társulások jönnek létre a fővárosi önkormányzat és a kerületi, illetve más települési önkormányzatok között, bonyolódik, hiszen a feladatmegosztás a résztvevők közötti megállapodásokban is szabadon szabályozható.
A vízgazdálkodás országos koncepciójának - hasznosítás, megőrzés és a kártételek elhárítása - meghatározására az Országgyűlés 1995-ben megalkotta az 1995. évi LVII. törvényt a vízgazdálkodásról, amely rendelkezik, pl. a víziközművek felállításáról, valamint működésük alapelveiről. A törvény végrehajtását segítő kormányrendeleteket a kormány a következő évben megalkotta, így a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvíz elvezetéséről, a vízgazdálkodási társulatokról, valamint a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról szóló kormányrendeletek már 1996 óta szabályozzák a közművek működését.
Az említett szabályok határozzák meg alapvetően a vízszolgáltatással kapcsolatos, különböző menedzsment funkciókat, így a helyi önkormányzatok felelősségi körét a közösségi ivóvíz- és a csatornaszolgáltatásra vonatkozóan is. Ezek közé tartozik a közüzemi szerződés esetében a díjmegállapítás, a vízkészlet-járulékmeghatározás, azaz összességében a részletes vízügyi igazgatási és hatósági feladatok.
A magyar vízszabályozásnak azonban 2004 óta már az európai normáknak is meg kell felelnie. Ezt alapvetően a már említett Víz Keretirányelvben foglalt elveknek megfelelően átalakított, illetve alakítandó, nemzeti szabályok jelentik.
Az 1957-es Római Szerződések aláírásakor a tagállamok fő célja a gazdasági integráció alapos előkészítésén nem mutatott túl. Az első környezetvédelmi politikai felhangok csak az 1972-es stockholmi ENSZ környezetvédelmi konferenciát követően - a német delegáció kezdeményezésére - kerültek előtérbe a tagállamok között.
A német javaslatot 1973-ban az első EK környezetvédelmi akcióprogram követte, amely egyrészt állt egy általános részből, a célkitűzésekkel, alapelvekkel és az EK környezetvédelmi politikájának általánosságaival, valamint egy részletesebb fejezetből, amelyben alaposabb leírás szerepelt a következő két évben megtenni kívánt lépésekről. Ezt még három akcióprogram követte, amelyekből a speciális politikákra való hivatkozást kihagyták. Egyesek szerint ez azért volt, mert az "EK-Szerződés nem nyújtott explicit jogi alapot a környezetvédelmi intézkedések számára és ezért a jogszabályalkotás nagyon pragmatikusan zajlott, valamint azzal, hogy az alapelvek beillesztése a programba egy tagállam kifejezett kérésére történt meg. Ugyanilyen módon a jogi irodalom 1985 előtt alig tárgyalta a környezetvédelmi alapelveket." (Savoia, 2007)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
