Ez a tanulmány néhány mondatszerkesztési és szóhasználati javaslattal kíván hozzájárulni a hiteles fordítások közérthető és gördülékeny megfogalmazásához. Előzménye az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (OFFI) 2017. november 17-i továbbképzésén megtartott azonos című előadásom, amely a hiteles fordítások készítése és lektorálása során 2001 óta összegyűlt tapasztalataimon alapult.
A hiteles fordítás fogalmát egyetlen magyar jogszabály sem határozza meg. E hiányt az OFFI magyarázatára[2] hagyatkozva lehet pótolni: a hiteles fordítás az, "amelyet az annak készítésére feljogosított szervezet hiteles fordításként bocsát ki". Ami a rendeltetését illeti, bírósági és más hatósági eljárások céljaira szolgál (például anyakönyvezés, családegyesítés, ítélet-végrehajtás, letelepedés, munkavállalás); ennek megfelelően számos műfajban és formában ölt testet (cégkivonat, elfogatóparancs, határozat, igazolás, szabályzat stb.). Ahhoz azonban, hogy egy fordítást hitelesnek lehessen nevezni, még a kiadás előtt lektorálni kell.
Ez a folyamat két részből áll: a forrásnyelvi szöveggel való tételes összehasonlításból és szükség szerint a javításból. A lektor mindenekelőtt a tartalmi és stílushűséget ellenőrzi, de a figyelmének ki kell terjednie a terminológiára (a szakkifejezések szabatos és következetes használatára), a helyesírásra, a nyelvtani szabályok betartására és a formázásra (pl. a sorvégi elválasztásra, a fontosabb szövegrészek tipográfiai kiemelésére vagy a tördelésre) is. Ilyen sok tényezőt nyilvánvalóan képtelenség egyszerre szem előtt tartani, ráadásul mindegyikben bőven van szubjektív elem. A szöveg teljes átvizsgálását egyébként is nehezítik a rövid határidők és az egymást érő megbízások. A lektorálás tehát szükségszerűen részleges, így a lektor a jártasságától, a tapasztalataitól, a háttérismereteitől, a rendelkezésére álló segédeszközöktől, a szellemi frissességétől, a koncentráltságától, a türelmétől, a sürgősségtől vagy akár a díjazás mértékétől függően súlyozza az említett szempontokat.
Mindezek ellenére a hiteles fordítások lektorálásában számos tendencia mutatható ki; többek között az, hogy a változtatások bő 70 százaléka a terminológiát, a stílust és az ekvivalenciát érinti (Horváth 2011: 206). Az a nagyszámú körülmény, amely elvileg következetlenné és ötletszerűvé tehetné e munkát, gyakorlatilag nem ingatja meg a lektorokat abban, amit elsődlegesnek tekintenek az ellenőrzés során. Kutatásaim azonban arra is rávilágítottak, hogy a stílus - és a vele szorosan összefonódó nyelvhelyesség - körébe sorolható módosítások jóval gyakrabban alapulnak a lektor ízlésén, mint annak elősegítésén, hogy a végfelhasználó első olvasásra érthető szöveget kapjon.
E megfigyelés késztetett annak vizsgálatára, vajon lektorként hogyan javítok egy-egy nehézkes fordítói megoldást az említett cél érdekében. A hétköznapi gyakorlatból vett hiteles fordításokat kiegészítettem eredetileg magyarul írt szövegekkel is, hogy némelyik jelenséget alaposabban szemléltethessem. Megjegyzendő, hogy az így összegyűjtött szemelvények és a hozzájuk fűzött magyarázatok nem tekinthetők átfogó kutatási beszámolónak. Mindössze egy olyan példatárat kívántam összeállítani, amely a tartalmi és stílushűség feláldozása nélkül, de figyelemfelhívóan elősegítheti a könnyen befogadható hiteles fordítások készítését.
Változtatásaimat legfeljebb vitaalapnak vagy javaslatnak szánom, nem kötelező és örök érvényű szabálynak. Egyrészt a nyelvhasználók igényei és lehetőségei, a mindenkori közléshelyzetek túlontúl változatosak ahhoz, hogy bármit is szigorú törvénynek lehessen nyilvánítani. Másrészt lektorból sincs két egyforma a világon: problémaérzékenység és ízlés dolgában jelentős különbségek vannak közöttük. Harmadrészt az alábbi példák megítélését az itt helyszűkében elhagyott szövegkörnyezet is befolyásolhatja. Az ügyetlen, csupán jobb híján elfogadható megoldások például leginkább akkor szúrnak szemet, ha ismétlődően, több bekezdésben fordulnak elő, szórványosan már kevésbé. Nem baj tehát, sőt természetes, ha ezekkel a javaslatokkal nem mindenki ért egyet. A kulcsszó a "mérlegelés": annak eldöntése, hogy az érintett szöveg az alábbi szerkezetekkel vagy nélkülük lesz-e világosabb, természetesebb és tömörebb.
- 19/20 -
A példatár áttekintése előtt érdemes felvetni: mit nyerhet a hiteles fordítás végfelhasználója ezekkel a lektori változtatásokkal? Intuitíve ugyanis bizonyára sokan értenének egyet azzal, hogy egy hivatalos irat - akár magyar, akár idegen nyelvű - legfeljebb az elkerülhetetlen szakkifejezésekben térjen el egy köznyelvi szövegtől, ne a mondatok hosszában és szerkesztésében, hogy önállóan és azonnal emészthető legyen, vagyis ne szakértő bevonásával és második nekifutásra, valamint hogy szorítkozzon a lényegre, ne hemzsegjen az ismétlésektől és jogszabályi hivatkozásoktól. Egy hiteles fordítás persze nem vagy csak nehezen tud megfelelni az utóbbi kívánalomnak, hiszen ezen a téren merev keretek közé szorítja a forrásnyelvi szöveg. Ám abban már jó eredményeket érhet el, hogy közelítsen a köznyelvhez, és első ránézésre is befogadható legyen. Ismétlem: ez elvileg helyeselhető, de mi a gyakorlat?
A válasz az, hogy nem tudjuk, mivel soha nem készült felmérés a hiteles fordítások végfelhasználóinak elégedettségéről. Az ügyfélpanaszok jellemzően egy-egy név vagy szám elírására, illetve néhány kifejezésre korlátozódnak, nem összességében utasítják el a szöveg minőségét. De olyan kutatás sincs, amely az elégedettség alapján számszerűsítette volna az állampolgároknak szánt eredeti jogi és közigazgatási szövegek megértését. A témával foglalkozó nyelvművelők (Ferenczy 1956, Grétsy 1964, Grétsy 1976, Huszár 2002, Kovalovszky 1980) - és néha a jogászok is (pl. Dudás 2005) - általánosságban rosszallják a hivatalos stílus egyes sajátosságait, vagy bizonyos szavakat és fordulatokat bírálnak úgy, hogy bizonyításra nem szoruló tényként kezelik a tollhegyre tűzött jelenségek helytelenségét. Arról azonban nem szólnak, hogy a kifogásolt nyelvi elemek valóban gátolják-e a hivatalos iratok befogadását, és ha igen, akkor mennyire, hány ember számára, milyen iskolázottság és háttérismeretek esetén, ahogy arról sem közölnek semmit, hogy kit és hogyan károsítottak meg a "nyakatekert", "magyartalan", "idegenszerű", "modoros" stb. kifejezések és szerkezetek. E minősítések ugyanis tudományos szempontból mindaddig csak megérzésnek vagy előítéletnek tekinthetők, amíg egy módszeres vizsgálat nem igazolja őket. Hogy ez mekkora adóssága a nyelvészetnek, és milyen módszertani kérdéseket vet fel, arról egyetlen kísérleti beszámoló tanúskodik (Heltai és Gósy 2005).
Az említett szerzőpáros szövegelemzési és pszicholingvisztikai megközelítésén kívül sok minden kiderülhetne a hivatalos iratok laikus felhasználóinak beszámolóiból is. Egyebek között az, hogy valakit pontosan milyen szavak vagy szerkezetek késztettek az adott szöveg többszörös elolvasására, mást is be kellett-e vonnia az értelmezésbe, valamint (rend)bírság, kötbér vagy pénzbüntetés megfizetésére kényszerítette-e a félreértésből adódó mulasztás, szabálysértés vagy eljárás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
