Az Európai Unió egyik alapja a személyek, javak, a tőke és szolgáltatások szabad mozgása, amelynek növekedésével azonban együtt jár a határon átívelő viták egyre gyarapodó száma. Az ilyen nézeteltérések nem csak a nagy társaságok, vállatok közt keletkeznek, hanem a szerényebb eszközökkel rendelkező kisebb üzleteket és szükségszerűen az egyéneket is érinthetik.[1] E személyeknek ott kell "elintézniük az ügyet", ahol az felmerült, vagy - ami még rosszabb - külföldön kell jogi eljárásban vagy perben részt venniük. Ebből következően az ilyen helyzetbe került személyeknek külföldön jogi segítségre van szükségük.
Az azonban, hogy mi minősül jogi segítségnek, illetve melyek e segítség megítélésének feltételei, országonként különbözik. E tény jelentősen megnehezíti - az ugyancsak alapvetőnek minősülő elvet - az igazságszolgáltatáshoz való hozzájutást. A joghoz való hozzájutás a jogállamiság érvényesülésének egyik legfontosabb garanciális eleme, ami azonban nem csak alkotmányjogi kérdés. Ezért minden tagállam - és az Európai Bizottság is - érdekelt az ebből fakadó nehézségek megoldásában. Mindezeket szem előtt tartva az Európai Bizottság 2000-ben Green Paper-t bocsátott ki,[2] amelyben egyrészt polgári ügyekben vizsgálja a külföldi peres fél előtt álló problémákat, és felhívja ezekre a tagállamok figyelmét, másrészt felkéri az uniós tagokat arra, hogy javaslataikkal segítsék elő a jogi segítségnyújtás kapcsán felmerülő, és az alapító szerződések alapelveit sértő komplikációk megoldását.
A jogi segítségnyújtás európai rendezése tehát láthatóan kezdeti stádiumban van, azonban nem szükségtelen hazánknak - az ország csatlakozási szándékára is tekintettel - a folyamatot már e szakaszában figyelemmel kísérni. Ezt alapozza meg az is, hogy Magyarországon - ellentétben a legtöbb európai állammal - jelenleg nem létezik kifejezett és egységes jogi segítségnyújtásról szóló szabályozás.[3] A tanulmány célja tehát a Bizottság által az egyes tagállamok jogi segítségnyújtás rendszerében tapasztalt különbségek ismertetésén, és az ebből fakadó, általában az egyéneket érintő akadályok felvázolásán, illetve a javasolt megoldási lehetőségek bemutatásán keresztül a hazai jogalkotás figyelmének felkeltése.
- 106/107 -
Az Amszterdam Szerződés alapján a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés az EU Szerződés IV. címe alá esik.[5] E rendelkezés korábban az EU Szerződés VI. címe alatt szerepelt, amely alapján a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködésre - az arra alapot adó jog természetétől függetlenül - közösségi ügyként tekintettek. Ebből kifolyólag a Tanács most már elfogadhat olyan rendelkezéseket, amelyek megszüntetik a polgári eljárások megfelelő és kielégítő működése elé tornyosuló akadályokat. Az 1999 október 15-én és 16-án Tamperében tartott, az Európai Unióban megteremtendő szabadságról, biztonságról és igazságról szóló különleges találkozó végkövetkeztetéseiben a Európai Tanács a Bizottság javaslata alapján megbízta az Európa Tanácsot azzal, hogy hozza létre azt a minimális standardot, amely az Unióban a határokon átívelő ügyekben nyújtandó jogi segítségnyújtás megfelelő szintjét biztosítja. E tanulmány alapjául szolgáló Green Paper jeleníti meg e cél eléréséhez vezető első lépést.
Az EK Szerződésben garantált szabadságoknak az az egyik következménye, hogy a polgárok a tagállamok bíróságai előtt ugyanúgy kezdeményezhetnek eljárást, illetve védekezhetnek, mint az adott tagállam állampolgárai. A közösségi jogalkotás hiányában minden egyes tagállam jogrendszerének le kell fektetnie a közösségi jogból eredő jogosítványokat védő részletes - így a jogi segítségnyújtásra is vonatkozó - eljárási szabályokat. Az ilyen rendelkezések nem lehetnek diszkriminatívak azokkal szemben, akiknek a közösségi jog megadja az egyenlő bánásmódhoz való jogot, és nem korlátozhatják a közösségi jog által garantált alapvető szabadságokat.
A téma vonatkozásában a közösségi jogból származó kötelezettségek mellett más, nemzetközi eszközök is relevánsak. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk (3) bekezdése mindenkit, akit bűncselekmény elkövetésével vádolnak, és nincs elég anyagi eszköze fizetni érte, feljogosít az ingyenes jogi közreműködésre, ha ezt az igazságszolgáltatás érdeke is megkívánja. A 6. cikknek a bármilyen ügyben való tisztességes tárgyalásra vonatkozó általános feljogosításáról megállapították, hogy bizonyos körülmények közt tartalmazza a jogsegélyhez való jogot is.
A Bizottság a jogi segítségnyújtás területén megjelenő kezdeményezéseket már eddig is támogatta.[6] Ilyen volt a D. Walters professzor által az 1996-ban, a Bizottság nevében meghirdetett, és az EU Jogi Társasága Tanácsa által pártfogolt - "Guide to legal aid and advice in the EEA" program -, illetve a Jogi Segítségnyújtásról szóló, 1998 áprilisában, az Angers University-n tartott, Adrian Wood professzor "Access to Legal Aid in the Member States of the EU: Problems and tentative solutions" című jelentésén alapuló szeminárium, amely a GROTIUS-programtól kapott anyagi támogatást.
Az általános, alapvető problémát okozó nehézségek tárgyalása előtt tisztázni kell azt, hogy a Bizottság mit ért a jogi segítségnyújtás kifejezése alatt. A Bizottság értelmezésében ez - a tagállamok interpretációjához hasonlóan - nem jelent mást,[7] mint a jogász által nyújtott ingyenes, vagy alacsony költségű jogi tanácsadást, illetve bírósági képviseletet, továbbá az egyéb költségek[8] részleges vagy teljes elengedését, valamint a pereskedéssel kapcsolatos bármilyen költség[9] fedezésére nyújtott közvetlen pénzügyi támogatást. Eszerint tehát annak a személynek, akit külföldi eljárással fenyegetnek, vagy aki külföldön akar eljárást indítani, a következő szakaszokban lehet szüksége a jogi segítségre: először a peres eljárást megelőző tanácskérés esetében, majd a tárgyaláson való ügyvédi közreműködésre, illetve a bírósági költségek alóli mentesség esetében, végül akkor, ha külföldi határozatot kell kikényszeríthetőnek nyilvánítani, vagy kikényszeríteni.
A külföldi fél előtt álló lényegi problémát a jogi segítségnyújtásra vonatkozó tagállami szabályozások eltérő volta jelenti. A nehézségek leküzdését nem segíti elő a nemzeti rendelkezések közt felfedezhető hasonlóság sem, sőt - mint látható lesz - e közös jellemző a meglévő különbségeket csak még jobban felerősíti.
A tagállamok rendelkezései közt - lényeges hasonlóságként - a nemzeti jogi segítségnyújtási sémák territoriális jellege említendő. Ez azt jelenti, hogy a jogi segítség csak ott vehető igénybe, ahol az adott eljárás folyik, és ez számos, a nemzeti szabályozás által felvetett problémát, eltérést eredményez. Az egyes tagállamok jogsegélyrendszerét alaposan vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy - éppen az általánosan alkalmazott territoriális modell miatt - azok filozófiájában, szervezetében és vezetésében lényeges különbségek vannak.[10] A leglényegesebb kérdést a jogosultság és az anyagi, vagy más szempontból való megfelelés veti fel. A problémát bonyolítja, hogy az igénylő által fizetett - tagállamonként eltérő összegű - hozzájárulás, illetve a szakember díjának és költségeinek finanszírozása összefügg a jogi segít-
- 107/108 -
ségnyújtás - tagállamonként eltérő szabályozásban részesülő - megítélésének feltételeivel, illetve a tagállamokban kialakított rendszer jellemzőivel. Érdemes ezért e különbségeket részleteiben is megvizsgálni. Mivel a díjfizetés és a költségtérítés leginkább a szervezeti megoldásokkal függ össze, ezért ezek bemutatása és a megoldási lehetőségek ismertetése szükségképpen a szervezeti rendszer jellemzőinek felvázolásával együtt történik.
Ebből következően a külföldi peres félnek az alább tárgyalandó problémákkal kell szembe néznie.
Az általánosan jellemző territoriális rendszer miatt a külföldi peres fél előtt a következő nehézség állhat:[11] ha az "A" tagállamban állandó lakóhellyel rendelkező közösségi polgár a "B" tagállamban folyó üggyel akár alperesként, akár felperesként kapcsolatban van, valószínűtlen, hogy "A" tagállamtól segítséget kap. Ehelyett a "B" tagállam jogsegélyrendszerét kell megvizsgálnia.[12]
A jogosultság szempontjából négy alapcsoportot lehet meghatározni. Egyes tagállamokban a jogsegélyt állampolgárságra, vagy állandó lakóhelyre való hivatkozás nélkül megadják, míg máshol a külföldieknek kizárólag viszonosság alapján nyújtanak szolgáltatásokat. Bizonyos tagállamok jogi szabályozása csak az állandó lakóhellyel rendelkezőknek adja meg a jogsegélyt, amely ahhoz vezethet, hogy e rendszer néhány jogsegélykedvezményt a saját, állandó lakóhellyel nem rendelkező állampolgárától tagad meg. Más állam a jogi segítséget az állampolgárai számára az állandó lakóhelyre tekintet nélkül megadja. Néhány szabályozás e szolgáltatásokat a más állampolgárságú, de adott országban állandó lakóhellyel rendelkezők, illetve az ott tartózkodó személyek számára is biztosítja. Erre példa a holland alkotmány rendelkezése, amely minden holland állampolgár számára garantálja az igazságszolgáltatáshoz való hozzájutást. Külföldiek számára ezt azonban csak akkor biztosítja, ha jogszerűen tartózkodnak holland területen. E külföldieknek, tekintet nélkül arra, hogy technikailag állandó lakosok-e vagy sem, ugyanolyan joguk van tehát a jogi segítségnyújtásra, mint a holland állam-polgároknak.[13] Ehhez hasonló a svéd alkotmány szabályozása, amely szerint a jogszerűen Svédországban tartózkodó külföldiek az alkotmány meghatározott szakaszában felsorolt ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a svéd állampolgárok. Ez magában foglalja a büntetőjogi védelmet, a bírósághoz fordulás jogát és a jogsegélyt is. [14]
E fenti eltérések miatt az a probléma merülhet fel, hogy az az egyén, aki adott tagállamban nem rendelkezik állandó lakóhellyel, de ott szándékozna eljárást indítani, vagy az eljárásban alperes lenne, illetve az eljárás idején, vagy annak megindításakor már nem tartózkodik az adott tagállamban, a szóban forgó államban nem számíthatna jogi segítségnyújtásra. A külföldi peres fél néhány államban tehát "két szék közé esik"; nem jogosított jogsegélyre sem a vendéglátó, sem a "saját" államában.
Problémát okoz továbbá az, hogy néhány tagállamban a hatályban lévő törvények alapján jogi segítségre a jogi személyek is jogosítottak.[15]
A jogosult személlyel összefüggő nehézségek megoldására mind nemzetközi jogi, mind közösségi szinten történtek lépések.
A nemzetközi eszközök[16] hatása kapcsán elmondható, hogy egyrészt - a már említett - Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikkéből kitűnik a tisztességes tárgyaláshoz való jog, amely speciális követelményeket állít a büntetőügyekben való jogi segítség megítélése elé. E rendelkezést olyan lehetőségként is értelmezték, amelyet a rászorulók részére a polgári ügyben akkor kell megítélni, ha az igazságszolgáltatás érdeke úgy kívánja.[17] Az a kiterjesztés azonban, amelyhez a 6. cikk a polgári ügyekben ilyen kötelezettséget fűz, távolról sem világos.
Másrészt az 1954. évi és az 1980. évi Hágai Konvenciók is tartalmaznak az ingyenes jogsegélyre vonatkozó cikket.[18] Az első lényegében azt követeli meg a szerződő államoktól, hogy terjesszék ki a nemzeti bánásmódot más szerződő állam állampolgáraira is. Az 1980. évi Konvenció továbbmegy, és azt mondja ki, hogy ezeknek az államoknak az állampolgáraival és azokkal, akik ott szokásszerűen tartózkodnak, a minden egyes szerződő államban folyó bírósági eljárásban igénybe vehető jogsegélyre való feljogosítottság céljából ugyanúgy kell bánni, mintha az adott állam állampolgára és állandó lakója lenne. Ugyanez az elv alkalmazandó a peres eljárást megelőző jogi tanácsadásra, ha a szóban forgó személy jelen van abban az államban, ahol a tanácsot kérték. Az 1980. évi Hágai Konvenciónak az általános ratifikációja és korrekt alkalmazása nagymértékben kívánatos volna. Az erre való felhívást[19] az Európai Parlament és az ECOSOC is üdvözölte, de sajnálatos módon semmilyen következménye nem volt a tagállamok Tanácsa szintjén.
Harmadrészt az 1968. évi brüsszeli Konvenció 44. cikke említendő meg, amely kimondja, hogy a jogsegélyben vagy a költségek és kiadások alóli mentesítésben részesült személy annak az államnak a joga szerinti legkedvezőbb jogi segítségre, illetve a költségek és kiadások alóli legkiterjedtebb mentességre jogosult, ahol "ítéletet kapott". E szakasz akkor al-
- 108/109 -
kalmazandó, amikor a győztes felperes hitelező az egyik tagállamban akarja érvényesíteni azt az ítéletet, amelyet számára a másikban ítéltek meg. A rendelkezés tehát, bár korlátozott mértékben, de azzal a következménnyel járhat, hogy az igénylő - amennyiben abban az államban indítja az eljárást - a vendéglátó állam állampolgáránál kedvezőbb elbánásban részesül.
Az igénylő jogosultságára az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata is hatással volt. A Bíróság egyik álláspontja szerint az a közösségi polgár, aki a vendéglátó államban állandó lakóhellyel rendelkezik, az állampolgárokkal egyenlő bánásmódra jogosított tekintet nélkül arra, hogy dolgozó-e.[20] Ugyanez vonatkozik büntetőügyben az anyanyelv használatára is.[21] A bíróság másik vonatkozó véleményében[22] kifejtette, hogy a bármely tagállamba való utazáshoz való jog[23] - akár csak időlegesen, pusztán azért, hogy szolgáltatásokat kapjon - magában foglalja azt a jogot, hogy a személy fizikai integritására tekintettel ugyanolyan bánásmódban részesüljön, mint az adott állam állampolgára. A közösségi jog által garantált szabadságok következménye az a követelmény, hogy a szabadságok kedvezményezettjei a tagállamok bíróságai előtt ugyanolyan alapon indíthassanak eljárást, mint az adott tagállam állampolgárai.[24]
A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a közösségi jog bármely kedvezményezettje a vendéglátó állam állampolgárával azonos bánásmódra jogosult, mind az eljárás indítására való formális feljogosítottságára, mind az ilyen eljárások lefolytatásához szükséges gyakorlati feltételekre figyelemmel. Mindez a személyt úgy illeti meg, hogy nincs tekintettel arra: a kérdéses személy állandó lakóhellyel rendelkezik, vagy valaha rendelkezett-e, illetve, hogy fizikailag egyáltalán jelen van-e az adott államban. Ebből fakadóan egyértelmű, hogy az eljárás indításának joga felöleli az effektív bíróság elé járulás jogát. A jogi segítségnyújtás szolgáltatása így megítélhető abban az esetben, ha az adott állam állampolgára is feljogosított arra. E megállapítás azt vonja maga után, hogy nemcsak az olyan szabályok, amelyek a vendéglátó állam állampolgárai számára korlátozzák a jogsegélyre való jogosítottságot, hanem az olyanok is az EK Szerződésbe ütköznek, amelyek a külföldieknek az állandó lakóhellyel rendelkezés vagy az ország területén való tartózkodás feltételét írják elő. A vendéglátó államban folyó perben részt vevő közösségi állampolgárral szemben az ilyen feltételekre ezért nem lehet hivatkozni. Következésképpen közvetett diszkriminációt alapozhat meg mind a peres fél (tekintettel a szolgáltatások megszerzésének szabadságára) mind a jogász vonatkozásában (tekintettel a szolgáltatások nyújtásának szabadságára) a vendéglátó államnak bármilyen olyan szabálya, amely a peres félnek a jogsegély megszerzését a "külföldi" jogász tanácsának vonatkozásában nehezebbé teszi.
A territoriális rendszer miatti - fent említett - nehézségek megszüntetése azonban további problémákat vetne fel, mivel a jelenlegi rendszerek bármilyen módosítása a költségek növekedését róná a kormányokra, és végső soron az adófizetőkre, illetve megnövelné a bírósági ügyek számát, valamint az integráció elmélyítésétől való félelmet. A jogi segítség minőségével kapcsolatos kérdések is felmerülhetnek, így a módosítás előidézheti a járulékos fejlesztések követelményét.[25] Ennek ellenére bizonyos tagállamokban most is vita folyik arról, hogy hogyan lehet a legjobban biztosítani az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést. E vita magába foglalhatja a jogi segítségnyújtás rendelkezésein túlmutató lehetőségeket is, amely tartalmazhatja az esetleges díjfizetés, vagy - akár a kliens akár az ügyvéd által fizetett - biztosítás, valamint az ügyvédi díj csökkentését célzó piaci megoldások bevezetését, illetve kiterjesztését.[26]
Ezzel kapcsolatban érdemes megvizsgálni a tagállamok előtt álló lehetséges, vagy akár már bevezetett szabályozási alternatívákat.
Az egyik lehetséges megoldási mód az esetleges vagy feltételes díjazás. Az Angliában már bevezetett rendszer alapján[27] az ügyvéd beleegyezhet abba, hogy lemond a díjazásáról, ha az ügyfele elveszti az ügyet. Amennyiben azonban az ügyfél győz, a megítélt kártérítés meghatározott százalékára az ügyvéd jogosult lesz. A rendszernek a nyilvánvaló előnyei mellett hátrányai is vannak. Ez abban nyilvánul meg, hogy bizonytalan, vajon az ügyvéd belekezd-e olyan ügybe, amelyben nincs ésszerű oka hinni a győzelemben. Az ügyfél továbbá annak a kockázatnak van kitéve, hogy pervesztés esetén viselnie kell a győztes fél költségeit.
Néhány tagállamban más megoldást vezettek be, illetve ismernek el. Ez a jogi kiadásokra vonatkozó biztosítás, amely olyan igazságszolgáltatáshoz való hozzájutás garantálásának az eszköze, amelyet mindenki megengedhet magának. Németországban általános, hogy a családok rendelkeznek ilyen biztosítással. A svéd biztosítás arra szolgál, hogy a biztosított számára a magánjellegű viták esetében az ügyvédfogadás költségei egy részét fedezze. Ha az igénylőnek nincs ilyen biztosítása, és e hiányra nincs jogos indok, az állam főszabály szerint a jogi költségekhez nem nyújt segítséget. A jogi vitában felmerült pénzügyi segítségnek a jogi költségek fedezésére szolgáló igénybevétele esetén elsősorban a biztosításra
- 109/110 -
kell támaszkodni. Ennek megfelelően a svéd jogsegélyt az államtól meghatározott feltételek teljesítésével lehet megkapni akkor, ha a jogvita nem tartozik a jogi költségeket fedező biztosítás körébe.[28] Az államok megoldásainak tanulmányozása során megállapítható, hogy a biztosítás modelljének bevezetése és következetes alkalmazása csak Svédországban valósult eddig meg, annak ellenére, hogy a többi állam is elismeri az intézmény létjogosultságát.
Bár az alternatív megoldások iránti igény a probléma szempontjából pozitív hatásokkal is járhat, nem szabad néhány figyelmeztető jelet figyelmen kívül hagyni. Úgy tűnik ugyanis, hogy a tagállamok nem lelkesednek az általános, kötelező jogi kiadások biztosítása rendszerének törvényi bevezetéséért. Erre kiváló példa az a francia és holland deklaráció, amely szerint a jogi költségekre vonatkozó biztosítás Franciaországban elismert és növekvőben lévő - azonban nem általánosan alkalmazott - intézmény.[29] Hollandiában pedig csak odáig jutottak el, hogy jogszerűnek és széles körben hozzáférhetőnek ismerik el.[30]
A biztosítás sem nyújt igazából tökéletes megoldást, mivel bármilyen fajtája csak a kereskedelmi biztosításra korlátozódna, és sikeressége, keresettsége érdekében vonzó feladatot kell ajánlania mind a biztosító társaságoknak, mind az egyéneknek. Valószínű az is, hogy a biztosítási kötvény szintje tagállamokként különböző lesz, és az igazán rászorult nagy valószínűséggel nem fog ilyen biztosítást kötni. Ezért tűnik nyilvánvalóbbnak az, hogy a tagállamoknak szükségük lesz olyan rendszerre, amely legalább a legszegényebbeknek nyújtandó szolgáltatásokat fedezi. Bármilyen általános törekvés az ilyen biztosítás kidolgozására, a határon átívelő pereskedés vonatkozásában veszélyt is magában rejt. Pl. ha az ilyen biztosítás nem fedi különösen a külföldi pereskedés kockázatát, a külföldi peres félnek még mindig szükséges a vendéglátó állam jogsegélyrendszeréhez fordulnia. Ha a peres fél olyan államban él, ahol a biztosítás nem általános, és olyan államban vesz részt a perben, ahol viszont ez általánosnak mondható, azzal a veszéllyel nézhet szembe, hogy pl. csak ennek az államnak a kritériumai alapján tud jogsegélyt szerezni.[31]
A Bizottság az eddigi jogi megoldásokat figyelembe véve lehetséges alternatívaként egyrészről azt javasolja,[32] hogy a jogi segítségnyújtás területén való jogalkotás előtt tisztázzák a tagállamok az EK Szerződés 12. cikkéből származó kötelezettségét. Másrészről azt ajánlja, hogy a tagállamokat emlékeztetni kellene az 1980. évi Hágai Konvenció ratifikálására. Erre azért van szükség, mert jelenleg a külföldi peres felet megillető, jogi segítségnyújtásra vonatkozó nemzetközi és közösségi kötelezettségek zavaró egyveleget alkotnak, amely az állampolgárt jelentős bizonytalanság és kétségek közt hagyja a tekintetben, hogy őt milyen jogok illeti meg. Az 1980. évi Hágai Konvenció e vonatkozásban világosan rendelkezik ugyan, de ezt csak a tagállamok kis része ratifikálta. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem világos a tekintetben, hogy milyen hatással van a szerződő államok jogi segítségnyújtást biztosító kötelezettségére. Az EK Szerződés 12. cikkéből (a régi 6. cikk) eredő kötelezettség általánosan jelen lévő, azonban nyilvánvalóan nem deklarált. Az a tény, hogy ezt az esetjogból kell származtatni, az állampolgárok számára lehetetlenné teszi a hozzáférést. A jogalkotás szükségességét az átláthatóság követelménye is megkívánja, mivel az alapelveket könnyen hozzáférhető és kötelező formában lenne szerencsés kiadni. A Bizottság szándéka az, hogy továbbra is vizsgálja az olyan jogalkotás előterjesztésének lehetőségét, amely világosan deklarálja a tagállamoknak azt a kötelezettségét, hogy a más tagállam állampolgárával a jogi segítségnyújtás, illetve a költségek vagy a kiadások teljes vagy részleges odaítélésekor diszkriminációmentesen járjanak el. Az érintettektől - a fentiek ellenére is - azért szívesen venne egyrészt minden, az e területen alkalmazandó stratégiára vonatkozó hozzászólást, főként a tekintetben, hogy véleményük szerint szükség van-e egyáltalán a közösségi szabályozásra. Másrészt arra vonatkozóan is vár javaslatot, hogy a jogi segítségnyújtással összefüggésben kimondott diszkriminációmentesség elvét kiterjesszék-e azokra a harmadik állambeli állampolgárokra is, akik szokásszerűen tartózkodnak a tagállamban.
Különböző tagállamok az igénylő anyagi eszközeihez kapcsolódó, illetve a kérdéses peres ügynek és az eljárás sikeréhez fűzött esély vizsgálatához kapcsolódó feltételekről eltérőképpen rendelkeznek.
A filozófiát tekintve megállapítható, hogy bizonyos államokban a jogi segítségnyújtásra csak a jóléti jog járulékaként tekintenek, amely kizárólag a legszegényebbek számára hozzáférhető, míg máshol egyes jogi szolgáltatások és az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés általánosan igénybe vehetők.
Egyes tagállamokban a pénzügyi küszöböt alkalmazzák, amely - többek közt - az igénylő családi állapotától, a jövedelmétől, vagy a vagyonától függően változhat. Annak ellenére, hogy e küszöb alkalmazása semlegesnek tűnik, mivel nem tartalmaz semmilyen közvetett diszkriminációt az állampolgárságra vagy a lakóhelyre vonatkozóan, mégsem veszi figyelembe a tagállamok eltérő jövedelmi szintjeit. Következésképpen a magas költségű államban lakó igénylő - akinek a saját forrásai kielégítenék an-
- 110/111 -
nak az országnak a pénzügyi követelményeit, amelyben lakik, de az alacsonyabb költségű, az eljárásnak helyt adó állam limithatára felett van - nem lesz jogosított a szolgáltatásra.
A rendszer más tagállamokban a rászorultsági elv alapján működik, amely szerint nem rögzítenek speciális összeget. Az igénylőnek ehelyett igazolnia kell, hogy nincs abban az anyagi helyzetben, amely megengedné neki a per költségeinek kifizetését. Ehhez általában az igénylő pénzügyi helyzetének igazolása szükséges, amelyet annak az államnak a hivatala állít ki, ahol az igénylőnek állandó lakóhelye van. Ezt a megoldást alkalmazza a svéd költségtérítés elnevezésű szolgáltatás. A költségtérítés elnyeréséhez az igénylőnek olyan helyzetben kell lennie, hogy szüksége legyen a jogi segítségnyújtást jelentő képviseletre. Svédországban nem állapítottak meg jövedelmi limithatárt a jogi tanácsadás szolgáltatására, amennyiben az igénylő más - nem financiális kritériumot - teljesít.[33] A jövedelmi összeghatárok meghatározásával, az itt elsőként említett típust alkalmazzák a legtöbb államban. Ez a szabályozási megoldás létezik az angol, francia és a holland modellben is.[34]
Az általános ismertetés után talán szerencsés bemutatni az eltérések részleteit is. A francia részleges jogsegély keretében az igénylő sávosan meghatározott jövedelemhatár alapján kap állami hozzájárulást.[35] Ezt azonban bizonyos jövedelemérték felett - az angol és a holland modellhez hasonlóan - nem adják meg.[36] Az angol támogatás megítéléséhez általában mind a polgári, mind a büntetőjogi tanácsadással kapcsolatos ügyekben megkövetelt a maximum két órán át tartó konzultáció. Némely esetben a jogosultság egyik feltétele, hogy a szolgáltatás kezdeti költsége, illetve az összes költsége bizonyos összeghatár alatt legyen.[37] A svéd költségtérítésre azok a magánszemélyek jogosultak, akik a törvény szerinti egy órás tanácsadást igénybe vették - amit az igénylőnek ki kell fizetnie -, illetve szükségük van a jogi tanácsadásra, és ezért indokolt az igénylő jövedelemfüggő hozzájárulásán alapuló állami hozzájárulás.[38]
Számos tagállamban az eljárásnak, amely kapcsán a jogsegélyt igényelték, a lényeges kérdésével kapcsolatos feltételek megvalósulását különféle kritériumok alapján tesztelik, széles szubjektív keretet hagyva így az értékelésnek. Néha megkérdezik, vajon az igénynek van-e "ésszerű esélye a győzelemre", vajon van-e "jó esélye annak, hogy az igénylő nyer", vajon "az a peres fél, akinek nem segítettek, kockáztatná-e a saját pénzét". E kontroll néhány tagállamban relatíve formális, mivel e feltételek hiánya miatt a gyakorlatban általában nem utasítják el a kérelmeket.[39] Az ún. lényegi alkalmassági kritérium államonként a következőképpen változhat. Az angol rendszerben a bonyolultabb ügyekben megkívánják a jogi tanácsadás szükségességét, vagy a releváns lényegi feltételeknek való megfelelést. Néha más szolgáltatás igénybevétele a kívánalom.[40] Hollandiában az ügy ésszerűségét és pénzügyi értékét veszik figyelembe.[41] A svéd államnak a jogi segítségnyújtás további feltételeként indokoltnak kell látnia a hozzájárulást. A jogi segítségnyújtást elméletileg nem ítélik oda, ha úgy tűnik, hogy az ügy nem szolgál rá, vagy az igénylő számára nincs igazi jelentősége.[42]
Az eljárás típusára - amelyben a jogsegélyt igényelték - vonatkozó feltételekkel összefüggésben megjegyzendő, hogy a jogsegélyt a tagállamok többségében minden típusú bíróságon igénybe lehet venni, míg másokban bizonyos bíróságok előtt kizárt (pl. az angol közigazgatási tribunal előtt, vagy az egyes pertípusok vonatkozásában, mint a rágalmazás).
A feltételek homogenitásának a tagállamokban megnyilvánuló hiánya elrettenti azt, aki a határon átnyúló eljárásba fogna bele, főleg akkor, ha az érintett személy az ún. magasköltségű államból származik, és a kisköltségű államban venne részt az eljárásban. Ez tehát a hatékony igazságszolgáltatáshoz való hozzájutás előtt járulékos akadályként áll fenn.
E problémacsoportot összefoglalva a pénzügyi követelmények kapcsán elmondható, hogy a kutatási tapasztalatok szerint minden rendszer az adott állam pereskedési költségein és jövedelmi viszonyain alapszik. Az a személy, aki nagyköltségű államban állandó lakos, és megfelelne állama kritériumának, a jogi segítség megítélése szempontjából valószínűleg túl magas jövedelemmel rendelkezne az alacsonyabb költségű államban, ha ott vonnák be a peres ügybe. A pénzügyi feltételek különbsége azonban nemcsak költségek és a jövedelmi szintek területén jelenik meg, hanem az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés politikájára is vonatkozik, mivel egyes államok kritériumrendszere figyelembe veszi a jövedelmi különbségeket, és ezáltal más államoknál kedvezőbb lehetőségeket biztosít. Mindezek alapján nem ésszerű - minden körülmények között - elvárni a pernek helyt adó államtól, hogy az igénylő államának kritériumait alkalmazza, mert ez azzal járhat, hogy az "A" államból származó igénylővel "B" államban a "B" állam saját állampolgárainál kedvezőbben bánnak. Ezért a jobb és követendő megoldás az lenne, ha a pernek helyt adó állam kritériumait alkalmaznák, de azokat a "korrekciós faktorral", vagy a "súlyozással" igazítanák ki, amelyek így tekintettel lennének a két érintett államban megélhetési költségek különbségére. Alternatív megoldásként szóba kerülhet a flexibilisebb és objektívebb mérce alkalmazása, amely megengedi a hatóságoknak, hogy figyelembe vegyék az igénylő rendelkezésre álló jö-
- 111/112 -
vedelmét és a valószínűsíthető perköltséget.
Tekintettel az igény lényegi kérdésének vizsgálatára, alapvető követelmény annak átlátható volta. Ez azt a kötelezettséget is jelenti, hogy a jogi segítség megítélésénél figyelembe veendő feltételeket külön meg kell határozni, és publikálni kell nemcsak a pernek helyt adó államban, hanem az összes többi tagállamban is. Ez az Európa Tanács 1977. évi jogi segítségnyújtás alkalmazásáról és átadásáról szóló megállapodása alapján felállított hatóságok által végezhető el. Emellett a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak részletes indokolási kötelezettség alatt kell állítani abban az esetben, amikor azért utasítják el az igényt, mert az a fenti követelménynek nem tett eleget.[43]
A következő markáns különbség az igénylő által fizetett hozzájárulásban rejlik. Angliában az ügyfélnek csak a rendelkezésre álló vagyona, illetve jövedelme meghatározott értékhatár feletti részéből kell a meghatározott szolgáltatás nyújtásával összefüggő költségeihez hozzájárulnia.[44] Hasonló hozzájárulást kell megfizetnie a svéd jogsegélyben részesült személynek is, aki a költségekhez a jogsegélydíj megfizetésével járul hozzá. E díj a tanácsadás költségének százalékosan meghatározott aránya, amely azonban sosem lehet magasabb a jogsegély költségénél, ezért ebből adódik, hogy a fennmaradó részt az állam fizeti.[45] Hollandiában minden tanácsért, vagy a bíróság előtti segítségért folyamodó igénylőnek általában meghatározott összeget kell fizetnie.[46] E rendszerben a hozzájárulások "mozgó skálája" az igénylő anyagi eszközein, nem pedig az ügy értékén alapszik.[47] A hozzájárulás minden esetben kötelező, sőt meghatározott szint feletti hozzájárulás esetén az igénylőnek kiegészítő díjat is kell fizetnie.[48]
Az egyes tagállamok jogi segítségnyújtásuk rendszerében a különféle szervezeti és igazgatási megoldásokat alkalmaznak. Angliában a Jogi Szolgáltatások Bizottsága (Legal Services Commission (LSC)) az igazságügy-miniszter (Lord Chancellor) általános irányítása alatt igazgatja az alapítványi rendszert, azaz a Társadalmi Jogi Szolgáltatást a polgári és a büntetőügyek kapcsán. Egyrészről koordinálja, és partneri kapcsolatban dolgozik más jogi szolgáltatások alapítóival, mint pl. a helyi hatóságokkal. Az LSC másrészről jogágak szerint köt szerződést azokkal az ügyvédi irodákkal, ügyvédekkel, akik meghatározott feltételeket teljesíteni képesek, és minőségi szolgáltatást végeznek. Az LSC az arra jogosult igénylőknek a jogi szolgáltatásokat közvetlenül finanszírozza.[49]
Franciaországban más alapon állították fel a jogi segítségnyújtás rendszerét.[50] Ebben az országban Jogsegély Tanácsok[51] működnek, amelyek tájékoztatásadással és tanácsadással,[52] a bíróság előtti képviselettel vagy védelemmel kapcsolatos, illetve az eljárási költségtérítésre[53] vonatkozó kérelmekkel foglalkoznak. Megyei szinten ezek hivatottak továbbá arra, hogy az állampolgárok számára a különböző partnerekkel együttműködve koordinálják és segítsék a jogkeresők joghoz való hozzáférését biztosító intézmények - az Igazság és a Jog Háza (IJH) és az Igazság Antennái - munkáját. Az Igazság és a Jog Házai[54] a fellebbviteli bíróságok mellett és 32 megyében funkcionálnak. Az IJH munkatársai gyakran együttműködnek a hagyományos igazságügyi intézményekkel, így pl. a bírák és ügyészek - akár állandó jelleggel, akár csak ideiglenesen - az IJH munkájában is részt vesznek.[55] Az ügyvédek a Jogi Tanácsadás szolgáltatást nyújtják. Az igazságügyi alkalmazottaknak, a mediátoroknak,[56] a Köztársaság Ügyésze kiküldötteinek[57], az Ifjúságvédelmi szak-embereknek[58], illetve a Sértetteket Segítő Szolgálat képviselőjének,[59] valamint a szociális munkásoknak[60] is jut jogi segítségnyújtással összefüggő feladat. E személyek a székhelyük szerinti bíróságok elnökeinek és a főügyészeknek az ellenőrzése alatt állnak.
Hollandiában valamelyest a francia modellhez hasonló rendszert alakítottak ki. A Jogsegély Tanácsokat[61] az öt holland fellebbviteli bíróság székhelyén[62] állították fel. Jogsegély Hivatal[63] minden körzetben működik, és minden Jogsegély Tanács mellett is funkcionál. A jogi segítség minden bíróság - ideértve a fellebbviteli bíróságokat és a legfelsőbb bíróságot is - előtti eljárás kapcsán igénybe vehető. A holland jogi tanácsadás alapvetően három különböző jogásztól - magánpraxisú ügyvédektől, kerületi jogi segítségnyújtással foglalkozó alapítványok alkalmazottaitól és közjegyzőtől - kapható.[64] Hollandiában egyedülálló megoldásként alkalmazzák az állami rendszeren kívüli tanácsadást.[65]
A díjfizetés és a költségek finanszírozása - a szervezeti megoldást követően - a következőképpen alakul. A polgári, illetve büntetőügyben eljáró angol ügyvéd, illetve a mediátor díját az LSC regionális hivatala fizeti ki, amelyből levonják azt az összeget, amelyet az ügyfélnek a törvényi díj alapján kellett - adott esetben - megfizetnie.[66] A törvényi díj[67] szolgál az ügyvéd költségeinek megtérítésére, amelyet - az egyes szolgáltatásokra vonatkozó szabályokra tekintettel - a megtartott és visszaszerzett pénzből, illetve vagyonból - a szabályozástól függően - hol meg kell fizet-
- 112/113 -
ni, hol nem.[68] A francia Igazság és Jog Házai munkájának finanszírozását az Igazságügyi Minisztérium állami támogatások útján látja el, illetve azt a helyi civil szervezetek adományai is segítik. Az IJH munkatársainak fizetése az Igazságügyi Minisztériumot terheli.[69] A svéd állam[70] csak a költségek egy részét fedezi. Ennek megfelelően az ügyvéd munkáját 100 óra terjedelemig finanszírozza. A költségtérítés keretében az állam megfizeti még a törvénykezési illetéket és a bizonyítási költségeket is. A kirendelt védő költségének egy részét fizeti az állam.[71] A sértetti védelmet ellátót és a különleges képviseletet az állam fizeti. A sértettnek főszabályként nem kell semmit fizetnie. A társadalmi tanácsadás mindig díjtalan.
A hozzájárulásban, a szervezeti megoldásban, és a díj-, illetve a költségek megfizetésében megnyilvánuló eltérő tagállami szabályozás problémájának[72] közösségi szinten történő figyelemmel kísérése és a jogi segítségnyújtásra vonatkozó közösségi politika fejlesztése azért szükséges, hogy a külföldi peres fél érdekei érvényesítésre és felmerülő többletköltségei kiegyenlítésre kerüljenek. A Bizottság olyan sorozatos intézkedésekre vonatkozó javaslatok megtételére hív ezért fel, amelyek megszüntetik a közösség polgárával szembeni - lakóhelyen vagy állampolgárságon alapuló - diszkriminációt, és minimalizálják vagy megszüntetik azokat az akadályokat, amelyeket a határon átnyúló többletköltségek és a pénzügyi limit, illetve az igénylés érdemének vizsgálatában gyökerező eltérések okoznak. Ezek a többletköltségek a következők lehetnek.
A nemzeti jogsegélyrendszerek sajnos nem veszik figyelembe a külföldi peres fél extra költségeit (a fordítási és értelmezési költségeket, kettős jogi tanácsadásból, a dokumentumok vizsgálatából stb. adódó költségkülönbségeket).[73] A külföldi peres félnek azonban jelentős többletköltségekkel kell szembenéznie. Ezek közül elsőként a két jogász megbízásának a szükségessége említendő. A jelenlegi direktívák lehetőséget adnak a külföldi jogász megbízására. Gyakorlati szempontból azonban a peres félnek valószínűleg szüksége lesz a saját államában is jogászra azért, hogy a vendéglátó állam jogáról és eljárásairól megszerezze az alapvető információkat, illetve a másik államban is jogászt kell fogadnia a részletesebb tanácsok meghallgatása, valamint - amennyiben szükséges - a bíróság előtti képviselet végett. A legtöbb esetben a vendéglátó állam nem ítéli meg a jogi segítségnyújtást, ha a tanács külföldi joggal kapcsolatos, vagy olyan esetet érint, amelyet külföldön tárgyalnak. Fordítva viszont, a vendéglátó állam nem adja meg a kért szolgáltatást az olyan tanácsok esetében, amelyet külföldi jogász ajánl. Ez még arra az esetre is igaz, ha az ügyet, amelyre a tanács vonatkozna, a vendéglátó államban tárgyalják, és a hatályos szisztéma csak az ügyvéd költségeit fedezné. A pernek helyt adó államban fizikailag jelen nem lévő külföldi peres félnek azzal a nagyon nehéz gyakorlati problémával kell szembenéznie, hogy az adott államban az ügyében eljárni képes jogászt találjon. Az ügyfélnek problémát jelent a fordítási és értelmezési költségek megfizetése is. Az értelmezésre a bírósági eljárásban, illetve a kliens és a vendéglátó állambeli jogásza közti konzultációban lehet szükség abban az esetben, ha nem találtak olyan jogászt, aki az igénylővel annak saját nyelvén beszélni tud. Többletköltséget okozó tényező az is, amely pl. a peres felek, tanúk, jogászok stb. utazásával kapcsolatos.
A Bizottság a problémával kapcsolatban a következő kérdésekre várja a tagállamok válaszát: Mi a legjobb eszköz annak a biztosítására, hogy a határon átnyúló pereskedés többletköltsége ne akadályozza az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést? E többletköltségnek - az igénylő államában, a peres eljárást megelőzően nyújtott tanácsot illetően - vajon még akkor is ezt az államot kell-e terhelnie, amikor a pert más államban tartják? A peres félnek azonban még ez sem lenne megfelelő megoldás. Ennek oka, hogy az igénylő államának jogásza képtelen lenne olyan kielégítő és alapos tanácsot adni a másik állam jogára és eljárására vonatkozóan, amely mentesíti az igénylőt a más állambeli jogásszal való konzultációtól.
Nehézséget okoznak továbbá az egyes tagállamokban elérhető jogsegély igénybevételére vonatkozó, vagy a más tagállamban a jogsegélyért folyamodó igények átvételével összefüggő szakember- és információhiány, illetve a technikai eljárások problémái.[74]
Az előbb leírtak alapján világos, hogy az igénylőnek külföldi és hazai ügyvédre is szüksége van. A külföldinek képesítéssel kell rendelkeznie arra, hogy az illetékes bíróság előtt jogi cselekményeket végezzen, tapasztalattal kell rendelkeznie a szóban forgó üggyel kapcsolatban, illetve a peres féllel közös nyel-
- 113/114 -
vet kell beszélnie. A hazai ügyvédnek ismernie kell a pereskedésnek helyt adó állam jogrendszerét, illetve beszélnie kell az adott állam nyelvét, valamint tudnia kell segítséget nyújtani az igénylőnek a vendéglátó állambeli ügyvéddel való szerződéskötésben. A szakemberek, illetve az érintettek (ügyvédek, bírók, rendőrök, szociális munkások, bevándorlási hivatalok) jobb felkészülése érdekében több interdiszciplináris tréninget és nemzetközi kurzust lehetne szervezni, valamint a munkájukhoz szükséges információáramlás jelenlegi nehézségeit meg kellene szüntetni. A Közösségi támogatás arra biztatná a fiatal "nemzeti" jogászokat, hogy az üzleti jogászság hálózatának hagyományos útja helyett inkább e terület felé forduljanak. Az egyes tagállamok jogi segítségnyújtási rendszere alapján a jogászoknak nyújtott - már említett - elégtelen, vagy egyáltalán nem is létező kompenzáció csak negatív hatással lehet a szolgáltatott munka minőségére.
A szakemberek képzésével kapcsolatban felmerült a külföldi ügyfélnek jogi segítséget nyújtani képes jogászokról szóló adatbázis létrehozatala, amely ma néhány országban (pl. Németország) nemzeti szinten már létezik. Az ilyen rendszerek létrehozását a Közösség üdvözli, és támogatja. A Bizottság a Grotius-programon keresztül finanszírozza a CCBE-projectet, és megállapította, hogy az európai jogászság adatbázisának felállítására - amely a nagyközönség számára az Unió minden államában hozzáférhető lesz - reális esély van. A megszerezhető információ azonban az államok eltérő hatályos etikai és professzionális szabályai miatt nem lehet tökéletesen egyező. Ennek ellenére e rendszer feltüntetné azt a bíróságot, amely előtt a jogász feljogosított a tárgyalásra, ismertetné a jogász szakterületét és tapasztalatait, illetve azokat a nyelveket, amelyeket ért és beszél, valamint tartalmazná azt, hogy közreműködhet-e olyan ügyekben, amelyek jogi segítségnyújtáson alapulnak.
Javaslatként felmerülhet, hogy a nemzeti ügyvéd az európai jogászok hálózatának keretén belül egy vagy több tagállamnak a "levelezője" (correspondent) legyen. Ilyen feladatot az vállalhat, aki hajlandó olyan ügyekkel foglalkozni, amelyek több tagállamot érintenek, és így képes arra, hogy a hazai kliensének segítséget nyújtson a másik tagállamban való eljárás megindításához, vagy a védelmét ellássa. Az ügyfelet segítenie kell a más tagállamban hozott bírósági határozat kikényszerítése, illetve a más államban való jogi segítség megszerzése ügyében. Az a szolgáltatás, amelyet a külföldi ügyfél számára szükséges nyújtania, a következő lehet: az ügyvédnek segítenie kell a saját országában az eljárást megindítani, vagy a védelmet ellátni, illetve kikényszeríteni az idegen bírósági határozatot, valamint képesnek kell lennie arra, hogy jogsegélyt szerezzen. A levelezőnek el kell tudnia továbbá készíteni az érintett államok által használt és szükséges formulákat, és azokat a megfelelő külföldi hatósághoz továbbítania kell. Amikor az ügyvéd már nem tud többet segíteni, felveheti a kapcsolatot a hálózatban dolgozó másik jogásszal, hogy az más fórum előtt szerezzen érvényt az ügynek.
Az információáramlás elősegítésére azért van szükség, mert nyilvánvaló, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés jogi alapjára vonatkozó bármilyen fejlesztés csak korlátozott értékkel rendelkezne akkor, ha nem közvetítenék megfelelően a potenciális haszonélvezőihez. Ehhez azonban elő kell segíteni, hogy a nagyközönség az uniós jogok és eljárások létezéséről informálódni tudjon. Az információ terjesztésének célja, hogy az egyénre hárítsa az informáltság felelősségét a hivatalok, illetve állami szervek helyett, mivel e szervek feladata csak a tanácsadás. Ezen túlmenően az érintett szakembereket is szükséges lenne tájékoztatni egyrészt arról, hogy az igénylőket miként támogassák a jogi segítség megszerzésében, másrészről tudatosítani kell bennük azt, hogy ők lesznek az azt megítélő döntés végrehajtói.
Az informáltság elérése érdekében olyan tájékoztató füzetet lehetne kiadni, amely a jogi segítség eljárásáról, releváns összekötői címekről, a javasolt jogászok adatbázisából származó információkról és a más tagállamból származó jogi segítségnyújtással foglalkozni képes kompetens jogászokról tartalmazna ismertetéseket. Ezeket az információkat minden nemzet nyelvén ki kellene adni, és a hozzáférést az elektronikus eszközök útján is lehetővé kellene tenni. A laikusok által is használható változatot lehetne továbbá kidolgozni, amely például csatolható lenne az utazási irodák brossúrájához. Ez praktikus információkat tartalmazna a hatáskörrel rendelkező hivatalok címeiről, illetve arra vonatkozóan, hogyan lehet egyes országokban külföldiként jogi segítséget szerezni, és ennek érdekében milyen lépéseket szükséges megtenni.
A már említett problémák mellett a jogi segítségért való jelentkezés mechanizmusa is állíthat akadályokat a külföldi peres felet is megillető igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés joga elé. Azt, hogy hogyan kell külföldön jogi segítséget igényelni, elméletben könnyű megoldani, mivel az összes tagállam, Németország kivételévek, ratifikálta az 1977. évi Strassbourgi Megállapodást. Ez olyan rendszert
- 114/115 -
állított fel, amely alapján a kérelmeket el lehet készíteni az egyik államban, és el lehet küldeni abba a szerződő államba, ahol a jogsegélyt igényelték. Ez a művelet a szerződő államok által e célra felállított küldő és központi fogadó hatóságok rendszerén keresztül történik. A megállapodás deklarált célja az, hogy megkönnyítse a jogi segítségnyújtást igénylő helyzetét, akinek nem szükséges megkeresnie a hatáskörrel rendelkező külföldi hatóságot, hanem csak a hazai átadó hatóság részére kell megküldenie az igénylését. E szerv ezután segít az igénylőnek összegyűjteni a releváns dokumentumokat, és - ha indokolt - lefordítani a szükséges részeket. A kérelmet csak ezek után küldi el a vendéglátó állam kompetens hatóságának.
A megállapodás alapelvként rögzíti, hogy a kérelem és az azt alátámasztó dokumentumok az igénylő választásának megfelelően akár a kérelmet megkapó állam nyelvén, akár franciául, vagy angolul megfogalmazható. A szerződő államok azonban olyan fenntartást alakítottak ki, amely nem engedi az angol, illetve a francia nyelv használatát. Ennek is tudható be, hogy a megállapodás rendelkezéseit keveset használják.
A Bizottság szerint megfontolandó, hogy a jelenlegi strassbourgi megállapodás mechanizmusára szükséges-e koncentrálni, vagy az Unió tagállamainak kellene-e uniós szinten szeparált intézkedéseket hozniuk. Az első megoldás választása mindenképpen olyan javaslatot vonna maga után, amely szerint az összes tagállamnak ratifikálnia kell az említett megállapodást. E választásnak az az előnye, hogy a már létező rendszerre épít, elkerülve így a felesleges újraszabályozásokat, másolásokat. Másrészről azonban e megoldásnak kevés hozzáadott értéke lenne, mivel a tagállamok nagy többsége már aláírta az egyezményt, és csak csekély mértékben oldaná meg a működésével kapcsolatos problémát, nevezetesen az alig alkalmazását és akadályoztatását.
Ha a tagállamok uniós szinten tesznek elkülönült lépéseket, a következő - az átláthatóságot elősegítő és a késedelmeknek elejét vevő - választási lehetőségek állnak előttük. Több helyi fogadó hatóságot állíthatnának fel, és standard nyomtatványt alakíthatnának ki. Az elutasítások, illetve a felülvizsgálati mechanizmus esetében indokolási kötelezettséget állapíthatnának meg. Bátoríthatnák továbbá a nyomtatványok eljuttatásának és az információk továbbításának új technikái szélesebb körű használatát, illetve biztosíthatnák az érintett hatóságok közti kapcsolatot, valamint részletes és rendszeres adatfrissítést valósíthatnának meg.
Az 1997-ben aláírt konvenció[75] - amely a bírósági dokumentumok szolgáltatásáról szól polgári és kereskedelmi ügyekben - modellt szolgáltathat az ilyen rendszerhez. Ez alapján az átadó hatóságot kell terhelnie annak a kötelezettségnek, hogy az aktákat és a bizonyító dokumentumokat a vendéglátó állam számára korrekten továbbítsa.
A magyar jogalkotás számára mindebből adódó konklúziók hasonlóak ahhoz, amelyet az uniós tagállamoknak szükséges levonniuk. Elsősorban az említendő, hogy ha az Európai Tanács felhívta a Tanácsot arra, hogy állítsa fel a külföldi ügyekben a jogi segítségnyújtás biztosításának minimális standardjait, elfogadhatatlanok az olyan nemzeti reformok, amelyek veszélyeztetik e célt. Azoknak a tagállamoknak tehát, amelyek a nemzeti jogi segítségnyújtás rendszerének reformját fontolgatják, biztosítaniuk kell, hogy az ne legyen ellentétben a közösségi célkitűzésekkel. Másodsorban - abban az esetben is, ha hazánkban megmarad a jelenlegi, egységbe nem foglalt jogi segítségnyújtási modell - Magyarországnak kötelessége olyan szabályozásokat megfogalmaznia, amelyek elősegítik az Unió alapító szerződéseibe foglalt alapelvek érvényesülését, így a tagállamok polgárai számára a joghoz való hozzájutást is. ■
JEGYZETEK
[1] Például valaki a külföldi nyaralása, vagy a bevásárlókörútja alatt balesetet szenved, illetve megvásárol valamely árut, amelyről később kiderül, hogy hibás vagy veszélyes. A házastárs elhagyhatja a gyermekekkel a házasságuknak otthont adó országot, és más államban telepedhet le. A kis üzlet külföldön árusíthat, majd később a vásárló államában kell eljárástól tartania. A vásárló Interneten keresztül olyan árukat rendelhet, amelyeket sosem küldenek el, vagy amelyekről hibás voltuk később derül ki.
[2] Green Paper from the Commission: Legal aid in civil matters: The problems confronting the cross-border litigant. Brüsszel 2000. COM (2000) 51. Továbbiakban Green Paper.
[3] A Pp-ben és a Be-ben természetesen jelentős kedvezmények, segítségek kerültek szabályozásra.
[4] Green Paper 4. o.
[5] 65. cikk.
[6] Green Paper 3. o.
[7] Green Paper 2. o.
[8] Mint például az egyébként behajtandó bírósági díj.
[9] Mint pl. az ügyvédek költségei, a bírósági költségek, a tanúk kiadásai, a vesztes félnek a győztes felet támogató kötelezettségének költsége stb.
[10] Ennek okai legfőképpen történelmi összefüggésben nyilvánulnak meg, e kontextusban azonban kis jelentőségűek, így ezek vizsgálaton kívül maradnak. Ennél sokkal lényegesebb az említett eltérések bemutatása. Green Paper 3. o., illetve 6. o.
[11] E problémát Green Paper 6-7. o.
[12] E rendszer alól azonban kivételeket is lehet találni. Ilyen megoldást alkalmaz például Skandinávia, de csak az olyan kivételes esetekben, mint a gyermek külföldi felügyelete.
[13] Nem jogosult azonban az a külföldi, aki az országba való belépés, vagy az ott maradás lehetőségét keresi, mert ezekkel az ügyekkel a minisztérium foglalkozik.
http://europa.eu.int 2001.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands
- 115/116 -
[14] http://europa.eu.int 2001.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden, és a svéd alkotmány II. fejezetének 20. cikke.
[15] Green Paper 7. o., illetve www.dom.se 2000. április.
[16] Green Paper 10. o.
[17] L. Airey v Ireland A32-1979. In. Green Paper 9. o.
[18] Az 1954. évi Hágai Konvenciót Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország és Svédország, az 1980. évi konvenciót pedig Finnország, Franciaország, Hollandia, Spanyolország és Svédország ratifikálta.
[19] A felhívó javaslatot a Bizottság terjesztette elő a Tanácsnak 1986-ban (COM(86.)).
[20] Martinez Sala ítélet: C-85/96, ECR 1998 p. I-2694. In Green Paper 8. o.
[21] Bickel & Franz eset: C-274/96. Uo.
[22] Cowan ítélet: 186/87, ECR p. 195. Uo.
[23] Right to go to a State.
[24] Data Delecta Aktibolag eset: C-43/95, ECR p. I-4661. Uo.
[25] Green Paper 6. o.
[26] Uo.
[27] L. Legal Services Commission: A practical Guide to Community Legal Service funding by the Legal Services Commission. London 2000. 2. o. (Továbbiakban Tájékoztató) L. még: www.legalservices.gov.uk
[28] E biztosítás minden svéd lakás-, ház- és nyaralóbiztosítást, a hajók átfogó, illetve az autók átfogó és félig átfogó biztosítását foglalja automatikusan magában. Ennek keretét a biztosítási kötvény, illetve a biztosítási feltételek adják meg. L. www.dom.se 2000. április.
[29] http://www.europa.eu.int Legal Aid and Advice in France 2001.05.08.
[30] http://www.europa.eu.int Legal Aid and Advice in The Netherlands 2001. 05. 08.
[31] Green Paper 11-12. o.
[32] Green Paper 6-7. o.
[33] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden, illetve www.dom.se 2000. április.
[34] L. a tagállamok szabályozásában megnyilvánuló hasonlóság által felvetett problémánál.
[35] Vö. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in France.
[36] Az előző év január 1. és december 31. között elért havi átlagos jövedelem (tekintet nélkül a családi támogatásra és meghatározott szociális szolgáltatásra) alacsonyabbnak kell lennie 4940 FF-nál, amely a teljes eljárási költségsegítségre jogosít, vagy 7412 FF-nál, amely alapján részleges eljárási költségsegítségre vonatkozó igény állhat fenn. Ezek az összegek minden tartásra jogosult személy esetében 562 FF-kal emelkednek. Ezt minden évben felülvizsgálják. Vö. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in France.
[37] Tájékoztató 6-11. o.
[38] E hozzájárulásnak két eleme van: az alapdíj és a kiegészítő díj. A kiegészítő díjat akkor kell megfizetni, ha a jövedelem eléri a meghatározott értéket (35 000 SEK), amely szerint az igénylő, akinek nincs eltartottja, 10%-ot fizet. Ez 10%-onként - a jövedelem és az eltartottak számától függően - emelkedik egészen 30%-ig. A saját vagyon első 50 000 SEK-ját figyelmen kívül hagyják. A jogi kötelezettségek levonása után megmaradt nettó tőkét hozzáadják az éves jövedelemhez azért, hogy kiszámítsák az igénylő jogosultságát. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden, illetve www.dom.se 2000. április.
[39] Pl. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands, illetve www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden.
[40] Az angol Mediációs Segítséget csak azok vehetik igénybe akik a Családi Mediációban részt vesznek. Tájékoztató 12-13. o.
[41] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands.
[42] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden.
[43] Pl. Tájékoztató 6-9. o.
[44] Pl. Tájékoztató 20. o.
[45] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden. A jogsegélydíj összege az igénylő vagyoni helyzetétől függ.
[46] Bár a kezdeti beszélgetés ingyenes lehet, a maximum két órás konzultáció, illetve a nyomozati ügyek részleteinek megvitatása az igénylőnek 30 NLG-jébe kerül. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands.
[47] A nettó havi jövedelem - eltartottak nélküli - értéke és a rendelkezésre álló vagyon - az eltartottak számától függően - sávosan növekszik, aminek következtében a megfizetendő hozzájárulás is nő. Uo.
[48] Ez a bírósági iktatási díj negyedét vagy felét jelenti. Uo.
[49] Tájékoztató 4. o.
[50] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in France.
[51] Conseils départementaux de l'aide juridique.
[52] Aide á l'accés au droit.
[53] Aide juridictionnelle.
[54] Ezek olyan igazságszolgáltatást segítő intézmények, amely kisebb jelentőségű polgári perek békés rendezésében, illetve a kisebb jelentőségű büntetőügyekben, a megelőzésben, valamint a sértettek joghoz való hozzáférése tekintetében nyújtanak ingyenes jogi szolgáltatást.
[55] Ennek keretében ügyeletet vagy meghallgatást tartanak, és ellenőrzik az alkalmazott intézkedések végrehajtását.
[56] A mediátor a kisebb jelentőségű vitákban az ügy békés megoldását segít elérni.
[57] Ők az ügyészség felügyelete alatt alkalmazzák a bűnüldözés alternatív módjait.
[58] Az ifjúságvédelmi szakemberek felügyelik és végrehajtják a fiatalkorúakkal szembeni nevelő jellegű intézkedéseket.
[59] A Sértetteket Segítő Szolgálat képviselője speciális tanácsadást nyújt, és meghallgatja a sértettet.
[60] Ok az igazságügyi hatóságok kérésére segítik az alternatív intézkedések végrehajtását.
[61] Raad voor rechtsbijstand.
[62] Hágában, Amszterdamban, Arnhemben, Leeuwardenben és 'sHertogenboschban.
[63] Bureau Rechtsbijstandvoorziening.
[64] A magánpraxisú ügyvédeket a Jogsegély Tanács regisztrálja. Az általuk adott tanács vonatkozhat minden olyan jogterületre, amelyen az ügyvéd általában dolgozik. A jog olyan területe tehát kizárt, amely a közjegyzőnek van fenntartva (pl. a föld tulajdonjogának átruházása, a végrendeletek és más jogi dokumentumok elkészítése stb.). A közjegyzőtől is kapható tanács nem peres ügyekben akár törvényi felhatalmazás, akár a Jogsegély Tanáccsal kötött megállapodás alapján. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands.
[65] E szisztémának három fő forrása van. Az első a kb. 100, szociális jogra specializálódott Wetswinkels ("Jogi Boltok"), amely önkéntesek általi ingyenes jogi tanácsadást nyújt. A második az ügyvédi közösség, amely széles körű szolgáltatást ad főleg azoknak, akiknek szükségük lesz a jogsegélyre. Végül a Sociaal Raadslieden-t, a főleg helyi hatóságok által működtetett központokat kell megemlíteni, amelyek az állampolgárok problémáit általában fedő jogi ügyekben adnak tanácsot. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in The Netherlands.
[66] Tájékoztató 8., 10. és 12. o.
[67] Statutory charge, vagy büntető ügyben solicitor charge.
[68] Tájékoztató 8., 10. és 12. o.
[69] http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in France.
[70] A svéd finanszírozást l. http://www.europa.eu.int 2000.05.08. Legal Aid and Advice in Sweden, illetve www.dom.se
[71] Felmentés esetén nem kell visszafizetni az összeget. Elítélés esetében az igénylő általában köteles visszatéríteni az összeget, ez azonban nem haladhatja meg azt az értéket, amelyet egyébként kellett volna megfizetnie a jogsegély költségeként.
[72] Green Paper 6. o.
[73] Green Paper 3. o.
[74] Mindezeket ld. Green Paper 13-18. o.
[75] OJ C 261, 1997 augusztus 27.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
