Az ítélkező büntetőbíró[1] tevékenységi köre - ha az adminisztratív és kurrenciális kötelezettségektől eltekintünk - alapvetően három fő részre osztható. Az első a tényállás megállapítása, amely mint bizonyítást[2] feltételező feladat, egyértelműen perjogi karakterű. Ezt követi a megállapított történeti tényállás megfeleltetése valamely (egy vagy több) törvényi tényállásnak, divatos idegen kifejezéssel: a szubszumció[3]; egyszerűbben és a gyakorlati szakzsargonban bevettebb megnevezéssel élve: a minősítés. E tevékenység már egyértelműen büntető anyagi jogi problémák megoldását feltételezi, noha nem tagadható, hogy a minősítést is nagymértékben átszőhetik eljárásjogi elemek.[4] Végül a büntetőper bírájának utolsó és talán legfontosabb (fő) feladata[5] a szankcionálás, avagy a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.)[6] szóhasználatával: a büntetéskiszabás.[7] Ennek keretében a bíróság az absztrakt törvényi büntetési nemet és tételkeretet[8] figyelembevéve egyéniesít, tehát az előtte fekvő ügy összes körülményére figyelemmel alkalmazza a konkrét szankció(ka)t (büntetést szab ki és/vagy[9] intézkedést alkalmaz).
Lényegében örökzöld büntetőjogi kérdésről lévén szó, jelen munkánk témaválasztásának aktualitása talán nem is igényelne különösebb indokolást. Ebben a körben némileg mintha "magunk ellen beszélnénk", mégis szükségesnek látszik utalni ugyanakkor arra, hogy újabban a büntetéskiszabási kérdések jelentőségét kisebbíteni látszó tendenciák is megfigyelhetőek. Egyrészt - mint arra egy további részletkérdés kapcsán még később is visszatérünk - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) hatálybalépése több szempontból új helyzetet teremtett a büntetéskiszabási megfontolások körében is. Gondoljunk csak az egyezség intézményére, amelynek keretében a bíróság - amennyiben a vád és a védelem megegyezését jóváhagyja - valójában már nem mérlegel büntetéskiszabási körülményeket, hiszen az egyezségnek a büntetésre és intézkedésre vonatkozó tartalmától nem térhet el [Be. 736. § (3) bek.].[10] Másrészt ugyancsak visszaszorul a bírói mérlegelés lehetősége a Btk.-ban egyre
- 585/586 -
szaporodó kógens szankciós szabályok, valamint ezek szélsőséges formájának tekinthető abszolút határozott szankciók megjelenésével. Erre például szolgálhat a kötelező, végleges hatályú foglalkozástól eltiltás [Btk. 52. § (3) bek.] mellett az erőszakos többszörös visszaesőkkel szemben alkalmazható "három csapás" szabálya [Btk. 90. § (2) bek.] is.[11]
A helyes szankcionálás továbbra is töretlen általános jelentőségét húzza alá ugyanakkor - és így alátámaszthatja témaválasztásunk indokoltságát -, hogy a Kúria 2020. január 31-én Összefoglaló jelentést tett közzé a büntetéskiszabás országos gyakorlatát vizsgáló joggyakorlat-elemző csoport megállapításairól.[12] Emellett 2020 februárjában volt kereken negyed évszázada, hogy az akkori Legfelsőbb Bíróság elfogadta a 154. Büntető Kollégiumi állásfoglalását a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről, amely legfőbb bírói instrumentum ma is tovább él, a Kúria 56. Büntető Kollégiumi véleménye (a továbbiakban: BKv) formájában. Sőt, a 2020. április 1-jével bevezetett korlátozott precedensrendszer révén szerepe talán még az eddigiekben tapasztaltnál is nagyobb lehet.[13] Így talán nem felesleges tudományos alapon, de gyakorlati meggondolások fényében is újraértékelni néhány, a judikatúrában mára egyébként megkövesedni látszó büntetéskiszabási nézetet, továbbá esetleg kiegészítéseket megfogalmazni az ez idáig nem érintett problémák kapcsán. E tanulmányunkban ehhez kívánunk néhány új szemponttal szolgálni, természetesen korántsem a teljesség igényével, hanem csupán - a címben is jelzett - adalékok formájában.
A BKv I. pont második bekezdése szerint a Btk. 80. § (1) bekezdése[14] "a bíróságok számára azt a kötelezettséget jelenti, hogy a büntetéskiszabás során figyelembe jövő valamennyi alanyi és tárgyi tényt felderítsék, és a jogkövetkezmények alkalmazásakor értékeljék".
Előrebocsátható, hogy az elemzésünk során vizsgált BKv jogértelmezésének tárgyát anyagi jogi jogintézményként a büntetés kiszabása, annak szintén anyagi jogi feltételeként, a büntetés célja képezi. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Btk. érvényesülésének kereteit, az anyagi jog "szolgálóleányaként" a Be. határozza meg. A Btk. rendelkezéseit megalapozó, a tételes normák mögött meghúzódó, a materiális igazságtartalmat érvényesíteni célzó jogalkotói, illetve jogalkalmazói célkitűzések mindig csak a hatályos eljárásjog biztosította határok között valósulhatnak meg. A bizonyítás is kizárólag a hatályos perrend szerinti elvek és részletszabályok szerint folyhat.
A fenti alapvetésnek azért van jelentősége, mert a BKv idézett rendelkezése - eljárásjogi kötelezettségként - a büntetéskiszabás során figyelembe jövő valamennyi alanyi és tárgyi tény felderítését írja elő a bíróságok számára. A BKv - a keletkezésekor hatályos büntetőeljárási elveknek megfelelően - nem szól arról, hogy ez a feltárási kötelesség indítványhoz kötött lenne, mivel ez az eredeti eljárásjogi környezetben minden bizonnyal hivatalbóli felderítési kötelezettséget jelentett.
A 2018. július 1. napján hatályba lépett Be. a bizonyítás általános szabályai tekintetében a témánk szempontjából is jelentősnek tekinthető változásokat iktatott be az eljárásjogunkba a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény rendelkezéseihez képest.
Kezdjük azzal, ami változatlan: a bizonyítás továbbra is azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek [Be. 163. § (1) bekezdés]. Nem szorul külön magyarázatra, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítása esetén figyelembe vehető büntetéskiszabási tényezők a büntető anyagi jogszabályok alkalmazása során jelentősek, ezért az ezek alapjául szolgáló tények a bizonyítás tárgyát képezik. A bizonyítási eljárás ugyanis nemcsak a büntetőjogi felelősség, hanem a büntetéskiszabás szempontjából releváns tények felderítésére is irányul.
Ugyanakkor a bizonyítási teher körében még vitatott, hogy a Be. 164. § (1)-(3) bekezdéseinek összevetése alapján van-e a bíróságnak perjogi lehetősége (kötelessége) a vádlott terhére szóló büntetéskiszabási tényezőt megalapozó tényeknek a hivatalbóli felderítésére. A törvényhely (1) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy a vád alátámasztását szolgáló bizonyítékok beszerzésének az indítványozása a vádlót terheli. A (2) bekezdés kategorikusan, kijelentő módban, tehát kógens (imperatív) jelleggel arról rendelkezik, hogy a bíróság a tényállás tisztázása során bizonyítékot indítvány alapján szerez be. Ez utóbbi szabályt erősíti a (3) bekezdés, miszerint indítvány hiányában a bíróság bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására nem köteles.
A megfogalmazásból azonban továbbra is levezethető, hogy a bíróságot ugyan hivatalbóli bizonyíték beszerzési kötelezettség nem terheli, de a Be. 163. § (2) bekezdésében írt valósághű tényállás megállapítása érdekében indítvány hiányában történő (hivatalbóli) bizonyításra is lehetősége van.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
