Tartalom:
1. A végrendelkezés joga
2. A végintézkedés alakja
1.1 Hatályos rendelkezések
2.1 Az egyes végrendeleti formákkal összefüggő problémák a közjegyzői gyakorlat szemszögéből
2.2.1 Alaki fogyatékosságban szenvedő írásbeli magánvégrendelet és öröklési szerződés
2.2.2 A végrendelet eltűnése az örökhagyó halálát követően
2.2.3 Hamis végrendelet írásban
2.2.4 A szóbeli végrendelet problémái, hamis szóbeli végrendelet
3. A végintézkedés tartalma
3.1 A közreműködés és a befolyásolásra alkalmas hivatás, tevékenység
3.2 Eltérés az örökhagyói szándék és a végrendelet alapján bekövetkező következmény között
3.3 Kitagadási okok elégtelensége
3.4 Akarati elv
4. Az örökösnevezés, a törvényes és a végrendeleti öröklés kapcsolata
5. Az örökrész meghatározása, a növedékjog
6. Házastársak kötőerővel bíró közös végintézkedése
A végintézkedés joga, mint az örökhagyó halálának pillanatában meglévő vagyona további jogi sorsának meghatározására való jogosultság mint alapvető emberi jog illet meg minden természetes személyt.
Nyilvánvalóan a - bármilyen formájú - végrendelet tételének joga nem kizárólag a teljes egészében cselekvőképes, hanem a korlátozottan cselekvőképes természetes személyeket is meg kell, hogy illesse.
A korlátozottan cselekvőképes személyek körét a Ptk. 12. § (1) bekezdése és a 13. § (1) bekezdése, míg a cselekvőképtelen személyek körét a Ptk. 15. §, 16. § (1) bekezdése és a 17. § határozza meg.
A Ptk. a jogilag érvényes végrendelet megtételének lehetőségét kizárólag a cselekvőképes és a korlátozottan cselekvőképes természetes személyek részére biztosítja azzal, hogy a korlátozottan cselekvőképes személy csak a végrendeletek egy bizonyos speciális formájában, a közvégrendeletbe foglalt végintézkedéssel nyilváníthatja ki érvényesen a végakaratát.
A nem életkora miatt cselekvőképtelen [Ptk. 16. § (1) bekezdés, Ptk. 17. §], illetve korlátozottan cselekvőképes [Ptk. 13. § (1) bekezdés] személy által tett végintézkedések esetleges érvénytelenségének megállapíthatósága körében kialakult állandó bírói gyakorlat szerint a korlátozottan cselekvőképes állapotban lévő - de bíróság által cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alá nem helyezett - személy által tett végrendelet érvénytelenségének megállapítására nincs lehetősség (pl. Legfelsőbb Bíróság Pfv. 21.697/1996/4 számú ítélete, Pfv. 22.69/1996/3 számú ítélete), ellentétben a cselekvőképtelen állapotban (Ptk. 17. §) lévő személy által tett végrendelet esetében, ahol is a végrendelkezőnek a végrendelet megtételekor fennálló cselekvőképtelen állapota önmagában érvénytelenné teszi a végintézkedését függetlenül attól, hogy az örökhagyó ezen állapotát - a végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló peres eljáráson kívül, illetve ezen eljárást megelőzően - bíróság megállapította-e vagy sem.
Célszerűnek és indokoltnak látnám azonban, hogy ezen - az örökhagyó végakaratának jogi érvényesülését alapvetően befolyásoló - tény a jövőben a Ptk.-ban effektíve rögzítésre kerüljön, ily módón biztosítva a helyesen kialakult bírói gyakorlatnak az egész ország területén való töretlen érvényesülését.
A hatályos polgári jogi szabályok szerint a végrendelet elismert formái:
- a közvégrendelet,
- az írásbeli magánvégrendelet (holográf, allográf, illetve közjegyzőnél letétbe helyezett alakban), és
- a szóbeli végrendelet.
Az egyes végrendeleti formák alkalmazási feltételeit és a speciális alaki követelményeket a Ptk. 625-635. §-ai határozzák meg. A Ptk. 629. § (1) bekezdésének c) pontjában írt, közjegyzőnél letett végrendeletet a magyar jog nem tekinti a végrendeletek negyedik formájának, a bírói gyakorlat szerint e végrendeleti forma olyan írásbeli magánvégrendelet, mely az alaki kellékek szempontjából - allográf írásbeli magánvégrendelet esetén - enyhébb elbírálás alá esik.
A szóbeli végrendelet alkotásának csak meghatározott helyzetekben és a törvény által meghatározott - szigorúnak szánt - feltételek megléte esetén van helye, míg közvégrendelet és írásbeli magánvégrendelet alkotásának bármikor helye lehet.
A végrendelet formáját azok nem választhatják meg szabadon, akik csak kizárólag közvégrendeletet tehetnek, illetve akik írásbeli magánvégrendeletben nem végrendelkezhetnek [Ptk. 624. § (2)-(3)].
Cselekvőképtelen személy azért nem tehet végintézkedést, mert saját jognyilatkozata semmis és a nevében törvényes képviselője pedig törvényi tilalom folytán nem járhat el [Ptk. 18. § (1)]. A korlátozottan cselekvőképességre a Ptk. 12. § (1) és 13. § (1) bekezdése az irányadó. Ilyen hatályú gondnokság alá helyezés nélkül a nagykorú örökhagyót még abban az esetben is cselekvőképesnek kell tekinteni, ha a kirendelt orvos szakértői vélemény szerint a végintézkedéskor cselekvőképessége korlátozott volt. Végrendeletet korlátozottan cselekvőképes személy is alkothat, azonban kizárólag közvégrendeleti formában, mert a körjegyző, vagy a bíróság előtt tehető közvégrendelet fokozott garanciát nyújt. A törvény - a Ptk. 14. § (1) bekezdésében szabályozottaktól eltérően - kimondja, hogy ebben az esetben a közvégrendelet érvényességéhez a törvényes képviselő beleegyezésére (utólagos jóváhagyására) nincs szükség.
A vak, az írástudatlan, az olvasásra, vagy nevének aláírására képtelen állapotban lévő személy végrendelkezési képessége nem korlátozott, de nincs abban a helyzetben, hogy végakaratát bármely alakban kijelentse, ezért írásbeli magánvégrendeletet nem, de közvégrendeletet és - a feltételek fennállása esetén - szóbeli végrendeletet tehet. E személyek öröklési szerződést és halál esetére -szóló ajándékozási szerződést is csak közvégrendeleti formában tehetnek, hiszen e két végintézkedési formára az írásbeli magánvégrendeletre irányadó szabályok alkalmazandóak (Ptk. 656., 659. §).
A végrendelet alakjára vonatkozó hatályos rendelkezések nem korlátozzák a végrendelkezési szabadságot, sőt ellenkezőleg e szabadság hangsúlyozásával tág teret engednek a visszaélésszerű magatartásoknak. Egyes végrendeleti formák kiiktatásával, szigorodó szabályozással nagyobb biztonság lenne megteremthető mind az örökhagyó, mind a reménybeli örökös számára. Javaslatainkat és azok indokait a következőkben részletesen kifejtjük.
Az ún. "házilagos kivitelezésben" készült írásbeli magánvégrendelet érvényesülését gyakran meghiúsítja, hogy az örökhagyó valamely alaki előírást nem vett figyelembe és így végakarata nem érvényesülhet. Az alaki hibák közül az egyik leggyakrabban előforduló eset az, amikor az örökhagyó a több lapból álló írásbeli magánvégrendeletnek (vagy öröklési szerződésnek) csak az utolsó lapját írja alá, ami rendszerint már érdemi végrendeleti intézkedést nem tartalmaz. A régi magyar jog a több lapból álló végintézkedés összefűzését és pecsételését, ehhez a művelethez pedig a végrendeleti tanúk közreműködését írta elő. A végrendelet "lényege" (pl. örökösnevezés) rendszerint nem az utolsó, aláírt lapon található és gyakran aláíratlanul marad. Öröklési szerződés esetén tovább súlyosítja a helyzetet, ha az alaki hibás öröklési szerződést (korábban) jóváhagyták, illetve annak alapján bejegyzés történt az ingatlan-nyilvántartásba. E hatósági cselekmények folytán az örökhagyó és az örökös egyaránt biztonságban érzi magát. Csak a hagyatéki eljárásban, illetve az öröklési perben derül fény arra, hogy a szerződéses örökös mégsem örökölhet.
A probléma fennálltára két példa a Bírósági Határozatokban közzétett jogesetekből. BH 1996. 259.: "A különálló lapokból álló, összetűzött vagy összefűzött írásbeli magánvégrendelet (öröklési szerződés) az érvényesség szempontjából nem azonos az egyetlen - összehajtott - íven készült végrendelettel [Ptk. 629. § (2) bek., 656. §]." BH 1987. 441.: "A több lapból álló öröklési szerződés alaki érvényességéhez is szükséges, hogy az örökhagyó és a tanúk annak minden - folyamatos sorszámozással ellátott - lapját írják alá. Az alaki kellékek hiánya bizonyítással nem pótolható [Ptk. 629. §(2) bek., 656. §]."
Mindezen problémák ellenére szükségesnek tartjuk a szabály fenntartását.
A keltezés helyének és idejének feltüntetése, vagy ezek közül egyik-másik, szintén gyakran elmarad. A keltezés helyével kapcsolatban egyetértünk azzal az állásponttal, hogy e kellék hiánya az érvénytelenségi okok közül kiiktatható. Több európai országban ez csak ajánlott, de nem kötelező kelléke a végrendeletnek (Ausztria, Németország). A keltezés idejének elhagyását (mint pl. a német jogban) nem javasoljuk, több végrendelet konkurálása esetén készítésük időpontjának utólagos bizonyítás útján történő megállapítását, így a jogviták számának emelkedését vonná maga után.
A bírói gyakorlat a keltezés helyének megjelölése helyett a lakcím feltüntetésével nem elégszik meg, amint azt a következő két határozat tanúsítja. BH 1998. 281.: "A végrendelkezés helyének pótlására a »lakáscím« feltüntetése, illetve a tanúk lakhelyének megjelölése nem alkalmas, illetve nem elegendő [Ptk. 629. § (1) bek., 553 . §, PK 85. sz.]." BH 1997. 534.: "A végrendeleten a tanúk lakáscímének feltüntetése nem tekinthető végrendelkezési helynek [Ptk. 629. § (1) bek.]."
Ugyanakkor elnéző a bírói gyakorlat abban az esetben, ha a végintézkedés helyének feltüntetése téves. BH 1984. 190.: "A végrendelet keltezésének téves megjelölése egymagában a végrendelet érvénytelenségét nem vonja maga után, hanem - szükség esetén -csak a valóságos adatok bizonyításának nyitja meg az útját. Más kérdés, hogy a keltezésnek a bizonyítás eredményeként megállapított valóságos helye és ideje esetleg olyan körülményeket is feltár, amelyek a végrendelet egyéb tartalmi okból való érvénytelenségét is eredményezhetik. Ez azonban már az érvénytelenségnek egy másik - az alaki érvénytelenségtől különálló esete, amely külön elbírálást igényel [Ptk. 629. § (1) bek.]."
Összefoglalva: az írásbeli magánvégrendeletben (és öröklési szerződésben) kifejezett örökhagyói akarat nem elhanyagolható része alaki hiányosság miatt nem érvényesül. Az alaki kellékek közül a keltezés helyének feltüntetése már csak azért is elhagyható, mert annak téves megjelölése a bírói gyakorlat szerint a végintézkedést nem teszi érvénytelenné. A jogszabály csak a végrendelet kelte helyének és idejének megjelölését, nem pedig annak a valósággal való egyezését kívánja meg érvényességi feltételként.
A Legfelsőbb Bíróság PK 87. szám alatt a következőképpen foglalt állást. "Ha a végrendelkezést tartalmazó okirat a végrendelkező akaratán kívül álló okból megsemmisült vagy egyébként nem található meg, de a hagyatéki eljárás során valamennyi érdekelt elfogadta a végrendelet létét, tartalmát, valamint azt, hogy a végrendelet a törvényben meghatározott alakszerűségek megtartásával jött létre: a közjegyző az egybehangzó nyilatkozatok alapján teljes hatállyal adhatja át a hagyatékot a vénrendeleti örökösöknek."
A kollégiumi állásfoglalás jelzi, hogy a bírói gyakorlatban is gyakori az eltűnt végrendeletre történő hivatkozás. Az állásfoglalás szerinti gyakorlat azonban teret enged annak a törekvésnek, hogy az érdekeltek egybehangzó nyilatkozata - színlelt jogügylet - alapján olyan személy - például a hagyatéki ingatlan vevője - szerezze meg a hagyatékot öröklés jogcímén, aki másként az érdekelti, illetve örökösi körbe nem kerülhetne - még egyezség keretei között sem. Ezen az úton illeték takarítható meg. Minderre természetesen csak akkor nyílik lehetőség, ha a felek ebben megegyeznek. Az eltűnt végrendelet problematikája azonban más összefüggésben is felmerül.
A hagyatéki eljárásban előfordul, hogy az örökösök hiába kutatnak az örökhagyó végrendelete után. Az örökhagyó sokszor és széles körben beszélt arról, hogy végrendeletet készített, az azonban nem kerül elő. A bírói gyakorlat ilyenkor - helyesen korlátozó, amint a BH 1983. 358. számú határozata tanúsítja: "Ha az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában marad és később sem kerül elő, az ellenkező bizonyításig azt kell vélelmezni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette [Ptk. 633. §, 651. § (1) bek.]."
Más esetben a végrendelet későn, évek múlva kerül elő, problémákat idézve elő a jóhiszemű álörökös és a végrendeletben megnevezett örökös közötti elszámolásban.
A közjegyzői okiratkészítési eljárásban olyan eset is előfordul, amikor a végrendelkező nem kívánja közvégrendeletének kiadmá-nyi példányát otthonába vinni, mert tart attól, hogy hozzátartozói a végrendelet tartalmát idejekorán megismerik. Noha közvégrendelet esetén ez nem okoz problémát, magánvégrendeletre gondolva előrevetíti az eltűnt végrendelet esetét.
Az eltűnt végintézkedés nem magyar specialitás, egyes országok ennek a lehetőségnek a kiiktatása céljából nyilvántartásokat állítottak fel, majd e nyilvántartások összefogása és a határokon átnyúló információcsere elősegítése érdekében az Európa Tanács kezdeményezésére 1972. május 16-án Bázelban nemzetközi egyezmény jött létre.
Belgium, Ciprus, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália és Törökország részesei az egyezménynek és rendelkeznek központi végintézkedés nyilvántartó rendszerrel. Ausztria és Svájc nem aláírója a Bázeli Egyezménynek, de rendelkezik nyilvántartással. Németország, Dánia és Anglia ugyan aláírta a Bázeli Egyezményt, de annak ratifikálása és kihirdetése elmaradt. A két utóbbi ország rendelkezik helyi szinten különböző végintézkedések nyilvántartására szolgáló hivatallal, központi nyilvántartás azonban nincsen.
A Bázeli Egyezmény alapján működő központi végintézkedésnyilvántartó rendszerek közös vonásai a következők:
- a nyilvántartás tárgya a végintézkedést tartalmazó okirat holléte, nem pedig annak tartalma;
- a bejelentési kötelezettség a bíróságokra és a közjegyzőkre, illetve olyan hatóságokra terjed ki, melyeknek végintézkedések őrzése hatáskörébe tartozik;
- a magánvégrendelet bejelentésére csak abban az esetben van lehetőség, ha azt az előzőek szerinti hatóságnál letétbe helyezték;
- a nyilvántartott adatok köre eltérő, de minden esetben tartalmazza az örökhagyó személyi adatait és a végintézkedés őrzési helyét ugyanakkor sehol sem érinti a végintézkedés tartalmát;
- a bejelentési határidő a végintézkedés keltétől számított 1 munkanaptól 1 hónapig terjed, ugyanez vonatkozik a válaszadási határidőre is;
- a határidő betartása fegyelmi - egyes országokban kártérítési - felelősség terhe mellett kötelező;
- a nyilvántartó lekérdezése a hagyatéki ügyet intéző hatóság számára kötelező.
A Magyar Országos Közjegyzői Kamara közvetlenül megalakulása után, 1992. évben hozzákezdett az országos központi végintézkedés-nyilvántartó rendszer felállításához elsősorban azért, hogy a bírósági szervezet kötelékéből kivált ("szétszóródott") közjegyzők által közokiratba foglalt végintézkedések fellelhetőségét elősegítse.
A Végintézkedések Országos Nyilvántartása 1993-ban kezdett működni, de adatbázisa 1992. évre visszamenőleg is tartalmaz adatokat. A nyilvántartás működésének rendjét kamarai iránymutatás szabályozza. A közjegyző a hagyatéki eljárásban - a tényállás felderítése körében - hivatalból köteles meggyőződni arról, hogy van-e az örökhagyónak nyilvántartott végintézkedése. A közjegyző által készített, vagy letétbe vett végintézkedés bejelentése a közjegyző számára szintén kötelező, feltéve, hogy ehhez a végrendelkező hozzájárult. A nyilvántartásba való betekintés, illetve bejegyzés ma már valamennyi közjegyzőnél ún. "on-line" kapcsolat segítségével valósul meg, tehát csak néhány percet vesz igénybe. Szerepel olyan végintézkedés is a nyilvántartásban, amelynek eredetijét bíróság őrzi, illetve a kamarát bíróság is megkereste peres ügyben adatszolgáltatás iránt.
Ha mód nyílik arra, hogy a végrendeletet az örökhagyó halála után megsemmisítsék, az örökhagyó végakarata a legtökéletesebb alakban sem érvényesülhet. Nincs mód a végrendelet eltüntetésére, ha annak eredeti példányát - közokiratként, vagy letétként -közjegyző őrzi, őrzési helye pedig központi nyilvántartásból állapítható meg.
A legtöbb európai országban (pl.: BGB. 2231. §.) az írásbeli magánvégrendelet úgy állhatja meg a helyét, ha azt az örökhagyó elejétől végig sajátkezűleg írta és írta alá (holográf végrendelet). Ha a hagyatéki eljárásban, illetve az öröklési perben felmerül, hogy a benyújtott végintézkedés nem az örökhagyótól származik, szinte kizárólag allográf végrendeletről van szó, hiszen a holográf végrendelet "készítése" az elkövető számára sokkal nagyobb kihívás és köny-nyebben leleplezhető.
A holográf magánvégrendelet valódisága az írás összehasonlítása útján megállapítható, de vita esetén perben írásszakértő közreműködését igényli, a bizonyosság foka pedig egyenes arányban áll a végintézkedés hosszúságával.
A végrendelet allográf formájának elismerése tág teret nyit a hamis végrendeletek előtt. Az allográf forma Európa más országaiban sem szokásos.
Hatályos jogunk a szóbeli végrendelet tételének két együttes - álláspontunk szerint tág - feltételét határozza meg:
- az életet fenyegető rendkívüli helyzet és
- az örökhagyó más alakban végrendeletet alkotni nem, vagy csak jelentékeny nehézségek árán képes.
A Legfelsőbb Bíróság PK 88. szám alatt kiadott állásfoglalása nyomán a következő szilárd bírói gyakorlat alakult ki a szóbeli végrendelet érvényessége kérdésében. Az életet fenyegető rendkívüli helyzet megvalósulhat váratlan hirtelenséggel fellépő okok alapján, amelyek kívülről közvetlenül fenyegetik a végrendelkező életét. A külső okok mind az örökhagyó, mind a környezete számára megnyugtatóan felismerhetőek. Ilyen lehet a háborús esemény, a természeti katasztrófa, közlekedési baleset, feltéve, hogy az örökhagyó életveszélyben volt.
Nagyobb a bizonytalanság a végrendelkező személyében rejlő belső, élettani, egészségügyi okok esetén, amelyek az életét a halál közvetlen bekövetkezésével fenyegetik, mivel a törvényes feltételeknek valóságosan (objektíve) kell meglenniük. A végrendelkező szubjektív érzése, halálfélelme a valóságban hiányzó feltételt nem pótolja, ezért maga sem lehet biztos abban, hogy szóban tett végakarata érvényesülhet-e.
A bírói gyakorlat szerint "közömbös, hogy a rendkívüli jelleget öltött, életet veszélyeztető egészségi állapotot - azzal oksági kapcsolatban álló, vagy nem álló - valamely betegség megelőzte-e vagy sem. Valamely halállal végződő betegség egész lezajlása alatt nélkülözheti például a rendkívüli jelleget, de előfordulhat - és nem egy esetben előfordul -, hogy valamely lassú betegségi folyamatban egy időbelileg pontosan előre nem látható, s főként a beteg által előre nem is látott (agyvérzés, szívinfarktus stb.) okból hirtelen hanyatlás áll be, amely a beteg életét már közvetlen módon fenyegeti, s így állapotát - a közfelfogás szerint is - rendkívülivé teszi [PK 88. szám b)]".
A törvény az életet fenyegető rendkívüli helyzet fennállásán túl feltételként kívánja meg az érvényes szóbeli végrendelethez azt, hogy a végrendelkező írásbeli végrendeletet egyáltalán ne, vagy csak jelentékeny nehézséggel tehessen. E feltételre is igaz, hogy a végrendelkező szubjektív feltételezése az egyébként hiányzó feltételt nem pótolhatja.
Sokszor az örökösök érvénytelen írásbeli magánvégrendelet esetén hivatkoznak szóbeli végrendeletre. Erre utal a BH 1997. 290. számú határozata: "Ha az örökhagyó által aláírt írásbeli végrendelet azért érvénytelen, mert arról a keltezés hiányzik, az örökhagyó egyidejű szóbeli nyilatkozata mint szóbeli végrendelet sem lesz érvényes, mert annak egyik törvényes feltétele hiányzik. Ilyen esetben ugyanis az írásbeli végrendelet tételének lehetősége fennállott, hiszen az örökhagyó az írásbeli végrendeletet alá tudta írni (Ptk. 634-635. §-ok, PK 88. sz.).", vagy a BH 1997. 128. számú határozat: "Ha az örökhagyó által aláírt írásbeli végrendelet azért érvénytelen, mert azt a végrendeleti örökös írta le, az örökhagyó egyidejű szóbeli nyilatkozata mint szóbeli végrendelet sem lesz érvényes, mert annak egyik törvényes feltétele hiányzik (Ptk. 634. §, PK 88. sz.)"
Azok, akik hamis írásbeli bizonyíték alkotásától visszariadnak, sokszor kevésbé elfogódottak akkor, ha szóbeli végrendeletet kell konstruálni. Elsősorban akkor veszik elő ezt a fegyvert, ha az örökhagyó végintézkedés és öröklésre jogosult hozzátartozók hátrahagyása nélkül hunyt el, tehát a Magyar Állam a törvényes örökös. "A szóbeli alak elismerésével a törvény megkönnyíti végrendeletek koholását, amivel szemben a büntetőjog sem nyújt kielégítő védelmet (Szladits)".
Ha eltekintünk a hamis végrendelet veszélyétől, önmagában az a tény, hogy a jog a szóbeli végrendelet intézményét ismeri és ez a köztudatban elterjedt, sokakat arra indít, hogy végrendeletük írásbeli elkészítését halogassák (horror testamenti), vagy arra hagyatkozzanak, hogy végrendelkezni az utolsó pillanatban is lehet majd szóban, illetve szóban tett végrendeletüket később nem foglalják írásba. A szóbeli végrendelet puszta léte eredményezhet az örökhagyó részéről könnyelmű magatartást utolsó akaratának kinyilvánítása tekintetében.
Ha abból indulunk ki, hogy az örökhagyó esetében a szóbeli végrendelet tételének valamennyi törvényi feltétele fennállt, akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni a szóbeli közlés adója és vevője közötti információvesztésnek a pszichológia tudománya által bizonyított tényét. Ezenkívül az emlékezet fakulása is a végrendelet tanúnyilatkozatok által történő rekonstruálása ellen hat. "A pusztán tanúinak agyába írt szóbeli végrendelet olyan, mintha homokba volna írva." (Zalán)
A holland polgári törvénykönyv 993. §-a a katonák számára háború esetén, a tengeren, vagy légi járművön, katasztrófa, járványhelyzet, vagy más szükséghelyzetben könnyítéseket ad az amúgy hatályos alakiságok alól, de az írásbeli formához ragaszkodik, pusztán a végrendeleti tanúk nyilatkozatával nem elégszik meg.
A XXI. század számára készülő polgári törvénykönyvnek talán nem kell számolnia azzal az indokkal, amit 1935-ben kiadott művében Zalán Kornél a szóbeli végrendelet szükségességéről vallott: "Népünk művelődési viszonyaira tekintettel nálunk alig nélkülözhető".
Ugyanakkor nem zárható ki, hogy a XXI. század is tartogat polgárai számára olyan sajnálatos veszélyhelyzeteket, melyekben a szóbeli végrendelet - szigorúbb feltételekhez kötve - mással be nem tölthető űrt pótol. A régi magyar jog "kiváltságos végrendelet" elnevezésű intézménye (a katonák számára háborús helyzetben, illetve a tengeri végrendelet, a járvány idején alkotott végrendelet) formájában a mai jogba is átemelhető. A Magánjogi törvényjavaslat 1870. §-a erre a következő - ma is alkalmazható - meghatározást adja: "Aki háború, kórvész vagy más életveszélyes járvány idejében vagy egyéb rendkívüli körülmény miatt oly helyzetben van, hogy végrendeletet a rendes alaki kellékek megtartásával egyáltalában nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne, vagy aki nyílt tengeren útban van, kiváltságos végrendeletet tehet." A kiváltságos végrendelet lehetett kellékhiányos írásbeli, vagy szóbeli végrendelet.
A szóbeli végrendelet - mint rendkívül kivételes formaként talán elfogadható végintézkedés - érvényes létrejöttének a lehetőségét csak a lehető legszűkebb körben szabad megengedni, hiszen ez a jogintézmény biztosítja az örökhagyó végakaratával való visszaélés legszélesebb körű lehetőségét. Ide tartozik a ténylegesen ki nem nyilvánított, nem létező végakarat bizonyítása, vagy az örökhagyó végakaratával nem teljes mértékben megegyező végakarat bizonyítása egyaránt. Indokolt a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttéhez szükséges objektív körülmények roppant szűk körben való meghatározása, az életet fenyegető rendkívüli helyzet konkrét megjelenési formáinak szűkítő értelmezése.
Célszerű továbbá, hogy az esetlegesen érvényesen létrejött szóbeli végrendelet hatályossága a szóbeli rendelkezés okául szolgált helyzet megszűnésétől számítandó, a Ptk. 651. § (3) bekezdésében meghatározott három hónapos határidőnél rövidebb, legfeljebb 30 napos határidő eltelte után szűnjék meg. Ezzel rá lehet szorítani a végrendelet megtételét "komolyan" gondoló örökhagyót, hogy a végintézkedésének írásba foglalásáról ténylegesen gondoskodjon, ezzel biztosítva azt, hogy annak tartalma a későbbiekben a lehető legkevesebb vitát kiváltva legyen megállapítható.
A "lejárati" határidőnek nem hónapokban, hanem naptári napokban történő meghatározása kiküszöböli azon aránytalanságot, amely abból adódik, hogy eltérő időtartamig hatályos a végrendelet, ha annak megtételére február hónapban, vagy olyan hónapban kerül sor, amely 31 naptári napból áll.
A Ptk. 535. §-ával kapcsolatban - feltéve, hogy a szóbeli végrendelet tételének lehetősége fennmarad - olyan pontosítást is javaslunk, hogy az örökhagyó nyilatkozatából kétséget kizáró módon tűnjék ki, hogy jognyilatkozata nem egy jövőben írásba foglalandó végrendelet tartalmának ismertetése, hanem végintézkedésének kinyilvánítása - azaz végrendelete jelen időben és ne jövő időben szóljon.
Sokszor már a hagyatéki eljárás során fény derül arra - ami azután az öröklési perben bizonyításra is kerül -, hogy a végrendelet az abban megnevezett örökös közreműködése következtében részben, vagy egészben nem érvényesülhet.
Konkrét hagyatéki ügyben az örökös kézzel írott beadványának és az örökhagyó végrendeletének összevetéséből még a laikus közjegyzőnek sem maradt kétsége a végrendelet leírójának személyét illetően. A végrendeleti örökös a hagyatéki tárgyaláson elismerte, hogy a végrendeletet az örökhagyó diktálása alapján maga írta. A közreműködésre vonatkozó rendelkezések és bírói gyakorlat ismertetése ellenére a hagyaték ideiglenes hatályú átadását per követte, ami több évvel hátráltatta a hagyaték átadását.
Ugyanakkor a közreműködés feltevése sok esetben alaptalan, azonban alkalmat ad a feleknek arra, hogy a bírósági eljárás kezdeményezésével a hagyaték sorsának rendezését akár évekkel is kitolják. Az öröklésből kizárt törvényes örökös gyakran hivatkozik a közreműködésre anélkül, hogy azt bizonyítani tudná, ami szintén a hagyaték átadásának elhúzódásához vezet.
A bírósági gyakorlat a közreműködéssel kapcsolatban a következő két határozattal szemléltetett álláspontot foglalta el.
"Végrendelet tételénél mindig közreműködőnek kell tekinteni azt, aki a végrendelet elkészítésében tevékenyen, olyan mértékben vesz részt, hogy a végrendelet tartalmának kialakításában meghatározó szerepe van. A közreműködés fennállása szempontjából közömbös, hogy az örökhagyó a végrendeletben foglaltakat mint akaratával megegyezőt aláírta. A végrendelet leírójának hozzátartozói javára szóló juttatás csak akkor lenne érvényes, ha a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó saját kezűleg írta és aláírta volna. [Ptk. 632. 625. §]." (BH 1986. 418.)
"A végrendelet fogalmazása, szerkesztése, leírása a közreműködés fogalmát kimeríti függetlenül attól, hogy az így közreműködő személyek a végrendelet tartalmának kialakításában volt-e szerepe vagy sem. A végrendelet készítésében ilyen módon részt vevő személyek tehát mindig közreműködők. - Az az elv, hogy a végrendeletet mindig az örökhagyó valóságos akaratának az érvényre juttatásával kell értelmezni, csak alakilag hibátlan végrendelet esetében alkalmazható, de nem szolgálhat az alaki hiba orvoslására [Ptk. 625. §, 632. § (1) bek.]." (BH 1986. 234.)
A közreműködő javára tett juttatás érvénytelesége a római jogból ered (Sc. Libonianum). A római jogban az érvénytelenség a végrendelet írója felett atyai hatalmat gyakorló atya, az író atyai hatalma alatt álló gyermekek, a vele közös atyai hatalom alatt álló testvér javára szóló juttatásokra is kiterjedt. A rendelkezés lényege a végakarat meghamisításának megakadályozása. Az 1876: XVI. tc. 10. §-a a végrendeleti juttatásból az írásbeli magánvégrendelet íróját és ennek hozzátartozóit (felmenők és lemenők, oldalági rokonok a nagyszülői parentéláig bezárólag, házastárs, házastárs lemenői és felmenői, a sógorságban álló személyek) is kizárta. Hasonló rendelkezés található a Magánjogi törvényjavaslat 1835. §-ában: "A végrendelet írója, és hozzátartozója csak akkor részesülhet az írásbli magánvégrendeletben neki szánt juttatásban, ha a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó kezeírásával maga írta, vagy külön aláírta, vagy szóval külön megerősítette, egyébként a juttatás semmisségét kellett megállapítani."
A Ptk. hatályos 632. §-a a végrendeleti tanú és a közreműködő, illetve hozzátartozói esetére mondja ki a juttatás érvénytelenségét. A rendelkezés célja az örökhagyó befolyásolásának kizárása lenne, ugyanakkor nem terjed ki az olyan személy javára tett juttatásra, aki - a közreműködőn kívül - pozíciójánál vagy hivatásánál fogva van olyan helyzetben, melynél fogva személyeket befolyásolhat, illetve az örökhagyó függőségi viszonyban van vele.
A francia jog a hozzátartozókon kívül más személyeket is a befolyásolásra alkalmasnak lát, tehát kizárja a végrendeleti öröklésből a gyámot a gyámi elszámolás lezártáig, az orvost, aki utolsó betegségében az örökhagyót kezelte, bármely vallásfelekezet papját, aki az örökhagyó utolsó betegségében részére vigaszt nyújtott, kivéve, ha az illető személy az örökhagyó törvényes örököse lenne.
A modern holland öröklési jog a franciához hasonlóan a gyám, gondnok javára szóló juttatást korlátozottan cselekvőképes örökhagyó esetén egyáltalán nem, nagykorúság elérése után pedig csak akkor látja megengedhetőnek, ha a gyámi elszámolás lezárult, kivéve, ha a gyám, gondnok egyben az örökhagyó felmenője (951. §). Kiskorú örökhagyó esetén a részesítésből a tanárai, nevelői is ki vannak zárva (952. §) Az orvos, természetgyógyász, gyógyszerész, más egészségügyi foglalkozást gyakorló, a lelkipásztor, aki az örökhagyót utolsó betegségében ellátta, továbbá az időskorúak, vagy szellemi károsodottak otthonának fenntartója is a befolyásolásra alkalmas személyek közé tartozik (953. §). A végrendelet készítésénél közreműködő közjegyző és a végrendeleti tanúk ugyanebbe a kategóriába tartoznak (954. §.). Hazánkban korábban egy egészségügy-miniszteri rendelet foglalkozott az orvos és az ápoló öröklésének kérdésével az általuk kezelt beteg hagyatéka tekintetében, mára ez etikai normává szelídült. Álláspontunk szerint az örökléssel kapcsolatos esetleges korlátozásnak a Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályai között lenne a helye a következők szerint. Az életkora miatt korlátozottan cselekvőképes személy törvényes képviselője, nevelője, tanára javára érvényesen nem végrendelkezhet. Az örökhagyót utolsó betegségében kezelő, ápoló, gondozó, fizikai, illetve lelki értelemben neki segítséget nyújtó természetes, vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet javára tett végintézkedés érvénytelen. Az elesett, fizikai és lelki értelemben segítsére, gyá-molításra, támogatásra szoruló személy mentális kiszolgáltatottságát jövedelemszerzésre ne lehessen kihasználni.
Összefoglalva: a magyar Polgári Törvénykönyv ex lege nem zárja ki azon személy részesítését a hagyatékból, akivel az örökhagyó függőségi viszonyban áll, továbbá gyakran kerül sor jogvitára a közreműködő javára tett juttatás érvényessége kérdésében. A közreműködő személy hozzátartozója alatt a bírói gyakorlat a Ptk. 635. § b) pontjában megjelölt közeli hozzátartozók körét érti. Az esetleges jogbizonytalanság elkerülése érdekében szükséges lenne a Ptk. 632. § (1) bekezdésében is a közeli hozzátartozó fogalmát használni. Indokolt lenne továbbá a közreműködő fogalmába tartozó személyek körét pontosan megjelölni oly módon, hogy a tételes felsorolást a törvény szövege tartalmazza. A közreműködő fogalmi körébe tartozik - az állandósult bírói gyakorlat szerint - a végrendelet megtételénél, annak létrejötténél "segédkező" azon személy, akinek a végrendelet tartalma kialakításában döntő és meghatározó szerepe van. Így tehát a végrendelkező akaratának kialakítója, a végrendelet szövegének megfogalmazója, a végrendelet szerkesztője, illetve a végrendelet szövegének leírója, továbbá azon személy, aki az örökhagyó és a végrendelet szövegét írásba foglaló között a kapcsolatot tartja, akin keresztül eljut az információ egyiktől a másikig.
Amennyiben az allográf végrendeleti forma elvetésére vonatkozó javaslatunk egyetértésre talál, közreműködés okán aligha várható jogvita.
A hagyatéki eljárás során a felek részéről gyakorta felmerülő kifogás, de sokszor az eljáró közjegyzőben kialakuló meggyőződés is azt támasztja alá, hogy a szabályszerű írásbeli magánvégrendelet alapján történő hagyatékátadás nem, vagy nem teljesen az örökhagyó szándékának megfelelően történt. Elsősorban ismét az ún. "házilagos kivitelezésben" készült magánvégrendelet esetében válik kérdésessé, hogy az örökhagyó akkor is ezt a rendelkezést tette volna-e, ha tisztában van bizonyos jogi fogalmakkal, azok jogkövetkezményeivel.
Számos példa hozható erre a közjegyzői és a bírói gyakorlatból is. Közismert és bírósági határozatokkal alátámasztható eset, amikor a gyermektelen örökhagyó vagyonát testvérére hagyja és a végintézkedésben házastársának haszonélvezeti joga felől nem rendelkezik, mivel úgy véli, hogy az özvegyi jog mindenképpen "jár" a túlélő házastársnak, arról külön rendelkezni felesleges. Más esetben a házastársat általános örökösnek nevezik az általa lakott és lakni kívánt lakásra, és végső soron a kötelesrész miatt rosszabbul jár, mintha "csak" haszonélvezetet örökölt volna.
A bíróságok feladata az örökhagyó "feltehető akaratának" tisztázása. Abban az esetben, ha az örökhagyó tévedésben volt nyilatkozata tartalma és az ezáltal kiváltandó jogi hatás tekintetében, a Ptk. 649. §-a szerinti tévedés törvényi tényállása alapján az esetleges bizonyítás igen nehéz és eredményre nem lehet önkényes.
Az esetek egy részében többé-kevésbé megalapozott gyanú támad a jogalkalmazóban, hogy a szándék és az eredmény egymástól eltérnek, ennek korrigálására azonban alig van - nem is lehet - jogi lehetőség.
A végintézkedés joga a tulajdonnal való szabad rendelkezésnek egy igen jelentős formája. Jelentőségénél fogva egyes országok joga (pl. Hollandia, Németország) kötelezően közjegyzői közreműködéshez köti.
A Magánjogi Törvénykönyv javaslatának öröklési jogi szabályai [1770. § (4) bekezdés] az öröklésre való érdemtelenség helyett a "méltatlanság" kifejezést használta. A méltatlansági okok között helye volt a következő tényállásnak: "Méltatlan az öröklésre, aki az örökhagyótól származó, vagy neki tulajdonított végintézkedés tekintetében az okirathamisítás vagy a szándékos hamis tanúzás bűncselekményét követte el." E rendelkezés átvétele az új Ptk.-ba bizonyára csökkentené a hamis végintézkedés koholására irányuló próbálkozások számát.
"Szülő a gyermekét kitagadhatja: ha a gyermek az ő (vagy a másik szülő) élete ellen tör avagy őt (vagy a másik szülőt) súlyosan bántalmazza (kezet emel rá, becsületében durván sérti), törvényes kötelesség nélkül bűnvádat emel ellene, a segélyre szoruló szülőt elűzi, végül, ha erkölcstelen és pazar életet megátalkodottan folytat. A gyermek viszont kitagadhatja szülőjét, ha ez őt "igazságos ok és nagyobb vétke nélkül iszonyatosan és kegyetlenül fenyíti." (Szladits, Magánjog vázlata II).
A Magánjogi törvényjavaslat 2010. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: "Az örökhagyó ivadékától a kötelesrészt elvonhatja - ivadékát kitagadhatja - ha az ivadék:... 2. Az örökhagyót vagy az örökhagyó házastársát vagy szülőjét szándékosan súlyos tettleges bántalommal illette;".
Az öröklési jog hatályos szabályai által rendelkezésre bocsátott kitagadási okok szűk köre sokak igazságérzetét sérti. Elsősorban ez az oka annak, hogy egyesek öröklési szerződést - visszaélésszerűen - azért kötnek, hogy a kötelesrészt kikerüljék. A hatályos jogban található kitagadási okok közül az "örökhagyó sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmény" nem büntetőjogi kategória. Ebből következően e kitagadási ok megvalósulhat az idős örökhagyó sérelmére elkövetett könnyű testi sértés vétségével, vagy az örökhagyó sérelmére elkövetett rágalmazás vétségével is. Éppen ezért lenne indokolt ezen kitagadási okot oly módon meghatározni, mely szerint az örökhagyó kitagadhatja azon kötelesrészre jogosult törvényes örökösét, aki a közfelfogás, a társadalom általános erkölcsi értékítélete, megítélése szerint az örökhagyóval, vagy annak közeli hozzátartozójával szemben tanúsított magatartása miatt nem méltó az öröklésre.
Kétségtelen, hogy a méltatlanság erősen hasonlít az "erkölcstelen életmódot" folytató törvényes örökössel szemben felhozható kitagadási okkal. A két ok közötti különbség a kitagadott örökös tevékenységének irányultságában van. A "méltatlanságot" eredményező magatartás célzottja az örökhagyó vagy közeli hozzátartozója, míg az "erkölcstelen magatartás" célzottja bárki lehet, de ezen magatartásnak az örökhagyóra, illetve közeli hozzátartozójára kell rossz fényt vetnie.
Indokoltnak látszik egy újabb kitagadási ok felvétele is, amely szerint az örökhagyó kitagadhatná azon leszármazóját is, aki a felmenőjével szemben tanúsít durván, kirívóan hálátlan magatartást. Hagyatéki ügyek sokasága tanúskodik arról, hogy az örökös az örökhagyóval évtizedeken át nem találkozott, őt nem látogatta, nem tudakozódott a sorsa felől, érdeklődése viszont azonnal feléled, amint örökségre nyílik kilátás. Ezen kitagadási okkal azon leszármazó lenne az örökségtől megfosztható, aki a felmenőjével szemben erkölcsileg mélyen elítélendő magatartást tanúsít, de mivel az örökhagyó saját jövedelméből, vagyonából önmaga eltartását biztosítani tudja, így a Ptk. 663. § (1) bekezdésének d) pontja alapján az öröklésből nem tagadható ki és a Ptk. 663. § (1) bekezdésében megjelölt többi kitagadási okot megvalósító magatartást nem tanúsít.
A Magánjogi törvényjavaslat 1882. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: "A végrendeleti intézkedést kétség esetén úgy kell értelmezni, hogy az intézkedésnek foganatja legyen."
A Ptk. 207. § (l)-(5) bekezdésének rendelkezései - jogvita esetére a szerződést kötő felek szerződéses nyilatkozatainak értelmezése körében, ha nem is túl részletezően -, de bizonyos mértékig eligazítást adnak. A szerződéses jogvita alanyai a vita elbírálásának idején az esetek többségében maguk is elő tudják adni, hogy saját, illetve a másik fél kijelentéseit hogyan értelmezték, mindezeknek milyen jelentőséget tulajdonítottak.
Ezzel ellentétben az öröklési jogban nincs olyan rendelkezés, amely az - ebben a körben már nyilatkozni nem képes - örökhagyó végrendelete értelmezésében adna eligazítást, követendő és követhető szabályozást. A Ptk. tartalmaz néhány szétszórtan elhelyezkedő szabályt, mint a Ptk. 641. § (3) bekezdése és a 642. § (1) bekezdése - kétség esetén a hagyomány és a meghagyás az örököst terheli -, a Ptk. 650. § (2) bekezdése - több végrendelet esetén, amennyiben az örökhagyó ezzel ellentétes akarata nem állapítható meg, a korábbi végrendelet rendelkezései hatályban maradnak, ha az új végrendelet ezzel ellentétes rendelkezést nem tartalmaz, -vagy a Ptk. 653. §-a - a végrendelet részleges érvénytelensége, illetve hatálytalansága nem vonja maga után a teljes végrendelet érvénytelenségét, illetve hatálytalanságát (ellentétben a szerződésre vonatkozó szabályokkal) kivéve, ha az örökhagyó ezzel ellentétes akarata megállapítható.
A végrendelet értelmezésénél általánosan érvényesülő akarati elv értelmezésének szempontjait a Legfelsőbb Bíróság PK 82. számú állásfoglalás adja meg, akként, hogy "a végrendeletet mindig az akarati elv szem előtt tartásával, a favor testamenti elvének érvényre juttatásával kell értelmezni" éspedig úgy, hogy az "örökhagyó akarata a lehetőség határai között a legmesszebbmenően érvényre jusson". Az állásfoglalás - bár alkalmazása a bíróságokra kötelező - mégsem tekinthető a Polgári Törvénykönyvvel azonos szintű "jogforrásnak". Jogdogmatikailag indokolt lenne az akarati elv érvényesülésének szabályait a Ptk.-ban elhelyezni.
Ezen témakörrel összefüggésben megjegyezzük, indokolt lenne az LB. PK. 82. számú állásfoglalásának rendelkezéseit - mely az erre vonatkozó végintézkedés hiánya esetén azt a vélelmet állítja fel, hogy az örökhagyó a vele együttélő és őt túlélő házastársát a végrendelettel érintett vagyoni kör tekintetében az özvegyi jog megszerzésére irányuló törvényes öröklésből kizárta, s ily módon őt ebben a körben a köteles részre szorította - a Ptk. szövegébe beépíteni.
Ezen témakörrel összefüggésben megjegyezzük, indokolt lenne az LB. PK. 82. számú állásfoglalásának rendelkezéseit - mely szerint, ha az örökhagyó a vele együttélő és őt túlélő házastársát a végrendeletében nem említi meg, őt végrendeleti juttatásban nem részesíti, úgy azt kell vélelmezni, hogy a házastársát a végrendelettel érintett vagyoni kör tekintetében az özvegyi jog megszerzésére irányuló törvényes öröklésből kizárta, s ily módon őt ebben a körben a köteles részre szorította - a Ptk. szövegébe beépíteni.
Ennek indoka pedig az, hogy a jogalkalmazói gyakorlatban időnként bizonytalanság tapasztalható ebben a kérdésben mondván, ha az örökhagyó az özvegyi jog vonatkozásában végintézkedést nem tett, így ebben a körben - az erre irányuló végintézkedés hiányára tekintettel - a törvényes öröklés általános rendje érvényesül, így ezen nézetet képviselők álláspontja szerint, ha a Ptk. 615. §-ban foglalt feltételek fennállnak és a Ptk. 601. § (1) bekezdésében meghatározott kizáró feltételek hiányoznak, úgy az özvegyi jog a végrendelettel érintett vagyoni körben minden korlátozás nélkül megszerezhető.
A végrendelet erre irányuló tételes rendelkezésének hiánya esetén a végrendeletben megnevezett örökösöknek a hagyatékból való részesedési arányának megállapítására vonatkozó jogszabályi előírás - megítélésünk szerint - módosításra nem szorul. A gyakorlatban ritkán fordul elő a Ptk. 639. §-ban meghatározott növedékjog alkalmazásának szükségessége, hiszen az örökhagyók a végrendeletük állandó aktualizálását szem előtt tartva, a végrendeleti juttatásban részesülő személy kiesése esetén a végrendeletüket újra írják, hogy ezzel is a saját végakaratuk konkrét érvényesülését biztosítsák.
A végrendeletben megnevezett örökös egyéb okból való kiesése esetén [Ptk. 600. § a), b), c), d) és f) pontok, az e) pont megvalósulása gyakorlatilag kizárt, hiszen ha az örökhagyó a törvényes örökösét az öröklésből kizárja vagy kitagadja, úgy nem lehet a nevezett örököse] pedig mindhárom esetre a Ptk. 639. § anyagi rendelkezései jól alkalmazhatóak.
Célszerű lenne azonban a Ptk. 639. §-ban használt "arányosság" fogalmának pontos meghatározása.
Indokoltnak tartjuk a jogszabály szövegében annak rögzítését, hogy a kieső végrendeleti örökös végrendeleti örökrészét a végrendeleti örököstársai - az (1), a (2) és a (3) bekezdésben rögzített vagyoni körben - olyan mértékben, olyan arányban jogosultak megörökölni, mint amilyen arányban a hagyatékból, illetve az adott hagyatéki vagyoni korból ők a végrendelet alapján végrendeleti öröklés jogcímén örökölni jogosultak.
Házassággal összefüggésben és házastársak részéről a mai napig is gyakran előforduló igény, hogy olyan közös végrendeletet kívánnak alkotni, amely a házasfelek részére kölcsönösen kötöttséggel jár. Különösen olyan családok esetén merül fel ez a gondolat, ahol a házasfeleknek több házasságból több gyermeke született és közösen, de kölcsönös kötöttséggel szeretnének dönteni e gyermekek részesítése felől. Félnek attól, hogy a tovább élő házastárs az örökhagyó halála után a megállapodásukhoz nem tartja magát és így az ő gyermeke(i) előnyösebb helyzetbe kerül(nek), mint a korábban elhunyt házastárs gyermeke(i). Hasonló a gyermektelen házaspár esete, akik nem szeretnék a véletlenre bízni, hogy melyikük családja örökölje kettejük teljes vagyonát. Hogy ez a feltevés és a bizalmatlanság nem alaptalan, azt a számos hagyatéki ügy, valamint az ügyfélfogadás során szerzett közjegyzői tapasztalatok igazolják.
A régi magyar öröklési jog e problémára két megoldást is kínált. A házastársak közös végrendelete, melynek négy csoportja volt ismert:
A) A házastársak olyan közös végrendelete, melynek tartalma egymástól teljesen független (Testamentum simultaneum.)
B) A közös végrendeletben az egyik házastárs a másik javára végrendelkezik viszonzás nélkül.
C) A közös végrendeletben a házastársak kölcsönösen és viszo-nosan egymás javára végrendelkeznek.
D) Olyan közös végrendelet, melyben a házastársak harmadik személyek javára végrendelkeznek, viszonosan, vagy viszonosság nélkül.
Álláspontunk szerint az A)-C) csoportba tartozó esetek az öröklési jog hatályos szabályainak keretein belül megoldhatóak, az a tény, hogy a végrendelet nem egy, hanem két okiratban ölt testet érdeksérelemmel nem jár, a kívánt jogi hatás bekövetkeztének nincs akadálya. Egyedül a D) pontban nevesített eset testesít meg napjainkban is létező olyan igényt, melyre a hatályos jog megfelelő választ nem ad.
Általánosságban nem látjuk okát annak, hogy a hajdanvolt házastársi közös végrendelet intézményét az új Polgári Törvénykönyv felélessze. A közös végrendelet a korabeli viszonyok között is számos problémát vetettek fel a viszonosság megléte, vagy hiánya, a házastárs halála után szerzett vagyon sorsa, a közös végrendelet érvénytelensége, megtámadása, visszavonása körében. Mivel az egyoldalúan vissza nem vonható közös végrendelettel kapcsolatban az öröklési szerződés - akkori - rendelkezéseire utaltak vissza, érdemes ezen rendelkezéseket is szemügyre venni.
A Magánjogi Törvényjavaslat 1968. §-a a következő rendelkezést tartalmazta: "Öröklési szerződéssel mindegyik fél szerződéses kötöttséggel örököst nevezhet, hagyományt rendelhet és a részesítést meghagyással terhelheti."
A régi magyar jog szerint tehát az öröklési szerződés olyan kétoldalú jogügylet, melyben az egyik fél végintézkedését egy másik féllel szemben kötelezően jelenti ki, s a másik szerződő fél azt elfogadja. Nem szükséges, hogy a végintézkedő a másik szerződő felet részesítse halála esetére. Viszont lehetséges, hogy a szerződésben mind a két fél egymással szemben kölcsönösen jelenti ki végintézkedését (akár a másik fél, akár egy harmadik javára); ez a kölcsönös öröklési szerződés. Az öröklési szerződést ily módon egyoldalúan egyik fél sem vonhatta vissza, azt újabb szerződéssel lehetett módosítani vagy megszüntetni. Az öröklési szerződés ezen formája az örökhagyót az élők közötti visszterhes rendelkezés jogában nem korlátozta, de az öröklési szerződéssel lekötött vagyont ingyenesen nem idegeníthette el, illetve arról utóbb végrendelettel nem rendelkezhetett érvényesen. Házastársak öröklési szerződése hatályát vesztette, ha a bíróság a házasságot felbontotta.
Ezen szabályok megfelelő felélesztésével - a szerződő felek körét a házastársakra korlátozva - megoldhatónak tűnik a gyakorlat által felvetett probléma, ugyanakkor nem kell a közös végrendelet tilalmára vonatkozó szabályhoz nyúlni. ■
FELHASZNÁLT IRODALOM
1 Térfy Igazságügyi Zsebtörvénytár, Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1929.
2 Dr. Zalán Komét: A végintézkedések kellékei, Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Budapest, 1935.
3 Magyar magánjog, Dr. Teller Miksa: Végintézkedésen alapuló öröklés, Grill Károly Könyvkiadó, Budapest, 1939 p. 228-377.
4 Dr. Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata, Grill Károly Könyvkiadó Vállalata Budapest, 1935 p. 470-473.
5 Das Allgemeine bürgerliche Gesetzbuch. Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, Wien, 1989.
6 A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992.
8 Niederländisches Bürgerliches Gesetzbuch, Buch 4 Erbercht, C. H. Beck. München, Kluwer Law International 1996.
9 Civilisztikai Döntvénytár. Polgári Jog 1960-1997. Dr. Sőth Lászlóné: Öröklési Jog. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1997.
10 Polgári Jog. Kommentár a gyakorlat számára. Dr. Gellért György: Az örökös jogállása. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1999.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bókai Judit közjegyző, Budapest Dr. Szabó Péter közjegyző, Tatabánya
Visszaugrás
