Az ügy alapjául szolgáló indítványok arra hivatkozva támadtak több jogszabályi rendelkezést, hogy indokolatlanul tesz különbséget férfiak és nők között. Az indítványozók szerint ezért alkotmányellenesek a honvédelmi törvénynek és végrehajtási rendeleteinek a honvédelmi kötelezettségre vonatkozó rendelkezései; a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvénynek és rendeleteknek azok a rendelkezései, melyek egyes ellátásokra való jogosultság feltételeit eltérően szabályozzák a jogosult nemére tekintettel; a kárpótlási jegyek életjáradékra váltásáról szóló törvényi rendelkezések és a kárpótlási törvény, melyek az életjáradék nyújtásának idejét és az életjáradék összegét a jogosult nemére tekintettel állapítják meg és a várható élettartam megállapításánál csak a nemet veszik tekintetbe. Az ügy előadója Kiss László alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat megalapozatlannak találta, ezért elutasította.
1. A testület a honvédelmi kötelezettségre vonatkozó rendelkezések vizsgálatakor utalt a hasonló tárgyú 46/1994. (X. 21.) AB határozatra, és megállapította, hogy az egyes részkötelezettségek a hadkötelezettségből következnek. Márpedig az 1994-es határozat alkotmányosan indokoltnak tartotta a férfiak és a nők közötti különbségtételt a hadkötelezettség tekintetében. Az indoklásában utal az Alkotmánybíróság a 7/1998. (III. 18.) AB határozatban tett megállapításaira, amelyek szerint az Alkotmány 66. § (3) bekezdése a nők védelme érdekében pozitív diszkriminációra ad lehetőséget. A határozat a nők természeti, biológiai, fizikai adottságaival indokolta az effajta különbségtételt.
2. A nyugdíjreform során a nők öregségi nyugdíjkorhatárának felemelése meghaladja a férfiakét, a törvény célja a korhatár kiegyenlítése. A változtatást a jogalkotó azonban fokozatosan vezeti be, az átmeneti időben a korhatárra vonatozó rendelkezések a nőkre kedvezőek. Az Alkotmánybíróság szerint e megkülönböztetés indokolt, az azonnali korhatár-kiegyenlítés méltánytalan lett volna.
3. A kárpótlással kapcsolatos rendelkezések esetében a különbségtételre okot adó várható élettartam nem csupán statisztikai valószínűség, hanem számszerűen igazolható statisztikai tény. E tény szolgál a nemek közötti különbségtétel objektív alapjául, így a megkülönböztetés nem minősül önkényesnek.
Az 1999-ben elfogadott új szabálysértési törvény - a korábbi kódexhez hasonlóan - anyagi- és eljárásjogi rendelkezéseket is tartalmaz. A törvény anyagi jogi hatálya igazodik a Büntető törvénykönyv megoldásához: főszabály szerint az elkövetéskor hatályos jogszabályt kell alkalmazni, de ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új jogszabály szerint a cselekmény már nem minősül jogellenesnek, vagy enyhébben bírálandó el. akkor az új jogszabály az irányadó. A törvény az eljárásjogi időbeli hatályát az eljárási törvények megoldásaival ellentétesen határozta meg: az új rendelkezések alkalmazását csak a törvény hatályba lépését követően elkövetett szabálysértésekre írta elő, egyéb esetben viszont a már hatályon kívül helyezett törvényt kellett alkalmazni.
Az indítványozó az új törvénynek mind az eljárásjogi, mind az anyagi jogi hatályt megállapító rendelkezését diszkriminatívnak és a jogállamiság elvét sértőnek tartotta. Egyrészt azt kifogásolta, hogy a szabálysértés elkövetésének időpontjától függően egyes elkövetők élhetnek a bírói felülvizsgálat lehetőségével, míg mások nem. Másrészt alkotmányellenesnek tartotta, hogy a cselekmény változó jogi megítélésétől függ, hogy melyik törvény eljárási rendje az irányadó. Az ügy előadója Erdei Árpád alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvénynek az eljárásjogi hatályt megállapító rendelkezése sérti az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott, a diszkrimináció tilalmát kimondó rendelkezését, ezért azt visszamenőleges hatállyal megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság az anyagi jogi hatályt rögzítő szabály alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasította.
1. Az Alkotmánybíróság a 63/1997. (XII. 12.) AB határozatában kötelezte az Országgyűlést, hogy szabályozza újra a szabálysértési jogot, és tegye lehetővé a szabálysértési határozatok teljes körű felülvizsgálatát. A parlament késlekedése miatt a megszabott határidőn túl még tizennégy hónapig egyáltalán nem volt lehetőség a bírósági felülvizsgálatra. Az Alkotmánybíróság
- 112/113 -
mostani határozatában kifejtette, hogy az új törvény eljárásjogi hatályát megállapító rendelkezés miatt előfordulhat, hogy 2002. február 28-ig lesznek olyan ügyek, amelyekben az érintett nem kezdeményezhet bírói felülvizsgálatot. (Az elévülési idő két év.)
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvény önkényesen tesz különbséget a szabálysértési eljárás alá vont személyek között: bizonyos személyeknek biztosítja a bírósághoz fordulás jogát, más személyeknek pedig nem. A határozat szerint csak kivételesen, és kifejezetten átmeneti jelleggel van arra alkotmányos lehetőség, hogy a hatályon kívül helyezett korábbi szabályt az új törvény hatályba lépésekor folyamatban lévő eljárásokban alkalmazzák.
2. A törvény anyagi jogi hatályát a testület alkotmányosnak találta. "Mivel a szabálysértési tényállások jelentős része kriminális jellegű magatartásokat szankcionál, irányadónak kell tekinteni az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglaltakat, miszerint senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény." A visszaható hatály tilalma és az elbíráláskori enyhébb szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből fakad.
Egy indítványozó a nehéz tehergépkocsik közlekedésének korlátozásáról szóló kormányrendeletet módosító jogszabállyal szemben fogalmazott meg alkotmányossági kifogásokat. Álláspontja szerint a módosítás nyomán a természetvédelem jogszabályban biztosított szintje csökkent, ezért sérült az egészséges környezethez való jog (Alkotmány 18. §) és az egészséghez való jog (Alkotmány 70/D. §). Emellett az indítványozó sérelmezte, hogy a módosító rendelet megalkotásakor figyelmen kívül hagyták a környezet védelmének általános szabályairól szóló törvénynek azt a szabályát, amelyik előírja, hogy a környezetvédelemmel összefüggő jogszabálytervezeteket véleménynyilvánítás céljából meg kell küldeni az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak. Az ügy előadója Bihari Mihály alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a nehéz tehergépkocsik közlekedésének korlátozásáról szóló kormányrendeletet módosító rendelet alkotmányellenes, ezért azt 2000. december 31-i hatállyal megsemmisítette.
A határozat indokolása utal az Alkotmánybíróság gyakorlatára, amely szerint "a közhatalmi jogosítvánnyal nem rendelkező társadalmi, érdekképviseleti szenek véleményének beszerzése a jogszabály közjogi érvényességének nem feltétele." Az Alkotmánybíróság mostani határozatában úgy döntött, hogy a közhatalmi jellegű szervezetek véleményezési joga más megítélés alá esik: "a jogszabály által kifejezetten és konkrétan megnevezett egyetértési, illetve véleményezési jogkörrel rendelkező szervezetek - a demokratikus döntéshozatali eljárásban betöltött szerepük miatt az egyeztetési kötelezettség vonatkozásában - közhatalminak, így a jogalkotó számára megkerülhetetlennek minősülnek."
Az Alkotmánybíróság utalt azokra a korábbi határozataira, amelyekben kimondta: a testület a jogállamiság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] követelménye alapján megsemmisíti a jogszabályt, ha a jogalkotási eljárás során olyan súlyos eljárási szabálytalanságot követtek el, amely másként nem orvosolható közjogi érvénytelenséget idézett elő. Mindebből következik, hogy a külön törvényben meghatározott eljárási szabály megszegésének súlyosságát, és így az alkotmányellenességet az Alkotmánybíróság eseti mérlegeléssel dönti el.
2. Jelen esetben az Alkotmánybíróság közjogi érvénytelenséget okozó eljárási szabálysértésnek minősítette, hogy a kormány nem kérte ki a külön törvény által létrehozott és jogszabály-véleményezési jogkörrel felruházott Országos Környezetvédelmi Tanács véleményét. A mulasztás súlyosságát növelte, hogy a környezetet és a természetet érintő döntések gyakran visszafordíthatatlanok, a jövendő nemzedékek életfeltételeit meghatározzák, ezért a Tanács véleményének megismerése az egészséghez való jog érvényesülése szempontjából is garanciális jelentőségű.
A jövőbeni hatályú megsemmisítést az indokolta, hogy a kormány alkotmányos egyeztetési kötelezettségének eleget téve alkothassa meg új rendeletét.
Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett, amely az egészségügyről szóló törvénynek a betegek jogait, különösen a pszichiátriai betegek jogait érintő rendelkezéseit kifogásolta. Az indítványozók elsősorban az Önrendelkezési jogra, a személyes szabadsághoz való jogra és a diszkrimináció tilalmára hivatkozva kezdeményezték a törvény számos szabályának megsemmisítését. Az ügy előadója Holló András alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében megállapította; "a korlátozottan cselekvőképes betegek egészségügyi ellátással kapcsolatos önrendel-
- 113/114 -
kezési jogának (a beleegyezés és a visszautasítás jogának) a cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését." Ezért a testület az egészségügyi törvény egy rendelkezését jövőbeli hatállyal megsemmisítette.
Emellett az Alkotmánybíróság megállapította: az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy a törvényben nem szabályozta a pszichiátriai betegek személyes szabadságát [Alkotmány 55. § (1) bekezdés] súlyosan korlátozó módszerek, eljárások alkalmazásának feltételeit. Emiatt nincs biztosítva kellő mértékben a kínzás, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmának [Alkotmány 54. § (2) bekezdés] érvényesülése. Az Alkotmánybíróság határidő megjelölésével felhívta a parlamentet, hogy jogalkotási kötelezettségének tegyen eleget.
Az Alkotmánybíróság az indítványok többi részét megalapozatlannak találta.
1. Az egészségügyi törvény szerint a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen betegek sem a beleegyezés, sem a visszautasítás jogát nem gyakorolhatják. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy ez a korlátozottan cselekvőképes betegek önrendelkezési jogának aránytalan korlátozása. A testület az alkotmányellenesnek bizonyult rendelkezést 2001. december 31-i hatállyal semmisítette meg. A törvényhozásnak így elegendő idő áll rendelkezésére, hogy a korlátozottan cselekvőképes beteget érintő új szabályokat alkosson, vagy a gyógykezelésre vonatkozó döntési képesség tekintetében a Ptk.-étól különböző, önálló fogalmi- és garanciarendszert dolgozzon ki.
2. Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a pszichiátriai betegek személyes szabadságának korlátozása nem valósíthat meg kínzást vagy kegyetlen, megalázó bánásmódot. Ezen túl a szabadságkorlátozásnak meg kell felelnie a szükségesség és arányosság követelményeinek. Az egészségügyi törvény a pszichiátriai betegek gyógykezelése során alkalmazható korlátozó vagy kényszerítő intézkedésekkel kapcsolatban az arányosság követelményét csak elvont módon fogalmazza meg, de nem tartalmaz további szabályokat a jogkorlátozás módozatairól. Ezért a testület arra a következtetésre jutott, hogy a pszichiátriai betegek szabadságának korlátozásáról szóló rendelkezések nem zárják ki az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. Mindezek alapján a testület arra kötelezte a parlamentet, hogy pontosan határozza meg a jogkorlátozó módszerek és eljárások alkalmazásának feltételeit. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság - hatáskör hiányában - nem foglakozott azzal a felvetéssel, hogy a pszichiátriai gyógykezelés során hálós ágyat is alkalmaznak.
3. A határozat szerint a lelkiismereti szabadság arányos korlátozását jelenti, hogy az egészségügyi törvény alapján nincs szükség a beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is életét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti.
Az Alkotmánybíróság nem tartotta alkotmányellenesnek, hogy a nem teljesen cselekvőképes beteg helyett a döntési jogot gyakorló személy beleegyezési joga csak az invazív beavatkozásokra terjed ki. Az indokolás szerint a határvonal nem az, amit az indítványozó állít (invazív - nem invazív beavatkozások). A határvonal a beteg érdekei mentén húzódik, mivel a törvény szerint a beteg egészségi állapotára hivatkozva - az életfenntartó kezelés visszautasítása kivételével - az orvosok figyelmen kívül hagyhatják a helyettes döntéshozó rendelkezését.
Nem kifogásolható alkotmányos szempontból, hogy a pszichiátriai betegekre irányadó szabályok bizonyos pontokon eltérnek az általános betegjogi rendelkezésektől. Az sem alkotmánysértő, hogy pszichiátriai betegek esetén az "önveszély" is alapot ad a jogkorlátozásra. Az Alkotmánybíróság elutasította azokat az indítványokat is, amelyek szerint a pszichiátria betegekkel kapcsolatos bírósági eljárás szabályai nem tartalmaznak megfelelő garanciákat a visszaélésekkel szemben.
Bagi István alkotmánybíró különvéleményt csatolt a határozathoz, amelyben kifejtette, hogy nem ért egyet a jogszabályi rendelkezést megsemmisítő döntéssel és a mulasztásos alkotmánysértés megállapításával.
Harmathy Attila alkotmánybíró azért fogalmazott meg különvéleményt, mert szerinte a teljesen cselekvőképesnek nem minősülő betegek önrendelkezési joga a szabályozás hiánya miatt szenved csorbát. Ezért a testületnek nem a vizsgák rendelkezés megsemmisítését, hanem mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet kellett volna megállapítania.
Németh János alkotmánybíró különvéleménye azt fogalmazza meg, hogy a törvénynek a pszichiátriai betegek szabadságának korlátozásáról szóló rendelkezései elegendő biztosítékot tartalmaznak arra, hogy csak arányos mértékben kerüljön sor a pszichiátriai betegek személyes szabadságának korlátozására. A különvéleményhez csatlakozott Erdei Árpád alkotmánybíró.
Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleményében kifejtette, hogy az indítványokat minden kérdésben el kellett volna utasítani.
A gazdasági reklámtevékenységről szóló törvényi egy indítványozó azért tartotta alkotmányellenesnek, mert a jogszabály nem tiltotta meg teljes körű-
- 114/115 -
en a dohányáruk reklámozását. Az indítványozó szerint az egészséges környezethez való jog (Alkotmány 18. §) és az egészséghez való jog (Alkotmány 70/D. §) érvényesülése érdekében be kell tiltani a dohányreklámokat. Az ügy előadója Kukorelli István alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság emlékeztetett az 1270/B/1997. AB határozatnak arra a megállapítására, amely szerint a gazdasági reklámok közzététele az Alkotmány 61. § (1) bekezdésébe foglalt - tág értelemben vett - véleménynyilvánítási szabadság körébe tartozik. A mostani határozat kimondta, hogy a kifejezés szabadsága a dohánytermékek és az alkoholtartalmú italok reklámozására is vonatkozik. Ugyanakkor az alkotmánybírák hangsúlyozták; "a dohányárukról szóló kereskedelmi információk esetében kiemelt jelentősége van annak, hogy az Alkotmánybíróság a gazdasági reklámozás terén a véleményközlés egyéb formáinál szélesebb körű állami beavatkozás lehetőségét ismeri el. A dohánytermékek ugyanis minden kétséget kizáróan rendkívül ártalmasak az egészségre." Ebből következik, hogy a lehetséges fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga kellő garanciákat kíván, és figyelembe kell venni az állam kötelességét a gyermekek védelmére.
A határozat leszögezi, hogy az egészséges környezethez való jogot, illetve a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot önmagában szemlélve nem fogalmazható meg olyan egyéni alkotmányos jogosultság vagy olyan állami kötelezettség, amelyet figyelembe kellene venni a dohánytermékekre vonatkozó reklámszabályok vizsgálatakor. Az állami szabályozás alapja az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő intézményes élet- és egészségvédelmi kötelesség.
Mivel a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény és más jogszabályok is számos, a dohányreklámokra vonatkozó korlátozást és tilalmat fogalmaznak meg a gyermekek és a fogyasztók védelmében, az állam eleget tett élet- és egészségvédelmi kötelességének. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Alkotmányból nem vezethető le a dohányáruk reklámozásának teljes tilalma. Sőt, a korlátozások csak akkor felelnek meg a kifejezés szabadsága által támasztott követelményeknek, ha azokat az állampolgárok életének, egészségének védelme, illetve a gyermekek megfelelő testi, szellemi fejlődésének védelme kellően indokolja. A testület hozzátette: az állam nem vállalhatja át az állampolgárok felelősségét abban, hogy saját egészségüket megőrizzék. A dohányzással kapcsolatban az államnak elsődlegesen annak feltételeit kell biztosítania, hogy az állampolgárok tájékozottak legyenek, és felelős döntést hozhassanak a fogyasztásról. Emellett alapvető állami kötelesség a nemdohányzók védelme.
Az Alkotmánybíróság hivatkozott az Emberi jogok európai egyezményére, amely védi az információközlés szabadságát az indokolatlan jogkorlátozásokkal szemben. A Wöckel v. Germany ügyben az Emberi Jogok Európai Bizottsága kimondta: a dohányreklámok és a dohányzás általános tiltásának hiánya nem jelenti azt, hogy az állam nem tett eleget az élethez való joggal és a magánszférához való joggal kapcsolatos kötelezettségeinek. Emellett az Alkotmánybíróság ismertette az Európai Uniónak a dohányreklámokat korlátozó irányelveit, valamint az Unió Bíróságának 2000. október 5-i döntését, amely megsemmisítette az általános dohányreklám-tilalmat előíró irányelvet.
Az Alkotmány 70/E. §-ának értelmezését az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosa kérte. Az Alkotmánybíróságnak az értelmezés során arra kellett választ adnia, hogy a szociális biztonsághoz való alkotmányos alapjog részét képezi-e a lakhatáshoz való jog, illetve, hogy megállatható-e az állam felelőssége a lakhatáshoz való jog érvényesülésének biztosításában. Az ügy előadója Bihari Mihály alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti szociális biztonsághoz való jog tartalma a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum. Ebből a jogból konkrét részjogok így a lakhatáshoz való jog mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le.
A megélhetési minimumot biztosító szociális rendszer kialakításakor alapvető alkotmányos követelmény az emberi élet és méltóság védelme. Ennek alapján az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről gondoskodni. Az állam ellátási kötelezettsége a hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetben kiterjed a szállás biztosírására is, ez azonban nem azonos a lakhatáshoz való jog megteremtésével.
Az Alkotmánybíróság az indokolásában abból indult ki, hogy a szociális biztonsághoz való jog ún. második generációs jog. Érvényesítése az állam kifejezett cselekvését írja elő, e jog garantálása a társadalom mindenkori gazdasági teljesítőképességének függvénye. Amennyiben az általános ellátási kötelezettségen belül egyes részjogosítványokat is megállapítana
- 115/116 -
az Alkotmánybíróság, akkor az a szociális ellátás egyes elemeinek alkotmányos alapjogként történő elismeréséhez vezetne, ez azonban az alkotmányozó hatalom joga. A jogalkotó ráadásul széles körű szabadságot élvez az egyes konkrét eszközök meghatározásában, és ennek során figyelembe kell vennie a nemzetgazdaság teljesítőképességét is. Az Alkotmánybíróság ezért tartózkodott a részjogosítványok kérdésében. Az életet közvetlenül fenyegető veszély esetén azonban az állam objektív életvédelmi kötelezettsége kiterjed a szállás biztosítására is.
Czúcz Ottó alkotmánybíró párhuzamos indokolásában a határozat életvédelmi aspektusát emelte ki. A párhuzamos indokoláshoz csatlakozott Kiss László alkotmánybíró.
Bagi István alkotmánybíró különvéleményében kifejtette, hogy a szállás biztosításának kötelezettsége az életet közvetlenül fenyegető veszély esetén olyan részjoga a szociális biztonság jogának, melynek megállapításától az Alkotmánybíróság tartózkodni kívánt, és amely részjog az Alkotmány értelmezéséből közvetlenül nem vezethető le.
Holló András alkotmánybíró különvéleményében szintén úgy vélte, hogy az Alkotmánybíróság a szállásról való gondoskodás kötelezettségének megállapításakor túllépett az absztrakt alkotmányértelmezés hatáskörén.
Az indítványozók szerint a parlament alkotmányellenes helyzetet idézett elő, valamint nem tett eleget nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségének azzal, hogy nem alkotott átfogó törvényt a diszkrimináció tilalmáról. Az eljárás kezdeményezői úgy ítélték meg, hogy a magyar jogrendszerben meglévő diszkrimináció-ellenes szabályok nem elégségesek az Alkotmány és a nemzetközi jogelvek érvényre juttatásához. Az ügy előadó alkotmánybírája Erdei Árpád volt.
Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt megalapozatlannak találta, ezért elutasította. A nemzetközi szerződésből eredő kötelesség megszegésére hivatkozó indítványokat a testület - indítványozói jogosultság hiányára hivatkozva - visszautasította.
A határozat megállapította, hogy az Alkotmányban nincs kifejezett felhatalmazás átfogó diszkriminációellenes törvény megalkotására, és ilyen törvényhozói kötelezettség nem vezethető le az Alkotmányból. A testület szerint a nagyobb jogáganként, jogterületenként tagolt szabályozás önmagában nem eredményez alkotmányellenességet. Amennyiben az ilyen szabályozásban hiányosságok mutatkoznak, az Alkotmánybíróság megfelelő indítvány alapján vagy adott esetben hivatalból megállapítja az alkotmányellenességet Az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy valóban hiányoznak-e a diszkrimináció-tilalom érvényesüléséhez szükséges garanciák és szankciók. A határozat szerint "a hatályos jog általában a diszkrimináció kiküszöbölésére szolgáló többszintű rendszerként is működik, és az Országgyűlés a szabályozásnak e módjával is eleget tett jogalkotói kötelességének." Az Alkotmánybíróság döntéséből azonban nem vonható le olyan következtetés, hogy a diszkrimináció tilalmának érvényesítése terén a jogalkotói lehetőségek kimerültek. Azt a törvényhozónak kell megállapítania, milyen további eszközök igénybevétele szükséges a diszkrimináció megelőzéséhez, illetve az ellene történő fellépéshez.
Az életüktől és szabadságukról politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény korábbi rendelkezései szerint az élet elvesztéséért - a törvényben meghatározott jogosultaknak - egymillió forint kárpótlás járt. Egy törvénymódosítás kibővítette a kárpótlás eseteit, a kárpótlás összegét pedig az 1999. évi költségvetésről szóló törvény harmincezer forintban határozta meg. Az eredeti szabályozás formális büntetőeljáráshoz, az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működéséhez kötötte a kárpótlást. A büntetőeljáráson kívüli hatósági önkény következében, illetve deportálás vagy kényszermunka alatt bekövetkezett halálért a jogszabály-változtatások nyomán nyílt lehetőség kárpótlásra. Mire a második csoport esetében az igénybenyújtási határidő megnyílt, addigra az első csoportba tartozók igényeit már nagyobbrészt elbírálták.
A kárpótlási szabályok módosítása, illetve a költségvetési törvényben meghatározott harmincezer forintos összeg miatt számos beadvány érkezett az Alkotmánybírósághoz. Az indítványozók többsége szerint a faji, vallási okokból meggyilkoltakat (elsősorban zsidó vagy zsidó származású személyeket) és azok élő hozzátartozóit a szabályozás hátrányos megkülönböztetéssel sújtja és megsérti emberi méltósághoz való jogukat. Hasonló tartalmú indítványt nyújtott be a legfőbb ügyész, aki emellett azt is kifogásolta, hogy a harmincezer forintos kárpótlás ellentétes a Párizsi Békeszerződésnek és a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának a faji, vallási alapon tör-
- 116/117 -
ténő diszkriminációt tiltó szabályaival. Az ügy előadója Holló András alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság az 1999. évi költségvetésről szóló törvénynek a harmincezer forintos kárpótlási összeget megállapító rendelkezését alkotmányellenesnek találta, és hatályba lépésének napjára (1999. január 1.) visszamenőleges hatállyal megsemmisítette.
A testület ugyanakkor elutasította a legfőbb ügyésznek a nemzetközi szerződésbe ütközés megállapítására irányuló indítványát.
1. A döntés indoklása utal az Alkotmánybíróság két korábbi határozatára, amely meghatározta az egykori személyi sérelemokozás kárpótlásának alkotmányos feltételeit. Eszerint az állam nem köteles az életüktől és szabadságuktól megfosztottaknak, illetve hozzátartozóiknak kárpótlást adni. Ha azonban a törvényhozás ex gratia jelleggel kárpótlást nyújt, akkor köteles minden érintettet egyenlő méltóságú személyként kezelni.
Mostani határozatában a testület leszögezte, hogy az élet elvesztéséért járó kárpótlás mértékének (összegszerűségének) önmagában nincs alkotmányossági mércéje. Az állam ugyanakkor köteles - az okozott sérelmeket összevetve - a sérelem súlyával arányban álló kárpótlást nyújtani Ebből következően a testület egybevetette az élet elvesztésén járó kárpótlást a szabadságelvonásért járó kárpótlással. Az élet elvesztéséért az új szabályok alapján harmincezer forint egyösszegű kárpótlás jár, míg a szabadságelvonásért járó kárpótlás alapösszege 2000-ben 36940 forint, s a tényleges összeg ennek többszöröse is lehet. Tehát az élet elvesztésén mint a legsúlyosabb sérelemért járó összeg minden esetben kevesebb, mint a szabadságelvonás kárpótlása. Mindezeket alapul véve az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az állam megsértette az Alkotmány 70/A. §-ából és 54. §-ából következő egyenlő méltóságú személyként kezelés követelményét. Mivel az indítványozók különösen fontos érdeke azt indokolta, az Alkotmánybíróság visszamenőleges hatállyal semmisítette meg az alkotmánysértő szabályt.
2. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a szabályozás nem ellentétes a Párizsi Békeszerződéssel és az egyezségokmánnyal. Az indokolás szerint nem tekinthetők kizárólag faji vagy vallási okból homogén csoportnak azok, akik a politikai indíttatású önkény következtében, illetve deportálás vagy kényszermunka során vesztették életüket. Az Alkotmánybíróság szerint a harmincezer forintos kárpótlás nem a jogosultak származását veszi alapul
(A döntés lapzártánk után jelenik meg a Magyar Közlönyben, ezért a határozat száma helyett az alkotmánybírósági ügyszámot tudjuk közölni.)
Az antidiszkriminációs szabályozásról hozott döntést Halmai Gábor értékeli a Dokumentum és kommentár rovatban. Következő számunkban Fridii Judit elemzi a betegek jogait érintő határozatot. Kardos Gábor pedig a lakhatáshoz való jogról hozott döntést kommentálja. (A szerk.)
Az Alkotmánybíróság határozatát az alábbi weboldalon is olvashatók: http://www.mkab.hu ■
Visszaugrás
