Jelen cikk célja, hogy bemutassa a hazai tőzsdén jegyzett gazdasági társaságok tőzsdei ellenőrzését, vázolja a tőzsde mint felügyeleti szerv számára nyitva álló lehetőségeket, és vázlatosan ismertesse a tőzsdeképes cégek vizsgálatának sajátosságait. A téma különlegességét adja, hogy a vizsgált jogintézmény az állami felügyelet általános rendjétől eltérően folyik, célja és szerepe szerint a hagyományosan önszabályozó tőzsde egyik legfontosabb, bár legkevésbé látványos feladatát jelenti. A tőzsdei ellenőrzés bizonyos tekintetben közigazgatási jogi elemeket is felvonultat, mégis alapelvei, szabályozottsága, tagi alávetésen alapuló jellege alapján egyszerre áll távol az állam központosított, formalizált ellenőrzési igényétől, és a piaci szereplők által önkéntesen vállalt átvilágítások világától. A Budapesti Értéktőzsde 1990. június 21-i nyitása szimbolikus jelentőséggel bírt. Jelezte, hogy Magyarország olyan piacgazdaságot szeretne, amely a tőkepiacok hatékony működéséből meríti erejét.[1]
A hazai tőzsdei társaságok ellenőrzését több, egymást kiegészítő és egymással bizonyos tekintetben konkuráló szervezet is végzi, azonban némiképp eltérő hatáskörrel. Az általános cégjogi ellenőrzés a cégbíróságok hatáskörébe tartozik, amely e szervezetek törvényességi ellenőrzését végzi; emellett pedig szakosított ellenőrző szervezetként - mint a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének beolvadását követően annak jogutódja - a Magyar Nemzeti Bank, illetve önszabályozó testületként maga a tőzsde végzi. Az ellenőrzési igény korántsem napjaink terméke: a nagy gazdasági
- 7/10 -
világválság idején elfogadott Securities & Exchange Act (1934) megalkotásával kezdődött az a folyamat, amelynek végére az alapvetően önszabályozó testületként működő tőzsdék tagsága egyre erősebb külső, tőlük független kontroll alá került. A tőzsdék önszabályozása ugyanis egyre kevésbé volt hatékony: az idők során a vállalatok működése és vagyoni helyzete egyre inkább a külső szemlélők számára kontrollálhatatlanná és az általuk kibocsátott értékpapírok valós értéke is bizonytalanná vált. A befektetővédelmi szabályok azonban túl azon, hogy kevéssé rugalmasak, használatukat tekintve jelentős költséget okoznak: Volt idő, amikor az európai vállalatok számára presztízskérdés lehetett, hogy New Yorkban jegyzik-e a papírjaikat a tőzsdén. Ha úgy tetszik, a prosperitás és a sikeres működés egyik szimbóluma volt az amerikai értékpiacokon történő megjelenés. Napjainkban azonban már kétségtelenül mást jelent a vállalatok számára: többletköltséget és nehézségeket. A 2002-es amerikai befektetővédelmi és számviteli reformot követően számos vállalat döntött úgy, hogy elhalasztja - akár véglegesen - az amerikai regisztrációját. A Sarbanes-Oxley Act, azaz a Részvénytársaságok Számviteli Reformjáról és a Befektetők Védelméről szóló 2002. évi törvény ugyanis számos olyan feladatot ró a társaságokra, amelyek betartása jelentős nehézségekkel - nem utolsósorban többletköltséggel - jár. A törvény hatálya ugyanis nemcsak az amerikai társaságokra terjed ki, de minden olyan nyilvánosan működő részvénytársaságra, amely az amerikai értékpapírpiacokon jegyezteti magát. Ebből következően a jogszabály hatásainak még magyar vonatkozása is van, hiszen a Deutsche Telekom Csoport tagjaként működő Magyar Telekom 1997 óta a New York-i értéktőzsdén is jelen van.[2]
A hazai tőzsde alapítása óta eltelt két és fél évtized első része a működés jogszabályi és piaci alapjainak megteremtésével telt, és a válságokkal teli 1998-as évet követően már a társaságok felügyeleti ügyeinek száma is jelentősen lecsökkent, azonban az ez év tavaszán kirobbant botránysorozat ismételten a közérdeklődés tárgyává tette e vállalkozások felügyeletének aktuális kérdéseit. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az ezzel járó felfokozott jogalkotói és állampolgári érdeklődés nem segít a minél hatékonyabb ellenőrzési rendszer létrejöttéhez, ugyanis az állami ellenőrzés megerősítése során könnyen kerülhet a piac a túlszabályozottság állapotába, illetve sor kerülhet olyan ellenőrzési módszerek bevezetésére is, amelyek sem költségszempontból, sem pedig az üzleti titkok védelme szempontjából nem szerencsések, és a hazai értékpapír-kibocsátóknak és kereskedőknek jelentős versenyhátrányt okozhatnak. Emellett pedig meg kell jegyeznünk azt is, hogy a tőzsdei társaságok által elkövetett visszaélések csak kis szelete előzhető meg klasszikus felügyeleti eszközökkel. Az akár állami, akár tőzsdei felügyelet a könyvviteli anomáliákat, eszköztúlértékeléseket bár ki tudja szűrni, azonban az a körülmény, hogy a tőzsdei szereplő az összegyűjtött befektetői vagyont esetleg saját céljaira fordítja, már messze nem pénzpiaci probléma, annál sokkal súlyosabb cselekmény. A 2002-es vállalati botrányok (Enron, Worldcom, Xerox, Parmalat... stb.) megmutatták azt, hogy a tőzsdei társaságok irányítási rendszerében súlyos kudarcok történhetnek a jogszabálysértő vezetői hozzáállásnak is köszönhetően.[3] Az idén tavasszal a hazai tőzsdei cégek körében napvilágra került válságtünetek, így többek között a Business Telecom Nyrt., a Hun-Mining Nyrt. és a TR Investment Nyrt. körüli események pedig azt jelzik, hogy az önkéntes jogkövetés nem csodaszer, a felelős társaságirányítás igénye nem elegendő a befektetések értékének és a vállalaton belüli munkahelyek megőrzéséhez, szükséges emellett az is, hogy a vállalatok működése, piaci tevékenységük megfelelő ellenőrzés alá kerülhessen. Oka ennek, hogy az érdekeltek számára nem a megfelelő szabályrendszer megalkotása jelent garanciát, hanem annak érdemi betartása.
De ki is lehet az ellenőrzés alanya? Az ellenőrzés alanya tőzsdei vagy bírósági kontroll esetében mindig a jogi személy, míg más állami szervek végezhetnek a társaság vizsgálatához kapcsolódóan egy adott leányvállalattal, tisztségviselővel, külső, például szerződéses partnerrel kapcsolatos célellenőrzést is. Ilyen lehet például egy adóvizsgálat, a versenyhatóság ellenőrzése, vagy pedig bennfentes kereskedelem gyanúja esetén a tőzsdehatóság vagy bűnüldöző szervek vizsgálata. A vizsgált társaságok esetében is érvényesül a Ptk. azon koncepciója, mely a Gt. szigorú, eltérést nem engedő normái helyett a Ptk. 3:4. §-ában foglaltan a korábbi kógens szabályok helyett - egyezően a polgári jog általános elveivel - él az eltérést megengedő normák engedélyezésével. Eszerint a jogi személyekre és a gazdasági társaságokra vonatkozó törvényi rendelkezésektől a létesítő okiratban el lehet térni. Ez a szabályozás a korábbitól eltérő, teljes diszpozitivitást biztosít, mivel a 3:4. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "A jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban [...] eltérhetnek e törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól", kivéve, ha i) az eltérést a törvény tiltja, ii) az eltérés a jog személy hitelezőinek vagy munkavállalóinak jogait nyilvánvalóan sérti, iii) a tagok kisebbségének jogszabályban biztosított jogait súlyosan csorbítja, vagy iv) a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza.[4] Az eltérés megengedhetősége azonban igencsak kérdéses: előnye, hogy az adott szervezet létesítő okirata, így tehát belső működése testre szabható, a tagok, esetleges hitelezők számára beépíthetőek olyan garanciák, amelyek védik őket, másrészt azonban eszköze lehet annak, hogy az esetlegesen csalárd célú "gründolók" a típusszabályok megkerülésével korlátozzák a cég átlátható működését, illetve az esetlegesen később belépő, új tagok hátrányba kerüljenek. A diszpozitivitás ráadásul sok esetben látszólagos: a Ptk. sok helyütt ugyan megengedi az eltérést, míg az egyéb
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
